Ki adott minket a sztálinista Szovjetuniónak?

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 23

Ki adott minket a sztálinista Szovjetuniónak?

Ezzel is úgy vagyunk, mint a Trianoni békeszerződéssel. tévesen látatjuk a megfogalmazóját. Mi a csehek és a románok mesterkedésének. Valójában a megfogalmazója és kivitelezője az Egyesült Államok elnöke Wilson volt. Ma is úgy viselkedünk, mintha minket a bolsevik Szovjetunió nem a Jaltai Szerződés alapján tekintett csatlósának, hanem a győztes hatalmak Jaltában megfogalmazott megállapodása alapján, hanem csak a saját érdekében szállt volna meg. Jaltában a három szövetséges hatalom képviselői Roosevelt, Sztálin és Churchill találkozásán, 1945. február 4. és 11 között, egyértelműen elfogadtak. Churchill aligha lelkesen, de súlytalanságnak megfelelően kénytelen tudomásul vette. Akkor a náci Németország veresége már egyértelmű volt. A háború megnyerése elsősorban az Egyesült Államoknak volt köszönhető. Ezért pedig a legnagyobb áldozatot a Szovjetunió hozta.

Ez a konferencia volt az első, ahol Franciaország még nem volt jelen, de a győztesek között a negyedik szerepet már az Egyesült Államok elnökének köszöneten, megkapta azzal, hogy a megszállt Németország nyugati kétharmada harmadának a megszállója, az a győztesek között lesz. Ezt elsősorban a háború megnyerésében a főszerepet játszó Egyesült Államok elnöke, Roosevelt kezdeményezte, ezzel érzékelve, hogy Churchill ne egyedül szerepeljen a volt gyarmattartó európai demokráciák között.

A Jaltai Szerződés legnagyobb világtörténelmi jelentőségű döntése az volt, hogy Sztálin bolsevik Szovjetuniója befolyási övezetének ismerték el a hadserege által megszállt országokat. Ebbe értve Németország keleti harmadát is. Jaltában mindenben Roosevelt stratégiája érvényesült. Roosevelt azzal lett a második világháborút követő, a Szovjetunió összeomlásáig tartó időnek a legnagyobb demokrata politikusa, hogy kitalálta a hidegháborút. A külpolitikájának az iránytűjét már az első világháború előtt, az Egyesült Államok akkori elnöke Wilson állapította be arra, hogy az elsődleges cél a gyarmati rendszer felszámolása, és a nemzeti államok általánossá válása legyen. Ez a világpolitikai stratégia érvényesült már az első világháborút követő párisi békékben, elsősorban a Habsburg Birodalom elemeire bontásával. Ez azért nem vált máig nyilvánvalóvá a magyar közvélemény előtt, mert a Habsburg Birodalom szétesését mi indítottuk el azzal, hogy kimondtuk Magyarország önállóvá válását. Ennek azonban nem csak Magyarország önállóvá válása volt az oka, mert ez nélkülünk sem volt nemzeti államnak tekinthető. Ezt csak mi, magyarok nem vesszük tudomásul, mert akkor nyilvánvalóvá válna, hogy elsődlegesen a házasságokból épült heterogén birodalom volt inkább a népek önrendelkezési elvének ugyanolyan megcsúfolása volt, mint az egész Kárpát Medencét birtokló Magyar Királyság.

Roosevelt ugyan a második világháború előtt még nem hangsúlyozta, hogy az elsődleges célja nem az eleve bukásra ítélt diktatúrák felszámolása, nem a politikai demokráciák kötelezővé tevése, hanem a népek szuverén államokká válása. Ennek egyértelmű jelét mindaddig mégsem mutatta, amíg az országát Japán nem rántotta be a világháborús hatalmak közé a második világháborúban.

Hitler kicsiségét mindennél jobban mutatta, hogy nem ismerte fel egyrészt a Szovjetunió megsemmisítésének lehetetlenségét, és azt, hogy Sztálin inkább az ő szövetségese lett volna, mint a gyarmattartó nyugat-európai hatalmaké.

Roosevelt aligha lépett volna be a fasiszta diktatúrák elleni háborúba, ha erre nem kényszeríti a náci Németország a demokráciáknak nyújtott segítségnyújtását. Az Egyesült Államok politikai érdeke az volt, hogy ne csak a fasiszta, de a gyarmattartó demokráciák is minél jobban kimerítsék egymást. Ezt a német vezérkarnak is látnia kellett, de Hitler imádatával szemben reménytelen lett volna az eltávolítása.

Roosevelt világpolitikai stratégiája először Jaltában lepleződött le, amikor a szovjet hadsereg által megszállt térségeket a háború utáni rendezésben a Szovjetunió befolyási övezetének minősítette. Ebben kisebb kockázatot látott, mint abban, ha a gyarmattartók ugyanúgy megtarthatják pozíciójukat, mint az első világháború után. Ez a döntése azon alapult, hogy a Szovjetunió népei még éretlenek arra, hogy a puritán Nyugat-Európa országai szintjére emelkedhessenek. Ugyanakkor a Szovjetunió annál gyengébb lesz, minél több nem puritán népre terjed ki a hatalma. Szálin szellemi törpe volt arra, hogy elődje Lenin vonalán maradjon. A cári Oroszországnak ugyan csak egy, viszonylag kis eleme volt, a skandináv kultúrájú Finnország, de ettől és a három másik balti országtól nem tagadta meg, hogy nemzeti államként függetleneké váljanak. Finnország a három skandináv államhoz csatlakozzon. A többi balti ország is nemzeti állammá változhatott, amitől csak Sztálin és Hitler egyezménye fosztotta meg ezeket.

Roosevelt volt az egyetlen, aki világosan látta, hogy a nemzeti államok kialakulásának nem a Szovjetunió lesz a fékezője, hanem a gyarmattartók. Ezért elsősorban az utóbbiak erejét kívánta csökkenteni. Előrelátása ugyan csak 1990-ben teljesült be. Ezt megelőzően azonban a gyarmatok nemzeti államokká alakulásának kellett megvalósulni. 

A magyar hazafiság

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 21

A magyar hazafiság

Két nap múlva az októberi forradalom 62. évfordulóját ünnepeljük. Azt ugyan nem vitatom, de azt állítom, hogy ennek a forradalomnak az igazi hősei azok voltak, akik megelégedtek azzal, ami reális, megvalósítható. Ezzel szemben mi azokat a történelmi szereplőket és eseményeket is ünnepeljük, akik irreális célokra törtek. Fel sem merül annak vizsgálata, hogy mi lett volna, ha a hősök megelégszenek azzal, ami akkor számunkra lehetséges volt.

Már diákkoromban fennakadtam a Mohácsi csatavesztésen. Először csak azt vettem tudomásul, hogy nem volt semmi realitása annak, hogy a mi összesereglett bandériumunkkal ütköztünk meg a Muzulmán Birodalom seregével. Akkor ugyanis egyetlen európai államnak nem volt olyan hadserege, amelyiknek esélye lett volna a szultán seregével megütközni.

Sajnos ezzel sem a királyunk, sem a környezete nem számolt. Igaz, hogy volt egy másik királyjelölt, Szapolyai János, akit aztán novemberben királlyá koronáztak. Ezzel aztán úgy vonulhatott be a történelembe, mint az utolsó magyar, aki királyunk is lett. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy az egyesült magyar haderőnek lett volna esélye a szultán seregével szemben.

Jó húsz évvel később került a kezembe egy forrásgyűjtemény, ami Wesselényi naplóját is tartalmazta. Ő ugyanis a Királyi Magyarország követe volt a Regensburgi Birodalmi Gyűlésen. Ott kereste meg Luther Márton, és megmagyarázta neki, hogy ő az egyik nagy reformátor is csak azért lehet itt résztvevő, mert a Német Római irodalom létét fenyegeti az Oszmán Birodalom, amit mi nem teljesen ok nélkül Török Birodalomnak nevezünk, annak ellenére, hogy az nemcsak a törökök birodalma volt, hanem egy annál sokkal nagyobb közel-keleti Birodalom. A szultánja ugyan török volt, de a birodalma sok más népet is tartalmazott. Luther világosan látta, hogy a reformáció azért győzhetett, mert a vallásháború gyengítette volna a Habsburg császár erejét az Oszmán Birodalommal szemben.

A magyar történészek említést sem tesznek arról, hogy az oszmán szultán ugyan 170 évig uralkodott Magyarország területének kétharmadán, de a térítésnek nyomát sem lehet találni. A Werbőczy naplóját azért a lutheránus papoknál kerestem. Évekig reménytelenül, amikor kiderül, hogy a Ráday utcai püspöki könyvtárban őrzik, ráadásul Werbőczy másodszor is találkozott Lutherrel. Ezért győződhettem meg arról, hogy Magyarországon a kezdeti sikereket elérő reformáció fennmaradását csak az Oszmán Birodalom megszállásának köszönhetjük. Jelenleg harmadik cikluson keresztül van, református miniszterelnökünk sem tudja, hogy a reformáció fennmaradását a Habsburg Birodalomban az oszmán megszállásnak köszönhetjük.

Ma már tudom, a reformáció fennmaradását a Kárpát Medencében, és az alföldi városok parasztpolgárosodását annak köszönhetjük, hogy csatát vesztettünk Mohácson.

Trianonnal is többet nyertünk, mint veszettünk.

Ezt a közelmúltban fejtettem ki bővebben. Minden magyar hazai a Trianoni megcsonkításáról kesereg, de senki sem veti fel, hogy tartanánk, ha fennmarad az ezeréves Magyarország. Száz év után sem gondolja senki végig, hol tartanánk, ha fennmarad a Trianon előtti Magyarország. Meggyőződésem szerint, sokkal hátrább, mint ahol most tartunk. De nemcsak mi, hanem az osztrákok, a csehek és a szlovákok is, ha fennmarad a Habsburg Birodalom. Ebben ugyan mi sem kételkedünk, de nemcsak a magyar politikai elit, de a közvélemény is abban a hitben él, hogy a négyszer nagyobb, népesebb, de alig több magyar országa lennénk.

1953-ban a Nemzeti Parasztpárt központjába kerültem.

1953-ig a Parasztpárton belül eldöntetlenül volt a Veres Péter mögötti helyért a harc a baloldali Erdei Ferenc és a nemezi oldali Kovács Imre között. Ekkor Kovács Imre ajánlatot kapott Rákositól, hogy hívei egy kisebb csoportjával Nyugatra távozzanak. Ebbe a csoportba én is meghívást kaptam, de nem vállaltam. Ez után ért a meglepetés, ajánlatot kaptam arra, hogy a pártközpontba jöjjek a Kulturális Osztály vezetőjének. Ezt örömmel vállaltam, mert irigyeltem a pártközpont szellemi műhelyét. Ma is úgy érzem, ennél magasabb IQ közösségben soha nem voltam. Ott Erdei Ferenc tájékoztatott, hogy a Kulturális Osztály vezetője leszek azzal, hogy fontos kérdéseken Bibó Istvántól és feleségétől, Majlát Jolántól kérjek tanácsot. Bibót sok okból már csodáltam, Erdei feleségét nem ismerem. Mindketten örömmel fogadtak.

Ebben a körben ismerhettem fel, hogy a hidegháború az Egyesült Államok elnökének, Rooseveltnek volt az első világháborúban a világpolitikai stratégiája, ami már az első világháború alatti elnöknek, Wilsonnak is a stratégiája volt, a gyarmatrendszer felszámolása és a nemzetek önálló államokká válása. Jaltában az imperialista náci Németországgal és Japánnal szemen álló vezetők találkozásán egyértelműen a messze a legerősebb részvevő, Roosevelt a nemzetállamok szuverenitása érekében keresztül is vitt.

