Kopátsy Sándor                PB                2003. ápr. 21.

GONDOLATOK A FAJFEJLŐDÉSRŐL

A fajfejlődés két alapiskolája annak idején nemcsak tudományos, de világnézeti téren is forradalmi lépést jelentett. A mai tudomány sem vonhatja kétségbe, hogy mind a szelekció, mind a mutáció tényét. Ugyan egyik elméletnek sincs teljesen igaza, mert kizárja a másikat. Mindkettő párhuzamosan működik. Az, hogy mikor jut az egyik vagy a másik fontos szerephez, mindkét elméletből kimaradt.

A tények tanúsága szerint mind a szelekció, mind a mutáció, mind a kettő összefonódása ugyan állandóan működik, ezek önmaguk azonban nem hoznak létre fajfejődést mindaddig, amíg nem változnak meg az életfeltételek. Ez azért van így, mert minden létező faj ideálisan alkalmazkodik ahhoz a környezethez, amiben létrejött. Ebből fakadóan sem a szelekció, sem a mutáció nem hozhat létre a meglévőnél megfelelőbbet. A mutáció hiába hoz létre újabb genetikai variánsokat, azokat a szelekció a meglévők javára kiszelektálja, kipusztítja. Kimondhatjuk a szabályt: Minél nagyobb az életképes egyedek száma, a szelekció annál kevésbé a fejlődést, annál inkább a faj stabilizációját szolgálja. A fajt jellemzőtől eltérő mutációkat a szelekció kiselejtezi. Minél több egyedből áll a faj, annál inkább.

Fajfejlődés csak akkor jöhet létre, ha az eredeti életkörülmények megváltoznak, és a faj képtelen ehhez igazodni, az egyedeinek óriási többsége kipusztul, csak kevés marad. Ilyen esetben a létrejövő mutációs variánsok közül azt részesíti előnyben a szelekció, ami az új viszonyoknak jobban megfelel. Ilyen mutációs variánsok ugyan korábban is voltak, de azokat kipusztította a szelekció, mivel a faj léte nem követelt meg alkalmazkodást, és az átlagostól eltérő mutációnak nem volt lehetősége uralomra kerülni. Vagyis a mutáció mindig felajánlja a maga variánsait, de ezek közül csak akkor válogat a szelekció, amikor a korábbi genetikai forma a környezeti változásoknak már annyira nem felel meg a korábban jellemző kromoszóma, nem biztosítja a túlélést. Még durvábban megfogalmazva: A szelekció, a létért való küzdelem csak akkor hoz fejlődést, ha a faj eredeti formája életképtelenné vált.

Amikor a környezeti változás kicsi és lassú, akkor kicsi és lassú a fajfejlődés, nem új fajok jönnek létre, csak a korábbinak lassan, és kis mértékben módosult változatai. Ez esetben nem történi ugrás, az új variációk a fajon belüli szaporodásra alkalmasak maradnak, a fölényük csak hosszú szelekciós folyamat során válik uralkodóvá. Azaz: a fajfejlődés őse minden esetben egyed. Egyetlen egyén utódai lassan, a szelekció hatására terjednek el a többi rovására. Ez új mutáció elterjedése azonban csak akkor válik lehetővé, ha az újnak kevés a vetélytársa, vagyis nagyon kevés egyedből áll a faj. Vagyis: minden új faj beltenyészet eredménye. Beltenyészetet a természet csak akkor produkál, ha kevés egyedből áll a faj.

Ez a fajfejlődési folyamat a leginkább a homo sapiens rövid történelme során követhető nyomon. A homo sapiens első formájánál fejlettebb csak ott terjedhetett el, ahol a kialakulása során jellemző életfeltételek már nem voltak jellemzők. Amíg ősünk nem hagyta el a meleg égövi tengerpartok vidékét, addig a genetikai megjelenési formája megmaradt. A fejlettebb genetikai variációk ugyan ebben a helyzetben is folyamatosan jelentkeztek, de a szelekció nem biztosított számukra életteret, azokat nem engedte elszaporodni. A homo sapiens fejlettebb formája csak ott kapott életteret, ott kerülhetett fölénybe a meglévővel szemben, ahol már megszűntek a folyamatos tengerparti gyűjtögetés feltételei, ahol ősünk olyan viszonyok közé került, amiben létszámuk néhány főre csökkent, és a korábbi genetikai formája már életképtelennek bizonyult. Másként fogalmazva: Az ember ott ért el genetikailag fejlettebb formát, ahol kis létszámban élve olyan helyzetbe került, ahol az eredeti formája életképtelennek bizonyult.

A homo sapiens élete során csak a jégkorszak megjelenése és megszűnése jelentett olyan megélhetési kihívást, aminek az eredeti genetikai forma már bizonyos térségekben annyira életképtelen volt, hogy csak néhány egyed maradt, és azok között olan genetikai mutáció jelent meg, ami életképesnek bizonyult. Ennek beltenyészetéből aztán sokasodtak.

Mivel e két nagy éghajlati változás csak az északon állította a homo sapienset olyan kihívás elé, amelyben csak az új genetikai mutáció állta meg a helyét. E két kihívás színhelyei a mainál is lényegesen hidegebb kontinentális térségek voltak, történetesen az északi félteke nagy sivatagjai és Szibéria, voltak.

Mivel a jégkorszak megszűnése óta sem hasonló éghajlati változás, sem elszigetelten élő, alig nagycsaládnyi egyedből álló közösség nem jött létre, az emberi faj újabb mutációja nem kaphatott szerepet.

A homo sapiens rövid, mintegy hetvenezer éves során a fajfejlődésben ismeretlen mértékű fejlődésen ment át. Ennek az a magyarázata, hogy nagyon szétszóródott, a föld szinte minden vidékén megjelent, ebből fakadóan nemcsak a nagy föltörténeti éghajlatváltozások hatottak rá, hanem egyes izolált csoportjai helyi jellegű környezeti változáshoz voltak kénytelenek alkalmazkodni. Az ember fejlődését kutató genetikai kutatások rövidesen ki fogják mutatni, hogy az ember fejlettebb genetikai formái hol alakultak ki. Ebből ki fog derülni, hogy ott a korábbi forma kihalásra volt ítélve, létszáma annyira lecsökkent, hogy a mutációk teret kaphattak.

Mivel a homo sapiens százezer évnél rövidebb élete alatt nem történt drasztikus változás, sem új fajok, sem a homo sapiens fejlettebb mutációja nem jöhetett létre.

A fajfejlődés nagy ugrásai akkor történtek, amikor hirtelen óriási változás következett be. Vagyis olyan méretű földtani méretű katasztrófa történik, amelyben a meglévő fajok, vagy legalábbis azok többsége elpusztul, és csak a mutáció által kínált újszerű, korábban életképtelen változat lesz életképes. Ennek klasszikus példája volt a dinoszauruszok eltűnése, a madarak, majd az erszényesek, végül az emlősök megjelenése.

A lassú biológiai fejlődéshez elégséges az életfeltételek lassú és nem jelentős változása. A fajfejlődésben egy magasabb szintre történő emelkedéshez azonban óriási és gyorsan bekövetkező geológiai, azaz a meglévő fajok óriási többségét elpusztító változásra van szükség.

Ma a természetvédők kétségbe vannak esve, ha fajok pusztulását látják. Nem veszik tudomásul, hogy a fajfejlődés, azaz fejlettebb fajok megjelenése csak a fajok sokaságának pusztulása árán történhet.

Robbannak a társadalmi bombák

Kopátsy Sándor                   PP                 2014-02-23

Robbannak a társadalmi bombák

Jelenleg csak a puritán Nyugat és a Távol-Kelet már gazdag konfuciánus népei élnek olyan társadalmakban, amiben spontán leállt a társadalmi elnyomást igénylő túlnépesedés, ezzel a többség erőszakos elnyomás, vagyis az osztálytársadalmi felépítmény szükségessége. Ezen a szinten ma már mintegy egymilliárd ember él.

Kivételes állapotban van Kína, ahol a puritán lakosság gyermekvállalását erőszakkal lehetett leszorítani arra a szintre, ahol megszűnik a túlnépesedési nyomás. A túlnépesedés erőszakos megállítása bebizonyította, hogy egészen másként alakulhatott volna a történelmünk, ha nincs túlnépesedési nyomás alatt. Ugyanis, a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat tartósan elviselhetetlen. A mesterségesen felgyorsított halálokozás nélkül a néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó társadalom nem maradhat stabil.

Az emberiség óriási többsége azért élt a többsége elnyomó osztálytársadalmakban, mert a halálozás erőszakos fokozása nélkül nem maradhatott volna stabil, lassan, de fejlődő társadalom.

Ahogyan azonban a nyugati és a távol-keleti puritán társadalmakban spontán lecsökkent a halálozásnak megfelelő szintre a gyermekvállalás, megszűnt a halálozást fokozó osztálytársadalmak szükségszerűsége. Ezzel a puritán társadalmak gazdagodása példátlan mértékben felgyorsult, a puritán kultúrájú emberiség gazdasági, tudományos értelemben a túlszaporodók fölé emelkedett.

Azt, hogy a társadalmi béke és a gazdasági siker feltétele a népszaporulat leállítása, az elképesztő magaslatokba emelkedett tudomány nem ismerte fel. Ez alól egetlen kivételt Kína jelent, amelyik erőszakkal fékezte le a gyermekvállalást a lakosság számának lassú változásához megfelelő mértékre. Ennek köszönhetően, Kína még a puritán fejlett népeknél is sokkal gyorsabb fejlődést ér el.

Az emberiség nagyobbik fele azonban az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabban szaporodik. Ezt úgy ért el, hogy jelentősen megnőtt a várható életkor, és ennek okán a felnevelt gyermekek aránya is. A kulturális okokból is versenyképtelen világban nem közelednek, hanem távolodnak attól a jövedelmi és iskolázottsági szinttől, ahol bekövetkezhet a gyermekvállalás számának a lakosság számát lényegesen meg nem haladó újratermelési szintre csökkenése.

A fejlett világ tudósai a klímaváltozás miatt aggódnak, de szemet hunynak a felett, hogy az elmúlt száz ötszörösére nőtt a lakosság száma ott, ahol legfeljebb a szinten tartása lett volna indokolt.

A fajunk történetében példátlan túlnépesedés nagyobb hatással van nemcsak a természetrombolásra, de magára a klímaváltozásra is. Azt a tudósok ezrei kalkulálják, hogy milyen költséggel fog járni a felmelegedés által okozott k árok elhárítása, de azt senki sem számolja, hogy ennek sokszorosába kerül a túlnépesedett társadalmak eltartása. Jelenleg sokkal gazdagabb és békésebb volna a világ, ha csak kétmilliárd embernek kellene megélni a földön. Senki sem merte kiszámítani, hogy mennyibe került az, hogy ma ötször annyian élnek ott, ahol az életviszonyok egyre jobban lemaradnak, és ez a deformált demográfiai folyamat százalékában ugyan lassul, de a létszámnövekedés nagysága változatlan marad.

