Kádár János történelmi jelentősége.

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 22

Kádár János történelmi jelentősége.

2.000 nyarán nagy megtiszteltetésnek vettem, amikor a Rubicon főszerkesztője felkért arra, hogy a lapjuk 100. ünnepi kiadását Kádár János történelmi szerepének szánták, és leközölnék az én véleményemet is. Különösen időszerűnek tartottam egy ilyen szám megjelenését, mert a megelőző tíz évben a szoclib baloldal Kádárral szemben Nagy Imrének adott igazat. Azt is tudtam, hogy Aczél György és Huszár Tibor, akik közelről ismerték, gondosan foglalkoztak Kádár történelmi szerepével.

Aztán akkori gondjaim között elkallódott a kapott példány, és csak a héten találta meg valahol a lomjaim között és mutatta meg nekem. Tizenhét év után, végre elolvashattam, amit a nálam illetékesebbek írtak. Most, ennek ismereten dőlt betűkkel idézem az akkor megjelent szövegemet, és nem dőlt betűvel azt, amit most tennék hozzá.

Kádár János történelmi jelentősége.

A történelem szereplőit sokan csak a bűneik alapján értékelik. nem veszik figyelembe, hogy sokkal nagyobb bűn bekövetkezését hárították el ezzel. Kádárral kapcsolatban én is sokáig csak azt láttam, amit nem tartottam megengedhetőnek, amit én nem tettem volna meg, de nem mértem fel, hogy mi lett volna akkor, ha ő nem vállalja a szégyenteljes feladatokat.

Minél jelentősebb valaki az utókor számára, annál nehezebb, nagyobb bátorságot követelő az időben közelről való értékelése. Ezen túlmenően személy szerint azért is vannak, mert életem során sokszor megfogadtam, hogy Kádárnak még a létezésről sem veszek tudomást. Ezt a fogadalmamat csak a m80-asévekben szegtem meg, amikor még a saját pártján belül elkezdték sárral dobálni azok, akik vagy nem ismerték a tényeket, vagy karrierizmusból akartak megszabadulni az örökségével járó tehertől.

Történelmi relativitáselmélet

Már gimnazista diákként nem értettem: Görgeinek százötven éven keresztül felrótták, hogy Világosnál letette a fegyvert, sőt elfogadta a személyére szóló kegyelmet. Addig azonban nem jutottak el, hogy a sok emberéletet követelő és országos szenvedést okozó szabadságharcot Kossuth vitte reménytelen helyzetbe, miközben ő nem vállalta a rá váró büntetést, hanem külföldre menekült. Görgey azzal, hogy vállalta a gyakorlatilag már elvesztett háború népszerűtlen lezárását óriási veszteségektől mentette meg az országot. A történészek mégsem annak alapján ítélnek, hogy ki, mennyi jót tett, hanem csak a szerint, amit szégyenletesnek tartanak.

Egyetlen magyar történész sem mutatott rá arra, hogy mennyire más volt a Bécsi Udvar megítélése 1849 tavaszán, Olmützben, mint augusztus végén Bécsben. Tavasszal a Magyar Királyságból leválasztották, és az osztrák császár örökös tartományává minősítették az Erdélyi Fejedelemséget, Horvátországot és a Temesvári Szerb Vajdaságot. A nyár folyamán ugyanis rádöbbentek, hogy a Habsburg Monarchia olyan törékeny, hogy abban minden reform közveszélyes. Jobb változatlanul megtartani a fél-feudális Magyar Királyságot, mint reformokkal kockáztatni a teljes szétesését. Magyarország ugyan a Monarchia fél-feudális királysága, de annak szétdarabolása az egész Habsburg Monarchia széthullását eredményezheti. Ezért 1848 tavaszán, a Habsburg király trónfosztása idején, egészen más volt az európai helyzet, mint 1849 őszén, a fegyverletétel idején. Tavasszal a Monarchia modernizációja volt a feladat, de ősszel már ennek a megőrzése.

Kossuth áprilisi trónfosztása realitását ugyan vitatom, de megértem. Októberben azonban egészen más volt a Habsburg Monarchia érdeke, és Görgey döntésének politikai háttere.

Tíz évvel később értettem meg Móricz Zsigmond zseniális regényét, az Erdélyt, amelyben az író elmondja, hogy az erdélyi fejedelmek opportunizmusa mennyivel több jót, mint rosszat hozott. Érdekes módon elismerjük Bethlen Gábor történelmi nagyságát, de nem tesszük hozzá, ezt Erdély annak köszönhette, hogy elfogadta a török vazallusi státuszt.

