2016. február 22., hétfő

Ez a társadalom már nem az a társadalom

Kopátsy Sándor                  EH                  2016 02 16

Ez a társadalom már nem az a társadalom

I.
A lakosság mennyiségéről a minőségére fordult

Az osztálytársadalmak számukra elkerülhetetlen halálokozását három módszerrel oldották meg.
Az értéktermelők nyomorát fokozták.
A hadikiadásokat magas szinten tartották.
A tudásvágyat üldözték.
Azt hogy az emberiség kétötöde már nem osztálytársadalomban él, azzal is bizonyítottam, hogy mindhárom területen alapvető fordulat következett be. Most ezt bizonyítom.

Az értéktermelők nyomorának fokozása.

Az uralkodó osztály az értéktermelő többség jövedelmének jelentős hányadát elvonta, illetve a munkájának jelentős hányadát a saját céljaira használta fel. Ennek legkarakterisztikusabb formája a feudális társadalom volt, ahol a földesúri osztály, a lakosság alig egyetlen százaléka jobbágyok között osztotta fel a földjét, amiért a termés tizedét hajtotta be, és bizonyos szoláltatásokat vett igénybe. Ehhez járult a katolikus egyház, ami a termés kilencedét kapta agyházi adó címén. Azt mondhatjuk, hogy a jobbágy által termelt érték 25-30 százalékát vonta el. Ez a kizsákmányolás értékarányos volt. Ezért aztán mind a jobbágycsalád jövedelme, mind a földesúré az időjárástól függő volt.
Sokkal egyszerűbben jelent ez meg a tőkés osztálytársadalomban, ahol a tőkés megvásárolta a munkás munkaidejét, az e felett termelt jövedelmet pedig megtarthatta. A munkásnak nem volt érdekeltsége abban, hogy mennyi értéket termel, a tőkés jövedelme azonban a döntései hatékonyságától függött. A munkás kizsákmányolásának a mértéke a munkaerő kínálatának és keresletének arányától függött. Ez az arány ugyan változatott, de mindig a munkaerő túlkínálata volt a jellemző, ezért a bére mindig értéke alatt volt. Az állami bevételek a fogyasztást terhelő adókból származott. A legnagyobb forrást az állami monopóliumok, só, dohány, gyufa, cukor forgalmi adója volt.
Az osztálytársadalmak újraelosztását az értéktermelők jövedelmének drasztikus csökkentése, és jövedelmek drasztikus differenciálása jellemezte. A többség nyomárnak fokozása azért volt szükségszerű, mert a túlnépesedést féken kellett tartani.
Az értéktermelők, ha elfogyaszthatják az általuk termelt értéket, gyorsan, százalékokkal szaporodtak volna, az eltartó képesség pedig nagyon lassan, legfeljebb 1-2 ezrelékkel volt növelhető.
A jelenkori fejlett társadalmakban azonban a 20. század során, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a világlakosságának ötödében leállt a túlnépesedési nyomás, a minőségi munkaerőben hiány keletkezett, ezzel megszűnt az osztálytársadalmi felépítmény, vagyis a halálozás fokozásának és a tudásvágy elnyomásának a szükségszerűsége.
A nyomor fokozását felváltotta az általános jólét növelése.
A politikai hatalom jövedelem elvonásának aránya inkább nőtt, mint csökkent. A fejlett társadalmak a megtermelt nemzeti jövedelemnek 25-40 százalékát vonják el. Már az elvonás is progresszív, nivellálja a megtermelt jövedelmet.
A minőségi változás azonban a visszaosztásban van. Az elvont jövedelem egyre nagyobb hányadát az öregek ellátására, a lakosság egészségvédelmére, a gyermeknevelés támogatására, az oktatásra, a munkanélküliek támogatására, a rokkantak segélyezésére és az infrastruktúra fejlesztésére fordítják. Ezek a megtermelt jövedelmeket jelentősen nivellálják.
Ennek ellenére még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogyan oszlik meg a nemzeti jövedelem termelése, és hogyan annak elfogyasztása. Ebből kiderülne, hogy a jelenkori fejlett társadalmak és az osztálytársadalmak közt nemcsak mennyiségi, de minőségi különbség is van.

A hadi kiadások magas színvonala.

Az osztálytársadalmak hatezer éve alatt a hadikiadások emésztették fel a nemzeti jövedelem ötödét. Ennek nagyságát ugyan elrejtették azzal, hogy a katonai szolgálatokat a legénység számára állampolgári, illetve hazafiúi kötelezettségnek minősítették. Még nem találkoztam olyan felméréssel, hogy milyen veszteség érte a társadalmat azzal, hogy a hadsereg legénységi állományát kivonták az értéktermelésből. Ezt a veszteséget még a háborús veszteségek között sem szerepeltették. A katonai kiadások között csak az állomány étkeztetése és ruházata szerepelt. Bizonyos fizetés csak a zsoldos hadseregben volt figyelembe véve. Jelenleg ez a hadikiadások jelentős hányada az állomány fizetése.
Jelenleg a fejlett államok között az Egyesült Államok költ a legtöbbet a haderejére, a nemzeti jövedelmének valamivel 3 százalékánál többet. Ezzel olyan katonai fölényt ér el, amire a világtörténelemben nem volt példa. Nagy Britannia, Franciaország és Németország túllépi, Japán pedig eléri az 1 százalékot. A fejlett demokráciákban a hadikiadások aránya a száz év előtti osztálytársadalmakra jellemzőnek a tizedénél is kevesebb lett.
Aránytalanul magas a fegyverkezési kiadás az eszelősen fegyverkező bolsevik diktatúrában, Észak-Koreában, talán 30 százalék, a feudális Szaúd-Arábiában 13 százalék, és Oroszországban 6 százalék. Észak-Korea társadalmi deformáció. A másik kettő pedig a jelenlegi és a várható olajárak okán kénytelen lesz a hadikiadásait csökkenteni. Külön figyelmet érdemel Kína, ahol a nem egészen hihető adataik szerint alig több mint 1 százalék a hadikiadások súlya. De, ha ennek kétszerese volna, akkor is világtörténelmi jelség, hogy nem esett abba az önpusztító fegyverkezési verseny csapdájába, amibe belepusztult a Szovjetunió.

A tudásvágy elnyomása.

A legnagyobb fordulat ezen a téren történt. A tudásüldöző osztálytársadalmakból a tudásmaximalizáló társadalom lett. Ennek ellenére még az sem tudatosult, hogy ezt már Max Weber felismerte azzal, hogy megállapította a protestáns erkölcsű társadalmak fölényben vannak a többi kultúra társadalmival szemben. Jó száz évvel később a felismerését módosítani kell. A Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmaiban a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, ezekkel a népekkel egyetlen más kultúra nem lehet versenyképes. Ez a fölény abból fakad, hogy a puritán viselkedés felel meg a legjobban a tudomány és a technika igényének.