Annak ugyanis nincs semmi realitása, hogy a növekvő létszám életteret, megélhetési alkalmat találhat magának. A gazdag társadalmak minden pénze is eltörpül a növekvő létszám számára szükséges munkahelyteremtés tőkeigénye mellett. Ráadásul, a lemaradó társadalmak nem számíthatnak arra, hogy a fejlett világ az elmaradt társadalmakban teremt majd munkahelyet. Minél fejlettebb a technika, annál kevésbé igényel olcsó, de képzelten munkaerőt. Az ilyenből otthon is több van a hasznosíthatónál.

Ötven éve mondom és írom, hogy a nem is nagyon távoli jövőben az elmaradt társadalmakban a túlnépesedett lakosság olyan forradalmakban fogja a sajátjainak milliárdjait elpusztítani, ami mellett ezrednyi súlyúak maradnak az európai nagyvárosok forradalmainak emberáldozatai. Százszor annyi embert fognak elpusztítani a társadalmon belül forradalmak, mint a múlt társadalmak, államok közti legnagyobb háborúi.

Egyelőre a fejlett Nyugat katonai erejét használja arra, hogy kordában tartsa az önpusztító forradalmakat. Ezzel azonban csak fokozzák a forradalom okát, a túlnépesedést.

A jövőt jól jelzik az arab tavasz forradalmai. Kalkulációm szerint, ezekben az arab országokban az évente növekvő számú munkaképesek felének sem képesek munkahelyet teremteni. A forradalmakban fel sem vetődik, a munkahelyteremtés, csak a hatalom birtoklása felett folyik a küzdelem. Megoldás azonban nincs, és nem is lehet, mert a forradalmak során, és hatására nem nő, hanem csökken a munkahelyek száma.

Egyiptomban, Törökországban évente másfélmillióval nő a lakosság száma, pedig a meglévő lakosság is sokkal több, mint a megélhetési alkalom. Egyiptom akkor élne jól az ország adottságaival, ha fele akkora lenne a lakossága, mint amennyi ma van. Az arab világ minden országa a saját erejéhez képest túlnépesedett, csak ott élhetnek jól, ahol a bányajáradékból munkátlanul is gazdagon élhetnek.

Az arabokénál is elmaradottabb társadalmakban, mindenek előtt a Szahara alatti Afrikában még sokkal reménytelenebb a helyzet. Nigériában ma 25-ször annyian élnek, mint száz éve. Dél- és Délkelet Ázsiában eleve többször annyi ember él, mint amennyi a területük optimális eltartó képessége.

Ezek a szörnyű tények azért maradnak rejtve, mert senki sem veszi a bátorságot arra, hogy kimondja, a fajunk túlnépesedett, nem volna szabad szaporodni. Ez azért sem válik köztudottá, mert a nemzeti jövedelem változását nem lakosra, hanem országra vetítve publikálják.

A második világháború óta a tények azt mutatják, hogy a túlnépesedett társadalmakban csoda csak ott történik, ahol csökken a lakosság. Az első volt a német, majd a japán csoda. Az ilyen társadalmakban egy lakosra jutó jövedelem és vagyon ott nőtt gyorsabban, ahol csökken a lakosság. A kínai példa pedig azt igazolja, hogy az utolérés egyik elengedhetetlen feltétele a lakosságnövekedés megállítása.

A nyugati közgazdások pedig még mindig a tőkés fejével gondolkodnak, félnek a lakosságcsökkenéstől, mert csak azzal számolnak, hogy nem lesz elegendő fedezet az öregek eltartására. A közgazdaságtan ugyanis a létszámnövekedés, a vagyonigény növekedését és a munkahelyteremtés költségét figyelmen kívül hagyják.

Elég volna, ha a lakosság növekedésével járó vagyonigényt figyelembe vennék, és azonnal kiderülne, hogy Egyiptomban évente egy millióval több lakost kell felnevelni, a többségüknek munkahelyet teremteni. Ez pedig akkora összeg, amiről a társadalomnak álmodni sem lehet.

Jelenleg a szegény, lemaradó világ népessége évente 60 millióval nő. Ennyi ember felnevelése, természeti erőforrásokkal, vagyonnal, munkahellyel való ellátása szóba sem jöhet. Tehát ketyeg az a bomba, aminek egyszer a felesleges népességet el kell pusztítani.

A nem versenyképes kultúrák közelgő tragédiája fokozódik azzal, hogy a lakosság többsége ma már sokmilliós nagyvárosokban él. Franciaország a párizsi, Oroszország a szentpétervári forradalom idején még olyan állam volt, miben a lakosság többsége falvakban, kisvárosokban élt, és a tét főváros is kicsinek számított a ma óriási városokhoz képest.

Egyelőre fogalmunk sem lehet arról, milyen forradalmak várhatók a szegény világ sokmilliós városiban.

A Szovjetunió utóélete

Kopátsy Sándor                   PP                 2014-02-25

A Szovjetunió utóélete

Ukrajna a polgárháború küszöbén áll. Kiderül, hogy a Szovjetunó utódállamai megélik azt, amit kezdettől fogva mondok. A kelet-európai és a balkáni népek számára a cári fél-feudális, a bolsevik és a tőkés rendszer közül a bolsevik volt a kisebbik rossz, aminél számukra csak rosszabbak vannak. Nemcsak a tőkés Nyugat politikusai, de még a pravoszláv kultúrájú országok lakosainak többsége is, felszabadulásként értelmezik a bolsevik rendszer összeomlását, és a tagországok önállóvá válását.

A bolsevik rendszer összeomlása kezdetben eredményesnek mutatkozott. Miért?

- Megszabadultak az elviselhetetlenül magas katonai erőfeszítésektől. Máig nem látja senki az illetékesek közül, hogy a nemzeti jövedelmük ötöde szabadult fel a hadikiadások csökkenésének köszönhetően.

- A nagyon magas felhalmozási ráta jelentősen csökkent. Az erőltetett iparosítás nagyon alacsony hatékonyságú befektetései elmaradtak.

- Az exportált olaj és földgáz ára nem csak kétszeresére emelkedett, de nagyrészt a KGST-nél jobb piacra is került. Ez az ajándék, vagyis a bányajáradék azonban csak néhány, olajban gazdag utódállamon segített. Azokban is csak keveseknek, de sokat.

Ez a három forrás lehetőséget adott volna arra, hogy a lakosság jövedelmét megkétszerezzék.

Ennek az ölükbe pottyant óriási jövedelemnek nagy része a spekuláns, politikai kapcsolatokkal rendelkező, tapasztalatlan tőkésekhez került. Az olajban, és földgázban gazdag utódállamokban olyan mértékben szaporodtak a dollár milliárdosok, amihez hasonlót nem ismer a történelem. De még az elszegényedő Ukrajnában is születtek dollár milliárdosok.

A hatóságok korrupciója ugyancsak példanélküli lett.

A sokból viszonylag kevés maradt a lakosságnak.

Két évtized alatt kiderült, hogy nemcsak a lakosság nagy többsége, de a társadalom egésze is rosszul járt.

Megpróbáltam a bányajáradék növekedését, és a hadikiadások csökkenését levonni az utóállamok nemzeti jövedelméből. Ez azt mutatja, hogy a kelet-európai rendszerváltás relatív rontott a lakosság nagy többsége helyzetén. A Szovjetunió utódállamai a rendszerváltás után lemaradók lettek.

A Szovjetunió szétesésén csak a három balti ország járt jól. Ezek azonban kulturálisan idegen test voltak a Szovjetunió pravoszláv és mohamedán kultúrájú népei között. Ez a három nép tartozik a nyugati kereszténységhez.

Tőlük eltekintve, a bolsevik rendszer összeomlásával lényegében a legkevesebb társadalmi változást megvalósító, a diktatúrát tovább működtető Fehér-Oroszország járt a legkevésbé rosszul. Ezt igazolja az ENSZ rangsora is, ami három mutató alapján, az egy lakosra jutó, fogyasztói áron mért jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság rangsorol. Ez a mutató jobbnak minősíti Fehér-Oroszországot, mint nemcsak Ukrajnát, de Oroszországot is. Pedig az utóbbi nemzeti jövedelmének negyede a bányajáradék.

A Szovjetunió létezése során, főleg a két világháború között, he nem is ért a nyugatiak közelébe, de közeledett hozzájuk. Nem is annyira a gazdasági szektorban, a termelésben, mint a foglalkoztatás, a jövedelemelosztás, a tudományok, az oktatás, és az etnikumok közti viszony területén. A politikai demokráciában, és a gazdaság piacosításában viszont maradt a nagy szakadék.

A bolsevik rendszer viszonylagos eredményei nem leptek meg. A szovjet megszállás óta mondom, hogy a pravoszláv és a mohamedán népek számára a tőkés demokráciával szemben a bolsevik diktatúra a kisebbik rossz. Ez különösen akkor vált volna egyértelművé, ha a bolsevik Szovjetunió nem válik erejét messze meghaladó mértékben fegyverkező imperialistává, és piacosítja a gazdaságát. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért mert imperialista és piacellenes volt. Ha olyan utat választ, mint amin huszonöt éve Kína halad, illetve amivel mi a Kádár-rendszer alatt próbálkoztunk, ma is virágzik. Nem előzi meg a Nyugatot, de sokak számára ott is vonzó példa marad.

Ez sem jelenti az, hogy a Szovjetunió sikere eléri a kínai szintet, csak azt, hogy nem omlik össze, sőt lassan felzárkózó lehet. A nyugati puritán népekkel a pravoszlávok és a mohamedánok akkor sem lehetnek versenyképesek, ha a legjobb felépítményben működnek. Nemcsak Marx, de a Nyugat politikusi és társadalomtudósai is tévednek, amikor a különböző kultúrájú és fejlettségi szintű társadalmak számára azonos felépítményt tartanak boldogítónak.

Egyelőre csak a nyugati és a távol-keleti puritánok lehetnek győztesek. Minden máskultúra a puritánokkal szemben versenyképtelen.

A bolsevik rendszerek bukásáról beszélnek, mert ez a rendszer megbukott Kelet- és Közép-Európában, de hallgatnak arról, hogy ugyanez a rendszer lélegzetelállító siker arat a háromszor népesebb Kínában. Ugyanakkor Kelet-Ázsiában a kelet-európainál is nagyobb kudarccal működik Észak-Koreában, ahol épen úgy fegyverkeznek, üldözik a piacot, ahogyan ezt a sztálinizmus tette, ráadásul ott örökletes családi diktatúra van.

