Gondolatok Gary Becker elméletéről. Alkalom az új közgazdaságtan bemutatására.

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 08 19

I.

Gondolatok Gary Becker elméletéről.

Alkalom az új közgazdaságtan bemutatására.

Jó 65 éve kerültek a kezembe Max Weber munkái. Örökre megragadott a 20. század elején tett megállapítása: A jelenkor társadalmait csak a protestáns erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ezzel azt ismerte fel, hogy a jelenkor legfontosabb vagyona a szellemi vagyon.

A protestáns erkölcs helyett inkább egyértelmű lett volna puritán személetet mondani, mert például számos germán katolikus is puritánul viselkedik. Az pedig csak később bizonyosodott be, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a protestánsoknál is puritánabbak, és sokkal többen vannak.

Weber felismerése az óta bebizonyosodott. Ma már minden puritán viselkedésű nép vagy nagyon gazdag, vagy példátlanul gyorsan növekszik. De csak ezek. Ennek következtében az emberiség kétötöde tényként igazolja Weber felismerését.

Nemcsak Weber, de a közgazdaságtudomány máig sem számolt az osztálytársadalmak legfontosabb alépítményével, a túlnépesedéssel. Ez is érthető, mert nemcsak az ő korában, de még ma sem lett felismert, pedig általános jelenség az elmarat világban a példátlanul gyors népszaporulat. Minden osztálytársadalom ösztönösen fokozta a halandóságot, a társadalomtudományok mégsem ismerték fel a túlszaporodás fékhatásának szükségességét. Ennek tudatában azonban ki kell egészíteni Weber felismerését. A puritán népek társadalmai is igazán sikeresek csak akkor lehetnek, ahol létrejön az 1-2 ezreléknél nem gyorsabb népszaporulat. De még azt sem értik meg, hogy elmaradt országokban, az emberiség háromötödében a népszaporulat elérte a 3-4 százalékot, az elviselhető hússzorosát.

Weber zseniális felismerését tehát azzal is ki kell egészíteni, hogy a népszapult megállása nélkül a puritán erkölcsű társadalmak sem kerülhettek volna a bekövetezett fölénybe. Nehezen érthető, hogy a puritán társadalmak közel száz éve csak azért lehettek sikeresek, mert a lakosság túlszaporodása leállt. Mégsem fogalmazta meg senki, hogy a túlnépesedésnek mik voltak a feltételei.

Mikor áll meg a túlnépesedés?

A lakosság viselkedése puritán.

Az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 30 ezer dollárt.

A várható életkor eléri a 70 évet.

Az iskolázottság magasabb 12 évnél.

Általánossá válik a fogamzásgátlás.

Ez alól az öt feltétel teljesülése alól nincs kivételt, mégsem került megfogalmazásra.

Ezek után érthető, hogy Gary Becker Nobel díjas amerikai közgazdásznak az emberi tőke fontosságát hangsúlyozó elmélete felkeltette a figyelmemet.

Azon azonnal fennakadtam, hogy a tudásvagyont tőkének tekinti. Pedig a munkaerő nemcsak Marx, de a klasszikus közgazdaságtan fogalma szerint sem tőke, hanem vagyon. Ez a tévedés azonban nem zavarta a közgazdászokat, hiszen a tőkeként működő vagyont a klasszikus közgazdaságtan sem vagyonnak, vagy legalábbis minőségileg más vagyonnak tekintette mind a termőföldet és a bányakincset. Ezért az utóbbiakkal járó jövedelmeket járadéknak minősítette. Ebből fakadt aztán az, hogy a közgazdaságtan a járadékokat élvezőket nem is kizsákmányolóknak, hanem megérdemelt jövedelem élvezőinek tekintette.

Becker sem gondolt arra, ha a tudásvagyon human tőkének minősül, akkor az azzal szerzett jövedelem is kizsákmányolás. Itt derül ki, hogy a tőkének a többi vagyontól eltérő, megkülönböztetett szerepet adva, logikai hibát követek el. A klasszikus közgazdaságtan azért nem lehetett igazi iránytű a társadalmi események közötti eligazodásban, mert a tőkének nem vagyonszerepet adott, vagyis a profitot nem a vagyonhiányból származó járadéknak tekintette. A járadékok is olyan vagyoni jövedelmek, ami a hiányból fakadnak.

A rabszolgatársadalom is csak ott vált a termelésből élő társadalmakra jellemző hiánnyá, ahol emberhiány volt. Ennek két formáját ismerem, egyik az időszámításunk előtti és utáni századok, a másik 17.-18. századi amerikai ültetvények rabszolgasága.

A Római Birodalom azért volt rabszolgatársadalom, mert az csak a városi lakosok birodalma volt, aminek élelmezését és luxuscikkekkel való ellátását csak a Közel-Keletről tudta biztosítani. Ez távolsági tengeri szállítást igényelt, ami megoldhatatlan feladattá vált, mivel a behozta azokat a kórokozókat, ami ellen a hajók legénységének, rajtuk keresztül a kikötők lakosságának nem volt immunitása. A hajók legénységének a halálozásáról ugyan nem találtam adatokat, de több százezren voltak, akik elképzelhetetlenül egészségtelen körülmények között egymást fertőzték. Ezek tovább adták a kórokozókat a kikötők munkásainak, azok pedig a lakosságnak.

