BETEG AZ EURÓPAI UNIÓ

Kopátsy Sándor                  PG                 2012-10-28

BETEG AZ EURÓPAI UNIÓ

Ennek felismerésére jó alkalom volna a költségvetésének jelenlegi tárgyalása. Élek az alkalommal.

Az EU nemzeti jövedelmének 1 százalékát szedi be, és osztja újra a tagállamok között. Nem nagy összeg azoknak, akik fizetik, mert a gazdagoknak, elsősorban a németeknek és a skandinávoknak, meg se kottyan, de bőven elég arra, hogy a kedvezményezetteket le lehet vele korrumpálni.

A gazdagok is erre kötik a nemzeti jövedelmük 1 százalékát, és alig valamit kapnak vissza. A szegények pedig 3-5-szor annyit kapnak vissza, amennyit befizetnek.

Ennyi alamizsna is bőven elég volt arra, hogy lelkesen csatlakozzanak azok, akik minden meg nem dolgozott eurónak örülnek. Az alamizsnaosztásnak aztán az lett a következménye, hogy mára már 27 tagja van a közösségnek, és féltucatnyi ország várja, hogy felvegyék az alamizsnaosztó közösségbe. Törökország belépése már két évtizedes vita. Talán csak azért maradt ki, mert a három történelmi nagyhatalmat, a lakosságuk száma alapján megelőzné.

Máig nem akadt senki, aki kiszámolta volna, hogy az imperializmus kétszáz év alatt soha nem volt Európa déli és keleti fele jobban kizsákmányolva.

A második világháborúig, az Alpoktól délre, és Bécstől keletre elterülő térséget Nyugat-Európa már gazdag tagjai befolyási övezetnek tekintették, és gazdasági és katonai fölényük birtokában kizsákmányolták. De a térség feletti osztozkodás csak egymásközti háborúzással dönthették el. Ez a hadikiadások és háborús veszteségek vitték el a nemzeti jövedelmük mintegy 5-6 százalékát. Most nem kell egymással háborúzni, hanem megegyeznek abban, hogyan lehet hasznot húzni abból, ha a nemzeti jövedelmük 1 százalékának nagyobb részét alamizsnaként osztogatják a mediterrán, a közép-európai és a balti államok között. Ezt elérik azzal, hogy szabaddá teszik az áruk és személyek mozgását. Az utóbbit azzal a megkötéssel, hogy a munkaerőpiacon a befogadók korlátokat állíthatnak. A közösség vezetése törekszik a szabad tőkemozgásra, hacsak nem az ő érdekeit sérti. Beleszólnak a nemzeti devizák értékelésébe, a tagállamok költségvetésének alakításába is.

Szinte hallom a felháborodást a rágalmazások ellen. Nem azt állítom, hogy a jelenlegi állapot kialakítása tudatos gonoszság volt, azt nem a gazdagok gonoszsága, csak az ösztöne szülte. Ami létrejött, spontán a gazdagok ösztönéből, a liberális módszerükből fakadt. A gyarmatokat és befolyási övezeteket sem tudatos célból zsákmányolták ki a tőkések. Marx is tévedett, amikor azt bizonygatta, hogy a kizsákmányolás a tőkés embertelen önzéséből fakad. Általános társadalmi törvénynek tartom, hogy az erősebb, a szűk keresztmetszetek tulajdonosa ösztönösen zsákmányol ki. Ahol a politikai hatalom mesterségesen nem avatkozik be, ahol a gazdaságban spontán folyamatok jellemzők, az erősek maguk sem veszik észre, hogy kizsákmányolnak.

Az EU erős tagjai számára sem tudatosul, sem előtte, de még utána sem, hogy a spontán csere az erősek és a gyöngék között kizsákmányolást eredményez. Még hírét sem hallottam annak, hogy valaki ez erősek között kiszámolta volna, hogy mit kerestek a fejlettek a vámok megszűntetésén, a munkaerő és a tőke szabad mozgásán. Nem is beszélve a közös valutáról.

Elég a mediterrán országok pénzügyi válságára gondolni. Mint kerestek a gazdag országok bankjai azon, hogy a hazai hitelkamatok többszörösét kapták a mediterrán állampapírokét? Mára ugyan kiderült, hogy a veszteségként kell leírni ezeket a magas kamatozású hiteleket.

Ennél is sokkal nagyobb hasznuk származott abból, amit a gyenge országok felértékelt valutáinak köszönhetően oda exportálhattak, és onnan importálhattak. Ha egy szegényebb ország vásárlóerő paritáson bonyolítja a fejletekkel a külkereskedelmét, szükségszerűen eladósodik.

Ezt minden távol-keleti ország tudja, de az EU bevezette a közös valutát. Tíz éve mondom, hogy a 240 forintos euró öngyilkosság, a kívánatos 300 forint volna. Ezért aztán még az élelmiszerben sem voltunk versenyképesek, hiszen a fejlettek technikai fölényén túl, a nagyobb támogatásával kellett versenyezni.

A közösség színvonalát mindennél jobban jellemzi, hogy a költségvetésük felét, még mindig kétötödét a mezőgazdaság támogatására fordítják. Ezt találták a korrumpálás legmegfelelőbb módjának. Kabaré, hogy az EU az eleve legkevésbé versenyképessé tehető, és egyre kisebb jövedelmet termelő ágazatra, a mezőgazdaságra ennyi dotációt fordít. Holott elemi érdeke volna a fejlett technikai eszközökért cserében az elmaradt világtól mezőgazdasági terméket importálni. Ha valamiben, az agrárszektorban soha nem lehet versenyképes.

Európának a kutatásban, a nagyon magas igényű technikai termékekben kell fejlődni, nem a mezőgazdaságban. Abban ugyanis reménytelen.

Az Európai Unió vezetői egy sor közgazdasági törvénnyel nem voltak és ma sincsenek tisztában.

Azonos szabályok között az erősebbek győznek.

Az erőfölényt dotációval nem lehet ellensúlyozni. Az alkalmazottnál, sokkal nagyobb alamizsna sem képes az azonos feltételek közti versenyben a spontán létrejövő hátrányt kompenzálni.

A néhányszor tíz százaléknál nagyobb fejlettségi különbségek nem férhetnek meg a közös piacban. Ez fokozottan érvényes a közös valuta esetében.

Mire van szükségük a néhányszor tíz százalékkal elmaradottabbaknak?

Mindenek előtt saját valutájuk legyen. Saját valuta alatt nemcsak más nevű pénzt, hanem saját érdekében megfelelő pénzpolitikai mozgásszabadságot kell érteni.

Csak a két legfontosabbat említem.

1. A kevésbé fejlett ország valutáját leértékelt szinten kell tartani. Az erősebbekkel csak leértékelt pénz esetében jöhet létre a kívánatos külkereskedelmi mérleg. A fejlettebbekkel azonos vásárlóértékű valuta esetében szükségszerű az eladósodás. Elég volna tudomásul venni a tényeket, a kevésbé fejlett országok pénzének hazai vásárlóereje mindig lényegesen nagyobb, mint amilyen árfolyamon kereskednek. A kínai, vagy a dél-koreai valuta 20-30 százalékkal alulértékelt a külkereskedelmüket lebonyolító nemzetközi valutákkal szemben. Ezt mind az Egyesült Államok, mind az EU világosan látja, és e valuták felértékelését követelik.

Az EU a gazdasági fejlettségtől független egységes valutaértéket alkalmaz, és csodálkozik, hogy ennek a kevésbé fejlettek katasztrofális eladósodása lett a következménye. Katasztrofális nem annyira a nagysága, mint a megkülönböztetetten nagy kamatterhe miatt.

2. A kevésbé fejlett, és a kevésbé takarékos országokban lényegesen magasabb a kívánatos infláció.

Elég volna megnézni, hogy az elmúlt ötven évben, hol, mekkora volt az infláció. Kiderülne, hogy a puritán, fejlett országokban sokkal kisebb, mint a mediterránokban. Ahol az átalagnál fejlettebb a gazdaság, és magas a lakosság megtakarítási hajlandósága ott a környezeténél kisebb infláció a kívánatos. Ezzel szemben ahol a környezeténél kevésbé fejlett gazdaság, és alacsony megtakarítási hányad ott nagyobb inflációra van szükség. Ez egy másik mutatóval is mérhető. Ahol a kivetett adó nagyobb hányada gyűjthető be, ott kisebb pénzrontásra van szükség. Ahol viszont laza az adózási fegyelem, ott nagyobbra. Ezért már a németeknek és az olaszoknak nem is lehet büntetlenül közös pénzük. Olaszországban már az is óriási probléma, hogy Észak- és Dél-Olaszországnak közös a pénzük. Ezt látjuk Spanyolországban is. Katalóniában és Andalúziában nem előnyös a közös pénz, és pénzpolitika. Arról pedig ne is beszéljük, hogy a finnek és görögök közös valutája kabarétéma.

A mediterrán népek számára az infláció a leghatékonyabb jövedelem megszorítás.

Mindebből következik, hogy súlyos szakma és politikai hiba volt, és marad a puritán és mediterrán népek közös valutája.

A hasonló kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népek közössége.

Már többször leírtam, hogy közös politikai és gazdasági csapatot jelenleg csak a Nyugat puritán, vagy a Távol-Kelet konfuciánus népeiből lehet összeállítani. A 20. század második felében sikeres csak ez a két kultúra volt. Amelyik nép ezek egyikéhez tartozik, biztos lehet a sikerben, nemcsak közösen, de egyedileg is. Ezzel szemben nincs olyan társadalom, ország, amelyik más kultúrkörbe tartozik, és sikeres volna.

A Nyugat puritán népeinek fölényét Max Weber már a 20. század elején felismerte. Rámutatott arra, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Tapintatosan hallgatott arról, hogy a Nyugaton belül mind a mediterrán, azaz latin, mind a kelet-európai népek nem puritánok, tehát a puritánokkal nem versenyképesek.

A 20. század második felében azonban kiderült, hogy a kelet-ázsiai, konfuciánus népek még a puritánoknál is versenyképesebbek. Ez a két kultúra az óta csak növeli minden más kultúrával szembeni fölényét.

A második világháború, különösen pedig a hidegháború után a Nyugat fejlett, puritán népei, mindenek előtt a németek és a franciák abba a hitbe ringatták magukat, hogy Európa nyugati felét, a vezetésük alatt, versenyképessé lehet tenni mind Észak-Amerikával, mind a Távol-Kelettel. Nem vették tudomásul, hogy Európa nyugati fele, sem kulturálisan, sem gazdaságilag nem homogén. A mediterrán és a pravoszláv népek alkalmatlanok a puritánokkal való lépéstartásra.

Azon most nem vitatkozok, hogy a puritán nyugat-európai népek számára előnyös-e a közösségalkotás, mert a lényeg, hogy számukra, és csak az ő számukra lehetséges. Tehát aki versenyképes európai közösséget akar, az csak akkor számíthat sikerre, ha azokból áll össze, akik önerőből is versenyképesek lennének.