Még nem találtam olyan elemzést, ami párhuzamot vont volna a két kelet-ázsiai bolsevik rendszer között. Feltette volna a kérdést:

Hogyan alakul Észak-Korea sorsa, ha csak annyira fegyverkezeik, annyira piacosítja a gazdaságot, és a vezetés annyira nem örökletes, hanem szelektált mandarinokból áll, mint Kínában.

Sokkal indokoltabb volna arról beszélni, hogy a marxisták mire mennek Kínában, mind arról beszélni, hogy eleve rossz volt az Európa keleti felén alkalmazott formája. Kelet-Ázsiában ugyanis mind a nyugati, demokrata, mind a marxista diktatúra hatékonyan működik. A siker alapja tehát nem a felépítmény ilyen vagy olyan formája, hanem a puritán kultúrájú lakosság.

Minden puritán nép sikeres, és az összes nem ilyen, tőlük lemarad.

Ezt sem Marx, sem az antimarxisták nem ismerték fel.

Az EU továbbra is Európában akar teret nyerni

Kopátsy Sándor               PH                    2014-02-23

Az EU továbbra is Európában akar teret nyerni

Az európai államok széles unióját kezdettől fogva végzetes hibának tartottam. Végzetes volt előbb a mediterrán népek országainak beszervezése, minthogy a tengernek túli puritán országokkal közösséget szerveztek volna.

Az, hogy mivel Európa nem kulturális egység, ezért még közös kereszténységük sem lehet, közel ezer éve, egyértelművé vált. Ezért természetes olyamat eredményének tekintettem, hogy Európa nyugati és keleti felének külön keresztény egyháza lett. Az elmúlt ezer év alatt, azonban ennek a szétválásnak a szükségességét az egyre erősebbé váló Nyugat nem hajlandó tudomásul venni.

Ahogyan az Oszmán Birodalom behatolt a Balkánra, és elesett a keleti kereszténység fővárosa Konstantinápoly, a római pápák elérkezettnek látták az időt arra, hogy a meggyengült kelet-európai kereszténységet bekebelezzék. Ezért finanszírozták olyan gazdagon Hunyadi János balkáni hadjáratait. Ennek ezt a tényleges célját, a katolikus egyház érdekét szolgáló magyar történelem gondosan eltitkolja. Sőt azon botránkozik, hogy a legnagyobb magyar király nem törődött az Oszmán Birodalom balkáni terjeszkedésével, hanem Prágát, és Bécset igyekezett megszerezni. Ő tudta egyedül, hogy a fejlett Nyugathoz való csatlakozás csak Bécsen és Prágán keresztül járható.

A kelet-európai kereszténység visszatérítésének Habsburg buzgalma Magyarország történetében azért járt súlyos következményekkel, mert minket érintett Erdély sorsa. Az országunkon belül jelentős ortodox-keresztény lakosság ugyanis csak Erdélyben és a Kárpátalján élt. A Monarchiában azonban a mai Nyugat-Ukrajnában voltak sok millióan. A hisztérikusan keresztény Habsburgok azonban minden ortodox-keresztényt vissza akartak téríteni a római pápák irányítása alá. Ez erőszakkal és kedvezményekkel sikerült is nekik. A dél-nyugat lengyelországi, kárpátaljai ukrán, és az erdélyi román ortodoxok nagy többségét sikerült a római pápát legfőbb vezetőnek elfogadtatni. Ezek lettek a keleti-keresztények.

Azon sokszor botránkoztam, hogy mennyire elhallgatjuk az erőszakos térítésünk módszereit.

Attól a trianoni sérelmek miatt háborgók is tartózkodnak, hogy elismerjék, Erdély elszakításában milyen fontos szerepet játszott az ortodox vallás és papjainak az üldözése. Az Erdélyben leggyorsabban szaporodó román lakosságot legjobban azzal idegenítettük el Magyarországtól, hogy üldöztük a vallásukat és a befolyásos pópákat.

Az első világháborút követő békék után azonban az erőszakkal eltérített népek visszatértek az ortodox keresztény vallásra, még azok is, akiknek a vallását a bolsevik rendszer is üldözte. Úgy éreztem, hogy ezzel az ortodoxok visszatértése befejeződött.

Aztán azt kellett látni, hogy az EU vezetése, élén a protestáns németekkel, beszervezte az ortodox-keresztény Romániát és Bulgáriát a közösségbe. Igaz, nem vallási, hanem politikai buzgalomból. A kudarcot jelentő fejlemények sem állították le az EU hódító buzgalmát. Napirenden tartotta a többi balkáni ország, és Ukrajna felvételét. A sok ostoba brüsszeli bürokrata élvezi a szegény, és reménytelenül lemaradó balkáni és ukrajnai lakosság csatlakozási buzgalmát. Arról azonban fogalmuk sincs, hogy mik annak a kulturális és politikai gyökerei, amik Ukrajna nyugati, szegényebb felét a csatlakozásra csábítja, és milyen etnikai, kulturális és gazdasági okai vannak annak, hogy Ukrajna keleti fele nem támogatja a csatlakozni vágyó nyugati felén lakókat. Még kevesebb fogalmuk van arról, mivel járna Ukrajna csatlakozása.

Megkétszerezné a nyugatra áramló vendégmunkások számát, és lefejezné az ukrán társadalmi elitet.

Az EU vezetése nem tanult abból, hogy mivel jár az, hogy a szegény tagországok alkalmatlan munkaereje ellepi a fejlett, puritán, protestáns országait. Ugyanakkor ezek az országok elvesztik az értékes, a nyugati munkaerőpiacon is keresett munkaerejüket.

Már Lengyelország tagsága is óriási bevándorlási terhet jelentett, de ez nagyobbra nőtt Románia és Bulgária tagságával. Elég volna Brüsszelben megnézni, hogyan csökkent a két balkáni, ortodox keresztény ország lakossága.

Ugyan nem tartozom azok közé, akik túlértékelik az EU egésze szempontjából az Oroszországgal való barátságot, sőt előnyösnek tartanám az olajban és gázban való függőség felszámolását, az én aggodalmam az, hogy az EU a százszor fontosabb vámunió tárgyalása helyett Ukrajna beszervezésért nyüzsög. Meggyőződésem szerint az EU minden olyan taggal gyengébb lesz, amelyikben az egy lakosra jutó jövedelem nem éri el a gazdagokénak a háromnegyedét. Ráadásul, ezek nem felzárkóznak, hanem egyre jobban lemaradnak.

Bevallom, velünk, és a hozzánk hasonlókkal sem nyerek, de legyen nekik vége elég a jelenlegi kolonc. Az is nehezebb lesz, mint gondolják.

Az ukránok csatlakozási reményeit megértem, de annak sincs semmi reális alapja. A gazdagok ostobasága azonban érthetetlen. 

Az agyunk adja a magyarázatot.

Kopátsy Sándor                 EE                   2014-02-14

Az agyunk adja a magyarázatot.

Az ember viselkedését csak azon az alapon lehet megérteni, hogy abban különbözik minden fennmaradt elődjétől, hogy rendkívül fejlett agya van. Ez tette lehetővé, hogy életének eddigi alakulását nem lehet azzal magyarázni, amivel Darwin a fajok fejlődését megfejtette. Megmutatta, hogy a fajok a génjeik mutációival és azoknak a környezet igényeihez történő szelekciójával alkalmazkodtak. Ez az alkalmazkodási mód azonban csak akkor működik, ha ezt a megváltozott természeti környezet kikényszeríti. Darwin sem vette észre, hogy változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés, hiszen a faj viszonylag gyorsan idomul a környezetéhez. Ha ez megtörtént, a szelekció kiirt minden olyan mutációt, ami nem felel meg a változatlan természeti környezetnek. A szelekció őrködik azon, hogy a természeti környezethez nem illő mutációk kipusztuljanak. Változatlan környezetben tehát áll a biológiai óra.

Ebből következően, aki a világűrben az élet nyomait keresi, annak nem elég azt keresni, hogy hol vannak a földi élethez hasonló életkörülmények, hanem olyan bolygót kell keresni, aminek a történetében a mi földünkhöz hasonló változások történtek. Ennek kereséséhez azonban nincsenek eszközeink. A bolygók történetének feltárása egyelőre reménytelen.

Darwinnak eszébe sem jutott, hogy az emberi faj történetét magyarázza. Pedig fajunk élete nagyon rövid idő, mintegy százezer év alatt óriási változáson ment keresztül, amihez hasonlót a fajok története nem ismer. Ősszüleink és Darwin élete között nagyobb különbség keletkezett, mint a fajfejlődésben valaha. Azóta még sokkal gyorsabb fejlődésnek lehetünk tanúi. Erre a fergeteges változásra nem ad magyarázatot a mutáció és szelekció.

Fajunkra életének magyarázatához egészen más törvényeket kell megismerni.

Az ember és az állat között nagyobb különbség, fejlettségi ugrás van, mint amire a fajfejlődés magyarázatot adhat. Nagyon izgalmas volna biológiai elődeink nagyobb ismerete. Nem reménytelen, hogy a tudomány ezekről is feltárhat többet. Számomra az a fontos ismeret, hogy kihaltak, az ember pedig példátlan sikert arat. A leander-völgyi ember közel 400 ezer éven keresztül élt, de az emberéhez hasonlítható fejlődésnek a nyomai sem találhatók. Mivel a leander-völgyi ember több százezer év alatt sem ért el jelentős eredményt, a homo sapiens pedig százezer év alatt csodát produkált, a kis DNS különbség is minőségi ugrást jelentett, titokzatos ennek a genetikai kulcsa, amitől az ember képessé vált arra, hogy minden természeti környezethez az eszével igazodott.

A társadalmak, az emberi közösségek mozgástörvényeinek megértéséhez az út az emberi agy viselkedésének megértésén keresztül vezet. Ezt kell egyre jobban megérteni.

Az ember agya csak akkor ad az örökölt reflexétől, a múltjából fakadó viselkedéstől eltérő útmutatást, ha még át nem élt helyzet elé kerül.

Amióta az ember elsősorban a termeléssel teremti meg életvitelének feltételeit, minden társadalom spontán túlnépesedik. Az ember, mint faj, jobban szaporodik, mint amennyit képes eltartani. Vagyis fajunk szaporodási törvénye nem fért bele a fejlettség azon színvonalába, amelyet az ember munkával teremtett meg magának. Erre a tényre nem figyeltek fel a társadalomtudományok. Nem vették tudomásul, hogy minden termelő társadalom jobb életkörülményeket teremtett, mint amennyit megengedett a társadalom eltartó képessége. Minden társadalomtudós háborgott azon, hogy az osztálytársadalmakban olyan felépítmény működik, ami

- növeli a szegénységet, a fő halálokot;

- erőforrásinak nagy hányadát a hadviselésre, az erőszakos emberpusztításra fordítja;

- szinte minél szegényebb, aránylag annál több improduktív kincsképzést és felhalmozást végez, annál jobban jellemezi a kevesek luxusa;

- szervezetten üldözi, elnyomja az emberben rejlő tudásvágyat.