II.
Felgyorsultak az általunk okozott változások

Sokáig csak annak a felismerésemnek örültem, hogy a természeti környezetünk változásaitól függ a fejlődésünk. Ezt először azzal bizonyítottam, amikor felismertem, hogy fajfejlődés csak a megváltozott természet környezet eredményezhet. Ezt a fajon belüli fejlődésre a jégkorszak végét okozó klímaváltozás társadalmi átalakulást okozásával bizonyítottam.
Azt, hogy a jelenkorban minden nagyon gyorsan változik, tényként ugyancsak korán felismertem. Sokszor leírtam, még többször elmondtam, hogy az életem során többet változott az emberek élete, mint előzőleg több ezer év alatt. De szinte máig megmaradtam annál, hogy csak a tőlünk kívüli okok változtatnak a természeti környezeten.
Azt csak most ismertem fel, hogy a jelenkorban már mi magunk változtatunk az életvitelünkön, és ezek a változások már fontosabbak, mint amelyek tőlünk függetlenek.
Ezt jól illusztrálja a jégkorszak végét okozó, és a ma folyó klímaváltozás. Az előbbiben semmi szerepünk nem volt, a mostanit pedig csak mi, emberek okoztuk. Ezen aztán fennakadtam, mert mi sokkal nagyobb és gyorsabb változásokat okozunk saját életvitelünkben, mint a felmelegedés.
A létszámunk változása.
Az előző fejezetben azt írtam, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben évente a létszámunk százalékokkal növekedhetett volna, ha képesek lettünk volna a spontán szaporodásunkat eltartani. Ezzel szemben az elmúlt száz év során ötször annyival nőtt a létszámunk, mint előtte közel 200 ezer év alatt. Ráadásul, ezt a százszor nagyobb éves népességnövekedés eltartása jobb, mint valaha volt. Most sem jó, de még senki sem merte kimondani, hogy ilyen jó soha sem volt. Pedig ezt könnyű azzal bizonyítani.
Ma a fajunk átlagos várható életkora közel kétszerese a száz évvel korábbinak.
Az utóbbi száz évben többel nőtt az átlagos estmagasság, mint előtte bármelyik ezer év alatt.
Száz éve az emberiség többsége alultáplált volt. Ma már több a túlsúlyos ember, mint krónikusan alultáplált.
Kétszáz éve a népesség kisebb százaléka hagyta el egynapi járóföldnél távolabb a lakóhelyét, mint amennyi naponta az országát is elhagyja.
Azt csak becsülni tudom, hogyan alakult az elmúlt ötszáz évben a diplomások aránya. Csak a magyarországi adatokat tudom megbecsülni. Száz éve a diplomások aránya még nem érte el az 1 százalékot, azok kétharmada is pap vagy pedagógus volt. A műszaki diplomás pedig a tizedük sem volt. Köztük a lányok aránya a fiúkénak a százada sem lehetett. Ma a beiratkozók nagyobb fele lány. Az ilyen társadalmi változások ugyan sokkal fontosabbak azoknál, amiket a politika történetében buzgón tanítanak.
Ezeknél is sokkal nagyobb és gyorsabb változások következtek be a telekommunikáció és az elektronikus számítógépek területén, arról, hogy ennek mi lesz a tudatunk alakaulására gyakorolt hatása, fogalmunk sem lehet. Erre akkor döbbentem rá, amikor azokat az adatokat olvastam, hogy az Egyesült Államokban több millió négyéves gyermek szókincsét mérték fel, és ebből kiderült, hogy az alsó és a felső tized között 1:5 a különbség. A gyermekkori szókincs nagyság azonban jelentősen kihat az agyfejlődésünkre, ezen keresztül az iskolai eredményünkre. Nem nehéz ennek alapján felmérni, hogy milyen hatása lesz, hogy a mai gyermekek többsége már világhálós televízió, mobiltelefon és számítógép mellett nő fel. Azt pedig csak következtetni lehet, hogy mekkora volt a négyéves gyermekek szókincse száz éve, és mekkora ma.
A gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák, hogy a tudományos és technikai forradalom milyen mértékben gyorsította fel az egy lakosra jutó teljesítményeket. Még addig sem jutottak el, hogy a gazdasági teljesítményt nem az összesre, nem az országokra, hanem egy lakosra kell mérni. Ez azért lenne fontos, mert az osztálytársadalmak teljesítménynek viszonylag kis hányada érintette az értéktermelők jövedelmét, annál jobban az uralkodó osztályét.
Az ipari forradalom világtörténelmi jelentősége ugyan nem vitatható, de legalább megemlítést érdemelne, hogy a lakosság többségét negatívan érintette. A céh- és a háziipart felszámolta, pedig azoknak volt is pozitív szerepük. Nagyobb hiba annak elhallgatása, hogy a proletárok többségét a jobbágyok gyerekei alkották. Azok pedig kiszolgáltatottabbak, rosszabb életre kényszerültek, mint a falusi jobbágyok.
Az osztálytársadalmak közös jellemzője volt az értéktermelők kizsákmányolása, a halálozásuk magas szinten tartása.
Ezzel szemben a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben a munkaerő nagy többségét egyre jobban meg kell fizetni, és ezzel a minél jobb munkára késztetni.
A világgazdaság történetében először fordult elő, hogy az értéktermelő munkaerő jövedelme az átlagos jövedelemnél gyorsabban nő. Ma a norvég vagy a szingapúri munkás keresete között nem kisebb a különbség, mind az egy főre jutó jövedelemben. Ennek következménye, hogy a világ szegény társadalmaiban a lakosság nagy többsége szegényebb, mint a leggazdagabb társadalmakban a legalsó tized. Ráadásul ez a tény, a kommunikációs technikáknak köszönhetően előtte is láthatóvá válik. Ezért állt elő az a helyzet, hogy a világ szegény háromötödében a lakosság olyan életfeltételek mellett él, amit felcserélne azzal, ha a gazdagok alsó tizedébe lehetne. Vagyis jelenleg mintegy 2 milliárd ember vágyakozik arra, hogy a gazdagokban szegény legyen.
Az a 2 milliárd ember számára csak a gazdag Nyugat, vagyis 1 milliárdnál is kevesebb puritán nyugati ország a vonzó. Ezek befogadó képessége legfeljebb a lakosságuk néhány ezreléke, azaz néhány millió lehet. De ebből is csak azokat látják szívesen, illetve azok jelentenek számára értéket, akik olyan minőségűek, hogy a saját társadalmukban is értéket jelentenek.
A fejlett társadalmak csak olyanokkal járnak jól, akik a saját társadalmukban az élcsapatba tartoznak.

Ez most világosan jelentkezik, hogy a fejlett Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok által instabillá tett Közel-Keletről olyanak özönlenének a néhány fejlett nyugat-európai demokrata országokba, akik ott képtelenek beépülni, de otthon a társadalmi fejlődés motorja lennének.

Egy olyan táblázat, ami szinte semmit sem mond

Kopátsy Sándor                  PG                  2016 01 18

Egy olyan táblázat, ami szinte semmit sem mond

A The Economist elfogadottan a világ legjobb közgazdasági hetilapja. Én is ebből merítettem a legtöbb fontos új gondolatomat, többet, mint az újságokból összesen. Különösen szeretem a borítólap belső oldalán közölt táblázatokat. De ezt a szaklapot sem lehet leszoktatni arról, hogy az országokat nem lehet összevetni azon az alapon, hogy mennyi lesz az ország nemzeti jövedelmének növekedése a folyó év során.
Azt is vitatom, hogy egyetlen év várható egy főre jutó nemzeti jövedelme hogyan fog növekedni, de az már százszor annyit mondana, mint az egy esztendő. De erre még visszatérek.
Maradjunk a közölt táblázatnál. Ez feltűnteti, melyik tíz országban hogyan fog a megtermelt nemzeti jövedelem ebben az évben a nemzeti jövedelem leggyorsabban növekedni, illetve csökkeni.
Kezdem a csökkenésekkel.
A tíz ország között csak egynek, Brazíliának van világgazdasági jelentősége.
Nem jelentételen valamilyen szempontból a maga körzetén belül Európában az euró övezeti tagságával legjobban tönkretett, eladósított, de egyébként is lassan növekvő Görögország, Latin-Amerikában az olajából élő Venezuela, valamint a Közel-Keleten a Nyugat által tönkretett Líbia és Szíria.
Egyszerűbb lett volna ezek esetében is a nyersanyagárak csökkenésére hivatkozni, azzal, ezekben a csökkenés ez előző évben még nagyobb volt, tehát egy lecsökkent bázishoz nem szabad a további csökkenést jellemzőnek tekinteni. Ennél sokkal többet mondana a kevesebb. De ha három évre mutatná ki a csökkenést, akkor az adatok sokkal többet mondanának, és köztük lenne minden sok olajt termelő ország, közöttük is a két legnagyobb vesztes, Szaúd-Arábia és Oroszország is. Az első jelentősége, hogy a legnagyobb és a legolcsóbban termelő, a második azért mert a legnépesebb, és a legerősebb hadsereggel rendelkező európai ország.
Értelme azonban csak annak volna, hogyan rendezte át a bányajáradékok és a palaolaj megjelenése okán töredékére zuhant bányajáradékok a világgazdasági erőviszonyokat.
Ez a mondandó is csak akkor volna értelmezhető, ha egy lakosra és legalább öt évre vetített adatokkal illusztrálnák, és a jelentéktelen országokat kihagynák.
Folytatom a gyorsan növekvőkkel.
Itt is azzal kezdem, hogy a tíz felsorolt ország lakossága harmada Indiáénak, és Vietnámmal a többi ország közel hússzorosát jelentik. A bogarakat és az elefántokat nem szabad összehasonlítani.
Az első tíz között két jelentős ország van India és Vietnám. Ezek önmagukban tízszer nagyobbak, mint a másik nyolc együtt. Az ugyan felháborít, de nem lep meg, hogy a The Economist Kínát kihagyja, hiszen néhány éve azt bizonygatja, hogy Kína növekedése lelassult. Azt figyelmén kívül hagyja, hogy az egy lakosra vetített jövedelme a legnagyobb, és a növekedés volumene nagyobb, mint a másik tízé együttvéve. A primitív hiba pedig az, hogy a 10. ország Djibouti nemzeti jövedelme 6.4 százalék, Kínáé pedig 6.8, amivel a 2. helyen lenne.
De a The Economist szerkesztőségétől azt is el lehetne várni, hogy megemlítsék, a nyersanyagárak csökkenés súlya Indiában és Kínában a legjelentősebb. Ezt azonban Indiában nagyobb mértékben lerontja a népesség gyors növekedése.
Kína teljesítményének leértékelését a nyugati politikusok és közgazdászok túlzott liberalizmusukkal magyarázom. Képtelenek tudomásul venni, hogy a politikai diktatúra is képes lehet gazdasági csodára. Kínának az egy lakosra vetített teljesítménye még csökkenve is a legsikeresebb demokráciákénak háromszorosa, az EU átlagának pedig négyszerese.