Nagyon korán felismertem, hogy a háborút követő évtizedekben Sztálin és a moszkovita bolsevizmus fogja meghatározni, hogy kik lesznek az országunk vezetői. Márpedig az ő káderpolitikájuk soha nem lesz az enyém, nekik csak az jó, akit az ő ideológiájuk hívének tartanak. Ezen a szűk választékon belül a legkisebb rosszat, azaz a nemzet reálisan megvalósítható érdekeit csak a hazai kommunista mozgalomban felnőttek mérsékeltjei képviselhetik. Ennek ellenére még hiányzik a magyar történészek körében a felfogás, hogy az elmúlt ötven évben a leghasznosabb politikai vezetőket csak azok körében lehet keresni, akik elfogadhatók voltak előbb Sztálin, aztán a moszkvai vezetés számára. Semmilyen tudományos alapja nincs annak a gyakorlatnak, amely a mai mozgásterünk alapján minősíti a szocialista évtizedek vezetőit. Ezekben az évtizedekben azok voltak a legjobbak, akiket csak a náluk rosszabbak pótoltak volna.

Ezért néztem kezdettől fogva Rajk Lászlót a leginkább megfelelő vezetőnek. Számomra Rajk és a NÉKOSZ vezetői, a népi kollégiumok képviselték azt a társadalmi átalakulást, amitől egy reform megvalósító belső társadalmi erő lesz, amelyik külső nyomás nélkül is képes lehet a társadalmi modernizációra. A Horthy rendszer megtanított arra, hogy az úri középosztály legfeljebb a fél-feudális társadalmi állapotunk stabilizálására alkalmas, de a társadalom modernizálását inkább fékezi, mint segíti. Az úri középosztály leváltása nélkül minden társadalmi modernizáció, bukásra van ítélve.

Sajnos, a Moszkvából hazajött emigránsok, Nagy Imre kivételével, betegesen irtóztak a nép fiaiból felneveltek társadalmi súlynyerésétől. A népi értelmiségtől való félelmükben a Rákosi, Gerő és Révai hármas volt nemcsak a legerősebb, de a legtehetségesebb is. Rajkot ugyan személyesen nem ismertem, de az 2010 óta a hatalmat birtokló Fideszt neki köszönhetjük.

A Nemzeti Parasztpártnak azért lettem azonnal a lelkes híve, mert a magyar társadalom felzárkózását csak a zsidó és a népi értelmiség hatalomra kerülésétől vártam. Ebben Eredi Ferencen kívül szinte senkivel nem értettem egyet. Legfeljebb olyanok voltak, akik reálisan felismerték, hogy a kommunista eliten kívül nem számíthatnak potenciális szövetségesre.

Érdekes módon, senki sem vetette fel, hogy Rákosinak és körének miért Rajk volt a legfontosabb megsemmisítésre váró személy.

Amennyire megértem a megmaradt magyar zsidóság jogos félelmét a két háború közti antiszemitizmustól, annyira érthetetlen, hogy a magyar történészek mennyire óvatosan kerülgetik a zsidó értelmiségünknek az antiszemitizmustól való félelmét. Azt ugyan nem vonom kétségbe, hogy a magyar társadalomban viszonylag széles olyan réteg van, amelyik fogékony az antiszemitizmusra, de csak akkor, ha ez a nacionalista buzgalmakhoz külső támogatás kap, ahogyan a nácizmustól kapott. Ilyen veszély azonban nem fenyeget.

A magyar zsidóság és a népi értelmiség szövetsége.

A legutóbbi száz év magyar történetét azért nem értetjük meg, mert nem hangsúlyozzuk a kiegyezés és a Trianon közötti siker lényegét. Ez a fél évszázad azért lehetett sikeres, mert először volt magyarul beszélő, magyarnak lenni akaró polgárságunk.

Az ezer éves történelmünk meg nem értéséhez az jelentené az egyetlen kulcsot, amit a második világháború után a fiatal marxista történészek feltártak. Amíg a nyugati feudális társadalomban hatszor annyi polgár volt, mint földesúr, a magyar társadalomban fordított volt a helyzet, hatszor annyi nemesünk volt, mint nekik, polgárunk pedig hatod annyi sem volt. Végre, ezer év után a vasúthálózat olyan infrastruktúrát hozott létre, amit csak számos polgárság tudott nemzetgazdaságként működtetni. Ezt a vákuumot viharos gyorsasággal és példátlan sikerre töltötte fel a zsidóság.

Nyoma sem található a magyar történészek munkáiban annak, a vasúthálózat kiépítésének alig fél évszázada alatt mennyivel nőtt a falvak árutermelése és áruvásárlása. Ennek ismerete adna magyarázatot arra, hogy minek volt köszönhető a Szabadságharc és az első világháború közti fellendülés. Nemcsak szinte minden falu számára elérhető volt a városi, sőt a nyugti export piac is. Ugyanakkor a vasút tizednyi távolságra hozta a nyugat-európai piacokat is. Nemcsak a gabona, de a paraszti gazdaságok minden terméke számára.

Erről a megnyílt lehetőségről sokat mondana az olyan statisztika, hogy a vasúthálózat előtt, mint exportált a magyar mezőgazdaság Nyugt-Európába a Szabadságharc és az első világháború előtt.