Ezen a jobb világért küzdők háborogtak, de senki sem vetette fel, hogy mi lenne, ha az ember nem önmagát pusztító társadalmakban élne. Pedig egyértelmű a válasz: az emberiség gyorsan önpusztító mértékre szaporodott volna. Egyetlen jobbító tudós vagy forradalmát nem vetette fel, mivel járt volna az osztálytársadalmak „megjavítása”. A faj szempontjából mellékes, hogy ez az erősszakkal létrehozott halálokozás nem a társadalom sejtjein belül, hanem a sejtek, vagyis a kisebb-nagyobb közösségek között folyt.

A fasizmus ideológusai vetették fel először, hogy az ember genetikai tulajdonága az emberölés. Nem vették tudomásul, hogy az ember csak akkor önpusztító, amikor az adott élettere túlnépesedett. Ahol a lakosság létszáma nem éri el az életterének optimális nagyságát, ott értékes az élet. Ezzel szemben a túlnépesedett társadalmak mindegyike emberpusztító. Az szempontunkból mellékes, hogy a fasiszták más népek pusztítására töreketek.

Az osztálytársadalmak erkölcse csak akkor védte az egyedek élethez való jogát, ha járványok, háborúk az életterük eltartó képessége alá csökkentette a létszámukat.

Ezzel szemben, a túlnépesedő társadalmakban nem volt az életnek becsülete. A túlnépesedő társadalmak az ember életét csak azért védték, hogy erősebbek legyenek a szomszédos társadalmak elleni védekezésre, vagy azok pusztítására. Ha nem volt lehetőség a szomszéd életterének elrablására, azonnal jellemzővé vált a belső emberpusztítás.

De ennek módja, és mértéke attól függ, mennyire túlnépesedett a társadalom.

Először azt kell megállapítani, hogy mi a fajunk érdekének megfelelő népesség. Az, ami mellett az egy lakosra jutó jövedelem a maximális. Ennek ellenére még a közgazdaságtan is a társadalmi közösségének az erejét maximalizálja. Nem számol azzal, hogy minden faj érdeke, hogy az egyedi érdeke optimálisan alakuljon. A csúcsragadozók ösztönösen megérzik a túlnépesedésük, és ezért a hímek megölik a saját fajuk szaporulatát. Lényegében ezt tette, és teszi minden osztálytársadalom. Ezért az osztálytársadalmakat a túlnépesedésük ellen védekező társadalmaknak tekinthetjük. Ebben ugyan a tudatosság semmi tényét nem ismerjük, tehát az emberölést fejlett agyunkból fakadó ösztönös viselkedésnek tekinthetjük.

Az ember abban a tekintetben is különleges faj, hogy képes az életterének eltartó képességét növelni. De ez sokkal lassabb népesség növekedést enged meg, mint amennyi az ember ösztönös szaporodása. Az osztálytársadalmakban azonban csak néhány nyomát találunk annak, hogy tudatosult volna a túlnépesedés elleni védekezés szükségessége. Ennek egyikklasszikus példája a spártai társadalomban az újszülöttek kitétele. Életrevalóságának a próbája. Ezt azonban csupán a katonatársadalom igénye próbájának tartom.

Annál meglepőbb, hogy minden osztálytársadalom egymástól függetlenül alkalmazta a halálozás növelésének mind a négy módszerét. Vagyis a társadalmi érdek felismerése, és a szükséges módszer alkalmazása a kollektív bölcsesség eredménye volt.

Nagyon jó volna tudni, hogy mi késztette az összes osztálytársadalmat arra, hogy négy azonos módszerrel növelje a halálozást.

Miért adóztatták a szegény többséget?

Ez a kérdés az óta izgat, amióta a tudásalapú társadalmakban spontán megjelent ennek a fordítottja, a jövedelmek progresszív adóztatása, és a degresszív visszaosztása. Az okát ugyan meg tudom magyarázni, de annak nyomát sem leltem, hogy ennek okát valaki felismerte volna.

Az ugyan egyértelmű, de az is felismeretlen társadalmi érdek volt, hogy csökkenjen a n épesség szaporodása, de ezt senki sem fogalmazta meg. Az osztálytársadalmak mindegyike mégis alkalmazta. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a hatalom birtokosainak az önzése örömmel fogadta a szegényektől elvont jövedelmet. De ez az önzés miért nem működött a gyűjtögető társadalmakban, és miért nem működik a jelenkori tudásalapú társadalmakban? Nem az egyének önző érdeke nem volt meg a gyűjtögető, és nincs meg a jelenkori jóléti társadalmakban, hanem a társadalom érdeke változott meg. Vagyis létezik valamiféle kollektív bölcsesség.

Ez a felismerésem a nyugat-európai kiscsaládos feudális társadalom elemzése során erősödött meg.

A kiscsaládos jobbágyrendszer ugyanis egy szenzációs, mégis egyedülálló módszere a gyermekvállalás csökkentésének. Nyoma sincs annak, hogy ebben volt tudatosság, mégis megvalósult. Az alapja a kiscsalád, vagyis csak a szülőkből és gyermekeikből álló társadalmi sejt. Minden kultúrában a nagycsalád, azaz több tucatnyi tagból, több generációból álló közösség volt a társadalom alapsejtje. Ennek sok racionális oka volt, még ma is sok híve van. Ennek ellenére Európa nyugti felén a földesurak birtokában lévő földet kiscsaládok között osztották fel. Ennek racionális oka volt, mégis csak Nyugat-Európában vált általánossá. Amíg a nagycsaládok munkaképes tagjainak száma széles határok között mozgott, a kiscsaládban lényegében két felnőtt, az apa és az anya volt munkaképes. Ezért a jobbágytelek nagysága állandó lehetett. Nem kellett néhány évenként a nagycsaládok eltérő létszámú munkaerejével arányosan újra osztani. Ez a birtokhatárok rendezetlenségével járt. A hármas vetésforgó megjelenése és a jobbágytelek felszereltsége szempontjából a jobbágytelkek állandósága fontossá vált.

A kiscsaládos jobbágyrendszernek forradalmi jelentőséget azonban az adott, hogy alkalmas volt a gyermekvállalás csökkentésére. Ezt ugyan senki sem ismerte fel, pedig fennek volt köszönhető, hogy Európa nyugati fele minden más kultúra fölé emelkedett.

A kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalás csökkentő szerepét, és annak forradalmi hatását más többször leírtam, de nem találtam megértésre.

A francia történészek már a két háború közt kimutatták, hogy Európa nyugati felén a jobbágyok a húszak éveik végén házasodtak. Szemben a világ minden más kultúrájában a házasságokat tizenévesek kötötték. Tehát a nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen, ahol az első 2-3 szülés elmaradt. Ennek következtében az anyák alig fele annyi gyereket szültek, mint bárhol a világon, annak ellenére, hogy az anyák várható életkora hosszabb volt. A középkorban még a sok szülés önmagában is halálokozó volt.

Ezzel párhuzamosan számos további előnye is volt a kiscsaládnak.

- A szülők, elsősorban az anyák már felelős felnőttként nevelték a saját gyermeküket. A nagycsaládos rendszerben a még tapasztalatlan anyák szültek, de a gyermeknevelés a nagycsalád közös gondja volt. A munkaképes korú anyák dolgoztak, az öregek, a nagyobb gyermekek foglalkoztak a kicsikkel.

- A nagycsalád előnyére már utaltam, a legnagyobb hátránya azonban az, hogy a már munkaképtelen öregeké a korlátlan hatalom, az értéktermelők pedig érdektelenek. Ezt megtanulhattuk a kollektivizálás első éveiben, amikor a tényleges hatalom a gépállomások kezébe került, az üzemen belül pedig a pártitkáré volt a főhatalom.

- A kiscsalád az újra fogékony, a nagycsalád pedig konzervatív, visszaretten minden újtól. Ez végigvonult Európa történetén. Európa kiscsaládos népei emésztették meg a reneszánszot, a reformációt, a felvilágosodást, az ipari forradalmat, a polgári demokráciát éppen úgy, mint a marxizmus nyugat-európai formáját, a szociáldemokráciát.

A kiscsalád tehát a nyugat-európai feudális rendszer zseniális találmánya volt, de nem a zseniális politikai vezetők találták ki, hanem a kollektív bölcsességnek köszönhetjük.

A rendszer lényege, hogy csak annyi gyermeket vállaló család jöhet létre, ahány jobb ágytelek van. Ez pedig alig nő, mert a földesurak érdeke, hogy ne legyen kisebb a jobbágytelek, mint amennyit a két szülő képes megművelni. Ez esetben maximális a beszedhető tized.

Európa nyugati fele azért emelkedhetett minden más kultúra fölé, mert sokkal kisebb túlnépesedési nyomást kellett elfojtani, mint a többi kultúrának. Ezért lehetett humánusabb.

A történészek azt sem vették észre, hogy a jobbágyfelszabadítással megugrott a népszaporulat.

Amíg a földesúré volt a föld, ő vigyázott arra, hogy teleinél ne legyen több gyermekvállaló család. A felszabadulások után a jobb ágyból a saját földjén gazdálkodó kisárutermelő paraszt lett, aki már a gyermekei között feloszthatta a birtokát. Ezért aztán a jobbágyság felszabadítása megszüntette a sok évszázados késői házasság kényszerét. Ennek hatására megugrott a gyermekvállalás éppen akkor, amikor a higiénia felerősödött, csökkent a halálozás. Európa nyugati felén a sok évszázados évi néhány ezrelékes népszaporulat többszörösére gyorsult. Ebből csak azért nem lett túlnépesedési vállság, mert egyrészt Nyugat-Európa a világ ipari műhelye lett, másrészt megindulhatott a kivándorlás. Amerika felfedezése Nyugat-Európa életterét megtízszerezte.

Európa a jobbágyfelszabadulás után csak azért nem került a túlnépesedés vállságába, mert óriási jövedelem folyt oda a gyarmatokról, és munkaalkalmat lehetett találni az óceánokon túl.

A 20. század tudományos és technikai forradalma aztán a fogamzásgátlással, a nemi érettségbe nyúló tanulás és a jólét meghozta a gyermekvállalás tervezhetőségét. Európa nyugati felén spontán leállt a népszaporulat, ezzel az osztálytársadalmak objektív szükségszerűsége. Ahol nincs túlnépesedési veszély, ott nincs szükség osztálytársadalomra.

