Kopátsy Sándor EG 2017 08
21
II.
Gondolatok Gary Becker elméletéről.
Alkalom az új közgazdaságtan bemutatására.
Becker tudomást sem vesz arról,
hogy mintegy háromezer éve a magas-kultúrákban a művészetek és cirkuszi sportok
nem osztályra tagoltan működtek. Ezen a
két terülten nem volt osztálytársadalom, ezek úgy működtek, ahogyan a jelenkor
fejlett társadalmakban a munkaerő egészének szellemi vagyonát gyarapítani
kellene. A művészeket és a hivatásos sportolókat nem származási, hanem
képességük alapján, minél korábban és homogén képességű csoportokban oktatták.
Ez a képzési mód a művészek
esetében eleve kiválóan műkötött, az ókorban is máig megcsodált művek születtek
annak ellenére, hogy ezek számára is kemény megkötések voltak. A szobrászatban
és az építészetben szinte mindennel próbálkoztak, amit a kor technikája
megengedett. Olyan több ezer éve készült szobrok és épületek maradtak meg,
amelyek esztétikai értéke ma is csúcsot jelent. A költők számára kemény formai
szabályok voltak. Szinte a jelenkorig fennmaradtak olyan formai szabályok
voltak kötelezők, mint a versek szavainak, sorainak szabályozása. Ez sem volt
akadálya annak, hogy csodálatos művek szülessenek.
A régi korok sportjainak
teljesítményei ugyan jelentősen elmaradtak a jelenkorban elért eredmények
mögött. Az atlétika és az úszás eredményei az elmúlt száz évben is elképesztő
módon fejlődtek. Ezt elsősorban a tudományok bevonásának köszönhetjük. Nem
lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy a mai ember közel fél méterrel
magasabb, nagyobb testű, mint akárcsak pár száz éve volt.
Arról nem ismerek adatokat,
hogyan hatottak az agyunk kapacitására a jobbéletfeltételek, a nagyobb
szervezet. Amennyire a testmagasság növekedésének óriási irodalma van, az
agyunk nagyságának változásával még nem találkoztam. A jelenkori agykutatás
ugyan feltárta, hogy az agyunk kapacitása jelentősen növekszik a születés
turáni első négy évben. De arról nem számolnak be, hogyan nő ebben a négy évben
az agyunk.
Erre ugyan némi támpontot adnak a
finn adatok, akik nyolcvan éve mérik az újszülöttek testsúlyát, testhosszát és
agyának körméretét. Az derült ki az ötévenkénti életpályamérésekből, hogy a
jobban kihordott magzatból értékesebb állampolgárok lettek. Ennek alapján
állítom, hogy az állampolgárok várható társadalmi értéke jelentősen függ a
magzati fejlődés minőségétől. Ennek alapján állítom, hogy a következő generáció értéke, tehát teljesítménye jelentősen függ a
magzatok kihordásának minőségétől. Ezen jobban múlik a társadalom
teljesítménye, a következő generáció mértéke, mint a politikai demokráciától.
Ezért a jobb kihordás jutalmazása fontos társadalmi érdek volna. A gyakorlatban
azonban százszor annyit fordít az egészségügy a koraszülöttek megmentésére,
mint a jó kihordás jutalmazására.
Ezért annak, aki az emberek társadalmi, szellemi értékének a
maximalizálására törekszik, ezzel kellene kezdeni. Becker erről említést sem
tesz.
A magzat várható társadalmi értéke ugyan már a párválasztással
kezdődik. Az állattenyésztők kezdettől fogva nagy súlyt helyzetek a
párosítás minőségére. Ennek ellenére a társadalomtudományokban ez fel sem
merült. Néprajzos ismereteim szerint a nép ezt mindig figyelemmel kísérte. A férjek esetében szinte csak a fizikai
erejét értékelték. Joggal, mert az sokkal fontosabb volt, mint a szellemi
képesség. A feleségek értékelésében a szülőképesség volt az első. Azt nézték,
milyen széles a csípőjük. Csak ezt követte a munkabíró képességük.
Az Egyesült Államokban sem
jutalmazzák a magzatok jó kihordását, de 15 éve nagy figyelmet fordítanak a
szókincsükre. Ezt ugyan Becker nem érhete meg, de ma már tudományos igazságnak
tekintik, hogy a várható iskolai eredmény elsősorban a négy éves korig
megszerzett szókincstől függ. Ezért előtérbe állították a gyermekközösségekben
való részvételt, a bölcsödét és az óvodát. Mára
tudományosan elismertnek tekinti, hogy az ember abban is különbözik a biológiai
elődeitől, hogy az agy kapacitásának növekedése a születét követő négy évben is
tart.
Ezért a pedagógiának az oktatással
az iskolakezdés előtti agyfejlődéssel is foglalkozni kellene. Ennek ellenére
szinte erkölcsi bűn felmérni, hogyan függ a várható iskolai eredmény a szülők
anyagi helyzetétől, iskolázottságától. Ha ezt felmérnék, kiderülne, hogy az
eredményes oktatás elsősorban a szülői háttéren múlik. Ez a gyermekkoromban
spontán megvalósult azzal, hogy középfokú képzésbe szinte csak az úri
középosztály és a zsidó polgárság gyermekei kerültek, tehát viszonylag homogén
csoport.