Végül azt teszem hozzá, amit hatvan éve hirdetek, hogy a tőkés osztálytársadalmak teljesítményét még megengedhető volt önmagában összevetni. A jelen világban azonban súlyos torzítást okoz, ha a vagyonnövekedést figyelmen kívül hagyják. Minden társadalom feladata, hogy a vagyona a jövedelmével arányosan növekedjen. Ezt a követelmény azonban csak ott teljesülhet, ahol a lakosság növekedése nem haladja meg az 1-2 ezreléket. Ezt a követelményt a közgazdaságtudomány azonban következetesen figyelmén kívül hagyja.

2016. február 17., szerda

A fejlett világban tanuló egyetemisták

Kopátsy Sándor                EO                    2016 02 08

A fejlett világban tanuló egyetemisták

Mindig keseregve fogadom a nagy nemzetközi hírcsatornák jelentéktelen és bárgyú híreit. Hetek telnek el, amíg valami fontos eseményről is beszámolnak. Az ilyeneknek is a kilenc tizedét a The Economist közli.
Most ilyennek tartom a Tudás határok nélkül címmel közölt adatokat az egyetemeke tanuló külföldi diákokról. Ezek száma 2000-ben 2 millióan voltak, ma már 4.5 millióan vannak, és 2025-ben a szakma várakozása szerint 8 millióan lesznek. Tehát 25 év alatt négyszeresére nő a számuk. Ha így nő a számuk, a század végére 100 millióan lehetnek.
Az már régen zavar, hogy a középkori történészek mennyire keveset foglalkoznak az egyetemek történelmi szerepével. Pedig azok a királyok házasságainál sokkal jelentősebb szerepet játszottak. Ráadásul, akkor az egyetemi oktatás gerince a teológia és a pedagógia volt. Az oktatás nyelve pedig a latin volt. A jelenkor fejlett társadalmaiban pedig az utóbbi száz évben megszázszorozódott a műszaki tudományokban diplomát szerzettek aránya. Teológusok pedig alig vannak. Most a külföldön tanuló diákok kilencven százaléka angolul tanul.
Jelenleg a 4.5 millió külföldi egyetemista fele az öt angolszász országban tanul. Ezek fele pedig az Egyesült Államokban, ahol drága nemcsak az egyetemi képzés, de az élet is, mert gazdagok. Az idegen diákok szinte csak olyan országokból jönnek, ahol mind az egyetemi oktatás, mind az élet sokkal olcsóbb lenne.
Ezek olyan számok, amelyek nélkül nehéz megérteni nemcsak a jelenkor, de középkori Európa történelmét is. Diákkorom óta csodálom azokat a magyar fiatalokat, akik Krakkóba, Prágába, Bécsbe mentek egyetemekre. A vasút előtt az utazás még nem engedte meg, hogy a diploma előtt hazalátogathassanak. Az utazás maga is emberpróbáló volt.
Meglepetést okozott a négy angolszász országban a külföldiek aránya. Az Egyesült Államokban 5, Kanadában 10, Britanniában 15, Ausztráliában pedig 25 százaléka az egyetemi hallgatóknak külföldi. Ausztráliában a külföldi diákok oktatása jelenti a második legnagyobb devizabevételt. Csak a bányászat előzi meg. az összege 15 milliárd dollár.

Ausztrália és Kanada abban is az élen áll, hogy milyen magas a véglegesen ott maradók aránya. Ez a két ország felismerte, hogy a hazai lakosság fogyását, illetve elégtelenségét a legeredményesebben úgy lehet megoldani, hogy ott végezhetnek egyetemet, ha tízévi munkát ott vállalnak. Ez esetben a családegyesítés is indokolt. Megvalósítja a népességpótlás egyetlen hatékony formáját, a társadalom felső harmadába kerülő munkaerő importját.