A vasúthálózat kiépítése által okozott társadalmi változás győzött meg arról, hogy Magyarországon a kívánatos társadalmi változások csak a zsidósággal együttműködve oldhatók meg.

A Rákosi rendszer történelmi megítélése.

A koncepciós perek megjelenése bennem is felvetette Rákosi és köre lecserélését, de addig soha sem jutottam el, hogy olyan megoldás célra vezethető, amiben a zsidó értelmiséget kizárjuk. Azt is megértettem, hogy Rákosi és köre olyan szűk társadalmi támogatást kapott, amiben nem lehetett önbizalmuk, márpedig minden önbizalom hiányos politikai diktatúra embertelen, kegyetlen eszközökhöz nyúl.

A bolsevik rendszer Lenin idejében nem foglalkozott belső tisztogatásokkal. Szálin alatt azonban a belső intrikák váltak általánossá. Egyszerű a magyarázat, Leninnek nemcsak jogos önbizalma, de tekintélye is volt. Utóda, Sztálin a legkevésbé tehetséges népbiztos volt, ezért mindenkire gyanakodott.

A magyar pártvezetés triumvirátusa, Rákosi, Gerő és Révai okosak és tekintélyesek voltak, de népszerűségben sem Rajkkal, sem Nagy Imrével nem versenyezhettek. Rajkot el tudták tenni láb alól, mert nem volt Moszkvában pártfogója. Nagy Imre azért maradhatott élve, mert Berija kádere volt. Ahogy Beriját lelőtték, Nagy Imre megkülönböztetett védettsége is megszűnt. Ezt bekoronázta azzal, hogy a több párt rendszer elfogadása után a két nem moszkvai támogatója, Mao és Tito is ellene fordult.

Ahogyan most végig olvashattam az ünnepi különszámot, azon botránkozok, hogy Nagy Imre világpolitikai és a marxista táborban élvezett támogatása hogyan alakult a több párti kormányzat meghirdetése után. A politikai naivitás csúcsát az jelentette, amikor a Szovjetunió katonai beavatkozása után, Nagy Imre és csapata a Jugoszláv Követségre menekült. Még arról sem tudtak, hogy Tito a szovjet hadsereg bevonulását követelte. De Nagy Imre még Romániából is Tito segítségét kérte.

A megjelent írásom legnagyobb fogyatékosságát utólag abban látom, hogy nem hangsúlyoztam, hogy az Állampárt Diktatúrája a gazdaság piacosítása után is megmarad. Ez nem a forradalom alatt fogalmazódott meg bennem, hanem már az 1954-es Mechanizmus javaslatomban is. Büszke vagyok arra, hogy 54-ben is tudtam, hogy a magyar társadalom éretlen a demokráciára, ahogyan 90-ben a kínai is az volt. A több pártos demokrácia követelése mindkét esetben naiv elvárás volt.

Kádártól én egy kérdésre vártam volna választ, de ezt senki sem tette fel. „Mit gondolt Kádár elvtársa 56. november elsején, amikor azt remélte, hogy jó munkával elérhető a Kommunisták hatalmon maradása a több párt közti választáson?”

Én akkor abban sem bíztam, hogy a küszöböt át lehet lépni. Aki ebben bízott, annak nem kellett Moszkvába meneküli.

Visszatérve az idézett írásomra.

Ráadásul azok közé tartoztam és tartozom ma is, akiknek meggyőződésük volt az 1945 előttről örökölt, a kor követelményeitől messze elmaradt társadalmi rendszert össze kell törni, és ezt a kommunisták nélkül nem lehet megtenni. Vagyis nem tartozom azok közé, akik ma is azt hirdetik, hogy külső nyomás nélkül a magyar társadalom képes lett volna kellő mértékben normalizálódni. Ezt legkevésbé a nyugati győztes hatalmak hitték. Ezért dobtak oda bennünket Sztálinnak. Természetesen az lett volna számukra az optimális megoldás, ha bennünket is a nyugatnémetekhez, vagy a japánokhoz hasonlóan az Egyesült Államokhoz nyomására kényszerítenek a demokratizálódásra, feudális örökségünk és revizionista ábrándozásaink felszámolására. Nem mi, hanem a győztes hatalmak döntenek úgy, hogy nálunk a Szovjetunió hatalmai befolyása korlátlanul érvényesüljön.

Abból a tényből azonban, hogy mi a Szovjetunió kényének, kedvének voltunk kiszolgáltatva, az következett, hogy csak a szovjetrendszer keretein belül kereshettük a kevésbé rossz megoldást. Ezért fogadtam lelkesen a világpolitikai viszonyokat ismerő, a két háború között még a Trianon előtti viszonyokat visszaállítani törekvő Szegfű Gyula okos optimizmusát is. Mögötte azonban nem álltak kellő nagyságú belső társadalmi erők.