Akkor még a hidegháború tartósságát talán csak Szegfű Gyula a Sztálin által választott moszkvai nagykövetünk látta tisztán. Neki köszönhettük, hogy Szegfű véleményét Rákosi is megértette, aki ennek köszönhetően nagyobb biztonságban érezhette magát. De nemcsak ő, hanem Kovács Imre is, akinek ennek tudtában fel kellett adni a hazájában táplált terveit.

Mindezt azért írom, hogy Nagy Imrének még 1956 őszén sem volt fogalma arról, hogy a hidegháború fenntartása mindkét katonai szuperhatalomnak érdeke volt nemcsak 1956-ban, de 1990-ig. Akkor is csak azért, mert a hidegháború olyan fegyverkezési terhet jelentett a Szovjetunió számára, amibe az a nem puritán erkölcsű, és kulturálisan nagyon heterogén birodalomnak össze kellett roppanni.

A Szovjetunióba menekült magyar kommunisták a két háború között hermetikusan el voltak zárva nemcsak a világpolitikától, de még mind a Szovjetunió, mind a saját hazájuk belső problémáitól is. A hidegháború megszűnése a demokratikus oldalon katasztrófát jelentett az európai marxizmusok számára, de több levegőt adott a kelet-ázsiai elvtársak számára. Ugyanabban az évben esett szét, és bukott meg a marxizmus a Nyugaton, és indulhatott sikerpályára Kínában. A katonai szuperhatalommá emelkedett Szovjetunió atombombái ezreivel megsemmisíthette volna a gazdaságát piacosító Szovjetunió. A szétesése után Kína maradt az egyetlen szuverén marxista hatalom.

Azt ugyan nem lehet tudni, hogy a kínai kommunisták mikor ismerték fel, hogy számukra siker csak a gazdaság piacosítása, és az elviselhetetlen népszaporulatuk megállítása jelenthet megoldást, de az vitathatatlan, hogy a Szovjetunió nem tűrte volna, hogy ne maradjon a marxista tábor egyértelmű vezére.

Nagy Imre és köre 1956 őszén még abban a hitben éltek, hogy lehetséges a magyar közvéleményhez igazodni, kilépni a bolsevik táborból, és a polgári demokráciát bevezetni. Ennek azonban semmi esélye nem volt. Ezt ők akkor, a jelenlegi magyar politikai hatalom, és a közvélemény ma sem látja. Orbán Viktor ünnepi beszédjére ugyan még két napot várni kell, de nem lehet kétségünk abban, hogy a közvélemény irreális elvárását támogatókat fogja az igazi hősöknek minősíteni. Ugyanakkor nem teszi fel a kérdést: Mi lett volna, ha a hősök elérik a céljukat?

A forradalom alatt soha nem éreztem elérhetőnek a közvélemény 90 százalékának a kívánságát, és soha nem volt annyira ellenségem a Szovjetunió, hogy a vereségét akartam volna. Azt akkor is tudtam, hogy a közvélemény óriási többségének irreális a véleménye. Azt, hogy Jaltában minket is a Szovjetunió felügyeletére bíztak, mindig számunkra jobb megoldásnak tartottam, mint a nyugati demokráciák megszállását. A második világháború végén Magyarországnak nem volt elég belső ereje a Horthy rendszer felszámolásához, az arisztokrácia és az úri középosztály, valamint a katolikus klérus hatalmának a megfosztásához. Ez a meggyőződésem soha nem ingott meg. Utólag is úgy érzem, hogy a bolsevik párt ugyan korlátlan hatalommal rendelkezett, de demokráciában soha nem lett volna jelentős párt.

A mai televízióban láttam részleteket a holnaputáni ünnepekre készülődésből. Egy jelenetben illusztrálták, hogyan történt a begyűjtés, a padlásokon tárolt gabona elkobzása. Ezeket a módszereket akkor is elítéltem, de tudtam, hogy a Szovjetunió megszállásának köszönhetően először volt a falusi lakosság padlásain általuk termelt búza. Tíz évvel később az Országos Tervhivatalban kiszámoltam, hogy a történelmünk során soha nem volt olyan olcsó a kenyér, és az egy főre jutó fogyasztás 20 százalékkal meghaladta a korábbi rekordot. Azért kellett a kenyérért sorba állni, mert akkor is vásárolták, ha a disznóval etették meg. Ezeket az adatokat látva harminc évvel később az is kiderült, hogy sorozáskor az 1948-1953 évben született fiúk testmagasága nőtt a legtöbbet, ami azt bizonyítja, hogy ezekben az években nőtt a legjobban a gyerekek táplálkozása.

Ezt tudva találtam meg az okát. Nemcsak a kenyér volt a legolcsóbb, de szinte táplálkozási forradalom volt. Mindenkinek volt valahol állása, fix jövedelme, a többségük pedig munkanapokon, az üzemi konyhán ebédelt, ahol az étel talán nem volt olyan ízletes, de minden étkezéshez hús, gyakran főzelék volt. Ekkor tanultam meg a néprajzosoktól, hogy a falusi szegénység, a lakosság többsége mennyire szegényen, és egyoldalúan táplálkozott.

Itt térek ki arra, hogy éppen egy kaposvári zsidó orvost, Révi Györgyöt tartja az élelmezési tudomány úttörőnek mivel ő volt az első, aki a kaposvári gyalogezredbe sorozott katonák testmagasságával mérte az életszínvonal javulását a Kiegyezéstől haláláig. Máig ennél jobb mércét nem ismerek. A társadalomtudományok, ezt a mércét máig sem használják.

Az 1956-os forradalom elérte reális célját.

Holnapután a forradalom hőseinek elsősorban és többségben azokat minősítjük, akik többet ártottak azzal, hogy elérhetetlen célokért harcoltak. Az ártatlanságukat nem vitatom, hiszen hittek abban, amiért harcoltak, de a társadalom számára csak azok a hősök, akik reális célokért fogtak fegyvert.

Ezt legkönnyebben Nagy Imrének lehetett volna elérni. Ma azon nem vitatkozhat senki, hogy a forradalom leverése után a legtöbbet és a legkönnyebben ő érhette volna el, ha vállalja, hogy ő behívta be a szovjet csapatokat. De e helyett ő ment el olyan messze a közvéleményt követve, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné vált. Nemcsak a közvélemény példátlan többsége, de ő és szűk köre teremtett olyan helyzetet, amit a Szovjetunió nem fogadhatott el, de az Egyesült Államok sem kívánt.

A történészek máig nem tudatosítják, hogy még Kádár Jánost is Münnich Ferenc belügyminiszter vitte át a szovjet hadsereghez, és egyetlen kikötéssel, hogy Rákosit és szűkebb körét nem engedik vissza Magyarországra. Mivel a Szovjetunió is nehéz helyzeten volt, ezt az igényét tudomásul vették. Számukra is az ideális megoldás az lett volna, ha Nagy Imre vállalja a csapatok behívását.

Kádár azzal lett a magyar történelem egyik legnagyobb alakja, hogy vállalta a közvélemény óriási többsége számára elfogadhatatlan árulást, és elsősorban neki köszönhetően mi lehettünk a legvidámabb barakk.

1956. november 2. hallva Nagy Imre több párti demokrata kormányának megalakulását, iszonyú jövőt, pusztítást láttam a jövőben. A szovjet hadsereg bevonulását és a kegyetlen bosszút láttam az elkerülhetetlen jövőnkben. Ehhez képest újra és még sokkal inkább, mint valaha mi lettünk a legvidámabb barakk. Ezt a csodát Kárár Jánosnak köszönhetjük, aki ekkor még a többpárti kormány szürke belügyminisztere volt. Ezzel szemben holnapután a megmentőnknek a nevét sem fogják megemlíteni. A mai televízióban hallottam, hogy a leszámolás során 129 hőst végeztek ki. Ez volt a bolsevizmus történelmének legkisebb áldozattal járó bosszúállása.

Száz évvel Trianon után

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 13

Száz évvel Trianon után

Harari

Középiskolás koromban döbbentem rá, hogy a magyarság többsége többet nyert Trianonnal, mint amennyit veszített. Először láttam történelmi atlaszt. Abban volt a Kárpát Medence etnikai térképe, azon belül a trianoni határok. Minden etnikumot más színnel ábrázoltak. Pirosan, mi magyarok voltunk. Egyértelmű volt a térkép mondanivalója. Az új országhatár ugyan a határok menti magyarság és a székelyeket elszakította a megmarad Magyarországtól. Elvesztettük az általunk kezdett első világháborút, büntetést érdemeltünk.

Már az első világháborút is az Egyesült Államok nyerte meg, mert ekkor már ez az ország volt a kibontakozó gazdasági szuperhatalom. Márpedig annak az elnöke, Wilson a háború előtt meghirdette elsődleges világpolitikai célját, a nemzetek önrendelkezését. A társadalomtudományok máig nem adtak magyarázatot arra, hogy miért éppen a világ etnikailag és minden tekintetben a legheterogénebb óriási állama követelte először az etnikumok államalkotó jogát. Nemcsak akkor, hanem máig és a belátható jövőben is az Egyesült Államok mind kultúrában, mind nyelvben a világ legheterogénebb állama. Ez a szuperhatalom azért csak a tízedik az ENSZ tagállamainak rangsorában, mert etnikai tekintetben a legvegyesebb. Nemcsak hét kis puritán lakosságú európai állam, de a másik három volt angolszász gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is megelőzik, annak ellenére, hogy az Egyesült Államokban élő puritán, protestáns és a távol-keleti népe, valamint a nyugati zsidóság ott él a legjobban, a legmagasabb az egy lakosra jutó jövedelmük, vagyonuk, iskolázottságuk és a várható életkoruk. De nemcsak ezeknek, hanem még az ott élő latin és afrikai etnikumok is fejlettebbek, gazdagabbak, mint ahol ezek az államalkotók. Azoknál ugyan jobban élnek, de az Egyesült Államokban a puritán népeknél lényegesebben kevesebbet értek el. Vagyis, ha az Egyesült Államokban csak a nyugati protestánsok, és zsidók, valamint a távol-keleti konfuciánusok élnének, a legfejlettebb állam volna a világon.

Ezen az alapon felbecsültem, hogy a Trianon előtti Magyarországon a mintegy 6 százalékos zsidóság társadalmi fejlettsége meghaladta volna a nyugat-európai átlagot. A germán kisebbségen belül a szászok és a svábok az országos átalag harmadával jobban éltek. Ezt bizonyítja a tény, hogy a hazatelepítésük után nagyon gyorsan elérték a befogadó nyugat-német szintet. Az államalkotó magyar etnikum az átlag közelében volt. Ezen belül a protestánsok, jelentős részben az egykézésüknek köszönhetően ötöddel megelőzték a katolikusokat.

A magyar szociológia egyik súlyos hiányossága, hogy az egykézés hatását nem vizsgálták, de a nemzet érdekét sértőnek minősítették. A háború után néhány évig a Nemzeti Parasztpárt Baranya-megyei titkára voltam, és megállapíthattam, hogy az egykéző református falvak nemcsak gazdagabbak voltak, de a gyermekikből nagyobb hányadban lettek értelmiségiek. Ennek ellenére, csak a kínai reform után vettem tudomásul, hogy az egyetlen gyerekekből értékesebb felnőttek lesznek, mint a több testvér esetében.

Az ország lakosságának kétötödét kitevő többi etnikum lényegesen a magyarok mögött tartott. Közöttük is nagyok voltak a különbségek. A leghátul a cigányok voltak. A később elcsatolt etnikumok között a leghátrább az ortodox keresztény románok és ukránok voltak. A horvátok és a szlovákok kevéssel a magyarok mögött voltak.