Három kívánságom

Tartalom


Kopátsy Sándor                 EE                   2016 02 13

Három kívánságom

A 94. éves születésnapom jól indul. Elképesztő ajándékot kaptam. Új, rendezettebb kiadásban megjelenik még egyszer a Történelemismeretem című és a kiadásra előszített könyvem, a Társadalomszemléletem rangos kiadótól. Ráadásul angol nyelven is. Ez az első születésnapom, amin örültem, hogy megéltem. Biztosan nem élnék, ha nem élvezhettem volna a szellemi munkáimnak a gyümölcsét. Azt ugyanis mindig tudtam, hogy néhány felismerésemnek mekkora értéke van. Ezek nekem mindig sokkal többet értek, mint az esetleges elismerés. Kielégített a meggyőződésem, hogy egyszer a halálom után valaki felfedezi, hogy ezt én már korábban felismertem, megfogalmaztam.
Ilyennek tartom, hogy harminc éve felismertem, hogy változatlan környezetben nincs biológiai fejlődés, nem jár a biológiai óra. Eddig senki sem értette meg, de egyszer közhellyé fog válni. Ezt még megpróbálom valahol eladni
Évtizedek óta abban is biztos vagyok, hogy a társadalomtudományok egyik jelenkori új személetű, nagyja vagyok. Ennek az életemben való elismerésében nem bíztam. Nem is tettem szinte semmit annak érdekében, hogy ez a képességem nemzetközileg felismert legyen. Ez is olyan szakja a tudományoknak, amiben elismerést csak angol publikációk hozhatnak. Az aktív angoltudásom mégsem fejlesztettem abban az irányban, hogy vakon, angolul gépelhessek, de akár diktáljak. Megmaradtam a passzív művelése mellett.
Amilyen jó a gondolkodásom, anélkül, hogy ezért megdolgoztam volna, annyira sok áldozatba került volna, hogy angolul publikálhassak. Szerencsére vártam, hogy ebben találok egyszer segítséget. Pár hete ez is megjött. Ígéretet kaptam arra, hogy a Történelemszemléletem című könyvem kiegészítem, profi szerkesztő elé kerül, és újra megjelenik. Kiadják a másik már kész kéziratomat is Társadalomszemléletem címmel. Mindkét könyvet angol nyelven is kiadják, sőt terjesztik is. Ennek is csak akkor van értelme, ha a kiadója tekintélyes.
Ezzel a legmerészebb álmom teljesülhet. Az elismerésem is megérhetem. Most már először van olyan tervem, hogy még néhány évet megélhessek. Soha nem voltam olyan helyzetben, hogy ilyen reális vágyam lehetett volna, mégis megéltem. Ez soha nem jelentette ugyan azt, hogy az elérteket kevesellem.
Gyerekkorom óta mindig azt éreztem, hogy szerencsés vagyok, mivel vágyaimnál sokkal többre vittem. Nem tudok egyetlen olyan felismerésemről, amit tudatos célratöréssel értem el. Mindent annak köszönhettem, hogy kíváncsi vagyok.
Most, hogy a társadalomtudományi ismereteimet tartalmazó két könyvem, gondosan előkészített kiadásban nemcsak megjelennek, de eljutnak mind az egyetemi fiatalokhoz, mind angolul a nemzetközi fórumokig, a legmerészebb vágyaim is sínre kerülnek. Ez már megvalósul a közreműködésem nélkül is.
Marad egy kis, szinte ötletnél nem sokkal több publikációm, amit huszonöt éve dédelgetek. Darwin nem vette észre, hogy a fajok fejlődése változatlan környezetben stagnál. Minél több a környezetváltozás, annál gyorsabb a fajfejlődés, vagyis változatlan környezetben áll a fajfejlődés órája. Az ember, az utolsó faj abban különbözik az elődeitől, hogy egyre inkább maga is környezetének változtatója, ezzel fejlődésének motorja lett. Az ipari forradalom, de még inkább a tudományos és technikai forradalom óta maga az ember egyre gyorsuló ütemben változtatja a környezetét.
Először az ember az önözéses gabonatermeléssel lett a környezetének alapvető megváltoztatója. A kínai önözhető folyamvölgyek, a Nílus elárasztott völgyében szinte semmi nem maradt az eredeti természeti környezetből. Általánosan elmondhatjuk, hogy a társadalomfejlődés ott jutott magasabbra, ahol az ember a természetet jobban az igényeihez igazította. Ennek ellenére még mindig az eredeti természeti környezetet féltjük, azt akarjuk megőrizni. Nem merjük kimondani, hogy az ideális természet az, ami az emberi faj érdekének jobban megfelel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az a jobb, ami jobban megváltozott, csak azt, amit sikerült jobban az ember életteréhez igazítani. A túllegeltetés, az indoktalan mértékű erdőirtás, rövidlátó, az ember érdekét sértő természetrombolás.
A modern nagyvárosok életkörülményeinek alakulásában már szinte jelen sincs a természeti környezet, mégis hatezer éve a városok a társadalmi fejlődés motorjai, ott a leggyorsabb az ember életét javító állandó változás. Ez azonban csak addig igaz, amíg az urbanizáció nem válik gyorsabbá annál, ami még nem üt vissza. Az emberiség nagyobbik, lemaradó fele jelenleg eszeveszetten urbanizálódik. Jelenleg a milliós nagyvárosok lakossága nő a leggyorsabban, amelyekben a lakosság növekedése az elviselhetőnek a többszöröse.
Ugyanakkor a tudomány és a technika jelenlegi szintjén az optimális településforma a 20-30 milliós agglomeráció, amelyben a vállalatok közötti együttműködés órákra beállítható, a tudományos oktatás és képzés, a lakosság kulturális igényei magas szinten kielégíthetők. Az ilyen agglomerációk jelentik a jelenkor társadalmi igényét legjobban kielégítő természeti környezetet, amibe nyoma sincs az eredeti természet környezetnek.
Ennek ellenére az ember ösztöne minden környezeti változástól fél. Ezt a felismerésemet még megpróbálom elfogadtatni. Jó volna, ha az álalunk okozott környezetváltozástól való hisztérikus félelem divatjában hozzá tudnák járulni a pánik lecsendesítéséhez.
Marad azonban a magyar társadalom útját egyengető három kívánságom.
I.   Növelni kell a foglalkoztatást.
II.         Befolyásolni a családok gyermekvállalását.
III.    A társadalmi igényhez igazítani az oktatást.
Előre bocsátom, hogy mindhárom feladat lényege, hogy ezek fontosabb társadalmi feladatok annál, hogy a piaci jelzések figyelembevétele nélkül, hatékonyan működhessenek.
Elmúlt hatvan éve, hogy felismertem a rendszerünk legnagyobb fogyatékosságát, az áruk és a szolgáltatások számára teret kell teremteni a piacnak. Az Új Gazdasági mechanizmusnak el volt az eredeti célja. Bölcsen arra nem is gondoltunk, hogy ezzel párhuzamosan be kell vezetni a politikai demokráciát is. akkor csak azt láttuk, hogy erre nincs világpolitikai lehetőség. Azt akkor még nem láttam, hogy ennek a belső társadalmi feltételei is hiányoztak. Erre az 1990-es kínai reform hívta fel a figyelmemet.
Azt pedig csak öreg koromra ismertem fel, hogy a piacosításból is kimaradt a jelenkori társadalmi felépítmény legfontosabb három eleme, a munkaerő foglalkoztatásának, a következő nemzedék felnevelésének és képzésének piacosítása.

I.

A foglalkoztatás növelése.

A történelemtudomány egyik hibája, hogy a foglalkoztatás alakulását figyelmen kívül hagyja, annak ellenére, hogy a munkaalkalom hiánya már a magas-kultúrákban szinte azonnal jelentkezett, és ösztönösen igyekeztek levezetni. A piramisok építése kétségtelen a termelő munkát nem találók foglalkoztatása volt. Tehát ez esetben sem a megfogalmazott cél volt az igazi ok. Minden osztálytársdalom több munkaerővel rendelkezett, mint amennyi értéktermelő feladatot adhatott. A nem foglalkoztatott munkaerő azonban társadalompusztító. Ezt azonban egyetlen társadalom sem volt hajlandó elfogadni, tehát foglalkoztatási célokat kellett kitalálni.
Most megelégszem azzal, hogy Európa nyugati felének foglalkoztatási gondjával foglalkozom. Az Európai Unióban, különösen a nem puritán kultúrájú tagországokban, azon belül is Magyarországon a foglalkoztatás botrányosan alacsony. Kevesen és keveset dolgoznak. Ez az elsődleges oka annak, hogy Európa vészesen lemarad nemcsak a távol-keleti, konfuciánus, de a négy óceánokon túli angolszász országhoz képest is.
Az alacsony foglalkoztatás abból fakad, hogy a munkaerőt nem tekintik árunak, aminek az árát a kormány és a szakszervezet közösen hatóságként szabályozza, nem pedig a keresletének és kínálatának aránya határozza meg. Mind a kormány, mind a szakszervezetek azt hiszik, hogy a munkaerő árát és a foglalkoztatás feltételeit nem a piacnak, hanem nekik kell megállapítani.
A bolsevik diktatúrák gyenge gazdasági teljesítményét elsősorban az okozta, hogy az áruk és a szolgáltatások forgalmát, a felhalmozási feladatok közti szelekciót nem a piacira bízták, hanem a politikai diktatúra feladatának tekintették. Az európai marxista diktatúrák azért mondtak csődöt, mert az áruforgalomban a piac jelzéseit figyelmen kívül hagyták.
Az azonban a reformereknek sem jutott eszébe, hogy a jelenkor legfontosabb termelési tényezőjét, a munkaerő foglalkoztatását is a piacra kell bízni. Ez addig nem okozott problémát, amíg a marxista vezetés olyan gazdaságpolitikát folytatott, ami kielégíthetetlen keresletet teremtett a munkaerővel szemben.
A rendszerváltás után azonban a hatósági foglalkoztatás katasztrófává vált. A gyenge minőségű munkaerő az adott foglalkoztatási feltételek között nem találhat munkát. A foglakoztatás hatósági feltételei olyan drágává teszik a képzetlen munkaerő foglalkoztatását, hogy remény sem lehet arra, hogy a foglalkoztatásuk szintje megfelelhessen a társadalom érdeknek.
A kormány és a szakszervezetek olyan minimálbérben és olyan felmondási feltételekben állapodtak meg, ami a gyenge minőségű munkaerőt az értékénél drágábbá tette. A jelenlegi tartósan munkanélküliek a munkaadónak drágábbak, mint amennyit neki érnek. Ezeket csak akkor lehet foglalkoztatni, ha a munkaadónak olcsóbbak lesznek. Ezek indokolt ára akkora, ami mellett a foglalkoztatási rátája az átlagos közelében lesz.
A kormány ne a szakszervezetekkel egyeztessen a foglalkoztatás feltételiről, hanem a foglalkoztatás költségét igazítsa a munkaerőpiachoz. A munkaerőnek az értékét sem a kormány, sem a szakszervezet nem tudhatja, azt csak a piac állapíthatja meg. A munkaerő értéke annyi, ami mellett a foglalkoztatási rátája a munkaerő minőségétől, szakmájától függetlenül viszonylag hasonló szinten van.
Ezzel a problémával a klasszikus közgazdaságtan nem foglalkozhatott, mivel a munkaerő teljes ára a munkaadó és a munkavállaló között oszlott meg. A jelenkorban azonban a munkaerő árában megjelent az állam is, az öregkori és az egészségügyi ellátás fedezetére bérarányos forrást kell teremteni. Ezt a forrást jelenleg minden állam bérarányosan a munkaadótól hajtja be. A munkaerő ára más a munkavállaló és más a munkaadó számára. Azt azonban még senki sem ismerte fel, hogy az állam ezt a forrásmegosztást úgy is feloszthatja, hogy az alacsony szinten foglalkoztatottak bére után alacsonyabb, az átlagnál magasabban foglalkoztatottak után magasabb százalékot von el. Ez a két alapképzés először nyújt lehetőséget arra, hogy az állam a foglalkoztatás költségét módosíthatja.
II.