Ezért éltem meg tragédiaként a Rajk-pert, amelynek fő célja a kevésbé Moszkva-hű vonal felszámolása volt. E vonalhoz tartotónak véltem Kádár Jánost is, aki azonban belügyminiszterként vállalata ebben a Rákosiék által irányított munkában a statisztálást. Számomra nem létezett nagyobb erkölcsi vétség, mint a politikai harcostársak elárulása.

Börtönévei után mégis örültem Kádár rehabilitációjának és visszatérésének. A magyarságától teljesen idegen, betegesen szektáns, kegyetlenkedő és nagyon népszerűtlen vezetésben Kádár és a hazai ifjabb nemzedék jelentette a kisebbik rosszat. Számomra azonban az egyetlen elfogadható személy az ugyancsak meggyőződéses kommunista Nagy Imre maradt.

A Rákosi ellen forduló reform-kommunisták között Kádár azért jelentett nagy értéket, mert ő volt az egyetlen, aki a tényleges hatalmat birtokló pártkáderek számára elfogadhatóvá lehet tenni. Nagy Imre is nélkülözhetetlen szövetségest látott a nála kevésbé reformer, lelkében mélyen munkásmozgalmi Kádárban.

Ki lett volna nála jobb?

A két vezető kommunista politikus útja a forradalom első hete után azonban kettévált. Nagy Imrét az események – főleg a Rákosi-rendszer ellen fordult közhangulat – annyira-jobbra sodorták, hogy azt már nemcsak Moszkva, hanem Kádár és a reform-kommunisták nagy többsége, végül az Egyesült Államok kormánya sem tudta elfogadni, ami a Nyugat részéről is szabadkezet biztosított a Szovjetunió katonai beavatkozására. Ma még elfogadhatatlan, de az utókor számára világos lesz, 1956 novemberében a reform-kommunisták – a munkástanácsok kivételével- elvesztették a közvélemény nagy többségének a támogatását, és a felerősödő két ellenforradalom közé szorultak. A reform-kommunisták számra reménytelenné váló helyzetben a két meggyőződéses kommunista vezető, Nagy Imre és Kádár János a két szélsőségre osztott tábor ellentétes oldalára került.

A szívem oda húzott akkor is, ma is. Kádárt viszont az idő múlásával megértettem, annak ellenére, hogy erkölcsileg megvetettem. Legfeljebb egyre jobban megsajnáltam, mert senki sem lehet tragikusabb helyzetben annál, aki az ügy érdekében a saját erkölcsét is megtagadni kényszerül. Ám bármennyire megértettem társadalomtudósként, személy szerint ma sem tudom elfogadni azt, ha valaki a forradalom körülményei között hidegfejjel reálpolitikus marad. Pedig a nemzet érdekében ilyenekre is szükség van.

A pooli8tikusok, de még a történészek sem akarják tudomásul venni, hogy 1956 után minden más személyi megoldás, az oroszok által elfogadott minden más helytartó, sokkal rosszabb lett volna, mint Kádár János. Vagyis az ország nagy szerencséje, hogy a baloldali ellenforradalmárokhoz állt át. Azt, hogy Kádár reform-kommunista maradt, Moszkvában éppen úgy tudták, mint az itthoni bolsevikok. Ebből következett aztán az, hogy jó ideig nem bíztak benne. Kádár politikai művészetét dicséri, hogy a kevesek által támogatott szovjet helytartóból az európai csatlós országokban vitathatatlanul a tömegek által leginkább elfogadott vezető, a legvidámabb barakk gazdája lehetett.

Pedig 1956 után, mint a forradalom elárulóját, szívből utálta a lakosság legalább 90 százaléka. A maradék 10 százaléknyi balos tábor pedig olyan szélsőbalosokból állt, akik őt közvetlenül 1956. október 23. előtt és a forradalom első hetében a párt és az eszme cserbenhagyójának tekintették.

A csatlós országok pártvezetői pedig kivétel nélkül a korlátlan párthatalmukat veszélyeztető árulót láttak benne. Tekintettel arra, hogy a szovjetek csak a szélsőbalosokra támaszkodtak. Kádárnak a léte függött attól, hogy meg tudja nyerni a tőle balra állókat. Ebből a helyzetből fakadt, hogy azokra kellett támaszkodnia, akik legszívesebben őt is bitóra küldték volna, akik a forradalom minden résztvevőjével szemben véres bosszút követeltek. Ebben a testvérpártok, mindenekelőtt az európai csatlósok jártak az élen, akik a hazai balosokra támaszkodhattak, és viszont. Komócsinnak és Biszkunak sokáig erősebb volt a párton belüli és a külső támogatása, mint Kádárnak.

A fenti helyzetből fakadt az ’56-os hősökkel szembeni kegyetlen bosszú. Kádár legnagyobb bűne, hogy jóváhagyta ártatlan fiatalok százainak felakasztását. Ez is olyan tett volt, amit nem lehet és nem is szabad megbocsátani. Mégis látni kell, hogy a lehetséges vezetők mindegyike sokkal nagyobb vérengzést hajtott volna végre. A történésznek sem olyan gyóntató papnak kell lennie, aki csak a bűnöket méri, hanem arra a kérdésre kell válaszolnia: Ki lett volna jobb? Meggyőződéssel mondom: a lehetséges jelöltek közül senki.

Azt mégis érthetetlennek tartom, hogy amíg Nagy Imre nem adta fel az egy bolsevik párt uralmához való ragaszkodást, ő lett volna a legjobb megoldás. Neki százszor könnyebb lett volna elfogadtatni, hogy csak rosszabb megoldások voltak. A Rubicon ünnepi számának a legnagyobb hiányosságát abban látom, hogy fel sem veti, mi lett volna Nagy Imre kommunista és nemzeti kötelessége. A szovjet haderő bevonulásának kérése.

Az ’56-os forradalom reális értékelésére addig nem kerülhet sor, amíg nem vesszük tudomásul, hogy ’56-ban a mozgásterünk tized akkora sem volt, mint 1989-ben. Aki ’56-ban többet követelt, mint amennyit az akkori moszkvai vezetés, a nyugati stratégia és az akkori világpolitikai erőviszonyok megengedtek, többet ártott, mint használt a forradalom ügyének, még akkor is, ha fegyverrel harcolt a barikádokon. Az utóbbiak ugyan kiérdemelték a hősöknek járó tiszteletet, de nem fogják megkapni tetteik utólagos igazolását.

Kárár János ugyan elárulta a forradalmat, de csak ezzel mentette meg azt, ami akkor menthető volt. Tette ezt annak ellenére, hogy az ’56-ot követő évtizedek legjelentősebb pozitív eredményei nem feleltek meg eszmei elvárásainak. Kádár soha nem lett a gazdaságpolitikába reform-kommunista, ha ez nem ez nem jelentette volna a fizikai létért és kommunista meggyőződéséért való harcot. Ő nem belső meggyőződése parancsára, hanem Rákosiék ellen védekezve állt a reformerek táborába, és azok között is mindig az óvatos fékezők közé tartozott. Élete végéig félt attól, hogy a reformok a számára elfogadható határon.

’56 után sem fogadott volna el számos politikai, még kevésbé gazdasági reformot, ha az őt árulónak tartó szektás bolsevikok nem veszélyeztetik a hatalmát, sőt az életét is. Ma kevés szó esik arról, hogy Kádárt nemcsak a forradalmárok tartották árulónak, hanem a baloldali ellenforradalom képviselői is. Soha nem bocsájtották meg neki, hogy a párt első titkáraként elfogadta a többpártrendszert, s ’56. november 1-jéig kitartott Nagy Imre és a forradalom mellett. A bolsevik felfogás szerint a miniszterelnök még lehetett áruló, de az első titkár soha. a császár vagy a cár kereshette a békét a protestánsokkal vagy a reformerekkel, de a pápa vagy a pópa nem. Kádárnak ’56 után azért kellett a reformerekkel szövetkeznie, mert azok támogatása nélkül nem tarthatta volna meg a hatalmát. Tudta, hogy a bukása esetén rá is a bitó vár.

Kádár János élete végéig a közép-európai marxista szakmunkás szintjén volt kommunista, aki azt akarta, hogy a munkások minél jobban megélhessenek abból, amint a munkahelyükön keresnek, ugyanakkor ne kelljen a zsarnokságtól félniük. Minden maszekolásban, de még a pénzügyi manőverezésen is a kapitalizmust újjáélesztő veszélyt látott.

Kárár nem érette volna meg az 1990-es kínai reformot sem. Képtelen volt megérteni, hogy a marxista diktatúrákat nem a tőkés társdalom újjáéledése, hanem a tőkés osztálytársadalommal való gazdasági versenyven való lemaradás veszélyezteti. A tőkés osztálytársadalom csak az olyan szocialista társadalomra veszélyes, amelyiknél hatékonyabbnak bizonyul. Azaz a szocialista társadalom csak akkor győzhet, ha hatékonyabbnak bizonyul. Marx is abban tévedett, hogy a politikai hatalmat erőszakkal megszerző munkáshatalom győzelme a fontos. Megfeledkezett arról, hogy az erőszakkal megszerzett hatalom csak akkor tartható meg, ha hatékonyabbnak bizonyul.

A Szovjetunió nem azért bukott meg, mert zsarnok diktatúra volt, hanem azért, mert a puritán népek demokráciái hatékonyabb társadalomnak bizonyultak.

Kádárt, mint munkást irritálta, hogy Fehér Lajos, Erdei Ferenc és Burgert Róbert a mezőgazdaságban, a szabad időben végzett munkával, a háztájival, a fóliázással, a kalákában épített házakkal magasabb jövedelmet biztosított a falusi lakosságnak, mint a városi munkásoknak.