Az azonban ostobaság, hogy akik önerőből versenyképtelenek, azokat a közösségben versenyképessé lehet tenni. Ilyenre egyelőre még nem találtunk példát. Ezzel szemben kiderült, hogy aki versenyképes, az egyedül is az. Ennek két klasszikus példája Norvégia és Svájc. Egyik sem tag, mégis a Nyugat legfejlettebbjei közé tartoznak. Norvégia ma az ENSZ tagországok között az első a világon. Svájc is az élcsoportba tartozik, és a pénze értékállóbb maradt, mint az euró.

A Távol-Kelet története is azt bizonyítja, hogy a kisebbek előbb találták meg a felemelkedés útját. Az ébredésük sorrendje: Japán, Szingapúr, Hong-Kong, Tajvan, Dél-Korea, Kína és Vietnám. Mára a kicsik már megelőzték Japánt. A későn indult Kína harminc éve a leggyorsabban növekszik.

A hidegháború még nem gazdasági és kulturális frontot jelentett, de a megszűnése óta a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet versenye folyik.

A Nyugat puritán népeinek fele ma már az óceánok másik térségében él. Az európai és a tengerentúli Nyugat ugyan nem történeti egység, de kulturálisan az. Az összefogásuk pedig az egyetlen járható út.

- A lakosságuk száma alapján egyenrangúak.

- Területe és erőforrásai azonban össze sem hasonlíthatók.

- A katonai erejükben pedig nagyságrendi a különbség.

Az összefogásuk az európai puritánok számára létkérdés, a négy tengerentúli puritán ország számára nem az, de számukra is fontos.

Annak ellenére, hogy a puritán Nyugat nagyságrenddel erősebb, dinamikusabb lenne, mint az Európai Unió nincs reáli esélye annak, hogy ez létre jöhessen. Ennek az a fő akadálya, hogy Németország és Franciaország vezető szerepe megszűnne. Márpedig mindkét ország ezer éve európai nagyhatalom akar lenni, és számukra elfogadhatatlan az olyan megoldás, amiben ugyan ők is sokkal jobban járnának, de nem lehetnének az elsők. A Nyugat számára az ideális közösség csak angolszász jellegű lehet.

A jelenlegi Európai Unió azonban csak tákolmány.

Haza és Haladás

Kopátsy Sándor                   PP                 2012-10-23

Haza és Haladás

Róna Péter megjegyzései

Bajnai Gordon által vezetett Haza és Haladás alapítvány politikai zászlóbontása lesz az 56-os forradalom politikai eseménye. Ebből az alkalomból írt a programról bírálatot Róna Péter. Azzal, amit kritikaként felvet, egyetértek, de, amit javasol, lényegében az SZDSZ, illetve szellemében utódpártja az LMP álláspontja is lehetne. A Haza és Haladás programjáról megállapítja, hogy azzal nem lehet nyerni. Egyetlen jó program lehetne, az LMP-é, de azt nem ismerteti, mert úgy látja, hogy annak még nem jött még el az ideje.

Ezzel egyetértek. Még inkább azzal, hogy a következő választáson teljesen reménytelen a Fidesz leváltása. Ehhez még ennél sokkal jobb program sem elegendő.

Abban igaza van a Haza és Haladás programnak, hogy a Fidesz nem úgy kezelte Nemzetközi Valutaalapot, és az EU-t, ahogyan egy ilyen kis, eladósodott országnak kellett volna. Csak abban tévednek, hogy ennek a kritikája elég a választási győzelemhez. A magyar társadalom többsége, tegyük hozzá, joggal, túlzottnak tartotta az előző kormányok udvariasságát. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy melyik volt a nagyobb hiba, de azon nem, hogy melyik irányú tévedésen botránkoznak jobban a magyar választók.

A szoclib koalíció katasztrofális vereségébe belejátszott az is, hogy éppen Bajnai volt az a miniszterelnök, aki a Valutaalap minden követelményét udvariasan elfogadta. Megértem, hogy elődje olyan helyzetet alakított ki, amiben egy otthon már otthon bukottnak tekinthető kormánynak kellett hitelért folyamodni. Márpedig az olyan kormány, amelyiknek már csak hónapjai vannak hátra, nem nagyon pattoghat. Tehát nem Bajnait hibáztatom, hanem a jelen programjukat, akik azon botránkoznak, hogy Orbán és kormánya a hazai támogatottsága birtokában nem volt elég udvarias.

Ezt látva 1849 nyara jut eszembe. Amikor már a realisták látták, hogy a szabadságharc elveszett, elmenetek béketárgyalás ügyében puhatolózni a császári hadak fővezéréhez, Windischgraezhez. Ők hárman, Széchenyi, Deák és Eötvös, nagyon udvariasak voltak. Erről a találkozásról máig, mélyen hallgatnak még a történészek is, mert nem akarják a kor három legtekintélyesebb magyart lejáratni. De nemcsak ők, de bizonyára sokan mások is mielőbbi békét vártak, de a közvélemény hazaárulásnak ítélte akkor, és ítéli ma is a túlzott udvariasságukat.

Bajnai sem lehetett jobb helyzeten a Valutaalaptól hitelkérés esetén, de rajta marad a bélyeg, hogy túlzottan engedékeny volt.

Aligha vitatható, hogy akinek nincs ereje, az ne álljon a sarkára. A Fidesz kormány mögött azonban ott állt a szavazók kétharmada, joggal éreztethette, hogy most már nem egy bukott kormány kéri az együttműködést, hanem egy nagyon erős. Ezt a magyar közvéleménynek többsége karakán kiállásnak tekinti, annak ellenére, hogy sokba került. Belül ugyan erős volt a kormány, de kifelé ugyanúgy, mint Bajnai idejében, eladósodott.

A Haza és Haladás táborának igaza is lehet, de látniuk kellene, hogy az Orbán stratégiája jól működik. Arra épít, hogy amíg otthon erős vagyok, kintről nem kell félnem. Ezen a stratégián ugyan lehet vitatkozni, de választási győzelmet aratni.

Márpedig a Haza és Haladás nagyon egyértelműen arra játszik, hogy kifelé kell helyezkedni. Ebben sok igazság van, de nem ismeri a magyar karaktert az, aki erre játszik.

Ismét visszatérek a szabadságharcra. Egyéni véleményem, hogy a magyar társadalom érdeke az volt, hogy működjünk együtt az osztrákokkal és a csehekkel, és kössünk kompromisszumot a kisebbségekkel. Szerintem Széchenyinek is ez volt a véleménye, de tudta, hogy falba ütközik, inkább őrültként visszavonult. Magyarországon, aki választási győzelemre vágyik, az ne legyen óvatos, mert nem tartják vezetésre alkalmasnak.

A program legnagyobb hibája, hogy nem tettekre, csak udvariasságra buzdít.

A Haza és Haladás tábora szinte azokból áll, akik Gyurcsány hívei voltak. Azt felismerték, hogy a korábbi miniszterelnök alkalmatlanná vált a kihívásra, Bajnainak a modorával, stílusával nem lehet baj.

Márpedig, aki nem mond kritikát a szoclib koalícióról, annak nincs esélye a győzelemre. Ahhoz két ígéretre van szükség.

Nem szabad tűrni a katasztrofális munkanélküliséget. Aki erre nem ad választ, ne számítson győzelemre. Azzal nem lehet választást nyerni, hogy a kormány által tíz évre ígért egymillió munkaalkalom nem reális. Erre az sem válasz, hogy őket szeretni fogja a tőkepiac. A nyugti tőke bármennyi jönne, nem teremtene új munkaalkalmat. Az csak arra lehet jó, hogy a másutt felszabaduló jó munkaerőnek munkát adhat. Az országnak nem az olyan munkaerőből van sok, akiket a nyugti tőke foglalkoztatni akarja, hanem abból, amiről hallani sem akar.

Aki a sokáig kezelhetetlen munkanélküliséget csökkenteni akarja, annak itthon, kevés hazai tőkéből kell munkaalkalmat teremteni. Erre azonban még célzást sem találunk.

A Haza és Haladás programja százszor annyit beszél a fejlett országokhoz való viselkedésünk stílusról, mint a vidéken elő, képzetlen, a hosszú évek tartós munkanélküliségében a munkafegyelemtől elszokott egymillióról. Az ország ezek foglalkoztatása nélkül egyik kormányt fogja elzavarni a másik után.

A másik allergikus feladat a vagyonbiztonság helyreállítása, és a korrupció megfékezése. Erre sem történik utalás. Márpedig aki erről hallgat, az a szélsőjobb erejét gyarapítja. Abból nem lehet politikai támogatást nyerni, hogy a Fidesz kormány nem tesz semmit a szélsőjobb ellen. A szoclib tábornak azt kellene látni, hogy a fő ellenségük nem a Fidesz, hanem a szélsőjobb. Ennek ellenére arra játszanak, hogy megbukjon a közép-jobb. Nem látnak odáig, hogy ezzel a stratégiával a Fideszt kergetik a Jobbikra szorultságba. Ahogyan a Fidesz megbuktatása érdekében mindenki mindenkivel szövetkezne, nem gondolnak arra, hogy a Fidesz is kerülhet olyan helyzetbe, hogy a Jobbikkal szövetkezik.

Végül mivel a Haza és Haladás tábora lényegében a korábbi három szoclib kormány támogatóiból kerülnek ki, amit nem is tagadhatnak, szólni kellene az állam és a lakosság nyugati eladósítása bűnértől is. Ez 90 százalékban az ő bűnük.

Szimbolikus, hogy Róna Péter írása alatt vagy háromtucatnyi értelmiségi írt alá egy nyilatkozatot. Az aláírók átlagos IQ-ja, kapcsolati tőkéje magasan a politikai elité felett van, de a Fidesz leváltásához a saját szavazatuknál sokkal többet nem hoznak.

Rossz úton járnak, akik a Fidesz leváltását mindennél fontosabb céljuknak tekinti. Nem tanultak abból, hogy még a legnagyobb magyar éles elméjű kritikája is lepergett Kossuthról, a nemzet ő utána ment.

Ezért nem fogadnák még egy a tíz arányban sem arra, hogy 2014-ben a Fideszt le lehet váltani. 

Erősödik az unió

Kopátsy Sándor                PG                    2012-10-24

Erősödik az unió

Berned T. Iván nyilatkozatához

A Népszabadság hétvégi száma egész oldalas interjút közöl a rendszerváltás óta az Egyesült Államokban oktató magyar gazdaságtörténésztől, az MTA volt elnökétől.

A cím is elhibázott. Az unió nem erősödik, hanem egyre jobban nyilvánvalóvá válik, hogy nincs, és nem is lehet erős.

Berend is egyetért azokkal, akik a jelenlegi vállságot a szabadjára engedett liberalizmussal, az állami beavatkozás hiányával magyarázzák. Az EU jövőjét tekintve, azonban optimista. Óvatosan hozzáteszi azonban, hogy ez azzal járhat, hogy a létszáma csökken. Véleményem szerint csak akkor erősödhet, ha a puritán magja várólistára minősíti vissza a mediterrán és a balkáni tagországokat, és átadják a szerepet az Egyesült Államoknak. A tagok sorába pedig felveszik Kanadát, Ausztráliát és Új-Zélandot.