Az történelmi tény, hogy az időszámításunkat követő évszázadokban megindult a mediterrán térségben a városok lakosságának pótolhatatlan halálozása. Nemcsak Róma, de a latin lakosságú kikötővárosok szinte megszűntek. Újjáéledésük csak akkor indulhatott újra, amikor Európa már képessé vált arra, hogy a városok környékén élők gondoskodhattak a lakosságának kenyeréről. Az első lakosságának kenyeréről is gondoskodni képes európai állam a Frank Birodalom volt. Még ez után is néhány századnak kellet eltelni, amíg a mediterrán térségben latin etnikumú városok újjá születhettek. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a sötét középkorban, a mediterrán térségben, először csak mohamedán, mór, zsidó etnikumú lakosok városai voltak, csak Konstantinápoly és Andalúzia térségében. Szinte az első újra latin etnikumú világváros a semmiből újjáépült Róma volt.

Európa történelmének alakulása szempontjából fontos döntése volt a Római Szenátusnak, hogy az új, Konstantin császárról elnevezett fővárost a Márvány Tenger egyik öblében építik fel. Ekkor ugyanis Anatólia fontosabb birodalmi háttérnek számított, mint az Appennin Félsziget.

A 17.-19. századi amerikai rabszolga ültetvények.

Ezeket is a munkaerőhiány hozta létre. Amerika őslakóit, az indiánokat mintegy tizedére csökkentették az európai bevándorlók által bevitt betegségek. Ugyanakkor óriási európai piaca lett a nádcukornak, a dohánynak, a gyapotnak, amelyek termelése akkor még nagyon munkaigényes volt. Az európai telepesek már nem vállalak rabszolgamunkát, elsősorban parasztok, farmerek akartak lenni. Rabszolgának csak az Afrikában elrabolt, megvásárolt négerek voltak alkalmasak, ugyanakkor ezek az európai kórokozókkal szemben immunisak voltak.

Becker figyelmen kívül hagyta, hogy a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a minőségi munkaerő hiánycikk lett, megszűnt a munkaadónak kiszolgáltatottja lenni. A jelenkori közgazdaságtan sem veszi tudomásul. A munkaerő felső kétharmada olyan áru, aminek nagyobb a kereslete, mint a kínálata, ezért a vevővel szemben fölényben van. Márpedig a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen keresletet támaszt a minőséi munkaerővel szemben. Erre nemcsak Marx, de a klasszikus közgazdászok sem gondolhattak. Ennek tudatában nem lehetne azt állítani, hogy a munkaadó azért zsákmányolja ki a munkást, mert tőkés. A tőkés is csak akkor képes a munkását kizsákmányolni, ha annak minőségi és mennyiségi kínálata meghaladja a keresletét. Aki ezt felismeri, az nem állíthatja, hogy a kizsákmányolás akkor szűnhetik meg, amikor a tőkéseket kisajátították. Ahol munkaerő felesleg van, ott bárki legyen a munkaadó, akár a proletárdiktatúra tejhatalmú állama is, feltartóztathatatlan a kizsákmányolása.

A bolsevik diktatúrában ugyan határtalan volt a munkaadó állam hatalma, de mivel az erőltetett iparosítás munkaerőhiányt teremtett, a munkás lett az úr. A társadalomtudósok utólag is csak azt látják, hogy a vállalati igazgató és a párttitkár azt rúgott ki, akit akart, de nem rúgta ki, mert nem tudta volna pótolni. Ezért aztán az igazgatók és pártitkárok csak a bürokraták felett éltek a hatalmukkal, a munkások felett ugyanis nem volt hatalmuk.

Marx tehát súlyosan tévedett, amikor azt hirdette, hogy a proletárok erőszakkal is megszerezhetik a hatalmat, nem vette tudomásul, hogy munkáshatalom csak ott lehet, ahol munkáshiány van. Mivel minden osztálytársadalomban a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálata volt a jellemző, a munkaadók voltak az urak.

Becker sem ismerte fel, hogy a minőségi munkaerő hiánycikk, ezért ezek hatalmi pozícióban vannak. Vagyis a munkaerő ma is csak akkor élvezheti a szabadságát, ha olyan szakmában olyan képességet kínál a piacon, amiben nagyobb a kereslet, mint a kínálat.

Ezzel eljutottam az értékelmélet elutasításához.

Semmi értelme nincs annak, hogy az árak az érték körül ingadoznak, vagyis az árak centruma az érték. Az áraknak nincs centrumuk, azokat a kereslet és kínálat aránya alakítja. Ahol a kereslet a nagyobb, ott az eladó jut nyereséghez, ahol a kínálat nagyobb, ott a vevő keres, azaz járadékot élvez. Ez egyaránt igaz minden árura, szolgáltatásra, vagyontárgyra és termelési tényezőre, a munkaerőre is.

Ezért a human capital helyett tudásvagyonról kellene vizsgálódni.