Ennek ellenére, számomra
egyértelmű volt, hogy a legtöbb tantárgyban nagyon heterogén összetételű az
osztály. Ezt akkor csak a vallásoktatás vette figyelembe azzal, hogy az azonos
vallású diákok tanulták a hittant. Matematikát, éneket, nyelvet, testnevelést
minden diák együtt tanulta annak ellenére, hogy a képességünk szinte minden
tantárgyban nagyon heterogén volt. Azt, hogy ez lehetelten feladat, diákként
megéltem. A műszaki tantárgyakban a legjobbak, nyelvekben a gyengék közé
tartoztam. Aztán később egyetemi tanárként megtanultam, hogy heterogén
képességű tanulócsoportokat nem lehet hatékonyan képezni. Pedig az egyetemekre
már szakosodott képességűek mennek.
Párválasztás, gyermekvállalás, iskola előtti képzés.
Ma már meggyőződésem, hogy korunk legnagyobb előnye, már gazdag
puritán társadalomban, olyan szülők gyermekének születni, akiknek az adottsági kedvezők.
Az osztálytársadalmakban a
legnagyobb szerencse az uralkodó osztályba születés volt. Ez ritka szerencse
volt, mert az uralkodó osztályba legfeljebb minden húszadik gyermek
születhetett.
A jelenkorban az a szerencse, ha
valaki a már gazdag puritán társadalomban születik. Ez már sokkal nagyobb
eshetőség, hiszen az emberiség ötöde ilyen. Igaz ugyan, hogy ezekben viszonylag
kevesen, az újszülöttek legfeljebb tizede születik ilyen szerencsésen.
A családok másik ötödét a kínaiak
teszik ki. Ezeknek a felnevelése is sikeres, de nehéz, mert szegényen kell
kezdeni. Itt pedig azért születnek viszonylag kevesen, mert egyetlen gyermeket
vállalhatnak. Itt még csak harmad annyi gyermek születik, mint a szegény
társadalmakban. Az újszülöttek hatoda ilyen szerencsés.
Becker nem is érinti ezeket az emberiség egészét jelentő arányokat. Ő
szinte csak az Egyesült Államok helyzetét vizsgálja. Azon belül is súllyal
szinte az iskolában szerzett tudással foglalkozik.
Azt a tényt is, hogy az Egyesült
Államok oktatási rendszere az ország gazdagságához, és a ráfordított
költségekhez viszonyítva gyengének minősül, csak azzal érinti, hogy ott a
diákok etnikai, családi háttere, a latinok és a négerek estében viszonylag
gyenge.
Minden kultúrának más oktatási rendszerre volna szüksége.
Becker is gondosan megkerüli
annak kimondását, hogy az ország három legjelentősebb etnikumát nem lehet közös
iskolarendszerben hatékonyan képezni.
A két legeredményesebben oktatható etnikum a puritán nyugati és távol-keleti.
Az utóbbiak lényegesen jobbak,
de viszonylag kevesen vannak.
A latin-amerikaiak oktathatósága lényegesen gyengébb. Ezeket
legfeljebb egyetemi szinten lehet a puritánokkal közös oktatásban részesíteni.
Oda azonban harmad akkora arányban mennek.
A négerek még a latin-amerikaiaknál is lényegesen kisebb hatékonysággal
oktathatók. A társadalomba épülésük érdekében az elmúlt hatvan év során
sokat tettek, de többre mennének, ha az alapfokú képzésüket képességükhöz
mérték.
A homogén társadalmú állam fölénye.
Becker nem vette tudomásul az Egyesült Államok megosztott társadalmát. Abban
nagyon igaza volt, hogy a jövőben az a társadalom élvezheti a fölényét, amelyik
jobban képes növelni a szellemi vagyonát. De azt nem vette figyelembe, hogy erre
csak a homogén puritán társadalom képes.
Weber felismerése a puritanizmus
fölényét, Becker nem. Ezt neki, mint európai kultúrájú zsidónak nehéz volt
tudomásul venni. Izrael állama ugyan az európai zsidóság érdeme, de hibáztak
abban, hogy a zsidó vallás hívei között csak az európaiak puritánok, a
közel-keleti zsidóság nem puritán, hanem közel-keleti. Ugyanúgy nehéz belőlük
puritánt nevelni. Súlyos tévedés volt az európai és közel-keleti zsidók közös
állama. Az európai zsidóság még a közel-keleti térségen belül is csodákra képes,
de a közel-keletieket átnevelni szinte lehetetlen feladat.
Olaszországban megtanultam, hogy
a közös nyelv s a közös vallás sem elég. Észak és Dél Olaszország két
alapvetően eltérő kultúra. 150 éves közös államiságunk szinte semmi eredményt
nem hozott az egymáshoz hasonlóvá válásra. Az észak-olaszok önmagukban franciák
lehettek volna, a dél-olaszok pedig Görögország szintjén maradtak volna. Ezt
ugyan Weber nem fogalmazta így meg, mert előtte senki sem látta. A puritán
társadalmak fölénye csak akkor bontakozhat ki, ha a lakosság egésze puritán.
Az európai zsidóság a világ leginkább fejlődésre alkalmas etnikuma, a
közel-keltei pedig a legkevésbé az. Az európai zsidóság máig a világ legjobb
adottságú etnikuma, a közel-keleti pedig a legkevésbé az.
Hússzor nagyobb mennyiségben
elmondható ez az Egyesült Államok protestáns etnikumairól is. Ma ez a világ
leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma, de a lakosság harmada latin és
afrikai, akiknek a színvonala harmadnyi, annak ellenére, hogy a latin
amerikaiak és a négerek is ott a leggazdagabbak. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy a négy óceánokon túli
angolszász ország között az Egyesült Államok a negyedik.
Nagyon sokat mond az a tény, hogy
az ENSZ tíz legfejlettebb tagországa protestáns, közöttük tízedik az Egyesült
Államokban a legmagasabb a nem puritán etnikumúak aránya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése