Tartalom
Kopátsy Sándor EE 2016 02 13
Három kívánságom
A 94. éves születésnapom jól indul. Elképesztő ajándékot kaptam. Új, rendezettebb
kiadásban megjelenik még egyszer a Történelemismeretem
című és a kiadásra előszített könyvem, a Társadalomszemléletem
rangos kiadótól. Ráadásul angol nyelven is. Ez az első születésnapom, amin
örültem, hogy megéltem. Biztosan nem élnék, ha nem élvezhettem volna a szellemi
munkáimnak a gyümölcsét. Azt ugyanis mindig tudtam, hogy néhány felismerésemnek
mekkora értéke van. Ezek nekem mindig sokkal többet értek, mint az esetleges
elismerés. Kielégített a meggyőződésem, hogy egyszer a halálom után valaki
felfedezi, hogy ezt én már korábban felismertem, megfogalmaztam.
Ilyennek tartom, hogy harminc éve
felismertem, hogy változatlan
környezetben nincs biológiai fejlődés, nem jár a biológiai óra. Eddig senki
sem értette meg, de egyszer közhellyé fog válni. Ezt még megpróbálom valahol
eladni
Évtizedek óta abban is biztos vagyok,
hogy a társadalomtudományok egyik jelenkori új személetű, nagyja vagyok. Ennek
az életemben való elismerésében nem bíztam. Nem is tettem szinte semmit annak
érdekében, hogy ez a képességem nemzetközileg felismert legyen. Ez is olyan
szakja a tudományoknak, amiben elismerést csak angol publikációk hozhatnak. Az
aktív angoltudásom mégsem fejlesztettem abban az irányban, hogy vakon, angolul
gépelhessek, de akár diktáljak. Megmaradtam a passzív művelése mellett.
Amilyen jó a gondolkodásom, anélkül,
hogy ezért megdolgoztam volna, annyira sok áldozatba került volna, hogy angolul
publikálhassak. Szerencsére vártam, hogy ebben találok egyszer segítséget. Pár
hete ez is megjött. Ígéretet kaptam arra, hogy a Történelemszemléletem című könyvem kiegészítem, profi szerkesztő
elé kerül, és újra megjelenik. Kiadják a másik már kész kéziratomat is Társadalomszemléletem címmel. Mindkét
könyvet angol nyelven is kiadják, sőt terjesztik is. Ennek is csak akkor van
értelme, ha a kiadója tekintélyes.
Ezzel a legmerészebb álmom teljesülhet. Az elismerésem is megérhetem. Most már először van
olyan tervem, hogy még néhány évet megélhessek. Soha nem voltam olyan
helyzetben, hogy ilyen reális vágyam lehetett volna, mégis megéltem. Ez soha
nem jelentette ugyan azt, hogy az elérteket kevesellem.
Gyerekkorom óta mindig azt éreztem,
hogy szerencsés vagyok, mivel vágyaimnál sokkal többre vittem. Nem tudok egyetlen olyan felismerésemről,
amit tudatos célratöréssel értem el. Mindent annak köszönhettem, hogy
kíváncsi vagyok.
Most, hogy a társadalomtudományi
ismereteimet tartalmazó két könyvem, gondosan előkészített kiadásban nemcsak megjelennek,
de eljutnak mind az egyetemi fiatalokhoz, mind angolul a nemzetközi fórumokig, a
legmerészebb vágyaim is sínre kerülnek. Ez már megvalósul a közreműködésem
nélkül is.
Marad egy kis, szinte ötletnél nem
sokkal több publikációm, amit huszonöt éve dédelgetek. Darwin nem vette észre,
hogy a fajok fejlődése változatlan
környezetben stagnál. Minél több a környezetváltozás, annál gyorsabb a
fajfejlődés, vagyis változatlan környezetben áll a fajfejlődés órája. Az ember, az utolsó faj abban különbözik az
elődeitől, hogy egyre inkább maga is környezetének változtatója, ezzel
fejlődésének motorja lett. Az ipari forradalom, de még inkább a tudományos
és technikai forradalom óta maga az
ember egyre gyorsuló ütemben változtatja a környezetét.