Azon viszont csodálkozom, hogy eddig az elemzései a súlyukban és fejlettségi szintjüket tekintve kicsikre fordította. Nem az írek, a portugálok, a görögök okozták az EU válságát, legfeljebb a rossz vágányon haladás ténye rajtuk keresztül vált nyilvánvalóvá. Kiderült, hogy a 27 tagország harmada éretlen a fejlettekkel való közösségre, és azokhoz való felzárkóztatása reménytelen.

Az EU alapítói nem látták be, hogy Európa nyugati fele eleve alkalmatlan arra, hogy akárcsak Észak-Amerikával, de nem beszélve a jövő nagy agglomerációjával, a Távol-Kelettel versenyképes közösség legyen. A jövőt tervezőknek azt kell látni, hogy Európának csak a puritán kétötöde lehet akár Észak-Amerikával, akár a Távol-Kelettel versenyképes. Ez ugyan versenyképes, de nem lehet egyenrangú. Területe és népesség kicsi, nyersanyagokban szegény, és hadászati erejét tekintve pedig törpe.

Az Európai Közösség megálmodói a kicsiségüket, és sérülékenységüket, azt azzal akarták ellensúlyozni, hogy a kontinens nem puritán, sokkal kevésbé fejlett országait is bevonták, és megpróbálták magukhoz felemelni. Most ez az álom van összeomlóban. Bármennyire egyértelmű az összeomlás, azt nemcsak Brüsszel, de Németország és Franciaország sem hajlandó tudomásul venni.

A kiindulás volt hibás. Nem tanultak abból, amit már a két világháború is világosan megmutatott, hogy Európa nyugati fele külső támogatásra szorul. A Nyugat ereje, dinamizmusa, egyre inkább az óceánok másik partjaira, a négy volt angol gyarmatra, az Egyesült Államokra, Kanadára, Ausztráliára és Új-Zélandra, tevődött át. E négy ország nélkül Európa a Távol-Kelettel szemben béna kacsa.

Ezek területe hatszor nagyobb, mint a puritán Nyugat-Európáé, a nyersanyagai ennél is többször nagyobbak, és a várható növekedésük is lényegesen gyorsabb lesz.

Németország és Franciaország összefogott annak érdekében, hogy a külön Európai Unió legyen önálló. Amennyiben a négy óceánon túli fejlett, angol nyelvű ország is a közösség tagja lenne, és nem lennének tagok a még oda nem valló jelenlegi tagországok, csak akkor lehetne a Nyugat a Távol-Kelettel hasonló súlycsoportú.

Akkor azonban egyértelmű lenne, hogy a közös nyelve az angol, a közösség nagyobbik, súlyosabb felét az óceánokon túli tagok jelentenék, az Egyesült Államoké lenne a vezető szerep, és túlzás volna európai uniónak nevezni. A közösség sokkal inkább a puritán Nyugat Uniója lenne.

Ez az egészen más közösség azonban sokkal nehezebben valósítható meg, mintha eleve, a hidegháború idején így indult volna. Jelenleg azonban a tagok többsége számára az új közösség csak távlati feladat marad, és tagságuk a nemzeti szuverenitásuk feladásával lényeges jár. Ezek többsége, köztük az én országom is, még nagyon messze van attól, hogy ilyen közösség tagja akarjon lenni.

Aki a Nyugatnak a Távol-Kelettel való versenyképességét akarja megőrizni, tudomásul kell venni, hogy ennek a vezető ereje csak az Egyesült Államok lehet. Ezt legalább annak a tudósnak kellene tudomásul venni, aki húsz éve az Egyesült Államokban professzorkodik.

A NAGYSÁG CSAK AKKOR ELŐNY, HA HOMOGÉN

Kopátsy Sándor               PG                     2012-10-29

A NAGYSÁG CSAK AKKOR ELŐNY, HA HOMOGÉN

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott abban a tekintetben is, hogy megfordultak az államok közötti és az azokon belüli társadalmi és gazdasági együttműködés feltételei.

Az ipari forradalom olyan világgazdaságot hozott létre, amiben jellemző volt a fejlettek és az elmaradottak közti munkamegosztás, és ezért előny volt az elmaradt térségek feletti politikai uralom. Ebből fakadt, hogy a világ népességének tizedét sem kitevő fejlett tőkés országok gyarmata, befolyási övezete lett a másik, egyre jobban lemaradó kilenctized. A gyarmati rendszer azért vált világjelenséggé, mert az volt a fejlettek érdeke volt.

Ez, látszólag azért szűnt meg a 20. század közepe után, néhány évtized alatt, mert a gyarmatok kivívták a függetlenségüket. Valójában azonban azért szűnt meg, mert a gyarmattartás, a befolyásövezet előnyei megszűntek.

Ezt egyértelműen le lehet olvasni a világkereskedelemben átalakulásából. A 20. század közepéig a világkereskedelem nagy többsége a fejlettek és a gyarmataik között folyt. A század végére azonban a súlypont áttevődött a fejlettek közti munkamegosztásra. Az ipari és mezőgazdasági nyersanyagok részaránya fél évszázad alatt a negyedre csökkent, a fejlettek közti árucsere pedig túllépte a négyötödöt.

Ennek több oka volt.

- A nyersanyagok részesedése a nemzeti jövedelemben lecsökken, a rájuk rakodó értéke pedig megsokszorozódott.

- A közgazdaságtan kevés figyelmet szentel annak, hogy a bányászatban, és a mezőgazdaságban technikai forradalom történt. Száz éve még mindkét ágazatot az alacsony tőkeigény, és az alacsony technikai színvonal jellemezte. A század végére mindkét ágazat nagyon tőkeigényes lett. A korábbi nagyszámú és képzetlen munkaerőigénye pedig kisszámúvá, és képzettségigényessé vált.

- A 20. század elején még mind a bányászt, mind a mezőgazdaság elmaradt technikával és képzetlen, olcsó munkaerővel dolgozott. Mára, ebben a két ágazatban a munkaerő mennyiségi igénye tizedére csökkent, de igényesebbé vált. A tőkeigény pedig az átlaghoz képest, tízszeres lett.

Száz éve még mindkét ágazatban az elmaradt társadalmak élvezek komparatív előnyt, mára csak a fejletek képesek hatékony termelésre. A geológiai és természeti adottságok szerepe természetesen megmaradt.

Az elmaradt országokban a bányászat a fejlett országok odatelepült tőkés vállalkozásaként működik, és az oda vitt minőségi munkaerő működteti. Ez a legpregnánsabban az olaj és a földgáziparban, vagyis a két legjelentősebb nyersanyag kitermelésében jelentkezik. Az elmaradt ország legfeljebb a bányajáradékot élvezi.

A változás még jelentősebb a mezőgazdaságban. Száz éve még a fejlett országokban is ez volt a legtöbb munkaerőt foglalkoztató ágazat, és az élelmiszerfogyasztás még a jövedelem közel felét jelentette. Mára a fejlett országokban a mezőgazdasági termékek a nemzeti jövedelemnek alig húszadát teszik ki.

Anélkül, hogy a részletekbe merülnénk, megállapítható, hogy fejlett országokban a mezőgazdasági nyersanyagok importjának súlya, száz év alatt, a tizedére csökkent.

A fejlettek és az elmaradtak közti árucsere másodlagossá vált. Ugyanakkor az ipari termelésben és a szolgálatsásokban a fejlettek közti árucsere vált elsődlegessé. Ebből fakadóan a fejlett országok külkereskedelme a gazdasági hatékonyságot az olyan külkereskedelem szolgálja, amiben a fejlettek között minél szabadabb az áruk és szoláltatások cseréje.

A fentieket azért írtam le, hogy bizonyítsam, az lett a jó politikai egység, amiben kultúra és a gazdasági fejlettség homogén, a munkamegosztásnak nincsen akadálya. Az már senkinek nem jutott az eszébe, ha nem hatékony a fejlettek és az elmaradottak közti munkamegosztás, akkor nem egészséges az olyan politikai egység sem, amelyik kulturális, és gazdasági tekintetben nem homogén.

Először ezzel a problémával a hatvanas években, Olaszországban találkoztam. Néhány hónap után arra a meggyőződésre jutottam, hogy az olasz nép előbbre jutott volna, ha nem egyesülnek, és az ország északi és déli fele független államként élne egymás mellett. Mindkét országrész drágán fizet azért, hogy közös országban élnek, ahol mindkettőnek a közös gazdasági mechanizmushoz kell igazodni. Az ország két felének kultúrája és a gazdasága annyira eltérő, hogy ami közös, végső soron egyiknek sem jó.

Azt is gyorsan felismertem, hogy a Szovjetunió gyengébb lett annak következtében, hogy hozzá képest nagyon más kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népeket is be kellett kényszeríteni a centralizált birodalmi rendszerébe. A kelet-németek, a csehek, az észtek, a lengyelek és a magyarok idegenek voltak a kelet-európai diktatúrában.

A másik oldalon pedig a közép-ázsiai, mohamedán kultúra jelentett számukra idegen térséget. Ezt felismerve már a hatvanas évek elején láttam, hogy a Szovjetunió szét fog esni.

Csehszlovákia kettéválása azonban engem is meglepett. Ha van két nép Európában, amelyek közel állnak egymáshoz, akkor az a cseh és a szlovák. Ennek az együttélésnek a nagyobb haszonélvezői a kevésbé nyugatosodott szlovákok voltak. Ennek ellenére nemcsak Hitler, de Gorbacsov alatt is ők voltak a szétválás kezdeményezői.

Ha, valami, akkor a cseh-szlovák elválás a legmeggyőzőbb példája annak, hogy Trianon, vagyis a történelmi Magyarország szétesése elkerülhetetlen volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia volt az elmúlt ötszáz évben, Európa nyugat felén a legheterogénebb állam. Ezt csak a lényegében kelet-európai Szovjetunió közelítette meg. Még abban is egyértelmű volt a keleti szlávok számbeli túlsúlya.

A 20. század végére aztán elemeire esett szét a legtermészetellenesebb tákolmány, Jugoszlávia is.

Ezzel a szétesési folyamat végét érezhettük. Két évized múltán, azonban kiderült, hogy az észak-olaszok is kezdik felismerni, hogy jobb lenne egyesül. A mesterséges közös államiság egyértelművé vált az euró övezetben. Az észak-olaszok még valahogy beleférnének, a dél-olaszok azonban semmiképpen.

Az euró övezeti tagság Spanyolországban is kiélezte, hogy a katalánok jobban járnának önállóan.

Az pedig számomra is meglepetés, hogy a skótok is önállósulni akarnak. Ez a tény figyelmeztet arra, hogy Nagy Britannia lakói zavartalanul élnek a volt két angol gyarmaton, de nem férnek össze őshazájukban.

Ez hívta fel a figyelmemet arra, amit Ausztráliában láthattam, hogy ott a volt Jugoszlávia népei testvérekként élnek, történelmi hazájukban pedig ölik egymást.

Erre érzett rá jó száz éve Max Weber, amikor felismerte az Amerika-hatást. Az új környezetben még a lengyel parasztok is gyorsan beilleszkednek, nemcsak a németekkel és az oroszokkal, de még a zsidókkal is megférnek. Bezzeg otthon.