A Rubiconnak a Kádár történelmi szerepét bemutató ünnepi számának legnagyobb hiányossága, hogy ki sem ér arra, hogy a rendszere azért lett a legvidámabb barakk, mert az egyetlen volt, ami lehetőséget biztosított a munkavégzés utáni szabadidőben szerezhető jövedelemre. Ezt azonban nem Kádár találta ki, legfeljebb eltűrte.

Sokszor idéztem a vicclapot, ami az amerikai elnök, a Szovjet első titkár és Kádár János beszélgetésével mutat rá a lényegre.

Az amerikai elnök azt bizonyítja, hogy nála élnek a legjobban a munkások. A havi bérük mintegy 1.500 dollár. Ebből nemcsak az futja, hogy van lakásuk, gépkocsijuk, de ha akarják, a szabadságuk külföldön tölthetik. És még marad is havonta 200 dollár megtakarítás.

A szovjet első titkár azt mondja el, hogy náluk hasonlók az arányok. Náluk a munkás havonta 1.500 rubelt keres. Ha elég türelme van a sorban állásra, 1.300 rubelből megveszi, ami a boltokban éppen kapható. Általában megmarad havi 200 rubel, amin vodkát vehet, vagy beteszi a bankba.

Kádár János is hasonló arányokról számol be. Nálunk a havibér 2.000 forint. A megélhetési költség ennél párszáz forinttal nagyobb. Abba, hogyan szerzi meg a hiányzó jövedelmet, abban nem szólunk bele. Azt ugyan nem teszi hozzá, hogy ez nem az ő ötlete volt, de eltűrte.

Meggyőződésem szerint a legvidámabb barakk azért lehettünk, mert lehetőséget biztosítottunk a szabadidőben történő maszekolásra. Ez egy olyan társadalomban, amelyik továbbra is fenntartja a magas foglalkoztatás, vagyis mindenkinek volt munkája, de ráadásul a szabadidejében maszekolhatott is, viszonylag hatékony megoldás.

A mérleg nyelve

Kádár élete ’56 után a pátján belüli reformerek és szektás erők közti egyensúlyozás volt. Egyrészt félnie kellett a baloldaliaktól, akik a pártapparátus többségét alkották, másrészt fékezte a reform-kommunistákat, akiknek a célját túlzottnak tartotta. Világosan látta, hogy a balosoktól kell jobban félnie, akik élén Komócsin, majd Biszku állt, azok mögött pedig a pártapparátus és a belügyi szervek többsége, akiknek Moszkvában bőven voltak támogatóik. A reform-kommunisták soha nem jelentettek veszélyt a személyes hatalmára, de céljaikat túlzottnak tartotta, ezért velük szemben azonnal a baloldaliakkal fogott össze, ha azok ereje gyengült.

Az agráriusokat, akik élén Fehér Lajos és Erdei Ferenc állt, azért fékezte, mert bennük nem a munkások, hanem a parasztok ügyének a támogatóit látta, ráadásul az ő internacionalista munkás szemében túlzottan nacionalisták voltak. A Nyers Rezső vezette vonalat, ami a gazdasági reformok kezdeményezője, a pénzen keresztül történő irányítás megvalósítója volt, nem eléggé munkáspártinak, hanem túlzottan polgárinak, internacionalistának tartotta

E két reformer között a szövetség végig fennállt, annak ellenére, hogy a világnézetük erősen eltért. Elég gyengék voltak ahhoz, hogy ne legyen szükségük egymásra. Jellemző módon, amikor Komócsin halála a baloldalt meggyengítette, Kádár a reformereket is hátrább szorította. Amikor viszont Biszku erősödött meg, újra visszahozta őket.

Kádárnak a két oldal közti hintapolitikáját jellemezte: Kiállt a ’68-as gazdasági reform mellett, majd annak a dinamikus erejét látva, kissé visszatáncolt. A ’70-es évek végén elnézte a falusi élet jelentős javulását a városihoz viszonyítva, mégis inkább a munkások érdekét hangsúlyozta. Tudomásul vette a házgyárak mániája helyett a saját erőre támaszkodó, főleg vidéken fellendülő házépítési mozgalmat, majd a rohamosan terjedő maszekosodást, de érezte, hogy ez nem az ó szíve vágya. Tehát egyik folyamat sem tőle indult, sőt mindegyik bizonyos mértékig az ő felfogásával ellentétes volt, de mint népszerűt, a nép javát szolgálót eltűrte.

Kádár János úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentősebb magyar politikusa. Bármit is mond róla a napi politika, a magyar nép mindig szeretettel és romantikával fog visszagondolni rá. Hibázik az a demokrata politikus és történész, aki a politikai és tudományos ítéleteit nem függetleníti azok napi népszerűségétől. Ez nem azt jelenti, hogy aki a maga korában népszerű, azt igazolni fogja a történelem, de ez az egyik nagyon fontos értékelési szempont. Kádár Jánosnak azért lesz pozitív a történelem által kiállított bizonyítványa, mer az adott kor nagyon korlátozott körülményei között nála senki sem lehetett volna hasznosabb.