A gyermekvállalás állami szabályozása.

A társadalmak teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan változik a következő generáció mennyisége és minősége. Ennek ellenére még egyetlen társadalomtudós sem vizsgálta mekkora az optimális létszám, és mitől függ az optimális minőség alakulása.
A létszám szabályozása.
Annak ellenére, hogy minden osztálytársadalom ösztönösen, lényegében azonos módszerekkel védekezett a túlnépesedése ellen, a társadalomtudományok máig nem ismerték fel ennek az objektív szükségességét, mert soha nem mérték, mekkora volna az optimális létszám. Erkölcsileg ugyan botránkoztak a halálokozás növelése ellen, de senki sem vetette fel a népességnövekedés fékezésének a szükségességét. Pedig elég lett volna végiggondolni, mi történik, ha az osztálytársadalom nem fokozza a többség nyomorát, nem visel háborúkat és nem üldözi a tudást. Ha ezt felmérik, rádöbbenek, hogy anarchiát okozott volna a túlnépesedés. Még a jelentős halálokozás mellett is az állandó túlnépesedései nyommás jellemezte az osztálytársadalmakat.
A halálokozást csak a születések csökkentésével lehetett volna elkerülni. Ennek azonban hiányoztak a technikai feltételei. Az ember ösztönének megfelelő fogamzásokat ugyanis nem lehetett külső hatalomnak korlátozni. Minden osztálytársadalomban többen születtek és maradtak életben, mint amennyit a már biztosított életkörülmények között el lehetett tartani.
A kiscsaládos jobbágyrendszer.
A történelem során egyszer fordult elő, hogy a nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalomban megoldották, hogy csak annyi gyermekvállaló házasság történjen, amennyi jobbágytelek van. A jobbágytelkek társadalmi érdeknek megfelelő száma azonban csak nagyon lassan, az eltartó képességgel arányban nőtt. Arról hogy a házasságon kívüli gyerekek ne maradjanak életben a keresztény egyház gondoskodott azzal, hogy az egyházi házasságot nem kötötteket nem, tekintette házasoknak, ezek gyermekeiket nem keresztelte meg, de még el sem temette. Annak ellenére, hogy ez a gyermekvállalási korlátozás sok századon keresztül eredményesen működött, a társadalomtudósok említésre méltónak sem tartották.
Azt ugyan a francia történészek már a két világháború között kimutatták, hogy e módszernek köszönhetően Nyugat-Európában a házasságok jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak, de még ők sem ismerték fel, hogy ennek köszönhetően, a nyugat-európai feudális társadalmakban, a világ minden más kultúrájában kialakulthoz képest, az első 2-3 szülés kimaradt. Vagyis a nők termékenysége 2-3 szüléssel alacsonyabb volt.
Más születéskorlátozást nem ismer a történelem. vagyis a nyugat-európai feudális társadalomban harmad akkora sem volt a túlnépesedési nyomás. Ezért lehetett a társadalom minden más kultúrához képest humánusabb és jobban élő. Még senki sem vetette fel, hogy a jobbágycsaládok életmódja azért lehetett lényegesen jobb, mert a jobbágytelek adózott jövedelméből 2-3 gyermekkel kevesebbet kellett felnevelni.
1990-ben Kínában azonban bevezették a gyermekvállalás állami korlátozását. Ezen leghangosabban a Nyugat liberális politikusai, és a római katolikus egyház botránkozik. Azt fel sem veti senki, hogy éppen a római katolikus vallás működtette sok száz éven keresztül a gyermekvállalást korlátozó módszert.
Arról ugyan keveset tudunk, mennyire tudatos volt a kínai reform előkészítői számára a gyermekvállalás korlátozásának szükségessége, de biztosan nem volt véletlen e nagyon népszerűtlen módszernek a bevezetése.
Az azonban köztudott, hogy a 20. század minden gazdasági csodája ott történt, ahol spontán leállt a magas gyermekvállalás. Ez azonban minden fejlett társalomban kontraszelekciót hozott létre. Nincs olyan sikeresen működő társadalom, ahol a lakosság átlagosnál magasabb jövedelmű és iskolázottabb részében a természetes népszaporult elegendő volna a létszám tartásához. Ugyanakkor a leszakadt rétegekben viszonylag magas marad a gyermekvállalás.
III

A gyermekvállalás családi háttere.