Az ember és a természeti környezete

Kopátsy Sándor                 EE                   2014-02-10

Az ember és a természeti környezete

Az osztálytársadalmak legfontosabb alépítménye a túlnépesedés elleni védekezés volt. Az emberi faj természetes szaporodási ösztöne a húszas évek elején tartó várható életkornak felel meg. Ez a viszonylag nagyon rövid átlagos életkor fajunk életének első tizenkilenc huszadában jellemző is volt. Szinte minden gyűjtögető társadalomban ez volt a várható életkor, ami az emberiség életének nagy részében az elfoglalt életterekben stagnáló létszámot jelentett.

A gyűjtögethető táplálék átlagos mennyiségét ugyan az éghajlati ingadozások nagyon változóvá tették, de az adott természeti környezetben az átlagos hozamunk nem változott. Az eltartható népesség az ennek megfelelő létszám körül ingadozott. Ez minden faj esetében történik. Az ember is, amikor túllépte az évente ingadozó hozam mellett az éppen eltartó képességet, az éhhalál erre a szintre, vagy az alá csökkentette. Ezért évezredeken keresztül a lakosság az átlagos eltartható létszáma körül ingadozott. Az átlagosnál kedvezőtlenebb években vagy éhen pusztult, vagy kirajzott.

A kirajzók az új, az előzőtől eltérő természeti környezetbe nem a minden fajra jellemző darwini törvény alapján, a génjei mutációjának szelekciójával illeszkedett be, hanem a fejlett agyának köszönhetően alkalmazkodott az új, a korábbitól eltérő körülményekhez. Minden már faj esetében, ha ez a beilleszkedés nagy változást követelt, új fajok jöttek létre.

Az ember esetében ez egészen más beilleszkedési törvény alapján, az eszének köszönhetően tudatosan az új környezethez illesztette életmódját. Az ember agyának köszönhetően, nem genetikailag változott, hanem a viselkedését igazította a korábbitól eltérő természeti környezetekhez. Tudatosan alakította viselkedését a környezetéhez.

A tudatosság azonban nem a modern értelemben megfogalmazódott volt, hanem eszükkel igazodtak a körülmények által diktált szükségszerűséghez. Ez a szükségszerűséghez történő alkalmazkodás, bizonyos mértékig, végig kíséri történelmünket az osztálytársadalmakban is. Sok olyan, bölcsnek tekinthető alkalmazkodás történt később is, amit csak a problémákhoz történő tudatos alkalmazkodásnak lehet tekinteni, de nyomát sem találjuk annak, hogy valaki számára tudatossá vált volna, hogy miért ez volt a jó megoldás. De ezeket majd a maguk idején fejtem ki jobban. Egyelőre fogadjuk el, hogy az ember az egyetlen biológiai lény, amelyik a fejlett agyának köszönhetően maradt fenn.

Azt, hogy biológiai elődeinknek is viszonylag fejlet agyuk volt, és már bizonyos tekintetben annak köszönhetően maradtak fenn több ezer generáció során, aligha lehet kétségbe vonni. Azt, hogy ez csak egy minőségi változás kezdete volt, bizonyítja, hogy egyik korábbinál fejlettebb faj sem volt képes fennmaradni. Ezt a tudományos problémát a fajfejlődéssel foglalkozó tudományoknak kell majd megválaszolni.

Annak ellenére, hogy fajunk néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezethez tudott alkalmazkodni, és ezekben nagyon eltérő életmódot, viselkedést, nyelvet, erkölcsi szabályokat alakított ki, ehhez nem volt szüksége arra, hogy más fajjá változzon. Vagyis a homo sapiens óriási változásokon ment keresztül rövid százezer év alatt, genetikailag azonban ugyanaz a faj maradt.

A máig fennmaradt minden faj tízszer, százszor, ezerszer korábban jelent meg, és szinte semmit nem változott. Az ember jelent meg utoljára, és óriási változásokon megy át.

A gyűjtögetés mintegy százezer éve is rendkívül rövid idő a fajfejlődés óráján mérve, mégis minden fajnál több változás törtét ennek során. A gyűjtögető ember az egyetlen emlős, amelyik saját kezdeményezésből, minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

A termelésre áttért ember alig hatezer év alatt, minden természeti környezetben megoldotta az ott lehetséges termelést, megtízszerezte létszámát, megkétszerezte várható életkorát, és megtízszerezte az egy laksora jutó jövedelmét.

A tudásalapú társadalom még alig élt meg egyetlen századot, de ez idő leég volt arra, hogy féken tartsa népszaporulatát, megsokszorozza az egy lakosra jutó jövedelmet, évtizedekkel hosszabbá tegye a várható életkort, tudományos és technikai eredményei nagyságrendekkel megnövelje fizikai képességeit a gondolkodásban, az információ áramlásában, a távolságok legyőzésében. Egyelőre még kezdetén tartunk ennek a társadalmi formának a történetében, mégis az elmúlt száz évben többet változott fajunk élete, mint előtte összesen.

Az ember ugyan nagyon eltérő életmódokat alakított ki, de ez fajtáján nem változtattak, genetikailag mindig homo sapiens maradt. Erre a tényre a genetika tudománya sem figyelt fel. Az ember az egyetlen faj, amelyik egyre differenciáltabb módon él, és egyre magasabb szinten él, de ennek nincs számottevő genetikai hatása. A gyűjtögető ember nagyon sok környezetben nagyon eltérő módon élt, táplálkozott, lakott, ruházkodott, eltérő nyelveken beszélt, nagyon eltérő bőrű lett, de ennek ellenére nem váltak eltérő fajokká. Genetikailag nem volt köztük olyan különbség, amelyik például a közös utódokat adó képességet korlátozta volna.

Éppen közelmúltban állapította meg a genetikai kutatás, hogy fajunk a velünk egy időben élő leander-völgyi emberrel nemcsak párosult, de az ebből származó utódok is szaporodásképesek maradtak.

Az osztálytársadalmakban élő kultúrák közti kapcsolat, a mai értelemben nem volt, egymástól gyakorlatilag izoláltan élték az életüket, mégis közös faj maradtak.

Ma már az emberiség egyedei között vannak egy az ezerszeres tudás, képesség, jövedelem különbségek, amik minden előző fajban létezőnél elképzelhetetlen volt, mégis azonos faj maradtak. Ez annyira példátlan a fajfejlődésben, hogy hangsúlyozni kellene.

A genetikai elődeink mind kipusztultak. Az ember pedig szinte a jelenkorig, a tudományos és technikai forradalom beköszöntéig, mai mértékkel mérve, nagyon lassan szaporodott. Ez a ma lassúnak tűnő szaporodás, a jégkorszak végére sok tíz- esetleg százmilliós létszámú fajjá nőtt, és szinte minden természeti környezetbe képes volt berendezkedni.

Ugyanakkor sok tízezer éven keresztül a nagyon eltérő természeti körülmények között izolálva is genetikailag változatlan maradt. Ezt jól illusztrálja Ausztrália és az egyenlítői Afrika őslakossága. Legfeljebb fontos tény az, hogy az egyenlítőhöz közel az izolált közösségek nem változtak. Vagyis, ahol nem történt jelentős változás a természeti környezetben, ott nem volt fejlődés.

Ez igazolja harminc éves felismerésem. A változatlan természeti környezetben áll a biológiai fejlődés órája. Vagyis Darwin nem vette tudomásul, hogy a mutáció és a szelekció változatlan természeti környezetben nem fajfejlődést, hanem éppen ellenkezően, a faj stabilitását szolgája. Az ugyan igaz, hogy a megváltozott, vagy az új környezetbe került faj a mutációnak és a szelekciónak köszönhetően alkalmazkodik, idomul az új helyzethez, de a változatlan környezetben éppen ellenkezőleg, stabilizálja az alkalmazkodást, kiszűri a más környezethez illő mutációkat. Vagyis új, de a spontán fejfejlődés során nemcsak új, de megváltozott faj is, csak megváltozott környezetben jelenik meg.

Ausztráliában az ember viszonylag korán megjelent, azonban a gyűjtögetés szintjén maradt. Az egyenlítői Afrikában sem ismerünk az osztálytársadalmak megjelenése előtti társadalmi fejlődést. Amerikában ugyan az Andokban kialakult két teremő társadalom, de néhány ezer évvel később, mint Eurázsiában, és megfelelő igásállat hiányában nem is változhatott át szántóföldi földműveléssé. Ezek fejlettségét azzal igyekeztek megmagyarázni, hogy észak-afrikai hajósok vitték át az egyiptomi társadalom ismereteit. Ennek azonban semmi tudományos alapja nincsen. Sokkal inkább igaz, hogy a gyűjtögetés sem zsákutca, a kedvező feltételek mellett az is rátér a termelésre. Ez z áttérés azonban megkívánja, hogy legyen a térségben olyan életképtelenné váló növényevő állat, amelyik fizikai ereje az emberének többszöröse, és ezzel pótolni képes az ember elégtelen fizikai erejét a talajműveléshez, és a terhek szárazföldi szállításához.

A gazdaságtörténészek sem ismerték fel hogy az ember fizikai erejét először nem a gépek, nem a szél és a víz ereje, hanem a nála erősebb állatok többszörözték meg. Az első technikai forradalom az állati erő szolgálatba állítása volt.

Ez a magyarázata annak, hogy a szántóföldi növénytermelés csak Eurázsiában és Afrikában történt meg. Csak ott állt az ember szolgálatban a nála sokkal erősebb szarvasmarha és bivaly. Észak-Amerikában egyetlen erős növényevő vadállat a bölény volt. Az azonban nem szorult arra, hogy az ember etesse, itassak, ott volt számukra a vízben, csapadékban gazdag préri, ahol sokmilliónyi állományuk megélhetett.

Itt kell kimondani, hogy csak olyan állat volt domesztikálható, amelyik életterében elfogyott a víz és növényzetet tápláló csapadék, vagyis életterük izolált sivataggá változott. Eurázsiában voltak ilyen térségek, a szarvasmarha, a bivaly, a birka és a kecske élettere úgy szűnt meg, hogy vadon fenn sem maradhatott volna. Dél-Amerikában a láma volt az egyetlen háziállat, de egyrészt nem elég erős a talajművelése és járművek vonatására, másrészt életterük a szántóföldi növénytermelésre alkalmas területben nagyon szegény volt.

A történészek alig látják a háziállatok fontos szerepét a technikai fejlődésben. Az ember és az állat kooperációját alig említik.

Azt sem hangsúlyozzák, hogy milyen feltételek voltak szükségesek ahhoz, hogy létrejöjjenek a folyami magas-kultúrák, illetve a pásztortársadalmak Eurázsiában. Ezek is egymástól függetlenül alakultak ki. Lehetett közöttük bizonyos tapasztalatcsere, de alapvetően saját erőből jöttek létre

Ismereteim szerint, a két amerikai magas-kultúra is egymástól függetlenül jött létre.