Ahogy Bethlen Gábornak megbocsátotta az utókor, sőt ennek ellenére a legnagyobb erdélyi fejedelemnek tartja, így fog tenni az utókor Kádár Jánossal is.

Milyen volt a magyar társadalom.

Az ünnepi kiadványnak ma már a hiányosságának tartom, hogy említést sem tesz arról, hogy mikor, milyen volt a magyar társadalom elvárása a vezetőjével szemben. Pedig, ha valami nagyon fontosat tanultam Marxtól, az a társadalom alépítményének elsődlegessége. Ezért a történészek elsődleges feladatának tartom, hogyan tudott a politika a társadalom alépítményének megfelelni. Ráadásul, ez annál fontosabb, minél kisebb a nemzet.

Azt a tényt, hogy a termelésből élő, és még inkább a jelenben élő társadalmak színvonala annál magasabb, minél kisebb, tehát alkalmazkodásra kényszerült a kicsisége okán.

Az európai országok társadalmi szintje mindig a városállamokban, majd az autonóm gazdasági városokban, végül a kisebb lakosságú államokban volt magasabb. Európa öt legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország és Svájc. Mindegyik lakossága a tízmillió alatt van. Az óceánokon túli négy angolszász ország között az Egyesült Államok csak a negyedik.

A Szovjetunióban a két leggazdagabb etnikum az észt és a lett volt.

A szocialista táborban a háború előtti helyzeténél előbbre csak Magyarország került, a legjobban Kelet Németország, és Csehország került. A stratégiai tekintetben sokkal fontosabb Lengyelország mozgásszabadsága sokkal kisebb volt, mint a miénk.

A távol-keleti országok fejlettségi sorrendje, Szingapúr, Hong Kong, Japán, Dél-Korea és Tajvan. Kína csak most van kapaszkodóban.

Ami Magyarországot illeti. Lényegesen fejlettebbek lettünk a trianoni megcsonkítás hatására. A magyar történészek egyik feladata lenne az olyan felmérés, hogy hol tartana Magyarország, ha az egész Kárpát Medence volna.

Azt, hogy a társadalmi fejlettség elsősorban a lakosság puritánságának a függvénye, Max Weber száz évnél régebben megmondta.

Mit mond Magyarország történelme.

Magyarország ezer éve a leginkább nyugat-európai a kiegyezés és az első világháború volt. Ezt elsősorban annak köszönhetjük, hogy a 20 milliós országban a lakosság hat százaléka zsidó polgár volt, és ennek negyede Budapest vonzáskörzetében élt. Ezt az előnyünket feladtuk, amikor Trianon után a veszteségért a zsidóságot tettük felelőssé, és a két háború között zsidóellenes törvényekkel korlátoztuk a zsidók gazdasági mozgásszabadságát, majd kitelepítettük, irtottuk őket, hogy a háború után csak hatoduk maradt.

A magyar közvélemény antiszemitizmusától félve, a szovjet megszállás alatt, a zsidóság biztonságát a Szovjetunióban kereste. Ezt a viselkedésüket magyarellenesnek minősítettük.

A zsidóság politikai hatalma az 1956 előtt indoktalanul, de érthetően nagy volt. A két háború közti negyedszázadot a kommunista zsidók a Szovjetunióban élték túl. Hazatérve megkülönböztetett politikai súlyt kaptak. Ráadásul szinte csak ők tudtak oroszul.

A kommunista zsidók hatalmi csúcsát a Rákosi, Gerő és Révai hármas jelentette. Nem indoktalanul, hiszen vitathatatlan volt a szellemi fölényük a hazai kommunistákkal szemben. Köztük nem zsidó és szellemi téren egyenrangú csak Nagy Imre volt. Ő is csak azért maradhatott életben, mert Berija kádere volt.

A Kárár emlékszám hiánya, hogy a magyar értelmiség zömét kitevő kommunistákról nem beszél. Számomra nyugati értelmiségnek számított, Vályi Péter, Hetényi István, Szita István, Tardos Márton. Csak az utóbbi nem kapott szerepet, mert nem is vállat, Kádár uralma idején.

Rákosi és társai eldurvulásának oka.

A nem támogatott, gyengeségét érő diktatúra kegyetlen lesz. Az első két választáson megtanultam, hogy milyen párt mögött állnak a választók. Nemcsak a parasztpártnak, de a kommunistának sem lehet még a szociáldemokratákkal, nem is beszélve a katolikusok Mindszenty vezette, és a Kisgazdapárttal versenyezni a választásokon. Felmértem egy életre, hogy a magyar választók többsége közép-jobb párti, behozhatatlan előnye van, ha indulhat, a közép-jobb pártnak. Amíg a Szovjetuniónak elég ereje van az ilyen párt indítását lehetetlenné tenni, addig lehet esélye annak, hogy a neki tetsző párt maradjon hatalmon. Ez ugyan nem tudatosult, pedig egyértelmű volt.