Az elmúlt száz év minden ténye azt bizonyítja, hogy Európában a népek még nagyon különbözök, csak az óceánon túl érzik, hogy rokonok, hiszen európaiak. Ebből következően, az Európai Unió megálmodóinak nem a saját kontinensükön, délre és keletre kell a tagtársakat keresni, hanem az óceánokon túl, de ott is csak azokkal, ahol a puritán társaik rendezkedtek be.

A Távol-Kelettel egyenrangú agglomeráció csak a Nyugat puritán népeinek közössége lehet. Csak ez lehet olyan erős, ami idővel magához emelheti a mediterrán és a közép-európai népeket.

A kor parancsa, hogy csak a rokon kultúrájú, és hasonló fejlettségű népeknek lehet közösségük, birodalmuk. Ráadásul a közös birodalomnak közös nyelvre van szüksége. A heterogén birodalmak kora lejárt.

Az Európai Unió azonban minden tekintetben heterogén. Ezért fog szétesni.

Ezt azonban az EU két hangadója, Németország és Franciaország nem lesz képes tudomásul venni. De minél nagyobbra fújják fel a közösség tagjainak számát, minél több ma még oda nem való állam lesz tag, annál több szövetségest fognak találni abban, hogy a tagországok nyelve legyen hivatalos, az államuk maradjon szuverén, és nekünk, európaiaknak kell összefogni.

Ezért aztán Európa jövőjéért tenni még sokáig semmit nem lehet.

Addig is imádkozzunk érte.

AZ EURÓPAI UNIÓT A NÉMETEK ÉS A FRANCIÁK NEM VESZIK KOMOLYAN

Kopátsy Sándor               PG                    2012-10-17

AZ EURÓPAI UNIÓT A NÉMETEK ÉS A FRANCIÁK NEM VESZIK KOMOLYAN

Fanyar humorral olvasom a hírt, hogy Németország és Franciaország hallani sem akar arról, hogy a közösség két legnagyobb vállalata egyesüljön. A legnagyobb angol fegyvergyártó, és az óriásrepülőket gyártó, döntően német-francia óriáscég, racionális okokból egyesülni akar. Az egyesülés gazdasági oka, hogy a katonai rendelések előrelátó csökkenése mindkét céget érinti.

Ezt már sem Németország, sem Franciaország nem nézhette tétlenül. Közös a tőkepiac, de nem annyira, hogy őket is érinthesse. A kancellárasszony azonnal felhívta a francia elnököt, hogy ezt már ne engedjék meg. Márpedig amit nem szabad a kis ökröknek, azt ne tiltsák meg Jupiternek. Brüsszel, vagy a tőkepiac parancsolhat mindenkinek, de az EU két szuperhatalmának nem.

A közelmúltban írtam arról, hogy az EU rossz úton jár, ha Németország és Franciaország a közösség szuperhatalom akar lenni. A németek azt szeretnék, ha a közösség német, a franciák pedig, hogy francia volna. Ezzel szemben a Nyugat csak az Egyesült Államok vezetése, és az angol nyelv uralma alatt lehet a Távol-Kelet versenytársa.

AZ 56-OS FORRADALOM

Kopátsy Sándor                 PH                   2012-10-16

AZ 56-OS FORRADALOM

A magyar 56-os forradalom a Szovjetunióban indult el. A bölcsőjét a KGB-ben ringatták. Ez világossá vált, amikor 1953 nyarán Moszkvába rendelték a magyar Politikai Bizottság tagjait, és Nagy Imrét. A két Politikai Bizottság együttes ülését Berija vezette. Ő közölte, hogy Magyarországon a politikai helyet tarthatatlanná vált, Rákosi Mátyásnak vissza kell vonulni a hatalom éléről, és az új miniszterelnök Nagy Imre lesz. A pártvezetésbe új kádereket kell behozni.

Az események a magyar párt vezetőit is meglepték, a Rákosi szűk köréhez tartozókon kívül a többség azonban örömmel fogadta.

Rákosi lecserélését Beria bonyolította le, ez mindenkit meglepett. Csak később vált világossá, hogy a szocialista tábor vállságát a szovjet titkosszolgálatok ismerték fel először. Történelmi tradíció Oroszországban, hogy a legjobb káder állománya és a legnagyobb rálátás a világpolitikai és világgazdasági helyzetre a civil és a katonai titkosszolgálatoknak volt.

A KGB vezetése ismerte fel először, hogy a vállság elsősorban a szovjet mezőgazdaságban van. A Szovjetunió kénytelen volt kenyérgabonát importálni. Amíg a tőkés országokban agártechnikai forradalom történt, a Szovjetunió mezőgazdasága elmaradott, és megrekedt volt.

A mezőgazdasági szektor reformja akkor kapott a legfelső vezetéstől is támogatást, amikor Hruscsov megszilárdította a hatalmát. Ő köztudottan agrárpolitikusnak tartotta magát.

Ebben a politikai környezetben merült fel Lenin politikai stratégiája, az új gazdaságpolitika, ami a lazítás megkezdését a paraszti mezőgazdaságban képzelte el.

A részetekről, természetesen nem tudok, csak a tényekből következtetek. Azokban az években meg kellett tanulni, hogy a lényegetlennek tűnő események is elárulhatják a tényleges politikai fordulatokat.

Az állampárton belül is azonnal tapasztalni lehetett, hogy sokan érzik a változások közeledését.

Nagy Imre tábora elsősorban az agrárkörökből verbuválódott, de szinte minden szakmából jelentkeztek azok, akik a változásban reménykedtek.

Közben azonban Moszkvában változtak az erőviszonyok. Ezt jelezte, hogy Beriját likvidálták, és Nagy Imrét is félre lehetett állítani. A reform szellemét azonban már a párton belül sem Moszkvában, sem Budapesten nem lehetett visszaterelni a palackba. Ennek világos jele volt, hogy 1956. októberben, a Rákosi-szárny vezetését átvevő Gerő Ernőt Moszkvából rávették arra, hogy Titohoz utazzon egyezkedni.

Még világosabb jelzés volt számunkra az, hogy Berija első helyettesét, Andropovot küldték Budapestre nagykövetnek.

A nálam sokkal jobban informáltak számára egyértelművé vált, hogy Nagy Imre a jövő embere. Ezért aztán már nemcsak a népi káderek, de a politikai karrieristák is Nagy Imre mögött gyülekeztek. Ebben a népes táborban azonban nem ismertem senkik, aki tovább akart menni a párton belüli hatalom változásán, a bolsevik diktatúra megdöntésére gondolt volna. Talán a legkevésbé köztük is Nagy Imre. Rákositól, Gerőtől és társaiktól akartak megszabadulni. Demokratikusabb bolsevik diktatúrát akartak. Maximum olyant, amit Tito működtetett Jugoszláviában. Arra, hogy a közvélemény óriási többsége ennél sokkal többre, teljes politikai fordulatra vágyik, senki sem gondolt.

Jellemző módon, Nagy Imre, amikor a palament erkélyéről szólt a lelkes tömeghez, Kedves elvtársakat mondott. Amit az üdvözlésére összegyűlt tömeg azonnal füttyel elutasított. Megdöbbenve láttam, hogy itt az emberek nem jobb párturalmat, hanem demokráciát akarnak. Senki sem akart többé elvtárs lenni. Nagy Imre sem vette tudomásul, hogy itt már nem az ő célját segíti a tömeg, hanem ő került a tömeg uszályába. Nemcsak ő, de az egész vezérkara is. A forradalom lelkesedése győzött a realitások felett. Egyikük sem látta, amit én, hogy ebben a forradalomban már nincs külső segítsége, hiszen Moszkvában a hívei, és a két fő támogatójáról Mao, és Tito, nem is beszélve a csatlós államok vezetőről. A bolsevik táborban teljesen izolálódott.

Azt hitte ő és közvetlen környezete, hogy a magyar társadalom óriási többsége mögöttük áll. Ebből csak az volt igaz, hogy a magyar társadalom óriási többsége olyan gyökeres változást akar, amiben ugyan több párt versenyezhet a hatalomért, de a kommunisták pártja aligha. Őket pedig nemcsak elzavarják, de közülük élve is kevesen úszhatják meg.

Jelentős politikai fordulatot a Nyugat, azaz az Egyesült Államok sem akart. Ezt egyértelműen bizonyítottak a magyar forradalommal párhuzamosan pergő szuezi események. Az erről érkező hírek egyértelműen bizonyították, hogy az Egyesült Államok a felelőtlen szuezi kalandba keveredő Angliával, Franciaországgal és Izraellel szemben a Szovjetunióval fog össze. Amerika számára az ötvenes években még a gyarmati rendszer felszámolása, és szövetségeseinek a Szovjetuniótól való félelme volt az elsődleges érdeke. Egyértelmű volt, hogy a Szovjetunió a magyar forradalom katonai leveréséhez az Egyesült Államoktól, az egyetlen létező erőtől, szabad kezet kapott.

Ez bármennyire egyértelmű volt már november elsején, máig abban a hitben tartják a politikusok, és a történészek a közvéleményt, mintha lehetőségei lettek volna a forradalom győzelmének.

Ami az 56-os forradalom idején reális cél lehetett, azt jó tíz évvel később Kádár János valósította meg. A több párt rendszer kimondása után, szerencsénkre volt egy ember, Münnich Ferenc, a Nagy Imre kormány belügyminisztere, aki rábeszélte Kádár Jánost a szovjet oldalhoz menekülésre.

Ideje volna belátni, hogy a forradalom leverése után létrejöhető rendszer vezetésére csak Kádárnál sokkal rosszabbak jöhettek volna szóba.

Természetesen, az lett volna a még lehetséges legjobb, ha Nagy Imre ragaszkodik eredeti céljához, egy emberségesebb bolsevik rendszerhez. Szembeszáll azokkal, akik nála sokkal többet, már irreális megoldást akarnak. Neki kellett volna megmondani, hogy egyelőre nincs más lehetőség, mint megszabadulni a sztálinista módszerektől, és visszatérni oda, ahonnan Sztálin eltért.

Akkor is tudtam, most is tudom, hogy Nagy Imre ilyen lépését nem fogadta volna el a tömeg, és a katonai beavatkozás már elkerülhetetlen volt, tehát csak azon lehetett, kellett gondolkozni, hogy a tankokkal levert forradalomnak hogyan legyen a folytatása. Nagy Imre azonban nemcsak november 4.-én nem ismerte fel az elkerülhetetlent, hanem még a csapatokat biztatta, hogy ellenálljanak. Ez már a realitásérzék teljes csődjét jelezte. Ennél csak akkor ment tovább, amikor a jugoszláv követségre menekült, majd a fogságban is Tito segítségére épített.

Ma már talán az utolsó élő vagyok, aki 1953. nyarától kapcsolatban lehetett Nagy Imrével, Vass Zoltánnal és Donáth Ferenccel. Mindhárman életem nagy ajándékai közé tartoznak, ezért is kötelességemnek érzem, hogy elmondjam, a forradalom során megdöbbentően naivok voltak. A magyar társadalom iszonyúan sokat fizetett azért, hogy ők nem azt tették, akit Kádár János vállalt.