Ezek a tények is azt igazolják, hogy a társadalom fejlődés fő motorja az ember rendkívül fejlett agya, aminek köszönhetően képes élni a lehetőségekkel. Ezért kellene feltárni, hogy melyik magas-kultúra milyen körülményeknek köszönhetően jött létre, és megmutatni azt is, hogy hol, miért nem volt lépéstartás a társadalmi élvonallal. Ebből kiderülne, hogy a sikerekben és kudarcokban nem az emberek különböző minősége volt az ok, hanem a körülmények, az adottságok voltak kedvezők, illetve hiányosak.

A nyelv, az írás, a számolás, a csillagászat, az élet folytatása a túlvilágban, az esztétikai, zenei igény, a szerszámkészítő hajlam minden emberi közösségbe létezett. A nagyon eltérő társadalmi sikerek és kudarcok nem az emberi agy eltérő képességéből, hanem a körülmények különbségéből fakadtak.

A társadalmak népességigénye

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-02-15

 A társadalmak népességigénye

A társadalomtudományok érthetetlen okból megkerüli azt a kérdést, az adott viszonyok között, hol, mekkora lakosság volna az optimális. Pedig minden kapacitásnak van optimális kihasználási mértéke, és ennek alapján egy függvénygörbe, ami megmutatja, hogyan változik a hatékonyság a kihasználtság fokától függően.

Ezzel a kérdéssel a Nyugat felé címen megjelent könyvemben részletesen foglalkozok.

Amíg a társadalmak erőforrásaik többségét a lakosság élelmezésére, és a mezőgazdasági nyersanyagok biztosítására fordította, viszonylag egyszerű volt a lakosság eltarthatóságának a görbéjét megrajzolni, a karakterét értelmezni. Tekintettel arra, hogy az ipari forradalom előtt szinte minden társadalomban a munkaerő és a vagyon többségét a mezőgazdaság igényelte, annak eltartó képességéből lehetett az eltartható lakosság nagyságára következtetni.

Az első évezred végéig lényegében két termelési mód volt jellemző. Az öntözéses gabonatermelő, és pásztorkodással állattartó.

Az öntözéses gabonatermelés nagyon nagy lakosságot tudott eltartani. Az öntözött terület négyzetkilométerenként akár száz lakost is. Ezért az önözés alá fogható területtel párhuzamosan a lakosság is növekedhetett. Szerencsére, a nagyobb öntözött terület munkaalkalmat is teremtett. Az ókori termelési technika mellett egy hektáron való termelés mintegy 200 munkanapot igényelt a termelés, szállítás és feldolgozás. A Nílus öntözhető területe viszonylag kicsi, az ország népessége azonban a birodalmak igényét érte el. Az öntözött gabonatermelés hatékonyságát, termelési költségét, a természetes csapadékra épülő gabonatermelés hatékonysága csak a traktorok és a műtrágyák elterjedése után haladta meg. Ötezer éven keresztül az önözött gabona termelése a leghatékonyabb.

Az öntözött gabonatermelő kultúrák mind túlnépesedtek, mert az optimumot meghaladó népesség esetében lassan csökkent az egy lakosra jutó termelési érték. Az a Nyugat történelmében markánsan jelentkezett Egyiptomban, a kezdettől fogva nagyon túlnépesedett táraalomban.

A pásztortársadalmak eltartó képessége nagyon alacsony, tizede sincs az öntözött gabonatermelésűeknek, de az optimum után nagyon gyorsan csökken a hatékonysága. A lakosságot eltartó képesség ugyanis alig függ a nagyobb munkaráfordítástól. Annál inkább az állatok takarmányozhatóságától. Az állatok tartásához szükséges takarmányt ugyanis nem a pásztorok termelik, hanem a természet adja. Annak mennyisége csak az éghajlat, mindenek előtt a csapadék mennyiségétől függ.

A természetes takarmány mennyisége tehát adott, az állatok táplálására tehát adott mennyiségű, a pásztorok munkájától független, csak az éghajlat ingadozástól függ a takarmány mennyisége. Vagyis az állattartás mennyisége csak az éghajlattól függ, azt nem az ember termeli. Az állattartás a pásztortársadalmakban csak akkor lehet hatékony, ha a megtermő takarmány az állatok számára elegendő. Ekkor a legnagyobb az állatok súlygyarapodása, szaporulata és hozama. Ha ennél több állaltot tartanak, akkor gyorsan csökken a termelés. Tehát a pásztorkodó társadalmak eltartó képessége nagyon determinált. Az eltartható lakosság is bőven több állatot tudna tartani, legeltetni, de az súlyosan sérti a többi pásztor érdekét. A pásztorok viszonylag tovább élnek, mert egészségesebben táplálkoznak, gyorsan túlnépesednek. Ennek negatív hatása olyan élesen jelentkezik, hogy a közösségek folyamatosan ölik egymást. Ha akad zseniális szervező, az kirajzásokat szervez. A növénytermelő társadalmak állandóan ki voltak téve a kirajzó pásztornépek hódításainak.

A pásztor nemcsak kényszerből rajzott ki, hanem annak okán is, hogy a lőpor megjelenéséig ült, a pásztor sokkal jobb katona volt, mint a földműves.

Megszokták a szabadban való életet, lovaikkal nagy távolságot, viszonylag mozgékonyan tehettek meg. Ráadásul katonáskodásból állt az életük, hiszen egymástól is félni kellett.

A történészek sem ismerik fel annak jelentőségét, hogy a lőpor, aztán pedig a gépek megjelenéséig a pásztor jobb katona volt, mint a földműves, de akár a városi polgár.

Történészeink nem győzik hangsúlyozni, hogy milyen tragédia volt a mohácsi csatavesztés. Nem látják, hogy a lőpor megjelenése előtt a pusztán élő magyarok kiváló lovas katonák voltak, a lőpor megjelenése után pedig elvesztették katonai értéküket. A mohácsi csatamezőn először találkoztunk katonai fölényt élvező ellenséggel. Ez a katonai leértékelődésünk csak fokozódott a hadviselés gépesítésével.

Esős földművelés.

A 9. századig az emberiség nagy többségét az önözéses gabonatermelők és a pásztorkodók tartották el. A magas-kultúrát és a nagy többségét a viszonylag meleg és enyhe éghajlatú térségek önözhető vidékén élők.

A pásztorkodó társadalmak nem is voltak a szó szorosabb értelmében vett termelők, hiszen ezeket az ember segítségére szorult állatok tartották el. Az ember lényegében az állat életét segítő szerepet játszott. Már többször leírtam, hogy ezt a pásztorkodást már jó tizenötezer évvel ez előtt felismerték a rénszarvasokkal pásztorkodó őseink. Ennek csak azért nem lehetett az egész emberiség fejlődését lényegesen segítő szerepe, mert nagyon csekély mennyiségű lakosságot tartott el, nagyon alacsony népességgel.

Amíg az önözéses gabonatermelés közel százszorosára növelte a gyűjtögetés eltartó képességet, a pásztorkodás tízszeresnél is kisebb arányban. A természetes csapadékra épült, döntően állati erőt hasznosító növénytermelés a kettő között volt.

A történészek alig foglalkoznak azzal, hogy minek köszönhette a Nyugat, hogy magas-kultúrává emelkedhetett, majd magasan azok fölé emelkedett. Mivel ennek okával foglalkozó anyagot nem találtam, magamra vagyok utalva.

A Nyugat bölcsőjét, joggal a görög városállamok kulturális eredményében látják. Én sokkal inkább a Fölközi Tenger adottságaival magyarázom. Az időszámításunk előtti első száza közepén jutott a hajózás arra a szintre, hogy a nagyon tagolt, és derűs éghajlatú Földközi Tenger kikötői között hatékonyan meg lehetett oldani a szállítást. Ennek köszönhetően megindult a tengeri kereskedelemre szakosodott kikötők városállamokká emelkedése. Márpedig, ha valami először volt alkalmas a gyors társadalmi fejlődésre, akkor a tengeri kereskedelem kikötői voltak azok.

A nagy piacot a távolsági kereskedelem számára először csak Egyiptom jelentett. Ennek azonban sokkal fontosabb volt a Nílus, mint a tenger. A Nílus volt a birodalom tengelyét jelentő, nagyon hatékony út. Azon érkezek a fontos nyersanyagok. Jellemző, hogy Egyiptomnak Nagy Sándor előtt nem volt jelentős kikötője, pedig akkor a legjobb kikötői adottság az egész Földközi Tengeren, a Nílus torkolatvidékén volt. Ezt azonban évezredeken keresztül egyetlen fáraó sem tartotta fontosnak.

Az, hogy a Földközi Tenger Keleti medencéjében születik meg a Nyugat érthető, mert ott volt Egyiptom, de a mezopotámiai piac is, és oda érkeztek a Selyemúton a keresett áruk is. Mivel az akkori hajózás még nagyon a partvonalak közelére kényszerült, a szigetekkel nagyon tagolt keleti medence a földünk egészén is az egyik legjobb adottság. Tagolt a partvonal, sok a sziget és a derűs éghajlatnak köszönhetően jók a látási viszonyok.

A történelmünk megértésének egyik kulcsát látom a vízi közlekedés fejlődésében.

Már fajunk gyors elterjedése a földünk szinte minden természeti környezetében, a vizeken történt. Csak a vízi szállató eszköz, kezdetben a tutaj, volt alkalmas arra, hogy többnapi élelemmel utazhassanak. Az a tény, hogy őseink néhány tízezer év alatt eljuthassanak a földünk szinte minden területére, csak a vízen történő utazásoknak volt köszönhető.

A Egyiptom, azaz a Nílus völgye volt az egyetlen olyan öntözéses kultúra, amelyiket az eltartó folyama beltengerbe ömlött.

Itt is megemlítem, hogy az összes önözéses kultúra olyan folyamok völgyében alakul ki, amelyek a jégkorszak idején olyan gyors folyásúak volta, hogy nemcsak önözésre, de még hajózásra sem voltak alkalmasak. Tekintettel arra, hogy a mainál 70 méterrel alacsonyabban volt a torkolatuk. Csak amikor a felmelegedés következtében elolvadt jég hatására 70 méterrel felemelkedett a tengerszint, váltak lassú folyásúkká, a völgyeik gravitációs úton önözhetővé. Ma már egyszerű probléma volna olyan térképeket készíteni, amik a 70 méterrel alacsonyabb tengerszintet mutatják. Ötven éve várok ilyenre, de hiába.

Annak köszönhetően, hogy a Nílus alsó szakasza lassú folyású, megoldhatóvá vált még a vitorlássokkal történő hajózása is. A folyamok hajózása minden öntözéses kultúrában, egymástól függetlenül, megoldódott, de minden folyam óriási óceánokba ömlött, a Nílus volt az egyetlen, aminek a torkolata nagyon tagolt beltengerbe ömlött, ami tele volt lakott szigetekkel, kikötőkkel.