Utóirat

Mindig büszke voltam arra, hogy a forradom nagyon gyorsan változó feltételei alatt sem tévedtem. Most hozzá kell tennem, hogy azért lehetett igazam, mert kivételes környezetben voltam. Az Országos Tervhivatalban a hatáskörrel rendelkező tisztviselők 99 százaléka iskolázott párttag volt. Ezzel szemben a forradalom első néhány napja után az ország lakosságának 95 százaléka teljesíthetetlen politikai célok megvalósítását követelte.

Amikor hallottam, hogy a tömeg a Budapesti első titkárt, Mező Imrét, agyonverte, akkor éreztem, hogy olyant vert agyon a tömeg, akivel egyetértetem. Én itt a Tervhivatalban büszke vagyok, hogy a közösségem bízik bennem, de ugyanezekért a nézetekért egy másik embert agyonvertek. Nem kettőnk között volt különbség, hanem a környezetünk volt nagyon más. Az ország lakosságának óriási többsége véglegesen meg akart szabadulni a kommunistáktól, bennem azonban egy válogatott kommunista közösség megbízott.

Nem tudom, volt-e egy másik olyan közösség, amelyik belátta volna, hogy változásra van szükség, de lehetősége csak az olyan változásnak van, amit Moszkvában is elfogadnak. Példátlan helyzetemre jellemző, hogy 1956. október, 24.-én délelőtt a legtöbb titkos szavazattal megválasztottak a tervhivatal Forradalmi Bizottságának az elnökének. Két hónappal később, 1956 decemberében, pedig lényegben ugyanez a közösség a legtöbb titkos szavazattal választott be az újjászerveződött állampárt alapszervezete hét tagú vezetésébe, ahol előtte kifejtettem, hogy a Rákosi rendszerben kompromittált személyek ne kapjanak az új pártban fontos pozíciókat. Abban azonban mindnyájan egyet értettünk, hogy a Szovjetunió elvárásait tudomásul kell vennünk.

Még büszkébb vagyok arra, hogy az általunk leváltott négy vezető mindegyikével én közöltem az egyhangú döntésünket, de egyikük sem lett elbocsátva. Az új munkakörüket a Nagy Imre által kijelölt elnök, Kiss Árpád fogja meghatározni. Aki az akkor már miniszterelnök, Kádár János döntése alapján állásukba visszahelyezte őket. Egyikük, Révész Géza a kormány hadügyminisztere lett. Vályi Péter pedig később miniszterelnök helyettesekét halt meg egy tragikus balesetben. A másik két leváltott visszavonult a nagypolitikából.

Ellenem semmiféle fegyelmi nem indult, a vezetéssel jó kapcsolatom megmaradt. Sőt az Országos Reformbizottság fontos tagja lettem. A leváltott négy személyből, hárommal személyesen tisztáztuk a történetet, tudtommal egyik sem panaszkodott rám. Bajba csak két év múlva kerültem, amikor be akartak szervezni informátornak, amit csak azért tudtam elkerülni, mert át tudtam menni a Népi Ellenőrzési Hivatal vezetői közé, és arról párt- és kormányhatározat volt, hogy a párt és az állam ellenőrzési apparátusában dolgozók nem beszervezhetők.

Ott ugyan jól éreztem magam, de Nyers Rezső felajánlotta, hogy a Pénzügyminisztériumba fontos pozíciót kapok. Ezek közül a Magyar Beruházási Bank vezérigazgató helyettesi posztot választottam. Onnan a Pénzügyminisztériumba a Pénzügykutató Intézet igazgatójának mentem. 1980-ban azonban Biszku Béla vetette fel a miniszteremnek, hogy én forradalmi bizottsági elnök voltam. Ekkor két évre visszacsúsztam, de már nyugállományba mehettem. Ennek ellenére a reformbizottságokban fontos szerepeket kaptam, kormánykitüntetésekben részesültem. Legmagasabb funkciót Németh Miklós kormányában kaptam, a Tanácsadó Testületének tagja voltam.

A rendszerváltás után, már az Antall kormány idején pedig a privatizáció vezetésének tagja voltam.

Az első Orbán kormánytól ismét kitüntetést kaptam.

A legnagyobb sikeremnek a múlt évben, 95. évemben örülhettem, a Közgazdasági Társságtól életmű kitüntetésben részesültem.

Még nagyobb sikeremnek tartom, hogy 25 éve működik a web oldalam, amiben mintegy húszezer oldalnyi írásom vált sokak számára elérhetővé.

De most már érzem, hogy megöregedtem.

Kimondhatatlan hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen életpályát biztosított a számomra.