Kádárt nem ismertem, sőt nem is értettem, de az idő teltével rájöttem, hogy ő volt a 20. század legnagyobb magyarja. Ezt már többször leírtam, de megértéssel alig találkoztam.

A forradalom leverése után húsz évvel minden megvalósult abból, amit Nagy Imre 1956. október 23. előtt céljának tartott. Igaz, ez sem volt sok, de tudni kellene, hogy nem lehetett több. A mi sorsunk Jaltában dőlt el. Ez alul csak 1990-ben szabadultunk fel. De a magyar történelemben soha nem volt olyan jó a sorsunk, mint amivel meg lehettünk volna elégedve, de az nem is lehetett reális cél. A történelemnek azt kell értékelési mércének tekinteni, ami reálisan elérhető. Ehhez pedig soha nem voltunk közelebb, mint Kádár idején. A nagyon szűk reális lehetőségeket jól kihasználtuk. Voltak jobb, ragunk múló lehetőségeik is, de azok kihasználási foga volt sokkal rosszabb.

A magyarságnak azt kell megtanulnia, hogy a múltját ne az elérhetetlen célokkal, hanem az elért eredménnyel kell mérni. Ezer éves történelmünk során kevés esetben volt olyan determinált a mozgásszabadságunk, mint a második világháború után. Az ország vezetőinek mozgásszabadsága a legkisebb volt, de ami volt azt minden szomszédunknál jobban kihasználtuk. Barakkba voltunk zárva, de minden rabtársunknál szabadabban éltünk.

Szelényi Iván írása az „egyenlítő”-ben

Kopátsy Sándor                 EP                   2012-10-21

Szelényi Iván írása az „egyenlítő”-ben

Nem emlékszem, mikor olvastam szimpatikusabb, és bölcsebb írást. Egy kis országban történt jelentős eseményeket messziről jobban lehet látni. Ez magyarázható azzal, hogy aki átéli a napi eseményeket, nem veszi tudomásul, hogy néhány év alatt is mekkora változás történt.

Szelényi azzal zárja a Kádár-korszak jellemzését, hogy Kádárnak minőségében nagyon eltérő két korszaka volt. Az egyik a hatvanas évek előtt és 68 után, a másik a hatvanas évek alatt. Abban sem biztos, hogy ezekben mennyi volt a személyes tudatossága.

Véleményem szerint, nem két Kádár-korszak volt, hanem két szerepe, amelyiket karakterének megfelelően játszott. A két szerep nagyon eltérő volt, mégis mindegyikben magát adta. Nem ismerek más történelmi példát arra, hogy egy politikusnak ilyen rövid idő alatt két alapvetően eltérő szerepet kellett játszani, mégis mindkettőben önmaga maradhatott. Erre csak azért volt képes, mert nem volt saját stratégiája, távlati célja. Ráadásul, azt is tudta, hogy erre nem volt felkészült.

Sokszor elmondom, hogy Kádár azért lehetett jó politikai vezető, mert nem erre készült, és nem is érezte magát alkalmasnak arra, hogy irányt adjon az eseményeknek. A többi csatlós ország pártvezére mind vagy értelmiségi, vagy legalábbis magát a vezetésre születettnek, történelmet formálónak tartó volt. Ezek be akarták írni a nevüket a történelembe. Kádár csak egy hithű kommunista munkás volt, akit a körülmények olyan helyzetbe hoztak, hogy ő lett a hatalom birtokosa.

Mind a politikai karrieristák, mind a hívatásos értelmiségek irritálták. Csak annyit használt ezekből, amennyit nem tudott kikerülni. Jó sakkozó volt ahhoz, hogy a körülötte kialakult politikai erők között egyensúlyt tudott teremteni. Ez a kiegyensúlyozott helyzet tette lehetővé, hogy a társadalom spontán fejlődhessen. Azt is elviselte, hogy az uralma alatt a falusi lakosság jobban, és vidámabban élen, mint az ő munkás elvtárai. Ezen néha duzzogott, de elviselte. Az, hogy Magyarország lett a legvidámabb barakk, nem Kádár elképzelése volt, de hogy az lett, azt neki köszönhetjük.

A történelem őt sem annak alapján fogja értékelni, hogy mit akart, hanem mi lett az országból

Magyarországnak páratlan szerencséje volt, hogy a forradalom leverése után őt ültették a párt élére. Annak érdekében, hogy ő legyen a vezető, szinte semmit sem tett. Az azonban, hogy néhány év után megkérdőjelezhetetlen vezető lett az ő érdeme. Sodorták az események, és hagyta magát.

Arról sem ő tehet, hogy az első leninista lett a sztálinista táborban. A gulyáskommunizmus, a parasztok nagyobb gazdasági mozgásszabadsága a politikai diktatúra viszonyai között ugyanis leninizmus. A fél-periférián, a politikai hatalom megszilárdulása után, a gazdasági liberalizációt a falvakban kell kezdeni.

Ki kívánkozik belőlem egy párhuzam. A 19. század legnagyobb magyarja Széchenyi István nagyon művelt, zseninek minősült tehetség volt. A 20. századé pedig a nem iskolázott, nem zseni, de magát annak sem annak tartó Kádár János lett.

Szelényi ugyan érzi, hogy volt valami közös, az általa egy évtizedre leszűkített Kádár-rendszer és a kínai csoda között, de nem látja a mélyebb összefüggéseket.

Ez azonban egy másik rövid írás tárgya.

KÁDÁR LENINIZMUSA

Kopátsy Sándor                  EP                 2012-10-22

KÁDÁR LENINIZMUSA

Szelényi jó ösztönnel ráérez, hogy ami Magyarországon a hatvanas években történt, közös elemeket tartalmaz azzal, ami Kínában, a nyolcvanas években elkezdődött, és az óta a világtörténelem egyik csodájává bontakozott ki. De sajnálom, hogy elmarad a Lenintől Tengig terjedő vonal felvázolása. Ami nem kevesebb, mint példamutatás arra, milyen előfeltételek mellett, és hogyan lehet a fél-periférián felzárkózni.

Szerintem a 17-es orosz forradalmat követő polgárháború után a lenini új gazdasági programot, a Nagy Imre 1953-es kiemelését, a 68-as mechanizmus reformot, és a nyolcvanas évek kínai reformját egyetlen szálra felfűzni.

Lenin a polgárháború lezárulása után elgondolkodott azon, ha már nem győzött a munkásforradalom a fejlett államokban, de győzött Kelet-Európában a fél-periférián, mi lehet ott a járható út. Mi a teendő, ha a tőkés osztálytársadalom nem ott omlik össze, ahol erre már megérett, hanem ott, ahol a leggyengébb volt?

Arra a meggyőződésre jutott, hogy ott is élni kell az elnyert politikai hatalommal, ahol a lakosság többsége még nem munkás, hanem paraszt, nem a marxista úton kell járni. Ez első feladat a lakosság többségét, a parasztságot kell beszervezni a vállalkozások óvodáiba, rávezetni arra, hogy polgárosodjanak.

Nemcsak Marx, de még inkább a kelet-európai tanítványa, Sztálin, zsigeriben parasztellenes volt. Szerintük a kisárutermelés szüli a kapitalizmust. Lenin ismerte fel először, hogy a parasztsággal nem az a probléma, hogy szüli a kapitalizmust, hanem az, hogy ha nem serkentik, nem szüli a fejlődést. Sem a kapitalizmust, sem a szocializmust. A hatalomra került munkásságnak az a feladata, hogy serkentse a konzervatív parasztság vállalkozó kedvét, társadalmi mobilitását.

He a leninizmusnak ezt az elemét megértjük, akkor azonnal közérthetővé válik, hogy a polgárháború utáni lenini stratégia folytatását, feléledését jelentette az, hogy 1953-ban, Moszkvában leváltják Rákosit, és a parasztpolitikus bolsevik Nagy Imrére bízzák a kormányt.

Ez a kísérelt ugyan 56-ban, Nagy Imrével együtt elbukik, de a politikai diktatúra megszilárdítása után hamarosan felmerül. Annak ellenére, hogy Kádárról igazán nem mondható el, hogy parasztpolitikus lett volna, sőt.

A pártvezetésben azonban Fehér Lajos és Erdei Ferenc Nagy Imre zászlaját vitte tovább. Moszkvában is megmartak a leninizmus támogatói. Ennek, majd a sikereknek lett az eredménye, hogy Kádár nemcsak eltűrte a falusi lakosság több munkával járó jobban élését, sőt azt is, hogy a munkások is létrehozhassák a maguk háztájiját, a gazdasági munkaközösségeiket. Türelmét az is táplálta, hogy Moszkvában, különösen Hruscsovnak nagyon tetszett, ami a magyar mezőgazdaságban történt. A jelentős keleti agrárexport pedig garantálta a nyersanyagellátásunkat.

Szelényi sem tér ki arra, hogy nemcsak Kádár János gyengült le, de a hidegháború is értelmét vesztette.

(Erről külön írok.)

1990-ben az európai szocialista országokban megbukik a rendszer, a Szovjetunió pedig alkotóelemeire esik szét. Európa nyugati fele is fokozatosan integrálódik, de ennek ellenére is egyre inkább leértékelődik.

Közben a Távol-Keleten egyik csoda követte a másikat. A konfuciánus népekre fokozottan igazolódik Weber állítása, hogy a protestáns etika fölényben van a Nyugaton. Az utóbbi ötven évben annak lehetünk a tanúi, hogy a távol-keleti népek viselkedése még a protestánsokénál is hatékonyabb. Ez először a tőkés utat járó népeknél mutatkozott meg. A nyolcvanas évektől azonban a bolsevik Kínában is.

Mao és Teng talán emlékeztek arra, amit Marx mondott. „Ha olyan országban győz a forradalom, ahol még nem értek meg annak a társadalmi feltételei, visszaáll a régi szemét.”

Erre nagyon kevés marxista emlékezett.

A kínai vezetők sokkal inkább emlékeztek a lenini és a magyar reformok utáni eseményekre.

Megtanulták, ha a fél-perifériákon megdöntik a tőkés társadalmat, utána csak úgy lehet sikerrel építkezni, ha a politikai diktatúra fennmarad, de engedi a gazdaság fokozatos piacosítását. Ahol még a mezőgazdaságból él a társadalom többsége, de akárcsak a jelentős hányada, a piacosítást a mezőgazdaságban kell kezdeni.

Lenin terve nemcsak azért bukott meg, mert meghalt, hanem azért, mert az orosz nép viselkedése, erkölcsi magatartása éretlen volt a gazdasági demokráciára.

Lenin nem gondolt arra, amit már az ő korában Max Weber felismert, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a protestáns etika, vagyis a puritanizmus jellemzi a lakosság viselkedését. Beigazolódott, hogy ez még inkább igaz a szocialista társadalomban. Max Weber azt is mondhatta volna, hogy ez a tétele nemcsak a tőkés, de minden társadalomra igaz.

1953-ban a moszkvai vezetés azért váltotta le Rákosit, azért ültette a miniszterelnöki székbe Nagy Imrét, mert a lenini stratégiát Magyarországon akarták kipróbálni. Nem mérték fel, hogy erre a kipróbálásra egyeik csatlós ország sem lehet alkalmas, mert egyik sem puritán. Ez a kísérletet legfeljebb Finnországban, vagy esetleg Észtországban lehetett volna sikeresen végigvinni. Ennek pedig sokkal nagyobb politikai nehézségei voltak. A kudarc fő oka az volt, hogy a moszkvai vezetésnek fogalma sem volt arról, hogy ez a reformkísérlet csak puritán, vagy konfuciánus nép esetében lehet sikeres.

Magyarország sem volt alkalmas a leninista kísérletre. Ezt Sztálin még tudta. Ismereteim szerint, ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy Magyarországgal és Lengyelországgal nem szabad kísérletezni, mert ahogyan Gyilasznak mondta, e két országban még nagyon erősek a nemesség nemzeti hagyományai. A nép tehát az úri középosztályt követi. Nem tudom, ki tanította erre, de ő aligha találta ki.

Az, hogy Sztálinnak mennyire igaza volt, mindmáig még bennünk sem tudatosult.

- Pedig ez volt a magyarázata, hogy 1848-ban a nép dalolva ment Kossuth után a nemzeti szabadságért, azaz az Ausztriától való elszakadásért harcolni.

- Az első világháborúba is vidáman mentek, hogy legalább a Balkán felé, nagyobbítani lehessen a történelmi Magyarországot.

- Csak ezzel magyarázható, hogy a két világháború között a többség elhitte, hogy nem a társadalmi modernizáció, hanem a revízió a minden mást megelőző feladat.

- Az első két választáson a nemesek feladatát átvevő úri középosztály restaurációjára szavazott. Ez csak azért nem valósult meg, mert Sztálin Jaltában szabad kezet kapott. Máig az a közhit, hogy a szuverenitásunk birtokában nem a két háború közti társadalom folytatódik. Természetesen az a folytatódás nem jelentett volna darutollat, díszmagyaros miniszterek uralmát, hanem annak csupán modernizálódott formáját.

- Ezt éltem meg az 56-os forradalomban, ahol egyetlen hét után már az úri középosztály birtokolta a tényleges hatalmat. Még nem írta le senki, hogy mi lett volna az első szabad választás eredménye, ha nem vonulnak be a szovjet tankok. A bolsevik rendszer kiszolgálóival szemben iszonyatos bosszú, sokkal nagyobb, mint ami a Kommün bukását követte. Máig az a közhit, hogy a szuverenitásunk birtokában nem a két háború közti társadalom folytatódik. Természetesen az a folytatódás nem jelentett volna darutollat, díszmagyaros miniszterek uralmát, hanem annak csupán modernizálódott formáját.

- A rendszerváltás után az Antall József által vezetett Demokrata Forummal történt meg először, hogy egyetlen választási ciklus elég volt a régi rendszer csúfos megbuktatásához. Azt meg Antall hívei nem vették tudomásul, hogy közben az úri középosztály elolvadt, a népet már nem lehet tovább felűről kezelni.

- 2010-ben a közép-jobb Fidesz elseprő győzelméhez hasonló közép-jobb győzelem nem történt egyetlen másik volt csatlós országban. Pedig eddigre már az utolsó urak unokái éltek. Orbán a győzelmét annak köszönheti, hogy az állami szuverenitást tartja a politika elsődleges céljának.

Sztálin ugyan eltűnt, és Mao tanult a magyar forradalomból. Az ő kulturális forradalmát azzal magyarázom, rádöbbent, hogy a gazdaság megreformálását, a piacosítást sem szabad addig elkezdeni, amíg ki nem írtja a kínai társadalom konzervatív erőit. Ő ugyanis a kulturális forradalom meghirdetésekor is tudta, hogy a jövő embere Teng, akit meg kell tartani. Otthon vezényelte a kulturális forradalmat, a múlt politikai erőinek gyökeres kiirtását, de Tenget tapasztalatok szerzése céljából, Szingapúrba küldte a gazdasági reform módszerét tanulmányozni.

Tengnek még a kulturális forradalom után is a politikai szabadságot követelő tömeget tankokkal kellett szétveretni.

Máig nem írta le senki, hogy a tüntetők győzelme esetén nem kerülhet sor azokra a gazdasági reformokra, miket Szelényi is történelmi jelentőségűeknek tart.

Kádár János hithű kommunista volt, akinek eszébe sem jutott a marxizmus, különösen annak kelet-európai változatának reformálása, mégis hagyta, hogy a pártban szerepet kapjanak azok is, akik lenini értelemben reformerek. Elviselte, hogy Nagy Imre minden 1956. október 23.-a előtti vágya megvalósuljon. Pedig az ő rangsorában minden a munkásosztállyal kezdődött. Mégis az ő uralma alatt fordult elő először a marxizmus történetében, hogy a parasztok jobban, szabadabban élhettek, mint a munkások. 

HIDEGHÁBORÚ

Kopátsy Sándor                EP                    2012-10-23

HIDEGHÁBORÚ

Szelényi a magyar eseményeket a világpolitikai helyzettől függetlenül magyarázza. Ugyan ő is megjegyzi, hogy kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy a magunk útját járhassuk. Ezzel elismeri a világpolitikai viszonyok determináló szerepét, mégis elmulasztja a hazai események és a világpolitikai közti determináció hangsúlyozását.

A magyar történelmet is csak a világpolitikába ágyazva lehet megérteni. Csak akkor nem tévedünk el, ha a hidegháború világpolitikai szerepét szem előtt tartjuk.

A hidegháború emlékét általában negatív világjelenségként könyvelik el. Az utókornak azonban rendkívül pozitív véleménye lesz róla.

A hidegháborúnak köszönhetjük:

- A gyarmatok békés és gyors felszabadulását.

- A korábbi gyarmattartó birodalmak az Egyesült Államok engedelmes szövetségesei lettek, és egymással összefogtak.

- A Szovjetunió imperialista szuperhatalommá vált, ami szükségszerűen az összeomlásához vezetett.

Ha a hidegháborút a második világháború folytatásának tekintjük, azt látjuk, hogy 1990-re, vagyis ötven év alatt az Egyesült Államok minden világpolitikai célja megvalósult.

Máig nem vált világossá, hogy Roosevelt eredeti célja a gyarmati rendszer, az imperializmus elpusztulása volt. Az imperialisták egymás közti háborúját is csak ennek tekintette. Számára a fasiszták és a gyarmattartó demokráciák között nem volt minőségi különbség, tehát ezek egymás közti harca minél több áldozattal jár, és minél jobban kimerítette azok erejét, annál jobb.

Ugyan a gyengébb felet támogatta, de csak azért, hogy tovább tartson a háborúzásuk. Ez a politika az emberiség egészének az érdekét szolgálta.

Az események azonban nem tették lehetővé, hogy az Egyesült Államok a háború külső szemlélője maradjon. A németek és a japánok azonban túlértékelték a saját erejüket, és az ellenfelüket támogató, de a háborúból magát kívül tartó Egyesült Államokat is bele kényszeríttették a háborúba.

Azt, hogy Hitler hadat üzent az Egyesült Államoknak, Hitler baromságának tekintettem, és nem értettem a német vezérkar ostobaságát. Csak később ismertem fel, hogy a német vezérkar nem volt ostoba, hanem felmérte a realitást. A háborút nem lehet megnyerni, amíg az Egyesült Államok kimeríthetetlen hátország marad.

Ezért követte el a náci Németország a másik ostobaságot. Ennek az volt a célja, hogy az elhúzódó háború számára teremtsenek a folytatásához a szükséges élemet, és a nyersanyagot biztosító hátországot. Ez ostobaság volt és ez már Lengyelország megszállása idején kiderült.

- Nem mérték fel reálisan, hogy a bolsevik Szovjetunió, illetve Sztálin nagyobb ellenséget látott a tőkés imperialistákban, mint a náci Németországban. Azok oldalán soha nem lépett volna be a háborúba. Hitler Németországa számíthatott volna a Szovjetunióra, amíg az fizetni képes a szállításokat.

- Leértékelték a Szovjetunió katonai erejét, és a várható logisztikai nehézségét. Nem számoltak azzal, hogy az elmaradt kelet-európai úthálózat nem kedvez a villámháborúnak. Nem számítottak arra, hogy a távolságok legyőzése, az elmarad szovjet infrastruktúra viszonyai között, milyen nehézségekkel jár. Még a katonai győzelem esetén milyen nehézségekkel fog járni az élelem és a nyersanyagok begyűjtése, majd hazaszállítása.

- Azt a német vezérkar jól látta, hogy a szovjet hadsereg alkalmatlan a németek katonai megtámadására. Ezt Moszkvában is világosan látták. Tehát nem volt semmi ok egy hátbatámadástól való félelemre.

- A német vezérkarnak látni kellett volna, hogy több ezer kilométeres szárazföldi szállítás katonai biztosítása megoldhatatlan még akkor is, ha volna mit.

- A még súlyosabb vezérkari hiba az orosz téllel való számolás hiánya. Nemcsak a németek haditechnikája, de a felszerelés sem volt a téli hadviselésre alkalmas.

18 évesen azon háborogtam, hogyan, hogy Magyarország milyen felszereléssel és ruházattal indították a frontra a magyar hadsereget. Lovas és kerékpáros alakultatok mentek még a magyar télhez sem megfelelő ruházatban az orosz tankok és időjárás ellen.

A náci Németország a győzelem előfeltételeinek megteremtése nélkül indított háborút egy olyan ország ellen, amelyik boldogan vállalta volna a békés kiszolgálást.

Nemrég olvastam egy katonai elemzést a keleti frontról. A német tankok és legénységük olyan technikai és emberi fölényt élvezett, hogy a veszteségük mind emberben, mint felszerelésben szinte soha nem érte el a szovjet oldal veszteségének ötödét. A németek azonban a háború alatt csak tized annyi tankot és repülőt küldhettek a frontra.

Az könnyen belátható, hogy a katonákkal és az üzemanyaggal takarékoskodni kellett. Ezt pedig csak technikai fölénnyel lehetett elérni. Tehát keveset, de jobbat kellett biztosítani. Végül mégis a többség győzött.

A lénye az, hogy a második világháború nem ért véget, még közel fél évszázadon át tovább folyt a hidegháború formájában. Ezért csak 1990 fejeződött be.

Ha így számoljuk, egészen más végeredményhez jutunk, mint amit a békeszerződések idején gondoltak. Ezért vizsgáltam meg az országok fejlettségi rangsorát 1930 és 1990 között. Megleptek az eredmények.

A második világháború fő szereplői közül kiemelkedő nyertes csak Japán és Németország lett. Ezek helye javult lényegesen a rangsorban. Ma már látom ennek az okát is. E két ország lakossága volt a legpuritánabb, vagyis a kor követelményeinek legjobban megfelelő. A háborút elveszették, de a békét magasan megnyerték.

A háború nyertesei közül csak az Egyesült Államok nem vesztett. Ez az ország lett végül az egyetlen szuperhatalom. Meg kell azonban jegyezni, hogy a három volt gyarmati társa, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a társadalmi fejlettség rangsorában eléje került.

Meglepő módon a kelet-európai államok, vagyis a Szovjetunió helye nem változott.

A háború fő nyertesének tartott Nagy Britannia minden háborús célját elvesztette, a vizsgált hatvan év során a legtöbb pozíciót vesztett. Franciaország és gyarmattartó társaik Németország mögé estek vissza.

A háborúban sokat szenvedett távol-keleti országok mindegyike, eltekintve Észak-Koreától, még Japánnál is többet nyertek.

A mérleg nagyon egyértelmű, hogy 1930-1990 között a szereplők teljesítményét meghatározta az, hogy hol, mennyire puritán a lakosság viselkedése.

Weber elégedetten foroghat a sírjában, felismerése fényesen igazolódik. Roosevelt is meg lehet elégedve, hiszen a történelem mentének volt a meghatározója, megnyerte nemcsak a meleg, de a hidegháborút is.

A 20. század történészei pedig sok mindent jobban megértenének, ha szem előtt tartják, hogy a nyolcvanas évek előtt hiú ábránd volt a két táborból ma másikba kerülni. Márpedig mind az 56-os magyar, mind a 68-as cseh forradalom sokkal előbb próbálkozott.

A MAGAS FOGLALKOZTATÁS AZ ELSŐ POLITIKAI FELADAT

Kopátsy Sándor               PF                   2012-10-12

A MAGAS FOGLALKOZTATÁS AZ ELSŐ POLITIKAI FELADAT

Nemcsak a politikusok, de még a gazdaságpolitikusok sem látják be, hogy minden társadalom elsődleges feladata, hogy a lakosság minél nagyobb hányada vegyen részt a békés célú értéktermelésben.

A békés célt, tehát a jobban élést szolágáló termelés hangsúlyozását elengedhetetlennek tartom. Ezt megtanultam a fasizmus évei alatt, mikor gyorsan nőtt a foglalkoztatás, de imperialista célok előtérbe kerülése érdekében. Ugyanakkor az is meg kellett tapasztalnom, hogy a közvélemény még az ilyen foglalkoztatást is inkább elfogadja, mint a munkátlanságra kárhoztatottságot.

Közgazdászként pedig gyorsan rájöttem, hogy csak annak a rétegnek, osztálynak lehet hatalma, szabadsága, amelyikből hiány van. Ha földből van hiány, a földesurak, ha tőkéből, a tőkések uralkodnak. A parasztnak csak akkor van tekintélye, ha élelemhiány van, a munkásnak, amikor munkaerőből van kevés. Ezen az sem képes változtatni, ha a törvény ad, vagy nem ad hozzá szabadságot.

Soha nem értettem azokat, akik a jobb, alkotmányosabb rendszert tartották elsődlegesnek. Az ugyan fontos az értelmiségiek, a polgárok számára, de a lakosság nagy többsége számára az fontos, hogy a munkájából megélhessen.

Marxszal is azon akadtam össze, hogy ő a dolgozóknak jogot, a tőkéseknek jogtalanságot akart. Szerintem munkaerőhiányt kell teremteni, és akkor a munkás, a dolgozó lesz az úr. A bolsevik rendszer ezt ugyan nem ismerte fel, de a problémát megoldotta azzal, hogy iparosítási buzgalma munkaerőhiányt teremtett. A pártapparátus diktatúrája ugyan általános jogtalanságot teremtett, de a munkásnak rangja volt. Nem azért, mert ezt az alkotmány, a jog biztosította, hanem azért mert hiány volt belőlük.

A rendszer nem azért volt versenyképtelen, mert politikai diktatúra volt, hanem azért, mert a diktatúra a gazdaságra is rátelepedett, mert a gazdaság hivatali és vállalati irányítói megfizetett rabszolgák voltak, és a piaci mechanizmus nem működhetett. A bolsevik rendszer a kelet-európai és a közép-ázsiai népek számára csak azért nem volt elég hatékony, mert erejét sokszorosan meghaladó mértékben fegyverkezett. Ha ezt nem teszi, hatékonyabban működött volna, mint a jelenlegi áldemokráciájuk.

A foglalkoztatás nemcsak azért elsőrendű feladat, mert a munkátlanság nagyon drága, hanem még inkább azért, mert erkölcsromboló. A társadalomtudományok nem veszik tudomásul, hogy a társadalomnak legfeljebb a felső minőségi tizede nem veszít mind a szakmai, mind az erkölcsi értékből, ha tartósan nem dolgozik.

A Távol-Kelet társadalmaival legfeljebb a puritán Nyugat lehet versenyképes, de az is csak akkor, ha a foglalkoztatás eléri a 80 százalékot.

Ennek az egyik legjobb illusztrációja Magyarország. Ez az ország a számára túlzottan kelet-európai bolsevik rendszerben jól vizsgázott annak köszönhetően, hogy a magas foglalkoztatás mellett a szabadidő kihasználását is biztosította. Ebben az egész nyugati kultúrában példátlan eredményt mutatott.

A munkahelyen ledolgozott órák száma és munkaintenzitása viszonylag alacsony, mintegy 1550 óra volt, de azon felül 1000 órát dolgoztak magas intenzitással a hivatalos munkaidő után. Ebből származott a munkajövedelem mintegy harmada. Ráadásul az a szabadidő gazdálkodás teljesítményarányos jövedelmet hozott, és sikerélményben gazdag volt.

Ismereteim szerint, a Távol-Kelettől eltekintve, a legtöbb munkaórát ledolgozó ország voltunk. Ebből a magaslatról zuhantunk a rendszerváltás után az ellenkező végletbe. Az óta a foglalkozatási szinten az EU tagországai között az utolsó helyre csúsztunk, 85 százalékról 55 százalékra. Ezt a mutatót tovább rontja, hogy a munkanélküliek óriási többsége tartósan az, és a legalacsonyabb képzettségi szintből kerül ki. Ezen a szinten a tartós munkanélküliség drága és erkölcsromboló.

Ezen a foglalkoztatási szinten hazánk nem csak a fejlettebbekhez való felzárkózásra, de még a térségével lépéstartásra is képtelen.

POLITIKA ÉS IRODALOM

Kopátsy Sándor                 PH                   2012-10-13

POLITIKA ÉS IRODALOM

Erre az írásra az késztetett, hogy hangos vita keletkezett abból, hogy az állami televízió a magyar miniszterelnök egyik németországi rendezvényen való részvevők között a Nobel-díjas Kertész Imrét, mint magyar származású, és nem, mint magyar írót említette. Mindkét fél reagálását túlzott érzékenység jellemezte. Sajnos az a magyar közéletre nemcsak most, de jó száz éve jellemző. Érdemes volna megszabadulni ettől a politikai érzékenységtől.

Fejtő Ferenctől kaptam egy számomra emlékezetes írást. Egy jelentős francia történész írja, hogy két európai népnek a történelme sokkal súlyosabb, mint a történelmi szerepe. Olyan súlyos, hogy maga sem bírja hordozni. Ennek a megállapításnak az igazsága nagyon igazolt. Diákkorom óta érzem, hogy a történelmük azért nem lehet olyan tudomány, amire nagyon rá lennénk szorulva, mert deformálódik a ránehezedő politikai elvárás súlya alatt.

Akkor a francia megállapítást azzal egészítettem ki, hogy én az említett két nép mellé oda írtam volna harmadiknak a poroszt. Ma pedig már azzal egészíteném ki, hogy a három által lenyomott etnikumok, vagyis a közép-európai utódállamok is elkapták azt a betegségünket.

A rendszerváltás utáni tapasztalataim alapján pedig azzal egészítem ki, hogy a három népnek nemcsak a történelme, de az irodalma is nagyobb. Arra is ráül a politika. Az irodalmi értékrendet is a politikai hovatartozás alapján rendezi át magának minden politikai irányzat. A magyar közvélemény többsége képtelen elviselni az olyan történészt, vagy írót, akinek politikai nézeteivel nem ért egyet. Akikkel pedig egyezik a politikai nézetei megegyeznek az övével, akkor is zseninek tartja, ha legfeljebb jó közepes, de nagyon messze van a legnagyobbaktól.

Kezdem a történelmi szereplők rangsorolásával.

Számomra Széchenyi István sokkal nagyobb történelmi személy volt, mint Kossuth Lajos. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de az már nagy baj, hogy a politika táborhoz tartozás alapján könnyű megállapítani, hogy ki, melyiket helyezi a másik elé. Még nagyobb baj az, hogy a történészeknek sem tárgyilagosak, azaz nem tudományos a véleményük. De nem is lehet addig dönteni a vitában, amíg az 1848-49-es szabadságharcot nem a következményei alapján értékeljük. Elég volna végiggondolni, hogy kettejük politikája közül melyik egyengette jobban a Trianon felé vezető utat. Én, ha szélsőjobbos, 63 vármegyés lennék, akkor is Széchenyit tartanám nagyobbnak. Trianon felé ugyanis semmi sem lökte a történelmet jobban, mind az olyan politika melyeik mind Ausztria, mind a kisebbségek ellen hirdette a harcot. Sokkal jobb lett volna, mindkettővel keresni az együttélés feltételeit. Ezért aztán Kossuth céljait hibásnak, a nemzetemnek ártónak tartom. Ugyanakkor belátom, hogy aki kormányzó akart lenni, aki meg akarta nyerni a magyarság lelkes támogatását, aki fontosnak tartotta, hogy róla nótákat énekeljenek, annak az ő útját kell járni. Kossuth nem a népe érdekét szolgáló történelmi folyamatok logikáját, hanem a népe lelkét ismerte.

Tisza István dicsőítése is piszkálja a csőröm. Elismerem, hogy a magyar arisztokrácia osztályérdeknek legjobb politikusa volt. Osztályának ahhoz a részéhez tartozott, amelyik tudomásul vette, hogy polgárosodni kell. Addig azonban nem jutott el, hogy az osztálya felett már a 18. száza végére lejárt az idő, hogy a külterjes, gabonatermelő és vadászó nagybirtokosnak már nemcsak jobbágyok, de cselédek sem szolgálhatnak sokáig. Ezt Ady Endre már akkor világosan látta.

Tisza István történelmi vakságát nemcsak a hadüzenete bizonyítja, hanem sokkal inkább az, hogy még a háború alatt is a háború utáni újabb balkáni területszerzésért ügyeskedett Bécsben.

Nem is értem azokat, akik Ady Endrét nagy költőnek, Tisza Istvánt pedig nagy politikusnak tartják. Trianon azt bizonyítja, hogy Tisza István korában a legnagyobb magyar Ady Endre, és a legnagyobb magyar politikus a zsidó Jászi Oszkár volt.

A két háború közti időszak politikusainak újraértékelése még anakronisztikusabb.

Fiatalon még átéltem, hogy az ország közvéleményének nagy többsége, csodálkozásomra még a magyar zsidóságé is, az ország jó vezetőjének tekintette Horthy Miklóst. Ez ugyan nagyon ellentétes az én véleményemmel, különösen akkor, amikor Kádár Jánosról nem szabad jót mondani.