Először az ember az önözéses
gabonatermeléssel lett a környezetének alapvető megváltoztatója. A kínai önözhető
folyamvölgyek, a Nílus elárasztott völgyében szinte semmi nem maradt az eredeti
természeti környezetből. Általánosan elmondhatjuk, hogy a társadalomfejlődés ott jutott magasabbra, ahol az ember a természetet
jobban az igényeihez igazította. Ennek ellenére még mindig az eredeti
természeti környezetet féltjük, azt akarjuk megőrizni. Nem merjük kimondani,
hogy az ideális természet az, ami az
emberi faj érdekének jobban megfelel. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az a
jobb, ami jobban megváltozott, csak azt, amit sikerült jobban az ember
életteréhez igazítani. A túllegeltetés, az indoktalan mértékű erdőirtás,
rövidlátó, az ember érdekét sértő természetrombolás.
A modern nagyvárosok életkörülményeinek alakulásában már szinte jelen
sincs a természeti környezet, mégis hatezer éve a városok a társadalmi fejlődés
motorjai, ott a leggyorsabb az ember életét javító állandó változás. Ez azonban csak addig igaz, amíg az urbanizáció nem válik gyorsabbá
annál, ami még nem üt vissza. Az emberiség nagyobbik, lemaradó fele jelenleg
eszeveszetten urbanizálódik. Jelenleg a milliós nagyvárosok lakossága nő a
leggyorsabban, amelyekben a lakosság növekedése az elviselhetőnek a
többszöröse.
Ugyanakkor a tudomány és a technika
jelenlegi szintjén az optimális településforma a 20-30 milliós agglomeráció,
amelyben a vállalatok közötti együttműködés órákra beállítható, a tudományos
oktatás és képzés, a lakosság kulturális igényei magas szinten kielégíthetők.
Az ilyen agglomerációk jelentik a jelenkor társadalmi igényét legjobban kielégítő
természeti környezetet, amibe nyoma sincs az eredeti természet környezetnek.
Ennek ellenére az ember ösztöne minden környezeti változástól fél. Ezt a felismerésemet még megpróbálom
elfogadtatni. Jó volna, ha az álalunk okozott környezetváltozástól való
hisztérikus félelem divatjában hozzá tudnák járulni a pánik lecsendesítéséhez.
Marad azonban a magyar társadalom
útját egyengető három kívánságom.
I. Növelni
kell a foglalkoztatást.
II.
Befolyásolni a családok
gyermekvállalását.
III. A társadalmi igényhez igazítani az oktatást.
Előre bocsátom, hogy mindhárom
feladat lényege, hogy ezek fontosabb
társadalmi feladatok annál, hogy a piaci jelzések figyelembevétele nélkül,
hatékonyan működhessenek.
Elmúlt hatvan éve, hogy felismertem a
rendszerünk legnagyobb fogyatékosságát, az áruk és a szolgáltatások számára
teret kell teremteni a piacnak. Az Új Gazdasági mechanizmusnak el volt az
eredeti célja. Bölcsen arra nem is gondoltunk, hogy ezzel párhuzamosan be kell
vezetni a politikai demokráciát is. akkor csak azt láttuk, hogy erre nincs
világpolitikai lehetőség. Azt akkor még nem láttam, hogy ennek a belső
társadalmi feltételei is hiányoztak. Erre az 1990-es kínai reform hívta fel a
figyelmemet.
Azt pedig csak öreg koromra ismertem
fel, hogy a piacosításból is kimaradt a
jelenkori társadalmi felépítmény legfontosabb három eleme, a munkaerő
foglalkoztatásának, a következő nemzedék felnevelésének és képzésének
piacosítása.
I.
A történelemtudomány egyik hibája,
hogy a foglalkoztatás alakulását figyelmen kívül hagyja, annak ellenére, hogy a
munkaalkalom hiánya már a magas-kultúrákban szinte azonnal jelentkezett, és
ösztönösen igyekeztek levezetni. A piramisok építése kétségtelen a termelő
munkát nem találók foglalkoztatása volt. Tehát ez esetben sem a megfogalmazott
cél volt az igazi ok. Minden
osztálytársdalom több munkaerővel rendelkezett, mint amennyi értéktermelő
feladatot adhatott. A nem foglalkoztatott munkaerő azonban társadalompusztító.
Ezt azonban egyetlen társadalom sem volt hajlandó elfogadni, tehát foglalkoztatási
célokat kellett kitalálni.
Most megelégszem azzal, hogy Európa nyugati felének foglalkoztatási
gondjával foglalkozom. Az Európai Unióban, különösen a nem puritán
kultúrájú tagországokban, azon belül is Magyarországon a foglalkoztatás
botrányosan alacsony. Kevesen és keveset
dolgoznak. Ez az elsődleges oka annak, hogy Európa vészesen lemarad nemcsak
a távol-keleti, konfuciánus, de a négy óceánokon túli angolszász országhoz
képest is.
Az alacsony foglalkoztatás abból fakad, hogy a munkaerőt nem tekintik
árunak, aminek az árát a kormány és a szakszervezet közösen hatóságként szabályozza,
nem pedig a keresletének és kínálatának aránya határozza meg. Mind a kormány, mind a
szakszervezetek azt hiszik, hogy a munkaerő árát és a foglalkoztatás
feltételeit nem a piacnak, hanem nekik kell megállapítani.
A bolsevik diktatúrák gyenge gazdasági teljesítményét elsősorban az
okozta, hogy az áruk és a szolgáltatások forgalmát, a felhalmozási feladatok
közti szelekciót nem a piacira bízták, hanem a politikai diktatúra feladatának
tekintették. Az
európai marxista diktatúrák azért mondtak csődöt, mert az áruforgalomban a piac
jelzéseit figyelmen kívül hagyták.
Az azonban a reformereknek sem jutott eszébe, hogy a jelenkor
legfontosabb termelési tényezőjét, a munkaerő foglalkoztatását is a piacra kell
bízni. Ez addig nem
okozott problémát, amíg a marxista
vezetés olyan gazdaságpolitikát folytatott, ami kielégíthetetlen keresletet
teremtett a munkaerővel szemben.
A rendszerváltás után azonban a
hatósági foglalkoztatás katasztrófává vált. A gyenge minőségű munkaerő az adott foglalkoztatási feltételek között
nem találhat munkát. A foglakoztatás hatósági feltételei olyan drágává
teszik a képzetlen munkaerő foglalkoztatását, hogy remény sem lehet arra, hogy
a foglalkoztatásuk szintje megfelelhessen a társadalom érdeknek.
A kormány és a szakszervezetek olyan
minimálbérben és olyan felmondási feltételekben állapodtak meg, ami a gyenge
minőségű munkaerőt az értékénél drágábbá tette. A jelenlegi tartósan munkanélküliek a munkaadónak drágábbak, mint
amennyit neki érnek. Ezeket csak akkor lehet foglalkoztatni, ha a
munkaadónak olcsóbbak lesznek. Ezek indokolt ára akkora, ami mellett a
foglalkoztatási rátája az átlagos közelében lesz.
A kormány ne a szakszervezetekkel egyeztessen a foglalkoztatás
feltételiről, hanem a foglalkoztatás költségét igazítsa a munkaerőpiachoz. A munkaerőnek az értékét sem a
kormány, sem a szakszervezet nem tudhatja, azt csak a piac állapíthatja meg. A munkaerő értéke annyi, ami mellett a
foglalkoztatási rátája a munkaerő minőségétől, szakmájától függetlenül viszonylag
hasonló szinten van.
Ezzel a problémával a klasszikus
közgazdaságtan nem foglalkozhatott, mivel a munkaerő teljes ára a munkaadó és a
munkavállaló között oszlott meg. A jelenkorban azonban a munkaerő árában
megjelent az állam is, az öregkori és az egészségügyi ellátás fedezetére bérarányos
forrást kell teremteni. Ezt a forrást jelenleg minden állam bérarányosan a
munkaadótól hajtja be. A munkaerő ára
más a munkavállaló és más a munkaadó számára. Azt azonban még senki sem
ismerte fel, hogy az állam ezt a forrásmegosztást úgy is feloszthatja, hogy az
alacsony szinten foglalkoztatottak bére után alacsonyabb, az átlagnál
magasabban foglalkoztatottak után magasabb százalékot von el. Ez a két alapképzés először nyújt
lehetőséget arra, hogy az állam a foglalkoztatás költségét módosíthatja.
II.
A társadalmak teljesítménye elsősorban attól függ, hogyan változik a
következő generáció mennyisége és minősége. Ennek ellenére még egyetlen társadalomtudós sem vizsgálta
mekkora az optimális létszám, és mitől függ az optimális minőség alakulása.
A létszám szabályozása.
Annak ellenére, hogy minden
osztálytársadalom ösztönösen, lényegében azonos módszerekkel védekezett
a túlnépesedése ellen, a társadalomtudományok máig nem ismerték fel ennek az
objektív szükségességét, mert soha nem mérték, mekkora volna az optimális
létszám. Erkölcsileg ugyan botránkoztak a halálokozás növelése ellen, de senki
sem vetette fel a népességnövekedés fékezésének a szükségességét. Pedig elég
lett volna végiggondolni, mi történik,
ha az osztálytársadalom nem fokozza a többség nyomorát, nem visel háborúkat és
nem üldözi a tudást. Ha ezt felmérik, rádöbbenek, hogy anarchiát okozott
volna a túlnépesedés. Még a jelentős halálokozás mellett is az állandó
túlnépesedései nyommás jellemezte az osztálytársadalmakat.
A halálokozást csak a születések csökkentésével lehetett volna elkerülni. Ennek azonban hiányoztak a technikai
feltételei. Az ember ösztönének
megfelelő fogamzásokat ugyanis nem lehetett külső hatalomnak korlátozni. Minden
osztálytársadalomban többen születtek és maradtak életben, mint amennyit a már
biztosított életkörülmények között el lehetett tartani.
A kiscsaládos jobbágyrendszer.
A történelem során egyszer fordult
elő, hogy a nyugat-európai kiscsaládos
jobbágytársadalomban megoldották, hogy csak annyi gyermekvállaló házasság
történjen, amennyi jobbágytelek van. A jobbágytelkek társadalmi érdeknek
megfelelő száma azonban csak nagyon lassan, az eltartó képességgel arányban
nőtt. Arról hogy a házasságon kívüli gyerekek ne maradjanak életben a
keresztény egyház gondoskodott azzal, hogy az egyházi házasságot nem kötötteket
nem, tekintette házasoknak, ezek gyermekeiket nem keresztelte meg, de még el
sem temette. Annak ellenére, hogy ez a
gyermekvállalási korlátozás sok századon keresztül eredményesen működött, a
társadalomtudósok említésre méltónak sem tartották.
Azt ugyan a francia történészek már a
két világháború között kimutatták, hogy e módszernek köszönhetően
Nyugat-Európában a házasságok jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak, de
még ők sem ismerték fel, hogy ennek köszönhetően, a nyugat-európai feudális
társadalmakban, a világ minden más kultúrájában kialakulthoz képest, az első
2-3 szülés kimaradt. Vagyis a nők termékenysége 2-3 szüléssel alacsonyabb volt.
Más születéskorlátozást nem ismer a történelem. vagyis a nyugat-európai feudális
társadalomban harmad akkora sem volt a túlnépesedési nyomás. Ezért lehetett a
társadalom minden más kultúrához képest humánusabb és jobban élő. Még senki sem
vetette fel, hogy a jobbágycsaládok
életmódja azért lehetett lényegesen jobb, mert a jobbágytelek adózott
jövedelméből 2-3 gyermekkel kevesebbet kellett felnevelni.
1990-ben Kínában azonban bevezették a gyermekvállalás állami
korlátozását. Ezen leghangosabban a Nyugat liberális
politikusai, és a római katolikus egyház botránkozik. Azt fel sem veti senki,
hogy éppen a római katolikus vallás
működtette sok száz éven keresztül a gyermekvállalást korlátozó módszert.
Arról ugyan keveset tudunk, mennyire
tudatos volt a kínai reform előkészítői számára a gyermekvállalás
korlátozásának szükségessége, de biztosan nem volt véletlen e nagyon
népszerűtlen módszernek a bevezetése.
Az azonban köztudott, hogy a 20.
század minden gazdasági csodája ott történt, ahol spontán leállt a magas
gyermekvállalás. Ez azonban minden fejlett társalomban kontraszelekciót hozott
létre. Nincs olyan sikeresen működő
társadalom, ahol a lakosság átlagosnál magasabb jövedelmű és iskolázottabb
részében a természetes népszaporult elegendő volna a létszám tartásához. Ugyanakkor
a leszakadt rétegekben viszonylag magas marad a gyermekvállalás.
III
Nem meri leírni senki, hogy a következő generáció teljesítménye
elsősorban attól függ, milyen a minősége. Az pedig elsősorban attól függ,
milyen a születések mögötti családi háttér. Pedig ezen háborog a
közvélemény. Köztudott, hogy a gyermekek
várható társadalmi értéke elsősorban attól függ milyen a szülők iskolázottsága,
és mekkora az egy családtagra jutó jövedelem. Általános, de ki nem mondott
tény, hogy a gyerekek várható társadalmi helyzete, szoros korrelációban van a
szülőkével. Kivételnek számit, ha a gyerekek felnőtt korukban nem annak a
társadalmi rétegnek a közelében lesznek, amiben a szüleik voltak.
A jelenkori fejlett társadalmak ugyan nem osztályokra tagozódnak, de a
jövedelmi és iskolázottsági rétegek nagy részben a következő generáció újratermelődik.
Ebből következik, hogy
a következő generáció éréke elsősorban
azon múlik, milyen a gyermekvállalás mögötti társadalmi háttér struktúrája.
Ez a tény igazolja jelmondatom: Ha a
családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó harmadban, és
fordítva, az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, a következő nemzedék
értéke többször akkora volna, mint a jelenlegi gyermekvállalás struktúrája
mellett.
Ezt az állításomat csak az
cáfolhatná, aki bemutatja, hogy a gyermekek várható értéke elsősorban nem a
családi hátterünkön múlik. De ezt azért nem mutatják ki, mert oda lenne az
oktatási rendszer és a pedagógusok bérének hangsúlyozása. Ezt a két szempontot
ugyan én sem becsülöm le, ez kiderül a következő vágyamból.
Arra csak most a kínai egy
gyermekvállalás tapasztalta hívta fel a figyelmemet, hogy mekkora szerepe van az egyetlen gyermekvállalásnak. Az ugyan
köztudott, hogy konfuciánus társadalmakban a szülők lényegesen több figyelmet,
időt és pénzt fordítanak a gyermekük iskoláztatására, mint a többi kultúrákban.
Ennek az a magyarázata, hogy a kelet-ázsiai társadalmakban a korlátlan
uralkodói hatalom végrehajtó apparátusa az oktatási rendszerükben gondosan
képzett és szelektáltak, a mandarinok voltak. Ezért évezredek óta a nem a származás, hanem az oktatási rendszerben szelektált
értelmiség jelentette a karriert.
Az, hogy a szülők figyelme és
iskolázottsága fontos, sugallja azt is, hogy a felnevelés eredménye függ a vállalt gyermekek számától. Elég
megnézni egy olyan grafikont, ami megmutatta volna, hogyan függ az egy családtagra
jutó jövedelem és az egy gyermekre fordított szülői gondoskodás a gyermekek
számától. Ebből ugyanis azonnal kiderülne, hogy főleg a szegényebb családokban milyen
gyorsan csökken az egy gyermekre fordított jövedelem és a vele való foglalkozás
ideje.
Ez most Kínában bebizonyosodott. A
legutóbbi tíz évben az oktatás hatékonysága, az úgynevezett PISA felmérés
alapján, Kínában javult a legjobban. Ez azt bizonyítja, hogy minden családi
szinten az egyetlen gyermek nevelése hatékonyabb, mint ha többen vannak. Ugyanakkor
Magyarországon a rendszerváltás után, mivel az alacsony rétegekben jellemzővé
vált a tartós munkanélküliség, és nagyobb a gyermekvállalás, romlott az
oktatási rendszerünk minősítése.
A fejlett társadalmakban a
gyermekvállalás csökkenését látva bevezették a gyermekvállalás támogatását. Ezt
olyan családi pótlékkal akarják elérni, ami elsősorban a gyermekvállalás számát
jutalmazza. Ennek az a következménye, hogy a
szegényebb és kevésbé iskolázottak vállalnak több gyermeket, ugyanakkor a
jómódú és a magasan képzettek egyre kevesebbet.
Ezt a kontraszelekciót fokozza a nyugdíjrendszer, ami az életkeresettől függ. Márpedig
az életkeresetet csökkenti az anyák gyermekvállalása. Vagyis a diplomás, a
magas keresetű anyák vesztenek a gyermekvállalással a legtöbbet. Ezek
gyermekvállalását eleve kitolja a késői házasság, ami a diplomaszerzés utánra
tolódik. Ezt fokozza, hogy a karrierjük megalapozása érdekében tovább
halasztják a gyermekvállalást. Későn, kevesen
és azok is csak egy gyermeket vállalnak. A több gyermek vállalása Mert ez
nemcsak szakmai karrierjüket, de öregkori anyagi érdeküket is sérti. Ezért aztán a fejlett társadalmakban a
diplomás nők termékenyégi mutatója mindenütt jelentősen a 2 alatt van.
Vagyis minél sikeresebbek a diplomás anyák, annál kevesebb a gyermekvállalásuk.
A fejlett társadalmakra jellemző kontraszelekciós gyermekvállalás a
következő generáció értékének a fő csökkentő oka. Ezen csak az olyan öregkori ellátás
segít, ami nem az életkeresettől, de még nem is a gyermekvállalás számtól,
hanem annak hatékonyságától függ. A
társadalom számára egyetlen olyan gyermek felnevelése is nagy érték, aki a
legfelső adózó ötödbe kerül, és óriási kár hat olyan gyermek felnevelése, akik
az alsó ötödbe kerülnek.
Németh László nyolcvan éve, a minőség forradalma címmel adta ki
esszégyűjteményét. A jelenlegi családpolitika pedig még mindig a mennyiség maximalizálása érekében
munkálkodik.
Oktatási rendszerünk csődjét már
nemcsak a nemzetközi felmérés, de a hazai közvélemény is tudomásul vette. Most
a reformjával fontoskodnak. A nagy nyüzsgés közepette senkinek nem jut eszébe, mi az oka annak, hogy két szakképzésünk, a
művészetek és a hivatásos sportok képzésében a világszínvonal élvonalában
vagyunk, a közoktatásunk színvonala pedig egyre süllyed.
A különbségre nyilvánvaló a
magyarázat.
A művészetek és a hivatásos sportolók
képzése eleve a minőségre koncentrált. A
közoktatás pedig általános iskoláztatást a középszerűséget szolgálta. Az
előbbi a kiválókat, az utóbbi a politikai elvárás szolgálatára alkalmasakat
nevel. A művészetek és a cirkuszok kezdettől
fogva a kiugró teljesítményt jutalmazták, a társadalomnak pedig szürke
szolgákra volt szüksége. A múltban sem a közigazgatás, sem a gazdaság nem
igényelt tehetséget, sokkal inkább engedelmességet. A közigazgatás a hatalom szolgálatát, a gazdaság a stagnáló technika
ismeretét igényelte. Mivel sem a hatalom igénye, sem a termelés technikája
nem változott, egyik sem igényelte a végrehajtók fantáziáját, sőt éppen azokat
nem tudta használni.