Nem meri leírni senki, hogy a következő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, milyen a minősége. Az pedig elsősorban attól függ, milyen a születések mögötti családi háttér. Pedig ezen háborog a közvélemény. Köztudott, hogy a gyermekek várható társadalmi értéke elsősorban attól függ milyen a szülők iskolázottsága, és mekkora az egy családtagra jutó jövedelem. Általános, de ki nem mondott tény, hogy a gyerekek várható társadalmi helyzete, szoros korrelációban van a szülőkével. Kivételnek számit, ha a gyerekek felnőtt korukban nem annak a társadalmi rétegnek a közelében lesznek, amiben a szüleik voltak.
A jelenkori fejlett társadalmak ugyan nem osztályokra tagozódnak, de a jövedelmi és iskolázottsági rétegek nagy részben a következő generáció újratermelődik. Ebből következik, hogy a következő generáció éréke elsősorban azon múlik, milyen a gyermekvállalás mögötti társadalmi háttér struktúrája. Ez a tény igazolja jelmondatom: Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, a következő nemzedék értéke többször akkora volna, mint a jelenlegi gyermekvállalás struktúrája mellett.
Ezt az állításomat csak az cáfolhatná, aki bemutatja, hogy a gyermekek várható értéke elsősorban nem a családi hátterünkön múlik. De ezt azért nem mutatják ki, mert oda lenne az oktatási rendszer és a pedagógusok bérének hangsúlyozása. Ezt a két szempontot ugyan én sem becsülöm le, ez kiderül a következő vágyamból.
Arra csak most a kínai egy gyermekvállalás tapasztalta hívta fel a figyelmemet, hogy mekkora szerepe van az egyetlen gyermekvállalásnak. Az ugyan köztudott, hogy konfuciánus társadalmakban a szülők lényegesen több figyelmet, időt és pénzt fordítanak a gyermekük iskoláztatására, mint a többi kultúrákban. Ennek az a magyarázata, hogy a kelet-ázsiai társadalmakban a korlátlan uralkodói hatalom végrehajtó apparátusa az oktatási rendszerükben gondosan képzett és szelektáltak, a mandarinok voltak. Ezért évezredek óta a nem a származás, hanem az oktatási rendszerben szelektált értelmiség jelentette a karriert.
Az, hogy a szülők figyelme és iskolázottsága fontos, sugallja azt is, hogy a felnevelés eredménye függ a vállalt gyermekek számától. Elég megnézni egy olyan grafikont, ami megmutatta volna, hogyan függ az egy családtagra jutó jövedelem és az egy gyermekre fordított szülői gondoskodás a gyermekek számától. Ebből ugyanis azonnal kiderülne, hogy főleg a szegényebb családokban milyen gyorsan csökken az egy gyermekre fordított jövedelem és a vele való foglalkozás ideje.
Ez most Kínában bebizonyosodott. A legutóbbi tíz évben az oktatás hatékonysága, az úgynevezett PISA felmérés alapján, Kínában javult a legjobban. Ez azt bizonyítja, hogy minden családi szinten az egyetlen gyermek nevelése hatékonyabb, mint ha többen vannak. Ugyanakkor Magyarországon a rendszerváltás után, mivel az alacsony rétegekben jellemzővé vált a tartós munkanélküliség, és nagyobb a gyermekvállalás, romlott az oktatási rendszerünk minősítése.
A fejlett társadalmakban a gyermekvállalás csökkenését látva bevezették a gyermekvállalás támogatását. Ezt olyan családi pótlékkal akarják elérni, ami elsősorban a gyermekvállalás számát jutalmazza. Ennek az a következménye, hogy a szegényebb és kevésbé iskolázottak vállalnak több gyermeket, ugyanakkor a jómódú és a magasan képzettek egyre kevesebbet.
Ezt a kontraszelekciót fokozza a nyugdíjrendszer, ami az életkeresettől függ. Márpedig az életkeresetet csökkenti az anyák gyermekvállalása. Vagyis a diplomás, a magas keresetű anyák vesztenek a gyermekvállalással a legtöbbet. Ezek gyermekvállalását eleve kitolja a késői házasság, ami a diplomaszerzés utánra tolódik. Ezt fokozza, hogy a karrierjük megalapozása érdekében tovább halasztják a gyermekvállalást. Későn, kevesen és azok is csak egy gyermeket vállalnak. A több gyermek vállalása Mert ez nemcsak szakmai karrierjüket, de öregkori anyagi érdeküket is sérti. Ezért aztán a fejlett társadalmakban a diplomás nők termékenyégi mutatója mindenütt jelentősen a 2 alatt van. Vagyis minél sikeresebbek a diplomás anyák, annál kevesebb a gyermekvállalásuk.
A fejlett társadalmakra jellemző kontraszelekciós gyermekvállalás a következő generáció értékének a fő csökkentő oka. Ezen csak az olyan öregkori ellátás segít, ami nem az életkeresettől, de még nem is a gyermekvállalás számtól, hanem annak hatékonyságától függ. A társadalom számára egyetlen olyan gyermek felnevelése is nagy érték, aki a legfelső adózó ötödbe kerül, és óriási kár hat olyan gyermek felnevelése, akik az alsó ötödbe kerülnek.
Németh László nyolcvan éve, a minőség forradalma címmel adta ki esszégyűjteményét. A jelenlegi családpolitika pedig még mindig a mennyiség maximalizálása érekében munkálkodik.

Oktatási reform.

Oktatási rendszerünk csődjét már nemcsak a nemzetközi felmérés, de a hazai közvélemény is tudomásul vette. Most a reformjával fontoskodnak. A nagy nyüzsgés közepette senkinek nem jut eszébe, mi az oka annak, hogy két szakképzésünk, a művészetek és a hivatásos sportok képzésében a világszínvonal élvonalában vagyunk, a közoktatásunk színvonala pedig egyre süllyed.
A különbségre nyilvánvaló a magyarázat.
A művészetek és a hivatásos sportolók képzése eleve a minőségre koncentrált. A közoktatás pedig általános iskoláztatást a középszerűséget szolgálta. Az előbbi a kiválókat, az utóbbi a politikai elvárás szolgálatára alkalmasakat nevel. A művészetek és a cirkuszok kezdettől fogva a kiugró teljesítményt jutalmazták, a társadalomnak pedig szürke szolgákra volt szüksége. A múltban sem a közigazgatás, sem a gazdaság nem igényelt tehetséget, sokkal inkább engedelmességet. A közigazgatás a hatalom szolgálatát, a gazdaság a stagnáló technika ismeretét igényelte. Mivel sem a hatalom igénye, sem a termelés technikája nem változott, egyik sem igényelte a végrehajtók fantáziáját, sőt éppen azokat nem tudta használni.
Az osztálytársadalmak közös jellemzője volt, hogy azokban nemcsak a lakosság mennyisége volt mindig több a hasznosíthatónál, de a munkaerő minősége is meghaladta a társadalom igényét.
Tehetségben hiány csak a luxust kielégítő művészekben és a tömeget szórakoztató cirkuszi artistákban volt.
Az értelmiség képzésére csak a mandarinokkal működtetett társadalmakban és a vallás klérusának képzésében volt szükség. A Nyugat kultúrájában az első egyetemek csak a 13. században alakultak ki. Ezek is elsősorban a vallási klérus igényéhez igazodtak. A kiemelt tanszék a teológia volt.
Változás csak a reformáció hozott elsősorban azzal, hogy a vallás közös latin nyelvét a hívek nyelvére cserélte. Fő célja a híveknek a bibliához, az egyistenhithez, a hívekhez közelebb hozása volt. Ezért tette egyik fő feladatává a népoktatást. Annak ellenére, hogy a népoktatásnak az eredeti célja a vallás szolgálata volt, óriási szerepet játszott a Nyugat további történelmében.
Jó kétszáz évvel később, az ipari forradalom, majd a vasúthálózat kiépülése gazdasági alépítményt jelentett a nemzetállamok kialakuláshoz. Ezzel a közigazgatás, és a kereskedelem is megkövetelte az olvasás és az írás széleskörű ismeretét.
A munkaerő egyre magasabb képzését a gazdaságban csak a tudományos és technikai forradalom követelte meg. Ekkor jelent meg a mennyiség társadalma után a minőség társadalma. Alig száz év alatt szinte minden munka hatékony elvégzéséhez minőségi munkaerőre lett szükség.
Ezt a minőségi változást először Max Weber német politológus ismerte fel a 20. század küszöbén. Azzal, hogy kimondta, a kor társadalmait csak a protestáns népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni, kimondta, hogy a társadalom működésének hatékonysága elsősorban a lakosság minőségén múlik.
Ebből követezik, hogy a közoktatásnak is át kell alakulnia olyanná, amilyen évezredek óta a művészek és a spotok nagyjainak a képzése volt.

Milyen képzésre van szükség.

Minél korábban történjen a képesség fejlesztése és felismerése.

Magzati kihordás.

A képesség fejlesztése már a fogamzással elkezdődik. Finnországban közel nyolcvan éve rögzítik a kihordás adatait és mérik annak következményeit. Bebizonyították, hogy a jó magzati kihordás jelentősen növeli a későbbi életpályán elért eredményt. Ezért tudomásul kell venni, hogy a jó magzati kihordáson is múlik, milyen lesz a későbbi életpálya, mekkora lesz a felnőttkori társadalmi érték.
Ebből annak kellene következni, hogy az átlagon felüli magzati kihordás premizálni kell. Ehhez sokkal nagyobb társadalmi érdek fűződik, mint a koraszülöttek megmentéséhez. Az utóbbi elsősorban a szülők érdeke.
Az is jogos feltételezés, hogy a jobb magzati kihordás függ az anyák hozzáállásától, képzettségétől, a család anyagi helyzetétől, a társadalom érekét mégis a társadalomnak kell jutalmazni.
Azt ismeretkörömben is megtapasztalhattam, hogy a vízbiztonságot a születés után néhány héten belül kell átmenteni, vagyis viszonylag rövid idővel a magzati élet után.