Horthyt már diákkoromban előbb a császári házhoz dörgölődő udvaroncnak tartottam, aki aztán a háborúvesztés hatására a császári család ellen fordult, és a magyar arisztokrácia kegyeit kereste. Nekem már az is komikus volt, hogy egy alföldi dzsentri a tenger nélküli országban tengerésznek megy. Erről azt kell tudni, hogy a Monarchia arisztokratái számára a tengerészeti akadémia volt a rangjához illő katonai pálya. Örömmel látnám Horthy évfolyamtársainak osztályösszetételét. Hitemben nagyon megérősítene.

Arról is hallgatott a fáma, hogyan lett ő a háború végére a tengerészet főparancsnoka. Ismereteim szerint, egy sor nála rangidősebb, előkelőbb tábornok társát megelőzve. Nyilván a császári család kegyéből.

Azon is csodálkoztam, hogy flottaparancsnok létére nem ismerte fel az első világháború elveszésének folyamatát. Ha valakinek, neki tudnia kellett, hogy a háború megnyeréshez az óceánok feletti uralom az előfeltétel. A Monarchiának pedig csak az Adria északi csücske jutott. Ebbéli szakmai hozzá nem értése még nyilvánvalóbb lett a második világháborúban. A Tengelyhatalmaknak csak tengelyük volt, de a tengerek nem lehettek az övék.

Horthy politikai megértésének kulcsa, hogy nem ismerte fel, ki az óceánok ura. Hitlerben csak azt látta, hogy a terület visszaszerzésben csak rája számíthat, de azt nem, hogy a háborút nem nyerheti meg. A fejlett államok 20. századi háborúk lényegében nyersanyagcsaták voltak, amik az óceánokon dőltek el. Ennek felismerésében nemcsak Horthy, vagy Hitler vizsgázott rosszul, hanem a német és a japán katonai vezetés is. Nem vették tudomásul, hogy a háború megnyerésének óriási a nyersanyagigénye, amit csak a tengereken keresztül lehet megoldani. A tenger ugyanis olyan szállítási út, amin ugyan a szállítmányokat el lehet pusztítani, de az út marad. Szemben a szárazföldi szállítással.

Horthy belpolitikája két pillérre épült, a fél-feudális arisztokrácia kegyeit keresni, és a magyar társadalmi és gazdasági fejlődés motorjától, a zsidóságtól megszabadulni. Ehhez a magyar társadalom támogatását a revízióval akarta maga mögé állítani.

Mind az arisztokráciával való szövetég, mind az antiszemitizmusa nemzetellenes, a revizionizmusa pedig irreális volt.

Az arisztokráciával való szövetsége okán ellen volt a földreformnak. Márpedig a két háború közti magyar társadalom legnagyobb deformációját a falusi lakosság földhiánya jelentette. Az extenzív, főleg gabonát termelő nagybirtok ugyanis nagyon kevés, és többségében szinte rabszolgamunkát igényelt. Olyan munkaerőigénye volt, ami szögesen ellenkezett a magyar társadalom érdekével. A birtok vezetését a jól fizetett úri középosztály képviselői látták el. A munkaerőigény döntően alacsony bérű, képzetlen, alázatra kényszerült munkaerőből állt.

Ma is csak káromkodni tudok azokon, akik csak a bolsevik rendszer kollektivizálását emlegetik, de hallgatnak arról, hogy a termelőszövetkezet az arisztokraták, és a katolikus egyházak nagybirtokaihoz képest vidám közösségek voltak. A pártitkárok uralmáról beszélnek, de hallgatnak arról, hogy mennyivel nagyobb és kegyetlenebb hatalma volt nemcsak a gazdatiszteknek, de még középszintű vezetést ellátó gazdáknak is.

Azt, hogy milyen rothadt volt a Horthy rendszer jól lemérhetnénk azon, hogyan alakult a halálozás, a következő nemzedék testmagasága abban, és hogyan a bolsevik rendszerben. Engem is meglepett, amikor a sorozott katonák szigorúan titkosított testmagassági adataihoz jutottam. Kiderült, hogy az 1948 után születtek esetében történt ugrás. A történészek csak a begyűjtésről, az üzemi konyhák színvonaláról írnak, pedig a számok azt bizonyítják, hogy ezer éves történetünkben a bolsevik diktatúra hozta ez első és legnagyobb ugrást a népélelmezésben. Magam is meglepődtem, mert ebben a tekintetben, az én fejemben is csak az elégedetlenség élt. De azonnal kapcsoltam, elég volt arra gondolnom, hogy milyen volt gyermekkoromban a falusi lakosság élelmezése, és különösen milyen a hárommillió koldusé. A faluban nem láttunk kövér embert. A szocialista évtizedek alatt pedig népbetegség lett a túlsúlyosság. Tudom, hogy az utóbbiban volt sok rossz is, de a tudósnak az átlagot kell nézni.

Ami Horthy antiszemitizmusát illeti.

Az tagadhatatlan, hogy zsigereiben antiszemita volt. A zsidóságától a magyar társadalmat meg akarta szabadítani, de úri emberként, a piszkos munkát mára bízta. Jellemző módon, az első zsidótörvényt már Szegeden megfogalmazták. Az elkezdett úton azonban az adandó lehetőségek mértékéhez igazodtak. Ha a tőkésállamok pénzére volt szükség, akkor lassítottak, ha Hitlerben bízhattak, gyorsítottak. Az előbbit Bethlenre, az utóbbit Gömbösre, Imrédyre bízta.

Nem elég egy naplójegyzet. „A főméltóságú úr azt mondta, hogy ő lövetni fog a nyilasokra és a kommunistákra, de az előbbieknél könnyezve, az utóbbiaknál mosolyogva.”

Röviden a történészek által is értékelt Bethlen Istvánról. Érdemének tartom, hogy a szegedi forrófejűek élére Horthy Miklóst, a császári udvaroncot javasolta. Szerintem, köztük csak Horthynál rosszabbak voltak. Az is tény, hogy Bethlen volt a legtöbb érő arisztokrata. Ahogyan a Trianon előtt ezt tartom Tisza Istvánról, ez a véleményem Bethlenről is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy pozitív történelmi személynek tekintem. A történelmi folyamtok fékezi közt is voltak nagyok, de a történelmi szerepük ettől függetlenül negatív.

De még ez sem jelenti azt, hogy történészként ne értsem meg, hogy jobbnak nem volt társadalmi esélye arra, hogy hatalma legyen. Ha a két háború között politikai szerephez juthatok, Bethlennek is adtam volna tanácsot. Tudtam volna akkor is, hogy meddig lehet elmenni.

Jó tanácsot mindenkinek érdemes adni, aki képes azt megvalósítani. Akinek azonban nincs hatalma, és nem is lehet, annak a tanácsadás kávéházi beszélgetés. Ezt a művészekre bízom, akiknek hatása örökös lehet. De ezzel már rá is tértem az irodalompolitikára.

Ami az irodalom művelőinek minősítését illeti.

A művészetek esetében nem lehet objektív mérleget elvárni. Ezért aztán nagy a veszélye annak, hogy vagy a politika, vagy a piac hamis ítéleteket hoz. A történelmi tapasztalat azt bizonyítja, hogy az idő csak ritka esetben igazolja akár a politika, akár a piac ítéletét.

A politika mindig azt várja el, hogy a művészet legyen a szolgáló leánya. A piac pedig a közízlés alapján ítél. A legokosabb az volna, ha a szakma, az esztéták véleményt nem rúgná fel sem a politika, sem a piac. Ez az elvárás azonban mindig hiú reménynek bizonyul.

Az alábbiakban én sem akarok ítélet mondani arról, hogy ki a nagyobb, ki lesz a maradandóbb, mégis jogosnak érzem az aggodalmamat.

Nem kételkedem abban, hogy sem Vass Albert és Nyírő József, sem Kertész Imre nem akkora író, mit amekkorának az első kettőt a jobboldal, a harmadikat a baloldal tartja. Az is igaz, hogy egyikük sem olyan kicsi, hogy nem lenne természetes, hogy sokaknak tetszik. A nagy baj, hogy mindkét oldal bűnnek tekinti, ha az általa nagynak tartottat elítélik.

Vass Albertet a maga idejében nem sokan ismertük, őt a rendszerváltás után a jobboldal, nemcsak a jobb, hanem a jobbközép is, hisztérikusan felnagyította. A szeretetét természetesnek tartom, mert a háború alatt, és a rendszerváltás után a hazafias és romantikus közvélemény hangján szólt. A háború alatt szinte az olvasóközönség nagy többsége számára az ő hazafisága nem volt túlzás, voltak nála túlzóbb hazafiak is.

Azt is el kell fogadni, hogy mind a hazafiság, mind a romantika sokkal elfogadhatóbb a közvélemény számára, mint a kemény realitás. Ugyanannak az irodalmi értéknek sokkal nagyobb az elfogadottsága, ha hazafias és romantikus csomagolásban kapja.

Nyírő Józsefről lényegében hasonló a véleményem. A szülőföldjén való temetését jogos kívánságának tartom. Ahogyan megoldották, azzal azonban nagyon nem értek egyet. Mivel a magyar társadalmat érzelmeiben túlzottan nacionalistának tartom, soha nem örülök annak, ha a tettek helyett a nemzeti romantikával etetjük a közvéleményt. A sokkal kevesebb nemzeti puffogtatás, és sokkal több hazafias tett híve vagyok.

E két író esetében az nem tetszik, ahogyan mi a háborúvesztés előtti múltunkhoz állunk. Azt én sokkal negatívabban ítélem meg, mint Vass és Nyírő hívei. Az ő glóriájuk mögött ennek a múltnak a feldicsőítését érzem.

Kertész Imrét sem tartom nagyobb írónak, mint az első kettőt. De ez az én magánvéleményem. Senkitől nem várom el, hogy elfogadja. Kertész Nobel díjának mégis nagyon megörültem. Nem azért, mert írói nagysága alapján is neki járt volna, hanem azért, mert nagyon nem értek egyet azzal, ahogyan a holokauszt során elkövetett bűneinket leértékeljük. Számomra, és reményem szerint az útókor számára is a zsidóság üldözése, elpusztítása a magyarság legnagyobb bűne, és ebből származaik a legnagyobb kára. Ezzel szemben ezt részben a Hitler nyakába varjuk, részben letagadjuk. Kertész kitüntetése ezért volt az örömömre. Annak ellenére, hogy én is inkább csak magyarnak született Nobel díjasnak tartom. Ha itt marad, aligha lett volna így kitüntetve. A sorsát olyannak tartom, mint a századfordulón született zsidókét, akik az Egyesült Államokban lettek a tudomány legnagyobbjai közé tartozók. Ha itt maradnak, aligha élik meg a háború végét, és tized, talán század ekkora hírnevet sem szereznek.

Joggal botránkozom azonban azon, hogy most azon van a vita, hogy Kertész magyar, vagy csak magyar származású. A jobboldal nem tartja magyarnak, a baloldal pedig azon háborog, hogy csak magyar származásúnak minősítik.

Mindezt azért írtam le, mert meg vagyok győződve, hogy száz év múlva kabarénak fog tűnni, hogy kik voltak azok, akiknek irodalmi nagysága felett a 21. század elején heves vita folyik.