A Földközi Tenger keleti medencéje jó iskola volt arra, hogy a kevésbé tagolt nyugati medencét is meg tudják hódítani.

Az óceánok meghódításához Európa számára páratlan lehetőséget jelentett Nyugat-Európa páratlanul kedvező atlanti partvidéke. Kezdetkor nagy előny volt a Golf-áram, ami megkönnyítette a hazatérést. Mindig könnyebb vállalkozni az olyan ismeretlen útra, ami nehéz elmenni, de viszonylag könnyű hazatérni. A vikingek sikereivel kezdődött az Atlanti Óceánnak való ismerkedés. Nagyon hamar kiderült, hogy a tengeri hajózásban is fölényt jelent a puritán erkölcs. A skandinávok és a hollandokról már a középkorban kiderült, hogy fegyelmezettebbek, az ellátásukban igénytelenebbe, a veszélyekkel szemben bátrabbak, mint a mediterrán népek. Középkori krónikában említik meg, hogy a hollandok fölénye két téren jelentkezett, fegyelemtartóbbak voltak, nagyobb hajókon jártak, és szerényebb ellátással meg voltak elégedve a hosszú utazásuk során. Ezért ők lettek a legolcsóbban szállítók.

Azóta kiderült, hogy nemcsak a hajózásban, hanem szinte minden téren a protestánsok fölényben vannak a latinokkal szemben.

A spanyolok, és a portugálok felfedezéseit megkönnyítette az afrikai partok közelsége a Dél-Ázsia felé való felfedezésekben, és hogy az Atlanti Óceán közepén a keleti szelek Amerika felé vitték a hajóikat. Ha ezt nem tudják, eszükbe sem jut, hogy nyugati irányba próbáljanak keletre jutni.

Az is fontos szempont volt, hogy Európa nagyon rá volt szorulva a luxuscikkekre, a fűszerekre, a nemes és a színes fémekre.

Mindez megérthetővé válik, ha összehasonlítjuk Kína bezárkózásával. Az óceánok meghódításához Kína sokkal jobban fel volt készülve, mint Európa. Nagyságrenddel nagyobb tengeri flottája volt, de mivel semmiben nem szenvedett hiányt, és a centrális birodalmi vezetés nem szívesen vállalkozott olyan terjeszkedésre, amit aztán kicsúszhatott az irányítása alól. Jellemző módon az Afrikáig eljutó flottáját, hazatérés után, császári parancsra, megsemmisítették.

Európának szerencsét hozott, hogy nem ült rá a távolsági kereskedelemre az állami hatalom. Ilyen ugyanis nem is alakulhatott ki, elsősorban a nagyon tagolt földrajzi térsége, kulturális és nyelvi tarkasága okán. A távolsági kereskedelmét a gazdasági tekintetben független városállamok, városokra bízták, amelyek éles versenyben voltak egymással, és a városokon belül a vállalkozók is.

Jelenleg mintegy 7.5 milliárd ember él, ami abnormálisan sok. Ráadásul még mindig nagyon gyorsan szaporodunk. Sajnos, a társadalomtudományok fel sem vetik, hogy a jelenlegi fejlettségi fokon mekkora volna az optimális létszám. Mint sok évtizedes lelkes vadász átéltem a vadállomány nagyon kemény létszámellenőrzését. Ebben a szakmában a túlvadászat jelent veszélyt. Kivéve a vaddisznóállományt, ami mindig nagyobb, mint a kívánatos. Az ugyanis nagyon szapora, tehát néhány év alatt katasztrofálissá szaporodik. Fiatal koromban jellemző volt, hogy 7-9 évenként úgy elszaporodott, hogy szinte kipusztította a legelős disznótartással az élőhelyre vitt pestisfertőzés. Vagyis megtanultam, hogy a fertőzések akkor robbannak, ha sűrűvé válik az állomány.

Ezt éltük meg az intenzív baromfitartás első éveiben. Az állatok világában tehát állományszabályozó a természet. Ez akkor szűnik meg, amikor az állatorvosi szakma képes a fertőzések ellen védekezni, gyógyszerekkel, higiéniával, levegőszűréssel.

Ez történt a vaddisznók esetben is. A disznótartásban megszüntették nemcsak a pestist, de a legeltetést is. Így a vaddisznókat sem fenyegetik a járványok. A gyorsan szaporodó állományt az embernek kell kilőni. De a disznó nemcsak tízszer gyorsabban szaporodik, de sokkal nehezebben vadászható, másrészt a értékes trófeája csak az idősebb kanoknak van, amelyek nagyon óvatosak, nehezen elérhetők. Amíg egy értékes trófeás szarvas kilövési engedélye még a társasági tagoknak is ritkán adódik, addig a fiatal disznók kilövésére nincs is elég igyekezet.

Ezzel azt akartam bizonyítani, hogy a vadászatban fontos hatósági feladat az állomány szabályozása. Az ember esetében ez nyíltan, erkölcsileg elfogadhatatlan. Valóban történelmük során mindig jelen volt, és csak az utóbbi száz évben szabadult el. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy százezer év alatt a létszámunk nem érte el a 2 milliárdot, az utóbbi száz évben ellenben 5.5 milliárddal növekedett. Ma sokkal jobban élne az emberiség, ha megálltunk volna a 2 milliárdnál. De azt is csak megérzésből mondhatom, mert még senki sem mert a fajunk optimális létszámával foglalkozni.

Az azonban aligha vitatható, hogy ami az utóbbi száz évben történt, a fajunk életében elkövetett legnagyobb hiba volt.

Mekkora a megengedhető népszaporulat?

Ezzel sem mert még senki foglalkozni. A demográfusok is elismerik, hogy ami az elmúlt száz évbe n történt, és ami a belátható időben történi fog, nagyon gyors, és jó lenne ezen lassítani. De az, hogy mennyi lenne a jó, az máig tabutéma.

Mind diákkorom óta a népiek lelkes híve, az egykével sokat foglalkoztam. Ezt felismertem, hogy nálunk a jobbágyfelszabadítás óta bőven elég gyerek születik. Tehát nem több gyermekre van szükség, hanem hosszabb életre. A két háború között nálunk nem azért volt viszonylag lassú a lakosság növekedése, mert kevesen születtek, hanem azért mert hamar meghaltak. Azt már közvetlenül a háború után megállapítottam, hogy Csehszlovákiában valamivel alacsonyabb volt az ezer lakosra vetített születések száma, mint nálunk, mégis gyorsabban nőtt a lakosság. Az ok az volt, hogy ott öt évvel hosszabb volt a születéskor várható életkor.

Vagyis az ország lelkiismerete azon háborgott, hogy kevés a gyerek, holott azon kellett volna káromkodni, hogy korán meghalnak. Most nem számítok, csak állítom, hogy a gazdagabb országok többségében kevesebb gyerekek születik, de a kevesebb mellett is szaporodnak, mert tovább élnek. De azóta sem változott semmi. Most is a kevés gyermekvállalás miatt siránkoznak, pedig nem kevés a gyerek, hanem rövid az élet, sokan korán, még munkaképes életkorban meghalnak. Ennél is nagyobb hiba, hogy ott születnek viszonylag kevesen, ahol kedvezők a felnevelés feltételei, és sokan ott, ahol szinte reménytelen, hogy értékesek lehetnek.

Számomra akkor ért meg az egykézés melletti érvelésem, amikor az 50-ess években Rácz Jenő és Bródy András könyvéből arról értesültem, hogy a népszaporulat mibe kerül. Ők dolgozták fel számomra először, hogy mekkora az egy állampolgárra jutó vagyonigény. Vagyis az adott természeti környezetben a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya állandó. Az ebből fakadó következményeket azonban nem vonja le senki. Ebből ugyanis az következik, hogy a lakosság növekedése esetében nem elég a jövedelmet növelni, a vagyont is kell.

A közgazdaságtudomány azonban addig sem jutott el, hogy a lakosság növekedése egyúttal többletköltséggel jár. De arról még semmit nem találtam, hogy a többletlakosságnak vagyont is kell biztosítani, lakást, infrastruktúrát, munkahelyet. Márpedig ehhez többször annyi vagyonra van szükség, mint az éves fogyasztásukhoz. Az idézett könyvben két fontos kiegészítést is tesznek.

1. A nemzeti jövedelemhez viszonyítva 3-5-ször nagyobb vagyonigény kell. Északon több, délen kevesebb. Ez az arány azonban évszázadok alatt sem változik lényegesen. Tehát ennek az aránynak a tartása rövidtávon kötelező feladat.

2. A fejlett nyugati államokban a nemzeti jövedelemhez viszonyítva lassan csökken a vagyonigény.

Azt azonban ők sem vették észre, hogy csak a klasszikus értelemben vett fizikai vagyonnal számoltak. Nem vették tudomásul, hogy a fejlett társadalmak tudásalapúak lettek, és a tudásvagyon aránya az utóbbi ötven évben, a nemzeti jövedelemhez képest sokszorosára emelkedett. Számításaim szerint, a 20. század elején a szellemi vagyon a nemzeti jövedelem tizede sem volt, ma kétszerese körül van. Akkor a tized is több volt, mint amennyit a társadalom igényelt, ma a húszszor nagyobb is kevés, az a keresletéhez viszonyítva a legszűkebb keresztmetszet.

Ma a fejlett társadalmú államokban a fizikai és a nemzeti vagyon együtt a nemzeti jövedelem hatszorosa. Vagy az aránya kétszerese annak, amivel az 50-es években Rácz és Bródy számoltak.

Akkor megdöbbentem azon, hogy a népesség 1 százalékos növekedése 3 százalékos felhalmozási igénnyel jár. Ma már tudom, hogy nem is három, hanem hat százalékkal. A 3 százalék is bőven elég volt annak bizonyítására, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb lakosság növekedés, hosszú távon elviselhetetlen.

Azt hamar felismertem, hogy a közgazdaságtudomány nem számol sem a munkaerő sem a az emberi vagyon sem a  tudásvagyon létrehozásnak, sem annak bővítésének költségeivel.

Azt ugyan a klasszikus közgazdaságtan is elvileg tudomásul veszi, hogy a munkaerő ugyanolyan termelési tényező, mint a vagyon, de megmarat annál, hogy csak a fizikai vagyon változását követi nyomon.

Elméletileg nem lehet vitatni, hogy a munkaerőt nem lehet csak a közvetlen értéktermelőkre korlátozni, az értéktermelés az egész lakosság produktuma. Azt Marx is elismerte, hogy a munkaerő újratermelése az egész lakosság produktuma, de azzal már nem foglalkozott, hogy mit értsünk a munkaerő értéke alatt. A problémát leegyszerűsítette arra, hogy a munkaerő ki van zsákmányolva, mert kevesebb a bére, mint az általa termet érték. Azzal már nem fáradozott, hogy mekkoránál kisebb a munkás bére az értékénél, megelégedett azzal, hogy a kisebb.