Az első négy év.

Ennek jelentősége egyre inkább elismertté válik, és egyre többet tudunk az okairól. Az még általános biológiai törvény, hogy a fiatalkori élmények erősebben hatnak, mint a felnőtt koriak. Ezért a gyermekorvosok joggal hangsúlyozzák, hogy az első négy év táplálkozása fontos az agyfejlődés szempontjából.
Az most derül ki az Egyesült Államokban folyó sokmilliós felmérésből, hogy a négy éves kori szókincsben nemcsak óriási különbségek vannak, hanem azok mennyisége jelentősen befolyásolja a későbbi iskolai eredményeket is. Tíz év után megállapították, hogy a szókincs nagyságával szoros korrelációban van az iskolai eredmény. Ennek alapján dolgozták ki annak a tervét, hogy a gyerekek 2-4 éves korban már legalább heti két napon gyermekközösségben vegyenek részt. Felismerték, hogy hat éves kor előtt kell elkezdeni a képzést. A nagyobb szókincs megszerzésében a televízió és a mobil telefon használta is óriási szerepet játszhat. Ezért volna fontos társadalmi érdek a gyermekek szókincsfejlesztését szolgáló műsorok készítése.

Iskolai oktatás

Az iskolai oktatást is a képességek fejlesztésére kell átállítani. Ez csak akkor működhet hatékonyan, ha a képesség és annak nagysága tekintetében homogének a tanulócsoportok. Ezt azonban csak akkor lehet elérni, ha az iskolaválasztás a szülők és az iskola közös feladata. Ebben az oktatáspolitikának nem lehet beleszólása. Nem lehet az iskolaválasztást lakóhely alapján szabályozni.
Az oktatás csak akkor működhet jól, ha az iskolák teljesítményét a minisztérium méri, és nyilvánosan tartja.
Az iskolákat profilozni kell, humán, műszaki, ezen belül is több szakmára kell bontani. A pedagógusok fizetését az iskolák minősítéséhez kell igazítani.

Ami fontos, ott a piac legyen az úr.

Elmúlt hatvan éve, hogy felismertem a rendszerünk legnagyobb fogyatékosságát, az áruk és a szolgáltatások számára teret kell teremteni a piacnak. Az Új Gazdasági mechanizmusnak el volt az eredeti célja. Bölcsen, arra nem is gondoltunk, hogy ezzel párhuzamosan be kell vezetni a politikai demokráciát is. akkor csak azt láttuk, hogy erre nincs világpolitikai lehetőség. Azt akkor még nem láttam, hogy ennek a belső társadalmi feltételei is hiányoztak. Erre az 1990-es kínai reform hívta fel a figyelmemet.

Azt pedig csak öreg koromra ismertem fel, hogy a piacosításból is kimaradt a jelenkori társadalmi felépítmény legfontosabb három eleme, a munkaerő foglalkoztatásának, a következő nemzedék felnevelésének és képzésének piacosítása.

Csak megváltozó és a meg változtatott környezet okoz fajfejlődést

Kopátsy Sándor                EB                    2016 02 15

Csak megváltozó és a meg változtatott
környezet okoz fajfejlődés

Életembe egyszer éreztem azt, hogy velem csoda történt. 1985 szeptemberében, Ausztráliában, ahol akkor tavasz van, fiammal és felségemmel jártunk egy őserdőben. Néztem az egyszikű növényeket, láttam erszényes állatot. Belém ütött a gondolat, most 170 millió évvel visszarepültem az időben, olyan természeti környezetben vagyok, amilyen volt a világ többi kontinensén akkor. Azzal a különbséggel, hogy északról süt a nap, és más a csillagok állása. Azt már tudtam, hogy akkor szakadt ki Afrikából a Dakar félsziget és a mai Ausztrália, és akkor még ott is erszényesek és egyszikű növények voltak. Az önálló kontinens Ausztrália pedig az egyenlítő közelében marad. Bele borzongtam a megilletődésben, hogy átélhettem ezt a csodát.
A kérdésem azonban megmaradt. Mi volt az oka annak, hogy egy kontinensen nem járt 170 millió éve a fajfejlődés órája?
Mire hazaértünk, már felállítottam a bizonyítékot.
Ausztráliába a homo sapiens viszonylag korán eljutott, de ott a színvonalán maradt.
Madagaszkár csak 30 millió éve vált ki Afrikából, és máig őrzi az akkori természet világát.
A Galápagos Szigetek 90 millió éve távolodtak el Dél-Amerikától, ott ma is csak azok az állatok, a hüllők élnek, amelyek a kontinensen akkor éltek.
A mély tengerekben csak több százmillió éves fajok találhatók. Ráadásul a több ezer méteres mélységű izolált tengermedencék fajai is eltérők, mivel nem volt életterük közti kapcsolat.
Tehát ahol nem volt jelentős éghajlatváltozás, ott nem volt fajfejlődés.
Erre a felismerésemre azonban senki sem reagált.
Én azonban hasznát vettem a társadalomszemléletemben.
Az emberi faj törtnetébe is az első nagy változást a környezet jelentős változása hozta, a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés. Az átalaghőmérséklet néhány fokos emelkedése felmelegedést eredményezett. Ez óriási életterekben a fajok ezreinek az életterét súlyosan érintette. Köztük az emberét is. Ebben az éghajlatváltozásban az embernek ugyan nem volt szerepe, de jelentős hányadunk életmódját súlyosan érintette. Korábban az ember mindenütt gyűjtögetésből élt, de óriási területeken szinte megszűnt az eleve nagyon alacsony eltartó képességű területeken a gyűjthető táplálék mennyisége. Azonban néhány folyam völgye árterületté vált, illetve gravitációs módon öntözhetővé vált.
A tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése ugyanis a folyamok torkolatát ennyivel visszaduzzasztotta. Azt az emberi közösségek emlékezete, mint csapást, özönvízként őrizte meg. Ez ugyan valóban a tenger által elfoglalt területeken valóban csapás volt, de fajunk egésze számára a történetének legnagyobb áldását hozta. Az önözhetővé tette a folyamok lapos völgyeit azzal, hogy a torkolatuk 70 méterrel megemelkedett, ennyivel visszaduzzasztódott. Ebből nagyságrendekkel nagyobb haszon, mint kár származott. Ha ez nincs, még ma is gyűjtögetésből éle ezred annyi ember, mint jelenleg.
Ideje volna kimondani, hogy ma azért élhetünk ezerszer annyian, sokkal tovább és sokkal jobban, mert a tengerszínt 70 méterrel emelkedett. A vízözön ezerszer annyi jót hozott, mint amennyit elpusztított. Arról sem találtam hivatkozást, a néhány fokkal magasabb hőmérséklet hogyan hatott a Föld embert eltartó képességére. Meggyőződésem szerint, a néhány fokkal melegebb klímának köszönhetően a Föld eltartó képessége nem csökkent, hanem nőtt.
A fajunk életében történt legnagyobb klímaváltozás ugyan óriási pusztításokkal is járt, de végeredményben gazdagabb flórát és faunát teremtett.
A fajunk életében azonban nemcsak mennyiségi, de minőségi változást is hozott. Még nem találkoztam olyan felvetéssel, a 6-8 ezer éves felmelegedésnek mi volt a mérlege fajunk szempontjából. Kiderülne, hogy fajunk a felmelegedésnek köszönhetően nagyságenddel többet fejlődött, mint akkor, ha nincs felmelegedés. Ennek köszönhetően tértünk át a gyűjtögetésről az öntözéses szántóföldi gabonatermelésre. Ez teremtett aztán alapot arra, hogy 6-8 ezer évvel később ezerszer annyian, háromszor tovább élhetünk.
Itt ugrott vissza az Ausztráliában ért felismerésem. A fajok fejlődése csak a környezetváltozások hatására történhet. A homo sapiens ugyan nem vált új fajjá, de csak akkor és ott fejlődött, ahol a környezetváltozás erre kényszerítette. A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés azonban nemcsak átlendített bennünket a gyűjtögetésből a termelt javakból való átállásra, de ezzel párhuzamosan környezetünket változtató fajjá is emelte. A jelenleg folyó felmelegedést ugyanis az ember okozza.
A természetben ugyan állandó harc folyik a fajok között az életterükért, de ez a harc bármennyire lehet hullámzó, bámulatos egyensúlyban mard. Erről valóban a darwini mutáció és szelekció gondoskodik. Az ember azzal, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre, a környezetének igényéhez alakítóvá vált. Ezzel elindult az ember azon az úton, amin a természetet a saját igényeihez igazítja. Ezen a természetvédők botránkoznak, nem veszik tudomásul, hogy a természetet az igényéhez alakító ember a saját fejlődésének motorjává változott. Az ember az igényéhez igazítja a környezetét, ezzel a saját fejlődését segíti elő.
Az öntözéses gabonatermelés volt az ember első kemény beavatkozása. Az önözött területen szinte semmi sem marad az eredeti természetből. Ennek a durva természetalakításnak lett az eredménye, hogy magas-kultúrák jöhettek létre. Tehát kimondhatjuk: az elmúlt mintegy hatezer évben ott volt a legmagasabb a kultúra, ahol az ember az eredeti természeti környezetből szinte semmit nem hagyott. Vagyis az ember lett az első, és egyetlen faj, amelyik saját elképesztően gyors fejlődését létrehozó feltételeket maga teremtette meg.
Ezt először a jégkorszakot követő termelésre való áttérés jelentette. Az ember a visszaduzzasztott síkságokon teljesen átalakította az eredeti természetet. Az öntözéses gabonatermelés a gyűjtögetéssel eltartható népességet mintegy százszorosára növelte. Ez az eltartó képesség lehetővé tette az a lakosságsűrűséget, ami a korábbi sokszorosára növelte a munkamegosztást, az urbanizációt, a több milliós lakosú államok létrejöttét. Kialakulhatta a kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti birodalmak. Létrejöttek az önözéses gabonatermelő birodalmak.
Ezek kultúrája, életviszonyai óriási ugrást jelentettek a gyűjtögető törzsek közösségeivel szemben. Ennek a feltételét, alapját jelentette, hogy a lakosság az eredeti természeti környezetet teljesen felszámolta, és ott az igényeinek megfelelő mesterségesen kialakított természeti környezetet teremtett. Az emberi faj életében az első nagy ugrást, minőségi előrelépést annak köszönhette, hogy teljesen felszámolta az eredeti természeti környezetét, és ott tejesen új, az igényéhez szabott környezetet hozott létre.
Ez a legkarakterisztikusabban a Nílus árterületén valósult meg, mert ezt a lakhatatlan sivatagi környezete teljesen izolálta. Minden másik önözhető folyamvölgyet pásztorkodása alkalmas térségek határoltak, amikre többé-kevésbé kiterjedhetett az öntözéses birodalom politikai hatalma. Az Egyiptomi Birodalom azonban egy izolált, viszonylag kis árterület volt. Itt derült ki egyértelműen, hogy az ókori kultúrák társadalmi alépítménye az önözhető terület és annak eltartó képessége volt. Ez ad magyarázatot arra, hogy Kína és India lakossága többszörös volt a közel-keleti és az egyiptomi birodalomnak.
Ezeknek az önözéses gabonatermelő birodalmak lakosságának többsége ugyan kis vidéki településeken élt, ott termelte meg a lakosság egészének élelmét, de a birodalom hatalmi, politikai, vallási és tudományos centrumai azonban a városok voltak.
Ez azt jelenti, hogy hatezer éve a társadalmi élet élcsapatát azok a városok jelentették, ahol még annyi nyoma sem maradt az eredeti természeti környezetnek, mint az öntözött síkságokon.
Európa, illetve a Nyugat történészei még ma sem hangsúlyozzák, hogy egészen az időszámításunk első évezredének végéig, minden magas kultúra öntözött földeken termelte meg a lakossága élelmezését. Nemcsak a görög, de még a római társdalom is közel-keleti és észak-afrikai önözött földeken termelt gabonával biztosította magának a kenyerét. Ezt a görögök kereskedelmükkel, a rómaiak légióikkal szerezték meg.
A görög és a római társadalmat cicis társadalomnak nevezem, mert még nem a saját lakosságára, csak a városok polgárira és katonáira épült. A városok élelmezése, kenyérrel történő ellátása azonban a Földközi Tenger déli és keleti térségében önözéssel termelt gabonára épült. Ezt a két mediterrán kultúra élelmezte.
Európa csak akkor léphetett fel a magas-kultúrák közé, amikor magának termelte meg a kenyerét. Nyugat-Európa akkor lépett be a magas-kultúrák közé, amikor már képessé vált arra, hogy magának megtermelje a kenyerét. Ezért kellene jobban hangsúlyozni a középkori agrártechnikai forradalom világtörténelmi szerepét. A fagyos telket kiálló gabonák kitenyésztésnek lett köszönhető, hogy ötezer év után a lakosságát élelmező magas-kultúrák a mérsékelt, azaz négy évszakos térségben is kialakulhattak. Ezzel jött létre a követező évezredben a világgazdaság északabbra átterjedése, és egyre nagyobb fölénye.
Visszatérve az ember környezet átalakító szerepére.
A nyugat-európai agrártechnikai forradalom nem okozott akkora változást a környezetben, mint az önözéses gabonatermelés.
Az ipari forradalom azonban nagyon gyors urbanizációval járt. Európa történetéről sokat mond, ha felsoroljuk mekkora volt az urbanizáció az Alpoktól északra a sötét középkorban, az agrártechnikai forradalom, majd az ipari forradalom után és mekkora ma. Ebbe a térségen a vasúthálózat kiépüléséig a lakosság többsége még falvakban élt.
Az ipari forradalom után azonban már a városok lettek a társadalom motorjai. A városokból a természeti környezet egyre jobban kiszorult. A társadalmi és gazdasági fejélődés azonban ezzel ellenkezően egyre inkább oda koncentrálódott.
Mondanivalóm lényege.
A természetvédők rossz irányban törekszenek. Nem az eredeti természetet kell megőrizni, hanem azt kell az ember igényéhez igazítani. Ez minél jobban sikerül, és minél nagyobb változással jár, annál jobban szolgálja az emberiség érdekét. Lehet ugyan a természetbe kártékonyan is beavatkozni, de jól, az emberiség érekéhez igazodva, ez az egyik legnagyobb feladatunk. Fajunk fejlődésének motorja a változó környezethez való alkalmazkodás. Fejlett agyunknak köszönhetően minden környezeti változáshoz való idomulás során fejlettebbek leszünk. Ezzel a természet is jól jár. Nemcsak számunkra, de a növényeknek és a madaraknak is az ideális természeti környezet nem az őserdő, hanem a park.
A jenkor ideális természeti környezete nem az őserdő, hanem az olyan agglomeráció, aminek egy vagy néhány sokmilliós város a centruma, a lakossága 20-30 millió, az autópálya hálózata biztosítja az egymás közti órára épített kooperációt, ahol számos ragos egyetem, múzeum, hangverseny terem, operaház van.
Ezért tartom fiatalkorom óta a Budapest – Bécs tengelyt Közép-Európa legjobb agglomerációs adottságának. Ez négy kultúra, az osztrák, a cseh, a szlovák közös térsége, autópályák kötik össze, vízi útja a Duna és Bécs, Budapest, Pozsony és Bruno tekintélyes európai városok. Erre mind a négy nép építhetne.
Ehhez képes a Ruhr vidék csak abból nagy, amint akkor ért el, amikor a szén, a belvízi és a vasúti hálózat jelentette az ideális természeti környezetet.

Ajánlás: Ne a klímaváltozástól féljünk, az utódaink áldani fognak érte.