Ezekből az adatokból egyértelmű, hogy a Trianon után megmarat Magyarország, ahol a zsidók nagy többsége lakott, és jelentős volt a sváb kisebbség, önállóan jobban élhetett, mint az egész Kárpát Medencét uraló Trianon előttiben.

Az elcsatolt területeken élők nagy többsége jobban járt.

Az Ausztriához került Burgenland lakossága ma még egyszer jobban él, mind a nyugat-dunántúliak.

A Csehszlovákiához került magyarság, személyes tapasztalataim alapján jobban jártak, szabadabban és gazdagabban éltek, mint a megmaradt Magyarországon. A magyar történelmi tudat máig nem veszi tudomásul, hogy a csehek ezer éven keresztül mindig demokratikusabban és jobban éltek, mint a magyarok. A Szlovákiában élő magyarok ma sem panaszkodnak.

A Jugoszláviába került magyarság a két háború között jobban és szabadabban élt, mint előtte. A második világháború után a Tito által vezetett kommunista Jugoszláviát csak irigyelhettük. Az ott élő magyarság csak a náci Németországnak köszönhetően tért vissza.

Horvátországban eleve kevés magyar élt, ennek ellenére hallani sem akartunk az önállóságáról annak ellenére, hogy a Bécsi Udvar Jellasics törekvését támogatta. Sőt ezen is messze túlment 1849 tavaszán, amikor lemondatta az alkalmatlannak ítélt V. Ferdinándot, és utódjának trónra ültette a tizenéves fiát Ferenc királyi főherceget azzal, hogy keresztnevét Józseffel kiegészíti, és aláírja az úgy nevezett Olmützi Alkotmányt, ami felosztotta a Kárpát Medence egészét jelentő Magyar Királyságot. Ezt az alkotmányt Ferenc József, mint császár aláírta, de a magyar törvényhozás elé nem került, mert őszre megváltozott a Bécsi Udvar véleménye. Lombardia elveszése után felismerték, hogy a Habsburg Monarchia sokkal törékenyebb annál, hogy elviselné a hasonló jelentős változást. Ezért aztán a magyar szabadságharcot nem a nemzet szabadságharcának, hanem csak katonai lázadásnak minősítette. Ezt a magyar történészek ma is elhallgatják. Az aradi vértanukat nem nemzeti forradalmároknak, hanem csak a császárnak tett esküjüket megszegőket végezik ki. Ez a magyarázata annak, hogy Kossuth Lajost és a szabadságharc minisztereit nem is állítják bíróság elé. Battányit, a miniszterelnököt azért végzik ki, mert a császárnak tett esküjét szege meg. A Szabadságharcnak ez az átértelmezését a magyar történészek máig elhallgatják. Senki sem vetette fel a kérdést: A Szabadságharc tábornokainak a kivégzését, ugyanakkor Kossuth Lajos temetését elnézik azzal, hogy a Bécsi Udvar és a magyar hadsereg nem vesz részt azon.

Sokkal nagyobb történelemhamisításnak tartom, hogy a császár által 1849 tavaszán aláírt Olmützi Alkotmány létezését elhallgatják, és csak a császárnak esküt tett tábornokokat és a miniszterelnököt végezték ki.

Az 1849 tavaszán a császár által aláírt alkotmány elhallgatása ugyanis azért történt és történik, mert ennek közismertsége esetén menthetetlen Tisza István hadüzenete, az első világháború elindításáért való felelőssége, és a Trianoni Békeszerződés váratlanságának hirdetése.

Az Olmützi Alkotmány tudatban ugyanis nem az első világháborút követő Trianoni szerződések nem váratlanul történtek, nem csupán a nyerő hatalmak bosszúja volt, hanem hetven évvel korábban a Bécsi Udvar saját kezdeményezése. Az Olmützi alkotmányt a magyar törvényhozás soha nem tárgyalta, de az lényegében Trianoni békét megelőző, a császár által aláírt döntés volt.

Még nagyobb ostobaság a Trianoni Békeszerződést a megajándékozott utódállamok politikusai mesterkedésének minősíteni.

Mit tartalmazott az Olmützi Alkotmány?

Magyarország területének nagyobb felét a császár örökös tartományainak minősítve leválasztják az országról.

Az Erdélyi Fejedelemséget újra az osztrák császár örökös tartományaként visszaállítják. Még egyetlen történész máig sem akadt, aki az 1848. márciusi pontok között szereplő követelményt Erdéllyel az uniót a Szabadságharc során, Kossuth jóváhagyásával Bem serege fegyverrel kényszerít ki, megtagadva a szászok államalkotó szerepét. Ezt az állapotot állítják vissza.

Horvátország is önálló császári örökös tartomány lesz, vagyis Jellasics önállósulási tervét a császár jóváhagyja.

Szerb Vajdaságot, Minden történelmi előzmény nélkül, Temesvár székhellyel létrehozzák.

A többségében szlovákok lakta Felvidék Magyar Királyág része maradt volna. Ezt azzal magyarázom, hogy a Bécsi Udvar ezt azért döntötte így, mert feltételezte, hogy az önálló szlovák örökös tartomány a rokon csehekhez húzna, ami a Habsburg Monarchia legnagyobb örökös tartományát jelentette volna.

Az Olmützi Alkotmányban megmaradó Magyar Királyság és a Trianoni Magyarország között csak a Felvidék megtartása lett volna a különbség.

A fentiek azonban egy az egész Európában elindult, máig tartó folyamata a Wilson amerikai elnök által meghirdetett elvnek, a szuverén nemzeti államok létrejöttének, hogy minden néhány milliósnál nagyobb, területileg összefüggő területen élőetnikum szuverén állammá váljon. Ez a megállíthatatlan lavina a Habsburgok Osztrák Magyar Monarchiájának széthullásával indult el. Ezt ugyan a magyar történészek is elhallgatják. Száz évvel Trianoni után is az egész Kárpát Medencét ezer éven át birtokló Magyarország feldarabolásával indult el. Méghozzá nem is Trianonban az első világháború után, hanem az 1848-as forradalom elől a csehországi Olmützbe menekült bécsi udvar reformtervével. 1849 tavaszán a bécsi udvar láthatta a magyar szabadságharc bukását, felosztotta a vegyes etnikumú, vallású és fejlettségű Magyar Királyságot. A felosztás lényegében nagyon hasonló volt ahhoz, amit az első világháborút lezáró Trianoni szerződés megvalósított. Ennek az alkotmánynak az ismeretében tarthatatlanná válna a Trianoni rendezést, mint valami váratlan cselszövés eredményének tálalni. Ezért döntött úgy a magyar hatalmi elit és a történelemírás, hogy az Olmützi Alkotmányt el kell hallgatni.

A Trianoni Békeszerződések politikai alapja azonban az első világháború sorsát eldöntő Egyesült Államok elnökének, Wilsonnak már a háborút megelőző elvárása volt.

A Trianoni szerződés hogyan érintette az érintetteket.

Románia kapta a legnagyobb területet és lakosságot. Azzal, hogy Erdély a Magyarországnál szegényebb, ortodox keresztény Románia részévé vált, a társadalmi és gazdasági jövője sérült. Tagadhatatlan, hogy az Erdélyi Fejedelemséghez képest ugyan visszaesést jelentett az uniója, vagyis a Magyar Királyságba történt beépülése is, de ez csak fokozódott azzal, hogy Romániához csatlakozva az ortodox keresztény Kelet-Európa és a Balkán szerves részévé vált.

Az aligha vitatható, hogy Erdély aranykora akkor volt, amikor az Oszmán Birodalom egyik provinciája volt. Ez az Erdélyi Fejedelemség a reformáció fénykorában Európa nyugati felének az egyik minta országa volt. Amennyire ez Móricz Zsigmond és Eredi Ferenc felismerték, a magyar történészek igyekeznek elhallgatni. Még inkább azt, hogy az Unióval, vagyis az Erdélyi Fejedelemség felszámolásával Magyarország vetett véget az aranykornak. Máig nem akadt egyetlen magyar történész, aki elismerte volna, hogy az Unió, vagyis Erdélynek a Magyar Királyágba épülésével megszűnt a szászok államalakítói joga, majd megindult az ortodox keresztények erőszakos térítése a Római Pápasághoz. Annak ellenére, hogy az erőszakos térítést a Habsburg uralkodóink szorgalmazták, a magyar történészek máig mélyen hallgatnak az erdélyi és a nyugat-ukrajnai erőszakos térítésről, ami az erdélyi románokat a viszonylagos szegénységüknél is jobban sértette. Azt azonban kihangsúlyozzák, hogy Trianon után visszatértek az ortodox, a római pápáktól független keresztény vallásukra.

A két világháború között az erdélyi szászok, és a bánáti svábok megtartották viszonylagos függetlenségüket és gazdagságukat. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyar kormányokhoz hasonlóan, a román kormányok is inkább a náci Németország bizalmának megnyerésére törekedek.

A második világháború előtt és alatt az erdélyi zsidóságot ugyanúgy üldözték, mint a Horthy rendszer, a maradékukat pedig kitelepítették. Erre a sorsra jutottak az erdélyi szászok, és a bánáti svábok is. Az erdélyi szórvány magyarság, elsősorban az értelmiség, Trianon után a megmaradó országába menekült. A székelyföldiek nagy többsége szülőföldjén marat. A Romániához csatolt Erdély etnikai összetétele nagyot romlott.

A Trianon utáni történelmünk megértéséhez nagy segítséget adott volna az olyan statisztika, ami megmutatná, hogyan alakult a Kárpát Medencében élő etnikumok számának, és jövedelmének az aránya. Egyértelmű, hogy Erdély lényegesen visszaesett.

A Csehországhoz került Szlovákia és Kárpátalja sorsa.

Szlovákia a nyertesek közé került. Ebbe értem a velük odakerült magyarságot is. Az Első Bécsi Döntés során visszakerült kis-alföldi részen földmérőként dolgoztam. Amikor az ott élő magyarok sorsával megismerkedhettem, meglepett, hogy nemcsak jobban éltek, mint a trianoni határ déli oldalán, több politikai joggal is rendelkeztek, többen és titkosan szavazhattak, jobban éltek. Tapasztalataimat megerősítette, amikor a Csehországból kitelepített magyarok az ottani magyarságnál lényegesen jobban, a kitelepített svábokhoz hasonló szinten éltek.

A Trianon előtti Magyarország legszegényebb része a Kárpátalja és az ott élő ukránok voltak. 1943 tavaszán jártam Ungváron, meglepődve láttam, hogy ez a város Nyíregyházánál lényegesen magasabb szinte élt. Ennek a mindig szegény országrésznek az aranykora a Csehszlovákiához tartozás volt. Ezt talán soha nem volt indokoltabb megállapítani, mint most, az Ukrajnával folyó veszekedésünk alkalmával. Kárpátalja jelenleg újra a Kárpát Medence legszegényebb térsége. A magyar külpolitika nem alaptalanul, de az ukrán kormánnyal veszekszik, de arról még soha nem számoltak be, hogyan élnek ott a lakosok, köztük a magyarok is. Ismereteim szerint fele ott a bérek, nyugdíjak színvonala. Ez a magyar kormányt nem érdekli, számára csak az a fontos, hogy legyenek magyar állampolgárok is. A kisebbségek második állampolgárságával ugyan egyetértek, de az eskü szövege vitatható. A kettős állampolgárság ugyanis nem jelentheti azt, hogy a két állampolgárság azonos. Ez csak arra jogosíthat, hogy legyen számomra a magyar nyelvű iskola is.

A külföldi állampolgárságú magyarság kisebbségi joga indokolt, de például a magyar választásokon való részvétel túlzott. Azzal egyetértenék, hogy a más országban élő magyar állampolgároknak joga legyen az országába települni. Ezzel akkor is egyetértek, ha ebből az következik, hogy a lényegesen szegényebb országokban élő magyar állampolgároknak joguk legyen Magyarországra települni.

A soknemzetiségű Jugoszláviával a két világháború között a náci Németország ellen ugyan kerestük az örök barátságot, de abban a pillanatban, amikor Hitler elfoglalta, azonnal bejelentettük Bácskára az igényünket, és nemcsak csatlakoztunk a náci megszálló csapatokhoz, de üldöztük az ellenük harcoló partizánokat is. Jugoszláviával az örök barátsági szerződést kötő Teleki Pál, miniszterelnök öngyilkosságában sokan kételkednek, de ezek sem vetik fel, hogy a magyar hatalmi elit ugyanúgy szembefordult volna vele, mint később a kormányzó Horthy Miklós kilépési kísérletével, amikor a többség inkább a nyilas Szálasi Ferencet támogatta, mint a kormányzót, akire felesküdtek. De nemcsak a hatalmi elit, de a magyar közvélemény is az örök barátsági szerződés felrúgását, és a Dél-Vidék visszahódítását támogatta.

Horvátországgal, mivel kevés magyar élt és él ott, viszonylag csendes a viszonyunk. Horvátországot pedig nem zavarja, hogy Jellasics szerepét hogyan minősíti a történelemoktatásunk.

Az európai történelmi tapasztatok.

Történészként a csehek ezer éves külpolitikáját példának tekintettem. Már az államalkotáskor nálunk helyesebben cselekedtek. Ők a királyi koronát nem a pápától, hanem a német-római császártól kérték, így lehettek nálunk lényegesen jobb nyugat-európaiak, polgárosultabbak és gazdagabbak. Ennek ellenére megmaradtak szlávok, de századokon keresztül viselkedésükben puritánok. Prága és Budapest történelmi szerepe között még nagyobb lett a különbség.

Ezért nem értettem a szlovákokat, akiket Csehszlovákiában a csehek egyenrangú partnereknek tekintettek, igyekeztek magukhoz emelni. Mégis Szlovákia lett az az utódállam, amelyik a Trianon előtti helyzetéhez képest a legtöbbet javított. Azt mégsem lehet bizonyítani, hogy önállóan többet ért el, mint a csehekkel közös államban.

A két Olaszország.

1965-ben éltem az alkalommal, és félévre Olaszországban élhettem. Ott győződhettem meg arról, hogy a közös nyelv és vallás sem elég ahhoz, hogy előnyös közös államban élni. Akkor már száz éves múlt az olaszok közös nemzeti állama, de ez sem volt elég ahhoz, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Nem tudom bizonyítani, hogy mekkora volt a 19. század közepén a különbség, de arról meggyőződhettem, hogy ma is olyan nagy, hogy külön államként többre mentek volna. Nem tudom, mikor válik ketté az ország, de ezt végül elkerülhetetlennek tartom. Becslésem szerint a második világháború óta a szegény Dél-Olaszország a sokkal gazdagabb északtól tíz Marsall tervnél többet kapott. A különbség mégis nőtt.

Kis jelentősége van annak, hogy az olasz közigazgatásban, rendfenntartásban, pedagógiában, egészségügyben dolgozók azonos fizetést kapnak, ami azonban északon kevés, délen pedig sok. Ezért aztán északon az állami alkalmazottak nincsenek kellően megfizetve, délen pedig túlfizetettek, korrupttá válnak.

Az olaszországi tapasztaltok alapján lett meggyőződésem, hogy csak az olyan államok működhetnek hatékonyan, amelyek lakossága az erkölcsben, kultúrában homogén.

Ebben a meggyőződésemben erősített meg az ENSZ tíz legfejlettebb államának elemzése. Az ENSZ tagjait három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor, és az iskolázottság, eredője alapján rangsorolja. A tagállamok első tíze: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok. A tízből hat puritán, kis nyugat-európai nemzeti állam, és négy volt angolszász alulnépesedett, őslakossággal alig rendelkező, de nagyon heterogén kultúrájú népek lakják.

Nincs az első európai hatból négy kis lakosságú skandináv, protestáns, nemzeti állam. Svájc lakossága több nyelven beszél és több vallás híve, de viselkedésében homogén. Hollandia pedig ötszáz éve a leggazdagabb állam.

A négy óceánon túli, őslakossággal alig rendelkező, alul népesedett, angolszász gyarmat, amelyek lakosságának kulturális, etnikai és vallási összetétele nagyon vegyes. Közöttük a legvegyesebb az Egyesült Államok az utolsó.

Van még egy, 1990 óta példátlanul sikeres ország, Kína. Annak a lakossága messze meghaladja az első tízét, az egy laksora vetített mutatói pedig példátlanul gyorsan nőnek.

A levonható következtetések.

Max Webernek a múlt század küszöbén zseniális felismerése volt, hogy a jelenkor a kultúrák között a protestáns viselkedésű népek lesznek fölényben. A protestáns helyett puritánt kellett volna mondani, mert a világ népességben nemcsak a Nyugat protestánsai, de a Távol-Kelet konfuciánus népei is azok.

Talán még fontosabb sikerfeltételnek kell minősíteni, hogy a túlnépesedett társadalmakban álljon le a népesség belső szaporodása. 

A gyűjtögetés feldicsőítése

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 15

A gyűjtögetés feldicsőítése

Harari

Harari legnagyobb tévedése, hogy az ember, a homo sapiens ideális életmódjának a gyűjtögetést tartja. Szerinte, a munkával történő megélés visszalépést jelentett fajunk történetében. Az a felfogás, hogy a talált igények nagyobb örömet okoznak, mint a nehéz munkával megszerezettek, nehezen vitatható. Ez önmagában ugyan vitathatatlan, de ez azt is jelenti, hogy az állatok élete boldogabb, mint az ember munkájával megteremtett jóléte. Harari elfelejti, hogy ez a felfogása az állatok életét boldogabbnak, magasabb rendűnek tartja, mint az emberét. Az emberi élet azzal lett magasabb rendű, hogy tudatos munkával teremtette meg az életfeltételeit. Ezt ő is elismeri azzal, hogy a gyűjtögető embert még kisbetűvel homo sapiensnek, a munkájából megélőt pedig már nagybetűvel, Homo sapiensnek nevezzük.

Elmulasztja az életmód mérésének definícióját. Fejlettebb életmód az, amit az emberek választanak, mert úgy érzik, hogy számukra nagyobb biztonságot, gyorsabb fejlődést biztosít. A gyűjtögetésről a terelésre való áttérést az ember maga választotta. Ennek köszönhetően az ember lett az egyetlen állat, amelyik genetikai elődeinél gyorsabban fejlődött. Amióta fajuk áttért a munkájával létrehozott fejlődésre. Az emberfajok azért fejlődtek, mert számos tekintetben előnyökhöz jutottak.

Sokkal nagyobb hangképző képességüknek volt. Ennek köszönhetően, egymás között sokkal fejlettebb szinten kommunikáltak. Ennek a képességünknek a jelentőségét a tudomány sem hangsúlyozza kellőképpen, pedig talán ez a képességünk, amivel a számos homo közül a győztesek lehettünk. Sajnos, a neandervölgyi ember hangképző képességéről semmit sem tudunk.

A két lábon járás jelentőségét elismerjük annak ellenére, hogy nem reálisan ítéljük meg. A két lábra emelkedés azért lett jelentős, mert a kezeink ennek köszönhetően váltak képessé arra, hogy agyunk elvárásait megvalósítsák.

Mind a tűz, mind a pattintott kövek, mind a fegyverek csak azért lehettek jelentősek, mert kezünk ezt lehetővé tették. A tűznek köszönhettük, hogy védekezni tudtunk nemcsak a hideg, de a ragadozók és a vérszívó rovarok ellen, de azt is, hogy hatékonyabban táplálkozhattunk, könnyebben emészthetővé tettük a húsokat és magvakat.

Harari arra sem tér ki, hogy a gyűjtögető ember mikor jelent meg, de hangsúlyozza, hogy viszonylag nagyon gyorsan szinte minden természeti környezethez képes volt idomulni. Erre nemcsak ő, de Darwin sem tért ki, sőt a környezethez történő alkalmazkodást is a mutációval és a szelekcióval magyarázta. Nem ismerte fel, hogy az ember szinte minden faja nagyon sok, nagyon eltérő természeti környezethez nagyon gyorsan, és nem a mutációjával és szelekciójával, hanem a viselkedésével, az eszével gyorsan alkalmazkodott. Az viszont máig nem vált tudományos megállapítássá, hogy fajuk csak ott fejlődött, ahol az életterében jelenős éghajlati változások voltak.

1985-ben, az ausztrál természeti környezetben döbbentem rá, hogy ezen a tízmillió négyzetkilométeres kontinensen ugyan negyvenezer éve megjelent a homo sapiens, de ott a fejlettsége, az életmódja nem változott. De ott nem változott egyetlen növény és állatfajé sem. Ott nemcsak a növények fajfejlődése állt meg az egyszikűeknél, de az állatok is erszényesek maradtak. Ausztrália a fajfejlődés minden fajnál ugyanazon a szinten maradt, ahol Afrikához tartozva 70 millió éve a biológiai fejlődés tartott. A fajunk csak negyvenezer éve jutott el erre a kontinensre, de az is megrekedt azon a szinten, amin oda került. Erre sem figyelt fel Darwin. Pedig a szelekció és a mutáció csak ott okoz fajfejlődést, ahol az éghajlat jelentően változik. Mivel az egyenlítő közelében nem voltak jelentős éghajlati változások, ott állt a biológiai fejlődés órája. Ez a tény azonban nem ad magyarázatot arra, hogy az ember legfejlettebb biológiai újdonságként éppen Dél-Afrikában, az egyenlítőhöz közel jelent meg. Magyarázatot ad viszont arra, hogy ott a homo sapiens mintegy százezer évig változatlan marat. Az elterjedése után viszont csak ott indult meg, és történt a gyors fejlődése, ahol a jelentős éghajlati változások kellett alkalmazkodni.

A homo sapiens legelmaradottabb állapotban éppen ott él, és olyan, az egyenlítő közeli, de izolált térségekben él, ahol megjelent.

Az csak a közelmúltban derült ki, hogy egy amerikai és egy belga egyetem tudományos kutatási csoportot szervezett annak kiderítésére, hogy az ember agyfejlődése mikor, hol és miért történt meg. Ezek egymástól függetlenül azonos eredményre jutottak. Az ember kromoszómájában már egymillió éve, vagyis jóval a homo sapiens megjelenése előtt megjelent az agy fejlődését biztosító elem. Az agyfejlődést potenciálisan lehetővé tevés tehát fajunk megjelenését jóval megelőzte. Ilyen kromoszómája volt már a neandervölgyi embernek is.

Harari az agyműködés energiaigényével nem foglalkozik, pedig e nélkül nem érhető meg az utóbbi egymillió év biológiai története. Nemcsak ő, a tudomány sem hangsúlyozza, hogy a homo sapiens abban is minőségi ugrást tett, akkor vált Homo sapienssé, amikor az agya számára képes volt biztosítani a hatékony működéséhez szükséges energiát. A kisbetűs és a nagybetűs sapiens között az a legjelentősebb különbség, hogy csak a munkájából élővé válva lett képes arra, hogy a tápláléka negyedét az agyának működésére biztosította. Ez pedig azzal vált lehetővé, hogy a homo sapiens a húsokat feldarabolta, megtörte, megsütötte, megfőzte, a magokat megtörte, megőrölte, élesztővel emészthetővé téve, és megsütötte. Vagyis táplálékát már nemcsak gyűjtögette, hanem egyre inkább termelte, és emészthetőbbé is tette. Ezzel a potenciálisan egy millió éve létrejöhető potenciális agyfejlődést a táplálkozási forradalom valósította meg. Ezt a következtetést azonban a két kutatócsoport nem vonta le.

A Homo sapienssé válás három állomása.

Egy millió éve létrejött az agyfejlődés potenciális feltétele azzal, hogy a kromoszómánkban megjelent ennek biológiai szabályozója. Ennek az időnek csak az utolsó ezredében valósult meg a potenciális lehetőség azzal, hogy a gyűjtögető homo sapiens forradalmi mértékben hatékonyabbá tette a táplálkozását. Nincs adatom arra, hogy a homo sapiens agya ezt megelőzően mennyi energiához jutott, de az tény, hogy a Homo sapiens az első faj, amelyik az agya működésére képes fordítani a táplálékának negyedét.

Harari sem vette tudomásul, hogy a termeléséből élő ember túlnépesedő lett. A jobb életfeltételek mellett nőni kezdett a fajunkra jellemző 25 év körüli várható életkor. Fajunk szexuális ösztöne azonban a várható életkorral hatványozottan növekedett. Mivel az életterek lakosságeltartó képessége csak lassan, évente 1-2 ezrelékkel növekedett, ugyanakkor a szexuális ösztönünkből fakadó spontán létszámnövekedésünk ennél tízszer gyorsabb lett volna, minden társadalmunk arra kényszerült, hogy a halálozás fokozásával a tényleges népszaporulat 1-2 ezrelék közelében maradjon. A szexuális ösztönünk, és az életterek növelhető eltartó képessége közti egyensúlyt csak a fogamzásgátlás megoldása, és általános alkalmazása hozta létre.

Az osztálytársadalmak halálokozását elítélők egyikének sem jutott az eszébe, hogy a nagyon jelentős halálokozás ellenre minden társadalom túlnépesedett maradt. Csak néhány járvány és tartós háborúk után időlegese jelentkezett a lakossághiány. Egyetlen társadalomtudósnak nem jutott az eszébe, hogy mekkora volna az optimális lakosság, ami az adott életérben a maximális egy főre jutó jövedelmet, vagyont, a leghosszabb várható életkort biztosította volna.

Ezzel a problémával a második világháborút követő földosztás során találkoztam. Azt kellett látni, hogy szinte minden parasztcsalád néhányszor kisebb földdel rendelkezett, mint amekkora megművelésére képes lett volna. A 20. században, Magyarországon néhányszor többen kényszerültek a földművelésből való megélésre, mint amennyi a község határának optimális hasznosítására szükséges volt. A magyar falvakban akkor lett volna a legnagyobb az egy főre jutó jövedelem, ha harmadannyi kényszerült volna arra, hogy a község határában lévő földek műveléséből éljen.

Máig nem akadt senki, hogy megállapítsa a tényt, hogy a második világháború után az volt a legnagyobb társadalmi eredmény, hogy az erőltetett iparosítás a falusi lakosság fele számára az iparosítás a városokban teremtett munkaalkalmat. Senki nem vetette fel, hogy mi lett volna akkor, ha a felesleges falusi lakosság nem talál munkát az iparban.

A szövetkezetek és állami gazdaságok szervezése ugyan brutális, kegyetlen volt, de senki nem tette hozzá, hogy ugyanez a nőket önálló keresethez jutatta. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ugyanezt lehetett volna emberségesebben megoldani, de az tagadhatatlan hogy a falusi társadalmakban a férfiak korlátlan uralmát a családi gazdaságok fenntartották volna. A nők egyenjogúságát csak a nagyüzem volt képes megoldani. Legalábbis az adott színvonalon. Csak a mezőgazdaságot is meghódító tudományos és technikai forradalom tette lehetővé, hogy a modern gépekkel a nők is képesek lettek szinte minden munkát elvégezni. Kaszával aratni, a technikai forradalom előtti gőzekéket, traktorokat, teherautókat, kombájnokat csak az erős férfiak tudták hatékonyan hasznosítani, de a moderneket az asszonyokra is lehet bízni.

A nőket szinte minden ágazatban minden feladatra csak a jelenkor technikai eszközeivel lehet a férfiakkal azonos munkákba állítani. Ennek a legmeggyőzőbb példája a hajók be- és kirakása. Száz éve erre csak az erős férfiak voltak alkalmasak, jelenleg ezred annyi képzett értelmiségi, a fizikai erejétől függetlenül alkalmas. A munkaerő piacán nőknek a férfiakkal való egyenrangúságát is csak a tudományos és technikai forradalom oldotta meg.

A mesemondás napjára

Kopátsy Sándor                EH                   2018 09 16

A mesemondás napjára

Harari könyvhöz

Tegnap a mesemondás napja volt. Ehhez azzal kívánok hozzájárulni, hogy azt bizonyítsam, hogy ami évezredek, legalább sok évszázad óta népi hagyomány, ami midig valami ösztönös bölcsesség felismerést rejti. Jelenleg, sorra örvendeztetnek meg a példák.

Most a néhány éves gyermekeknek mondott mesékről derült ki, hogy akik megteremtették és ápolták a gyermekiknek elmondani, elolvasni azokat a meséket, amikről most állapította meg az agykutatás, hogy jobb tanácsot ők sem adhatnának. Én eddig azon botránkoztam, hogy a kisgyermekeknek miért nem praktikus tanácsod adó történeteket mesélnek el, hanem egy egészen más világ szörnyűségeit mutatják be. A közelmúltban éppen azt tanulhattam meg, hogy ezek a mesék éppen a gyermekek számára ismeretlen világ szókincsét adják át.

Tizenöt éve az Egyesült Államokban a négyéves gyermekek közül százezernek felmérték a szókincsét, és meglepődve azt tapasztalták, hogy a nagyobb szókincsű gyermekek bölcsődések, óvodások voltak. A szülők és az idősebb testvérek ugyan nagy szókinccsel rendelkeznek, de ezek a kisebbekkel azok már megszerzett szókincsével kommunikálnak. A különböző szülői háttérből érkező gyerekek nem nagy, de eltérő szókinccsel érkeznek a bölcsődébe, az óvodába, ahol egymás viszonylag kis, de eltérő szókincse egymást jobban gazdagítja.

Ezt a tény tapasztalva, néhány év után már a tejes korosztály szókincsét mérik, és megállapíthatták, hogy a négyéves szókincs nagysága szoros korrelációban van a 18 éves korukban elért iskolai eredményükkel.

Ezzel párhuzamosan egy amerikai és egy belga egyetemen kutatják az agyfejlődésének genetikai útját a homo sapiens és elődei cromosomájuk vizsgálata alapján. Arra a meglepő eredményre jutottak, hogy abban már egymillió éve megjelent egy elem, ami az agy fejlődését serkentheti. A fejlettebb agy mégis alig tízezer éve a homo sapiensnél jelent meg. Eddig azt tudtam, hogy minden mitológia és vallás csak ettől tekinti a Homo sapiens nem egy emberszabású majomnak, hanem isten megkülönböztetett teremtményének.

Erre a magyarázatot azzal találtam meg, hogy ugyan egy millió éve a homok olyan fajjá váltak, ami képes lett arra, hogy az agya fejődhessen. Ez azonban csak akkor történt meg, amikor a homo sapiens már képessé vált arra, hogy a nyers húst és növényi keményítőt nyersen fogyasztotta, aminek megemésztése az elfogyasztott élelem alacsony hányadát használhatta a fizikai test és az agy táplálására. Vagyis nemcsak genetikai elődeink, de a homo sapiens táplálkozása sem juthatott annyi energiát, aminek negyede már az agyfejlődést szolgálhatta. Ez csak akkor történhetett meg, amikor az állatok húsát feldarabolták, megsütötték, edényben megfőzték és ezzel párhuzamosan a növényi keményítőket tartalmazó füvek magjajból gabonát nemesítettek. A magvakat megtörték, megőrölték, a tésztájukat élesztővel erjesztették, majd megsütötték. Tehát nem a gyűjtött nyes táplálékot ette, hanem megoldotta annak könnyebb emészthetővé tevését, ezzel az agy fejlődésének potenciális lehetőségét maga az ember oldotta meg, és lehetett lényegesen nagyobb kapacitású agya, mint a biológiai elődeiknek.

A jobb táplálkozásnak köszönhetően nagyobb agyú újszülöttek világra hozása azonban szülési problémákkal járt. Ezt az akadályt már a darwini szelekció azzal oldotta meg, hogy a Homo sapiens agyfejlődésének jelentős része csak a születést követő négy évre tevődött át. Bármennyire köztudott, hogy az ember újszülöttként nagyon életképtelen fajként jön a világra, járásra, védekezésre, menekülésre, kommunikációra születése után évekig képtelen.

Az eredeti magas-kultúrákat nem az isten teremtette, hanem homo–sapiens azzal, hogy forradalmasította azzal, hogy könnyebben emészthetőbbé tette.

Az étkezés forradalma

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 18

Az étkezés forradalma

Harari

Harari egyik szellemesnek tűnő megállapítása, hogy a múltban a legnagyobb halálok a gyenge táplálkozás, a jelenben pedig a túltáplálkozás. Ennek a megállapításnak az első fele igaz, a gyűjtögető homo sapiens várható életkora 25 év közelében volt, a jóléti társadalmakban, ahol jelenlegi leginkább halálokok egyikének lehet tekinteni a túlsúlyosságot, a jelenleg születettek várható életkora 90 év közelében van. A halálokok között pedig számos megelőzi a túltápláltságot. Ezek azért lettek jelentős halálokok, mert a jó tápláltságnak köszönhetően megsokasodtak azok a halálokok, amelyek elsősorban 25 éves kor fejlett jelentkeznek. Az érrendszeri betegségek, a rákok többsége azok halálát okozza, akik nem haltak meg a gyermekkorukban. Amíg a gyermekkori halálozás volt messze a legnagyobb halálok, a jelenkorban a halálokok többsége a felnőttkori életmód következménye.

A magas gyermekkori halálozás elsődleges oka az anyák kihordás kori, és a gyerekkoruk gyenge táplálkozása volt. Ma már nem lehet megállapítani, hogy a gyűjtögető társadalmakban mekkora volt az újszülötteknek a saját, és az anyjukhoz viszonyított súlya. Erre csak abból következtethettem, hogy a tejet termelő népekben a gyermekhalálozás sokkal kisebb volt, mint ott, ahol nem tartottak tehenet, annak ellenére, hogy a tejtermelés ott volt elterjedtebb, ahol hosszabb és keményebb volt a tél, ami alatt nem volt zöldség és gyümölcs, ráadásul a zárt és fűtött, de zárt lakástérben éltek.

Azt csak öregkorban tudtam meg, hogy hol, mekkora volt a tej fogyasztásával szembeni érzékenység. A kis Európán belül Norvégiában tíz százalék alatt, Görögországban pedig negyven százalék felett.

Azt csak a közelmúltban tudtam meg, hogy a homok kromoszómájában egymillió éve jelent meg az az elem, ami lehetővé teszi, hogy a jó táplálkozás esetén fejlettebb legyen az agy. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a homok voltak az első biológiai fajok, amelyek agya fejlettebb lett, ha jobban táplálkozott. Az egymillió éve megnyílt lehetőség mégsem okozott jelentős agyfejlődést egészen addig, amíg a homo sapiens nem tette jobban, könnyebben emészthetővé a nyers táplálékát. Ez akkor történt, amikor a homo sapiens a nyers táplálékát már munkájával könnyebben emészthetővé tette.

Ez egy értelmű volt a melegben gyorsan romló húsok esetében. A tudomány olyan tisztelettel kezelte az ember magasabb rendűségét, hogy nem vallotta be, hogy a kezdettben egyszerű, pattintott kőhegyű lándzsával is reménytelen ragadozó maradt. Ezért sokkal több a nagy ragadozók által elejtett dögöt evett, mint olyant, amit maga ejtett el.

A homo sapiens a tűzet már sokkal korábban a hideg, a ragadozók és a vérszívó rovarok elleni védekezésre használta. De azt is könnyen felismerte, hogy a tűztől minden állat fél, tehát a ragadozókat az égő lombbal könnyen elkergette. Így lehetett a nagy ragadozók által elejtett zsákmány birtoklója. Ez azonban csak akkor vált hasznosítható táplálékká, amikor felbontották, a beleket eltávolították, majd védett helyre, a barlangba, vagy nyílt terepre hordták. Ehhez kiváló eszközzel, a pattintott kövekkel rendelkeztek. A megmentett nyers hús azonban még nem volt könnyen emészthető. Ezt a feldolgozás érdekében szét kellett osztani, a tápláló belsőségeket, mindenekelőtt a májat és az agyat gyorsan megsütni, és elfogyasztani. A hús és a zsiradék csak megsütve volt tartósítható.

Az mégsem keltette fel a kor történészeinek a figyelmét, hogy a talajfagyos északon a tundrába ásott pince a nyers zsákmányt is tárolhatóvá, az éven belül eloszthatóvá tette. Ebben a környezetben nem romlott meg a táplálék, azzal éves szinten lehetett gazdálkodni.

Ez a magyarázata annak, hogy az ember a kutyáival a rénszarvasok közösségébe épült be először. Nem a csordát terelő, hanem azt a ragozók ellen védő, azzal együtt élő lett. Nehezen magyarázható, hogy a kor történészei a rénszarvasok csordájához csatlakozó emberi közösségek szerepére oda sem figyeltek, annak ellenre, hogy ezek a közösségek a jelenkorban is működnek, legfeljebb a jelenkor eszközeit is használják. Ezért lett az álláspontom, hogy a Dél-Afrikában megjelent homo sapiens fejlődését az jelentette, hogy egyre északabbra vonulva megtapasztalta, hogy a hideg éghajlat ellen felkészült, mint a meleg ellen.

Az Harari munkáiból is egyértelmű, mert fajunk akkor lett igazán nagybetűs, amikor északra vonult. Ennek a legjobb illusztrációja, hogy nemcsak szülőföldjén, de az egyenlítő közeli Ausztráliában is stagnált a fejlődése, amíg az egyre északabbra élő testvérei tapasztalatit átvehette.

Egyik korai könyvemben, ami Nyugat felé cím alatt jelnet meg, azt fejtettem ki, hogy a társadalmi fejlettség csúcsa Mezopotámiából egyre inkább észak-nyugatra vándorolt, jelenleg a skandináv államokban van. A görög és a római kultúra még a közel-keletinek dél-európai része volt. véleményem szerint európai magas-kultúrát először a Frank Birodalom jelentett. A gazdasági alapja a telet már elviselő, és a természetes csapadékkal megelégedő gabonatermelés volt. Harari sem hangsúlyozza, hogy a föld embert eltartó képességében igen jelentős kapacitásnövekedést jelentett a fagyos telű és az 500-1.000 milliméteres természetes csapadékkal is megelégedő gabonatermelés.

Ennek köszönhetően lett a kis Nyugat-Európa a Homo sapiens élcsapata, és ezt a vezető szerepet vette át az Amerikába vándorolt gabonatermelés, ami aztán a 20. században megvalósította a gabonatermelés tudományos és technikai forradalmát, tette olcsóbbá nemcsak a növények, de a húsok hatékony termelését.

A jelenkor történészei sem hangsúlyozzák, hogy a mély szegénységet az szorította vissza, hogy olcsó lett a gabona és a hús. A statisztika mély szegényeknek azokat tekinti, akik napi jövedelme alatta van az 1.9 dolláron. Ez a mérési mód azért nem tökéletes, mert a dollár vásárlóerejét nem a legolcsóbb táplálékok, hanem a fogyasztás egészének a vásárlóerejéhez méri. A mély szegénység gyors csökkenése ugyan fontos történelmi esemény, de látni kellene azt is, hogy ebben mekkora szerepe volt annak, hogy olcsóbb lett a kenyér.

Azt már régen észrevettem, hogy az ipari forradalom elsősorban az iparcikkeket és a szállítást forradalmasította, de a mezőgazdasági termékek alig lettek olcsóbbak. Az élelmiszerek ára alig csökkent az iparcikkek és szállításhoz viszonyítva. Ez azt is jelentette, hogy a szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek. Az elmúlt ötven éve ez megfordult. Száz éve a vezetékes telefon is luxus volt, jelenleg pedig a számítógépek kapacitásával is rendelkező telefonnal az emberiség nagyobb fele rendelkezik. A 20. századi agrártechnikai és biológiai forradalom tette először olcsóvá az élelmiszerek árát, a tudományos és technikai forradalom pedig a technikai eszközöket. Száz éve az autó volt az elérhetetlenül drága termék a lakosság óriási többsége számára. Ma a mobil telefon még a szegény rétegek számára is elérhető.

Az agrártechnikai forradalomnak köszönhető, hogy tört részére zuhant az alultápláltságból fakadó gyermekhalandóság, és jelenetős halálokká emelkedett a túltápláltság. Ha nem is akkora lett, mint ahogyan azt Harari tartotta, de akkora, amire érdemes felhívni a figyelmet. 

Az állati fehérjék termelése

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 20

Az állati fehérjék termelése.

Harari

Életem jelentős eseménye volt, amikor barátomat, Burgert Róbertet, a Pécsi Állami Gazdaság igazgatóját lebeszéltem a tejtermelési profilról, és a modern baromfi tojás és hústermelésére beszéltem rá. Ezért most közel hatvan évvel később érdeklődéssel olvastam a The Economist legutóbbi számában egy tanulmányt, hogy melyik állat húsa és tojás, illetve tej termelése milyen hatékony. Akkor még csak azt tudtam, hogy a szarvasmarhát és tejét csak ott érdemes terelni, ahol sok a gyep, és kevés a szántóföld. Még egyszerűbben kifejezve: Szarvasmarhát ott lehet hatékonyan tartani, ahol sok a legelő, de kevés a szántó. Ilyen Európában az észak-nyugat és az Alpok. Ennek az ellenkezője a jelenlegi Magyarország. Kevés a csapadék és az erdő.

Történészként felismertem, hogy a Kárpát Medence hegyes, erdős, csapadékosabb részei csak a marhatartásnak feleltek meg. Az ország jelenlegi területe, különösen az Alföld pedig arra volt jó, hogy tavasszal, amikor még jók a legelői áthajtsák rajta a Nyugat-Európába áthajtó gulyákat. Ezért aztán a magyar arisztokrata családok úgy házasodtak, hogy három birtokuk legyen, egy a hegyekbe, ahol a legelőkön szaporíthatók, egy az Alföldön, ahol feljavítják, és egy az ország nyugti részén, ahol a vevőknek a terelő pásztorokkal együtt átadják. A Trianoni Magyarország már nem volt alkalmas erre.

Ugyanakkor már érkeztek a hírek arról, hogy az Egyesült Államokban, és a nyugt-európai fejlett társadalmakban megindult az iparszerű baromfi és tojás termelése. Ehhez a kukoricát termelő országunk alkalmasnak ígérkezett. Ugyanakkor a baromfi százszor szaporább volt a szelekcióra, és tizedénél is rövidebb volt a megtérülése a befektetésnek.

Azt csak megemlítem, hogy elvileg a halfarmokat még a baromfinál is nagyobb lehetőséget ígérőnek tekintettem, de ezzel akkor még csak a lazactenyésztők kezdtek foglalkozni.

A The Economist utóbbi számában először került a kezembe olyan tanulmány, ami a háziállatok húsának és termékének a hatékonyságát összevetik. Ez is hasznos, de hiányos útmutatás. Hiányzik a legfontosabb állati fehérje a halak, méghozzá a tengerben élő és a halfarmokban termelt mennyiség bontásban.

A múlt század közepén jelent meg a baromfi és annak tojásának nagyüzemi termelése, ami mára a leggazdaságosabban termelt állati fehérje lett, ha a halfarmoktól eltekintünk. De ez nem megengedhető, mivel a halfarmokban termelt halak mennyisége éppen a közelmúltban haladta meg mind a tengerekből kifogott, mind a marhahús mennyiségét.

Az állati fehérjék közül a tengeri farmok termelése a legújabb és a leggyorsabban növekedő. Ugyanakkor azt is ismertetni kellene, hogy melyik állati fehérje termelése mögött mekkora kihasználhatatlan kapacitás van.

A tengerekből kihalászott hal mennyisége már nem fokozható, azt inkább csökkenteni kellene.

A szarvasmarha és a többi kérőző állatfaj legeltetése alig növelhető annak ellenére, hogy hússzor nagyobb a legeltethető terület, mint amennyi szántföld van, és az alig növelhető. Ezt a tényt a felmelegedéssel riogatók figyelmen kívül hagyják, éppen a legeltetésre alkalmas területek hozamának növekedésével járnak. A természetes növényi táplálékon tartott állatok közül a kecske ma már jelentéktelen, mert a károkozása nagyobb, mint a termelési értéke. A melegebb klíma elsősorban a marhatartás kapacitásának a növekedésével jár.

Ezzel szemben a tengeri halfarmok szinte korlátlan mértékben növelhetők.

Az idézett írás, említést sem tesz arról, hogy a felsorolt állati fehérjék termelése mennyi befektetést igényel, a befektetett összeg mennyi idő alatt térül meg. Hatvan éve még csak azt láttam, hogy melyik állat, milyen szapora, vagyis mekkora lehetőséget jelent a tenyésztők lehetséges szelekciója. Márpedig ennek van és még inkább ennek lesz jelnősége a tenyésztési eredményekben. Hatvan éve még a szakmabelieknek sem volt elképzelése arról, mennyi idő alatt lehet vágásérett a csirke, mekkora lesz az éves tojástermelés mennyisége.

Arról, hogy a tengerekben mivel és hogyan lehet a haltermelést fokozni, még utalásokkal sem találkoztam. Pedig a halfarmok tapasztalati szerint már az is növelné a tengerekben élő halak növekedését, ha növelnénk a tengervizek oxigén tartalmát, amire a napelem és a szélkerekek fejlettsége már ma is óriási lehetőségeket jelenthet. A növényekkel táplálkozó halak számára pedig óriási lehetőségek vannak a tengervizek növényvilágának gazdagítására.

A török elnök Magyarországon

Kopátsy Sándor                PH                   2018 10 09

A török elnök Magyarországon

Erdogan Törökország elnöke két napos látogatásra hazánkba érkezett. Orbán Viktor lelkes fogadatásban részesítette. Méltatta a két ország közti történelmi kapcsolatokat, a lényeget azonban megkerülte. Méltatta a múltban oda menekült önálló Magyarországért harcoló, de elbukó magyarok fogadtatását, de az oszmán megszállásnak a legfontosabb következményeit, a lényeget a kálvinista Orbán meg sem említette. Azt, hogy Magyarországon a protestáns egyházak fennmaradhattak, hogy a Hódoltsági és erdélyi telepölések a parasztpolgárok önkormányzatai lettek, az Oszmán Birodalomnak köszönhetjük. Csak a Hódoltságban jöhetek létre a települések önkormányzatai, a parasztpolgárság, akik otthon polgárok voltak, de az ország vezetésében nem vehettek részt.

A Horthy rendszer és a jelenlegi közép-jobb Orbán kormány között az a minőségi különbség, hogy az előbbiben az arisztokrácia és a nemesség, az úri középosztály szövetségnek az uralma volt, a jelenlegi közép-jobb Fidesz kormány pedig a nemzeti parasztpolgárok utódainak ormánya lett. Vagyis azoké, akik a Hódoltságban lettek a települések parasztpolgárai. A jelenlegi közép-jobb kormány társadalmi alapja a Hódoltságban kialakult paraszt polgárság lett.

A kálvinista Orbán Viktornak azt kellett volna méltatni, hogy a Kárpát Medencében a reformáció szabadon csak a Hódoltságban és a szultán provinciájának tekintett Erdélyben volt vallásszabadság. Ha nincs török megszállás, eltűnt volna a kezdetben nagyon sikeres reformáció.

A Mohácsi Csata előtt a magyar országgyűlés még egyértelműen üldözte a református egyházak követőit. János Zsigmond idejében azonban Erdélyben négy elismert vallás vált elfogadottá. A Hódoltságban, ahol a magyar etnikum többsége élt, Európában akkor még ismeretlen vallásszabadság volt, mint az Oszmán Birodalom minden tartományában. Nemcsak a magyar történészek, de a hazai protestáns egyházak vezetői sem hangsúlyozzák, hogy a reformáció a Kárpát Medencében csak ott terjedhetett, ahol az Oszmán Birodalom uralkodott. Még utalás sem találtam arra, hogyan alakul a Kárpát Medence történelme, ha a szultán seregei Buda után Bécset is elfoglalják.

Megdöbbenéssel olvastam egy történelmi forrásgyűjteményben, hogy a katolikus Werbőczy a Német Római Birodalmi gyűlésen, mint a Királyi Magyarország követe vett részt. Ott megkereste őt Luther, és kifejtette a véleményét arról, hogy ők is aligha győzhettek volna, ha a császárnak nem kellett volna félni az Oszmán Birodalom terjeszkedésétől. Ezt követően tíz évig eredménytelenül kutattam Werbőczy naplója után. Végül kiderült, hogy Budapesten, a Református Teológiai Könyvtárban őrzik, vagyis tartják titokban a naplót.

Itt volna az ideje, hogy végre ne a mohácsi csatavesztést tartsuk nemzeti nagylétünk gyásztemetőjének, belássuk, hogy az Oszmán Uralom nélkül Európa kereszténysége, de különösen a Kárpát Medencében élő népeké jelentősen másként alakult volna.

A világgazdaság a második világháború után

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 04

A világgazdaság a második világháború után

Harari könyvhöz

Ma kaptam meg a Pénzügykutató ZRT. E hónap 19. 20. napján tudományos konferenciát tart. Surányi György A világgazdaság helyzete és távlatai, valamint Tölgyessy Péter Politikai és társadalmi alapok címen tartanak előadást. Mivel két hete egészségi állapotom nagyon leromlott, aligha vehetek részt a találkozón, de mivel mondanivalóm volna, leírom, és elküldöm a véleményem.

Annak ellenre, hogy a 20. század derekán berobbant tudományos és technikai forradalom hetven év alatt az emberiség történetében több változást hozott, mint az osztálytársadalmak történetében az évezredek, a társadalomtudományok nem ismerték fel, hogy sokszorosára gyorsultak fel az események.

Fajunk létszáma az utóbbi hetven évben ötszörösére nőtt.

Ezt megelőzően a létszámunk maximálisan 1-2 ezrelékkel nőtt, annak köszönhetően, hogy minden osztálytársadalom következetesen növelte a halandóságot, és ezzel a katasztrofális túlnépesedést féken tudta tartani. Ennek ellenére csak kivételesen fordult elő, hogy valami nagy járvány, vagy féktelen háborúzás a lakosságot az eltartás optimuma alá csökkentette. Tartósan azonban nem fordult elő, hogy a társadalmak nem voltak túlnépesedettek. A második világháború után földosztóként kellett megállapítanom, hogy a magyar falvak munkaképes lakossága többször akkora volt, mint amennyi elegendő lett volna a falu határának a megművelésére. Azt állapítottam meg, hogy a falusi lakosság optimális száma ötöde volt az adott technikai szinten a ténylegesnek.

A ránk kényszerített bolsevik rendszernek csak a brutalitását hangsúlyozzuk, nem vesszük tudomásul, hogy a legnagyobb érdeme az volt, hogy a falusi lakosság jelentős hányadát felszívta az erőltetett iparosítás. Máig egyetlen történész sem tette fel a kérdést, mi lett volna, ha az erőltetett iparosítás nem szívja el a falusi lakosságot azzal, hogy az iparban kaptak munkát.

Elég lett volna megnézni, hogy az Egyesült Államok mezőgazdasága a munkaerő egyetlen százalékával többet termelt, mint amennyit a belső piac felvesz. Dánia úgy lett Európa legfejlettebb mezőgazdaságú országa, hogy a munkaerejének huszada dolgozik ebben a szektorban.

Az osztálytársadalmak kritikusai figyelmen kívül hagyták, hogy a túlnépesedés ellen védekezni kell. Ezért nem értették meg, hogy miért zsákmányolják ki a dolgozókat, miért háborúznak, miért üldözik a tudásvágyat. A demográfusok nem állapították meg, hogy a Homo sapiens természetes faji szaporasága a 25 éves várható életkorral volt összhangban. A gabonatermelő és pásztorkodó társadalmakban az életfeltételek, mindenekelőtt a táplálkozás megjavulása a várható élettartam meghosszabbodásával járt. Ismereteim szerint a gabonatermelő és a pásztorkodó ember lett az első olyan faj, amelyik viszonylag nagyon gyorsan növelte a várható életkorát, ezzel felgyorsította a szaporodását.

Sokáig nem találtam magyarázatot arra, hogy minden kultúra az ember az óta tartja isten teremtményének, amióta gabonát termelés és állatot tenyészt. A Homo sapiens képes lett arra, hogy meghosszabbítsa a várható életkorát, de csak az elmúlt száz évben jutott el odáig, hogy mindkét neme szabályozni képes az utód vállalást.

Fajunk a termelésével való megélés után közel tízezer évig nem volt képes szabályozni az utódvállalást, ezt csak az osztálytársadalmak oldhatták meg azzal, hogy növelték a halandóságot. A társadalom lelkiismerete nem tudta elfogadni a nyomor fokozását, a háborúzást és a tudásvágy üldözését. De senki sem vette tudomásul, hogy ezek megkerülhetetlen szükségszerűségek voltak. 

A fogamzásgátlás és a magzateltávolítás történelmi szerepe.

A munkájából megélő ember egyre tovább élt, és ezért elviselhetetlenül szaporodott. A Homo sapiens még nem volt isten teremténye mivel nem az esze, hanem az ösztöne szabályozta az utódjai feletti döntését. Eddig csak a fajunk társadalmi felépítményei, az osztálytársadalmak tudták fékezni a túlnépesedésünket azzal, hogy fokozták a lakosság nagy többségének a nyomorát, egymás közt háborúzva pusztították az élőket és vagyonukat, valamint üldözték az ember tudásvágyát. Közel tízezer év után, csak az elmúlt száz évben oldotta meg a tudományos és technikai forradalom, hogy mindkét nemünk képessé vált arra, hogy fogamzásmentesen kiélje szexuális ösztönét, és a létrejött terhességet meg tudja szakítani.

A jelenkor történészei máig nem ismerték fel, hogy a társadalmi fejlődés sikereinek kulcsa a fogamzásgátlás és a magzat eltávolítás megoldhatósága. Csak azok a társadalmak fejlődtek, amelyekben megszűnt a spontán túlszaporodás. Ez az elmúlt hetven évben három lépcsőben történt meg. Először Japán, és két volt gyarmata alkalmazta széles körben a fogamzásgátlást és a terhesség megszakítást. Ezt kis késéssel követték a Nyugat puritán társadalmai, és 1990-ben a Kínában az egyetlen gyerek vállalhatóságának a kikényszerítése. Ezzel az emberiség puritán erkölcsű kétötöde a fajunk történetében példátlanul gyorsan növekedővé tette az egy lakosra vetített eredményeit.

Nyomát sem találtam annak, hogy alaki feltárta volna, miért éppen a nők egyenjogúságát tagadó három távol-keleti ország volt az első a túlszaporodásának megállításában. Japán és a Két Kis Tigris tért rá először a fogamzásmentes szexuális viselkedésre. Ez a három ország volt az, ahol a nők termékenysége az újratermelés szintje alá csökkent. Nemcsak a fogamzásgátlók használatában, de a terhesség megszakításában is. Ezt bizonyítja, hogy ebben a három országban a lányok aránya a fajunknak megfelelő 4 százalékról tíz százalék alá, a tíz százalék fölé csökkent. A nemek arányát csak a magzatelhárítással lehet csökkenteni.

Azt sem állapították meg a demográfusok, hogy a viszonylag csökkenő lányok száma azzal fog járni, hogy a nők társadalmi éréke nőni fog. Ez be is bizonyosodott. A családok számára az iskolázott nők értékesebbek lettek, mint a fiúk. Nagyobb lett a rangjuk, mint a házasodni akaró fiúknak.

A Távol-Kelet országai közül az Egyesült Államok mögé felsorakozók között Japán volt az első, hiszen az már az első világháborúból is fejlett, iparosodott társadalomként került ki. E három ország demokráciája azonban csak a háborúvesztése után, az amerikai megszállásnak köszönhetően lett. Azt a megszálló amerikai hadsereg vezette be.

Szinte ugyanaz történt, mint Európában a háborút veszetett, náci Németország esetében. Mindkét keményen puritán ország, már iparosodott nagyhatalom csak azért lehetett demokrácia, mert mint imperialista diktatúra elbukott.

A hidegháború az Egyesült Államok érdekét szolgálta.

A zseniális Roosevelt Jaltában emelte a bolsevik Szovjetuniót katonai szuperhatalommá, hogy ezzel a demokráciákat a szövetségesévé tette. A második világháborúból az imperialistává vált bolsevik Szovjetunió akkora katonai világhatalomként került ki, amivel szemben minden demokrácia arra kényszerült, hogy az Egyesült Államok védelme alá meneküljön. Nemcsak a győztesek, de a vesztesek is. A jelenkori történészek máig nem veszik tudomásul, hogy az Egyesült Államok azért biztosított a Jaltai Szerződésben a Szovjetunió számára katonai tekintetben szuperhatalmi szerepet, hogy a tőkés demokráciák a katonai védelmére szoruljanak. A hidegháborúnak a Jaltában kialakított célja az Egyesült Államok számára megszűnt azzal, hogy a bolsevik, imperialista Szovjetunió, mint katonai szuperhatalom összeomlott. A megmaradt Oroszország ugyan egyértelműen a második atomhatalom maradt, de imperialista céljai elvesztek.

Az európai marxizmusok összeomlottak, amit a világpolitika a marxizmus megsemmisülésének tekintett. Nem vették tudomásul, hogy ezzel egy időben az 1.3 milliárd lakosú, 1949 óta hatalom lévő bolsevik Kína két gyökeres reformot hajtott végre azzal, hogy piacosította a gazdaságát, és drasztikus szigorral korlátozta a gyermekvállalást. Azt szinte senki nem vette tudomásul, hogy a kínai bolsevik tiktatúra nemzeti jövedelme ugyan gyorsan növekedik, de az egy lakosra jutó jövedelme szinte csak stagnált. A közel 3 százalékkal növekvő lakosság akkora felhalmozási igénnyel járt, ami nem tette lehetővé az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon növelhetőségét.

1990-ben az emberiség legszegényebb része, a napi 1.9 dollár alatti jövedelem alattiak fele továbbra is Kínában élt. Ha egy marxista rendszer csődben van, semmi sem bizonyítja jobban, mintha a lakosságának a fele negyven év után is mély nyomorban maradt.

Nagyon keveset tudunk az 1990-es kínai reformot előkészítő vitákról, de minden bizonnyal felmerült, hogy a gazdaság piacosítása önmagában nem megoldás addig, amíg évente 3 százalékkal nő a lakosság száma.

A második világháború után Japán, és két gyarmata Dél-Korea és Tajvan, valamint a többségében kínaiak által lakott példátlanul kiváló kikötői adottságokkal rendelkező Szingapúr, a hidegháborúban a polgári demokráciák oldalán álltak, azokban nőttek a leggyorsabban az egy lakosra jutó mutatók, mert ebben a négy országban vált általánossá a fogamzásgátlók és abortálások használata. A Távol-Keleten bebizonyosodott, hogy Max Weber a gyors társadalmi fejlődésnek csak az egyik feltételt ismerte fel, hogy a lakosság erkölcse puritán legyen. Azt nem vette tudomásul, hogy a gyerekvállalásnak is a létszámtartás közelébe kell csökkenni.

Egyetlen nyugat-európai társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy a 20. század második felében a Nyugat fejlett társadalmaiban is általánossá vált a fogamzásgátlók használata, és a magzatelhajtás. Ezzel megszűnt a halálozás fokozásának a szükségessége. Weber idejében még nem volt megoldva a nőknek a fogamzás elleni védekező képessége. Ezt csak a második világháború után történt meg. Ha ez nem történik meg, nem lett volna az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon gyors növekedésének. Márpedig a néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó lakosság estén elkerülhetetlen a társadalmak halálozás fokozásának működtetése, a többség nyomorának fokozása, a háborúzás és a tudásvágy üldözése.

Nyugat-Európában általánossá vált mindkét nemünk számára a fogamzásgátlók használata, illetve a terhes nők magzatainak eltávolítása. A társadalomtudósok máig nem vették tudomásul, hogy a dolgozók kizsákmányolása, a fejlett társadalmak közti háborúk megszűnése és a tudásvágy elnyomása azért szűnhetett meg, mert megszűnt a túlnépesedési nyomás. Erről nem volt fogalmuk a marxistáknak sem. Elítélték ugyan a dolgozók kizsákmányolását, de nem ismerték fel, hogy ez nem a rabszolgatartásból, a földesurak jobbágytartásából és nem a tőkéstulajdonból fakad, hanem a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatából. Elég lett volna azt felismerni, hogy a nagy munkaerő pusztulással járó járványok, és háborús emberveszteségek idején megszűnt a kizsákmányolás. Ezt bizonyítja az is, hogy Nyugat-Európában a második világháború után munkaerőhiány keletkezett, és a tőkésállamoknak kellett a bérek emelkedését törvényekkel korlátozni.

A bolsevik rendszer magas foglalkoztatást eredményezett.

A bolsevik rendszerekre jellemző erőltetett iparosítás mesterségesen teremtett a munkaerő kínálatánál nagyobb keresletet, ezért az államnak kellett a bérek kiáramlását korlátozni. Egyértelművé vált, hogy a munkaerő is áru, aminek az árát a keresletének és kínálatának az aránya határozza meg, függetlenül attól, ki a munkaadó. Ennek ellenére máig nem vált felismertté, hogy a Nyugat puritán tőkés osztálytársadalmai azért alakulhattak át jóléti társadalmakká, mert megszűnt a túlnépesedésük. Senki nem ismerte fel, hogy ez azért történhetett, mert a fogamzásgátlás és a terhesség megszakítás megszüntette a túlnépesedési nyomást.

Max Weber megállapítása a múlt század küszöbén azért nem volt teljes, mert az osztálytársadalmakon való túllépésnek csak az egyik feltételét tartalmazta, a lakosság puritán, racionális viselkedését. Ezt ki kellett volna egészíteni a fogamzásgátlás és a magzateltávolítás megoldásával. Ahol a fogamzásgátlók általános használatát megoldották, ott spontán létrejöttek a jóléti társadalmak. Az osztálytársadalom az olyan társadalmak felépítménye, amelyekben társadalmi szükségszerűség a halálozás fokozása. Ahol megszűnik a túlnépesedési nyomás, ott megszűnik az osztálytársadalom is. A túlnépesedő társadalmak csak osztályuralom felépítménnyel működhetnek. Ebből az következik, hogy minden túlnépesedő társadalom csak akkor maradhat működésképes, ha kikényszeríti az olyan magas halálozást, ami mellett a lakosság létszáma csupán 1-2 ezrelékkel nő.

Ezt az állítást a tény bizonyítja, hogy a gabonatermelő és a pásztortársadalmak népessége tízezer év alatt csupán év 1-2 ezrelékkel növekedett. Csak nagy járvány, vagy háborúzás következtében fordult elő, hogy a munkaképes lakosság létszáma tartósan az eltartó képesség optimuma alá csökkent. Fajunk mintegy tízezer éve nagyobb számban élt az élettereiben, mint amennyi mellett maximális lehetett volna az egy lakosra jutó jövedelem, valamint a fizikai és szellemi vagyon. Erre mégsem terjedt ki a társadalomtudomány figyelme. A társadalomtudományok képviselői soha nem vizsgálták, hogy minden osztálytársadalomban gyorsabban nőtt a lakosság száma és minősége annál, ami mellett optimális lett volna az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon. Ha ezt Marx megvizsgálta volna, akkor felismeri, hogy minden osztálytársadalomban gyorsabban nőtt a munkaerő mennyisége és minősége, mint amennyi a kereslete volt. Márpedig minden áru ára az értéke alá süllyed, ha kisebb a kereslete, mint a kínálata. A rabszolgatartó, a földesúr és a tőkés csak azért juthatott az értékénél alacsonyabb áron a munkaerő birtokába, mert a kínálata nagyobb volt, mint a kereslete. A munkaerő kizsákmányolása tehát nem azon múlt, hogy szívtelen volt rabszolgatartó, a földesúr, a tőkés, hanem azon, hogy a munkaerő árunak nagyobb volt a kínálata, mint a kereslete.

Az osztálytársadalmak működését azért nem érthették meg a társadalom kritikusai, mert figyelem kívül hagyták a tényt, hogy mind a gabonatermelés, mind a pásztorkodás, mind a tőkés ipar jobb életfeltételeket teremtett, mint amennyi mellett a születések és a halálozások között egyensúly legyen.

A termelésből élő Homo sapiens olyan faj lett, aminek a természetes szaporasága a 25 év körüli várható életkornak felet meg. A gabonatermelés és a pásztorkodás mellett egyre hosszabb lett a várható életkor, ennek megfelelően a népszaporulat. A magát termelőmunkával eltartó emberiség olyan faj lett, aminek a várható életkora a 20. század közepére a faját jellemzőnek a háromszorosára nőtt.

Egyetlen demográfusnak sem jutott az eszébe annak felmérése, hogyan nő a spontán népszaporulat a várható életkor függvényében. Pedig egyértelmű, hogy fajunk spontán népszaporulata mindaddig nő, amíg a várható életkor eléri a szexuális érettséget. Amikor a várható életkor meghaladja a szaporodásképességet, az öregkori életűek száma csökkenti a spontán népszaporulatot. Ez vált az első okává annak, hogy lelassult a spontán népszaporulat.

Ennél is nagyobb szerepet játszott az, hogy a 20. században a tudományos és technikai forradalom mindkét nemünk számára megoldotta a fogamzásmentes szexuális élet lehetőségét, és a nem kívánt terhesség megszakíthatóságát, az abortálást. Jelenleg a fogamzásgátlók és az abortuszok nélkül 3 százalék közelében lenne a népszaporulat, az elviselhető 1-2 ezrelékkel szemben. Ezt történik közel száz éve az emberiség szegényebb és kevésbé iskolázott részében. A már gazdag puritán Nyugat és Távol-Kelet országaiban spontán általánossá vált mindkét nemünk számára a fogamzásgátlók használata, és a nők terhességének a megszakítása. Ez azt jelentette, hogy a már gazdag és iskolázott puritán társadalmakban, az emberiség ötödében leállt a túlnépesedés.

1990-ben aztán még nagyon szegény, de puritán erkölcsű Kínában nemcsak a gazdaságot piacosították, de erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást is. Ennek hatására a világgazdaság legnagyobb sikerét érték el az egy lakosra jutó jövedelem, valamint a fizikai és szellemi vagyon növekedésében.

A túlnépesedést továbbra is csak a lakosság számának a növekedésében mérik. A helyes az volna, ha a munkaerő keresletének és kínálatának arányát mérnék. A tudományos és technikai forradalom, vagyis a 20. század előtt a gyermekhalandóság volt nagyon magas. Ugyanakkor a munkaképes korúkat meghaladók aránya nagyon alacsony volt. Az elmúlt száz évben a gyermekhalandóság még a legszegényebb társadalmakban is nagyon lecsökkent. Ugyanakkor a munkaképes kort meghaladók aránya többszörösére nőtt. Ebben a statisztika is jelentős szerepet játszik, mert csak a munkaviszonyban végzett munkát mérik.

A világgazdaság jelenlegi struktúrája.

Az elmúlt évben a világgazdaság 3.56 százalékkal nőtt. Ilyen mértékű növekedés csak a jelenkorban történt, de ennek jelentős hányada annak volt köszönhető, hogy évente 70 millióval, közel 1 százalékkal nőtt a létszámunk. Ez a növekedés azt jelenti, hogy mind az egy lakosra jutó jövedelem, mind a vagyon közel 1 százalékkal növekedhetett. Ezen belül megkülönböztetett sebességgel, a világátlag ötszörösnél is gyorsabban csak Kínában javult mind az egy lakosra jutó jövedelem, mind az az egy lakosra jutó vagyon.

1990-es Kínai reformok nélkül egészen másként alakult volna. Aligha fordult elő fajunk történetében, hogy a fajunk értéktermelése 3 százalékos, de akárcsak 1 százalékos lett volna. Jelenleg Kína nélkül harmad olyan gyors sem lehetett volna a fajunk érték termelésének a növekedése.

Kína ugyan az ipari forradalomig az egyetlen gazdasági szuperhatalom volt, aztán kétszáz éven át Nyugat-Európa, és a közvetkező száz évben a négy óceánokon túli angolszász ország is hozzátársult. Ugyanakkor Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet korábbi súlyát elvesztette, ugyanakkor a lakossága sokszorosan gyorsabban növekedett.

Egy gyermek jobb, mint a három.

A kínai egy gyermekvállalás bebizonyította, hogy sokkal eredményesebb az egy gyermek engedélyezése, mint a 3 százalékos népességnövekedés. Az 1990-es kínai reform azt bizonyítja, hogy a gyors népességnövekedés sokkal nagyobb társadalmi teher, mint az egyetlen gyermekvállalás kikényszerítése. Bebizonyosodott, hogy a családok az egyetlen gyermeküket viszonylag annál eredményesebben nevelik, minél szegényebbek és kevésbé iskolázottak a szülők.