Ebből következett aztán az is, hogy a munkaerő felnevelését ó sem tekintette értéktermelésnek. Aki ugyanis ezt teszi, annak a lakosság szükségleteit kielégítő fogyasztást értéktermelésnek kell.

A klasszikus közgazdaságtan olyan tudomány, ami nem foglalkozik azzal a termelési tényezővel, amiből a társadalom igénye kisebb, mint a kínálata. Ahogy a levegő nem érték, mivel bőven van belőle, a munkaerőből is mindig több és jobb volt, ezért értéktelennek lehetett tekinteni.

Valóban minden osztálytársadalom gyorsabban szaporodott, mint ahogyan az életterének bővítésére képes volt. A munkaerő azonban nemcsak több, hanem jobb is volt annál, amire az adott technika alapján igénye volt.

Ez a földosztás során döbbentett meg. Azonnal egyértelművé vált, hogy a magyar falvak területe és az adott technikai szint sokkal kisebb létszámú és tudású munkaerőt igényelt, mint amennyi meg akart élni rajta. A klasszikus közgazdaságtan osztálytársadalmi tudomány, ami eredeti formájában a jelenlegi fejlett, már nem osztálytársadalomban, amiben már nincs túlnépesedési nyomás, a munkaerő minősége pedig nem elégíti ki a társadalom igényét.

Mindig olyan társadalmi felépítmény jön létre, ami a szűk keresztmetszeteket akarja enyhíteni. A közgazdaságtudománynak pedig arra kell épülni, amire a társadalom épül.

Minden osztálytársadalom alépítményének közös jellemzője volt a túlnépesedési nyomás, ezzel a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata, ugyanakkor a vagyonhiány. Ebből fakadóan minden osztálytársadalom leértékelte a munkaerőt és annak minőségét, ugyanakkor éréke felett jutalmazta a vagyon tulajdonosait.

Hogyan alakul jelenleg a világ lakosságának népesedése?

A lakosságeltartó képességet kifejező három adat azért fontos, mert az eltartható lakosság sűrűsége, az urbanizáció nélkül nincs gyorsa fejlődés. Az emberek közötti szoros kapcsolat jelentőségét nem hangsúlyozzák, holott a tapasztalatok, ismeretek élénk cseréje nélkül nagyon lassú a fejlődés. Ezért hiányzik még nagyon az olyan történelemelemzés, ami kellő súlyt helyezne arra, hogy mikor, hol milyen volt az emberek közti ismeretcsere. Az urbanizáció jelentőségét ugyan nem vonják kétségbe, de annyira el vannak foglalva az államok történelmével, hogy az urbanizáció szerepe háttérben marad. Az is hangsúlyt kap, hogy az írás, majd a könyvnyomtatás történelmi szerepet játszott és játszik ma is. De arról még nem olvastam, hogy a különböző társadalmakban az egyedek mennyi másik személytől vettek át tapasztalatot.

Ezelőtt nyolcvan évvel még az ország lakosságának negyede tanyákon, pusztákon élt, nagy részük még olvasni sem tudott, de azok között is ritka volt az olyan, aki olvasott, és nagyon ritka, aki az írástudását használta. Ezért értékelem az ország történelmében a politikai eseményeknél fontosabbnak, hogy megoldották a tanyákon, pusztákon élők alapfokú oktatását.

Gyermekkorom falujában ugyan a felun belül tökéletes volt az ismeretáramlás, de kívülről nagyon kevés ismeret érkezett. Elemibe még egy négyszáz házas, azaz családos faluban éltem, ahol gyár és bánya volt a közelbe, de ahova négy napilap járt, legfeljebb minden huszadik ember követte az újságok híreit. Ezzel szemben a faluban történt eseményekről mindenki naprakészen tájékozott volt.

Aztán az érettségiig egy megyeszékhelyen éltem, ott már sokkal színesebb és nagyobb volt az információk áramlása. De Budapesten, az egyetemre járva azt kellett látnom, hogy nagyon elmaradt világból érkeztem.

Az életutam is fontos és meredek volt, de eltörpült amellett, hogy közben megjelent a rádió. Fajunk életében először fordult elő, hogy a világháború eseményeit már két oldalról követhettem. Nemcsak én, de az értelmiség jelentős többsége is. De akkor még a politikai hatalom képes volt elérni, hogy a lakosság nagy többsége csak egyoldalú tájékoztatást kapjon. Lényegében egyéni szerencsémnek, nyelvtudásomnak és ügyességemnek köszönhetem, hogy a bolsevik rendszerben is követhettem a világban történteket.

Aztán a kommunikációban bekövetkezett forradalom negyed század alatt szinte mindenki számára olyan információs lehetőségeket adott, amihez a múlt lehetőségeit összevetni sem lehet. Arról sem lehet képet alkotni, hogy ez az információgazdagság hogyan fog hatni az emberek tudatára.

Az alulnépesedett társadalmakban a néhány ezrelékes népesség növekedés, az túl népesedettben pedig a néhány ezrelékes csökkenés kívánatos. Ezek esetében is az a legjobb megoldás, ha a néhány ezrelékes többletet szelektálva importálják. Ez esetben ugyanis a felnevelési költség elmarad, a jó szelekció pedig minőségjavulást jelent.

Mivel az elmúlt száz évben az emberiség rákosan szaporodott, az elmúlt száz évben, vagyis fajunk életének utolsó egyetlen ezreléke alatt közel ötszörösére nőtt a létszámunk. Ezért a fajunk egészének elsődleges érdeke a létszámának csökkentése.

Mivel múltunkban az egyedek társadalmi értéke között viszonylag kicsik voltak a különbségek, elegendő volt a népességet darabban számolni. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben az egyedek társadalmi értékének szóródása megsokszorozódott. Ennek következtében a lakosság száma mellett a minőségét is figyelembe kell venni.

Az elmúlt félévszázad azt bizonyítja, hogy a társadalmak teljesítménye, és még inkább a jövője elsősorban a lakosság kulturális milyenségén, viselkedésén, képzettségén múlik. Ezt egyértelműen bizonyítja a tény, hogy az elmúlt félévszázad során csak a puritán viselkedésű népek voltak sikeresek, a Nyugaton a protestánsok, a Távol-Keleten a konfuciánusok.

A belátható jövőnek egyik fő adottsága, hogy a Nyugat protestáns népei óriási alulnépesedett, de jó adottságú területen élnek. A Távol-Kelet konfuciánus népei pedig harmad akkora területen kétszer annyian.

Jelenleg csak Euró-Ázsia északi része, Észak-Amerika és Ausztrália olyan térség, ahol a népszaporulat nem nagy, és a népesség még messze alatta van az eltarthatóság optimumán. Ezen a területeken jelenleg az emberiség mintegy tizede él, és nincs lassú a belső népszaporulatuk. Itt az optimális megoldás az, ha néhány ezrelékkel csökkenne a belső népszaporulat, de annyi szelektált befogadás legyen, amivel a népesség növekedése nem lépi túl a 4-5 ezreléket. A befogadási stratégia évente maximum tízmillió szelektált lakost fogadna be a fejlett világba. Ez a szám az eleve túlnépesedett társadalmak szaporulatának tizedét sem éri el. Ez nem okozna lényeges javulást a túlnépesedésükben. De óriási kárt származna azzal, hogy lényegében a munkaerejük szaporulatának legjobb tizedet vesztenék el, akikben eleve nagy a hiányuk.

Az emberiség belátható jövőjének a legnagyobb társadalmi feszültsége abból fakad, hogy a fejlett, nem túlnépesedő emberiség eleve sokkal gyorsabban fejlődik, a lemaradó többség pedig egyrészt egyre nagyobb túlnépesedési nyomás alá kerül, másrészt elveszíti a társadalom szellemi elitjének jelentős hányadát.

Az egyedek értéke.

A még munkaképes állampolgárok társadalmi értékét három tulajdonságuk, a képességük, a tudásuk és az erkölcsük szorzata határozza meg. Ennek a három tulajdonságnak az értéke azonban a befogadó környezettől függ. Minél fejlettebb a társadalmak tudományos és technikai alépítménye, azokban a munkaerő éréke és annak differenciáltsága annál nagyobb.

Ennek a szorzatnak azonban lehet negatív értéke is. a fejlett társadalmakban a képzetlen, tehetségtelen munkaerő értéke elve negatív, amit nem lehet hatékonyan használni, de fenntartása költséggel jár. Amíg az osztálytársadalmakban elegendő volt a munkaerő fizikai ereje, keresték, ha olcsó, a jelenkori fejlett társadalmakban a képzetlen munkaerő nem éri meg a normatív árát. A nagy probléma azonban a munkaerő erkölcsével van. A nem puritán erkölcs éréke a puritán társadalmakban negatív. A nem puritán módon viselkedő munkaerő használata károkozó.

Ezt fényesen igazolja a tény, hogy a puritán társadalmakban élő, vagy befogadott nem puritán etnikumú népek egyre nagyobb társadalmi károkozók. Ez bármennyire egyértelmű tény, a keresztény társadalmakban még a kimondása is bűnnek számít.

A befogadott munkaerő értéke elsősorban a környezettől függ. A képzett, tehetséges és puritán munkaerő ezért lett a világ gazdag társadalmaiba is szívesen látott polgár. Másként fogalmazva, a fejlődéssel hatványozottan nőtt és nő a munkaerő elitjének nemzetközi értéke. Minden szakma elitje a fejlett világban szívesen látott és hatványozottan megfizetett világpolgár lett. Ehhez elegendő valamelyik világnyelv ismerete.

A munkaerő felső tizede számára az érvényesülés elsődleges módja a gazdagabb társadalomba költözés. Ez ellen egyre csökken a védekezés lehetősége. Ezért ezzel a jövőben egyre inkább számolni kell. A minőségi munkaerő már ma is a legkeresettebb árú. Ezekért a gazdag országokkal a kevésbé gazdagoknak sem lehet versenyezni, mert nekik mások számára elérhetetlenül sokat ér. Ráadásul, maga az áru, a munkaerő is érdekelt abban, hogy jobb vevőt találjon.

A felépítmények egyre eltérőbbek lesznek.

A fejlődéssel hatványozottan differenciálódó világban a felépítmények is egyre eltérőbbek lesznek. Abban Marxnak igaza volt, hogy a társadalmak felépítmények az alépítményükből fakadó érdekeket szolgálják. Abban tévedett, hogy valamiféle egységes felépítményt nemcsak elképzelt, de akár erőszakkal is, de megvalósítható célnak tekintett.