Az osztálytársadalmak közös
jellemzője volt, hogy azokban nemcsak a lakosság mennyisége volt mindig több a
hasznosíthatónál, de a munkaerő minősége
is meghaladta a társadalom igényét.
Tehetségben hiány csak a luxust kielégítő művészekben és a tömeget
szórakoztató cirkuszi artistákban volt.
Az értelmiség képzésére csak a
mandarinokkal működtetett társadalmakban és a vallás klérusának képzésében volt
szükség. A Nyugat kultúrájában az első egyetemek csak a 13. században alakultak
ki. Ezek is elsősorban a vallási klérus igényéhez igazodtak. A kiemelt tanszék
a teológia volt.
Változás csak a reformáció hozott
elsősorban azzal, hogy a vallás közös latin nyelvét a hívek nyelvére cserélte. Fő célja a híveknek a bibliához, az
egyistenhithez, a hívekhez közelebb hozása volt. Ezért tette egyik fő
feladatává a népoktatást. Annak ellenére, hogy a népoktatásnak az eredeti
célja a vallás szolgálata volt, óriási szerepet játszott a Nyugat további
történelmében.
Jó kétszáz évvel később, az ipari
forradalom, majd a vasúthálózat kiépülése gazdasági alépítményt jelentett a
nemzetállamok kialakuláshoz. Ezzel a
közigazgatás, és a kereskedelem is megkövetelte az olvasás és az írás
széleskörű ismeretét.
A munkaerő egyre magasabb képzését a gazdaságban csak a tudományos és
technikai forradalom követelte meg. Ekkor jelent meg a mennyiség társadalma után a minőség
társadalma. Alig száz év alatt szinte
minden munka hatékony elvégzéséhez minőségi munkaerőre lett szükség.
Ezt a minőségi változást először Max
Weber német politológus ismerte fel a 20. század küszöbén. Azzal, hogy kimondta, a kor társadalmait csak a protestáns népek
képesek másoknál hatékonyabban működtetni, kimondta, hogy a társadalom
működésének hatékonysága elsősorban a lakosság minőségén múlik.
Ebből követezik, hogy a közoktatásnak
is át kell alakulnia olyanná, amilyen évezredek óta a művészek és a spotok
nagyjainak a képzése volt.
Minél korábban történjen a képesség fejlesztése és felismerése.
A képesség fejlesztése már a fogamzással
elkezdődik. Finnországban közel nyolcvan éve rögzítik a kihordás adatait és
mérik annak következményeit. Bebizonyították, hogy a jó magzati kihordás jelentősen növeli a későbbi életpályán elért
eredményt. Ezért tudomásul kell venni, hogy a jó magzati kihordáson is múlik,
milyen lesz a későbbi életpálya, mekkora lesz a felnőttkori társadalmi érték.
Ebből annak kellene következni, hogy az átlagon felüli magzati kihordás
premizálni kell. Ehhez sokkal nagyobb társadalmi érdek fűződik, mint a
koraszülöttek megmentéséhez. Az utóbbi elsősorban a szülők érdeke.
Az is jogos feltételezés, hogy a jobb magzati kihordás függ az anyák
hozzáállásától, képzettségétől, a család anyagi helyzetétől, a társadalom
érekét mégis a társadalomnak kell jutalmazni.
Azt ismeretkörömben is
megtapasztalhattam, hogy a vízbiztonságot a születés után néhány héten belül
kell átmenteni, vagyis viszonylag rövid idővel a magzati élet után.
Ennek jelentősége egyre inkább elismertté válik, és egyre többet tudunk
az okairól. Az még
általános biológiai törvény, hogy a fiatalkori élmények erősebben hatnak, mint
a felnőtt koriak. Ezért a gyermekorvosok joggal hangsúlyozzák, hogy az első négy év táplálkozása fontos az
agyfejlődés szempontjából.
Az most derül ki az Egyesült
Államokban folyó sokmilliós felmérésből, hogy a négy éves kori szókincsben nemcsak óriási különbségek vannak, hanem
azok mennyisége jelentősen befolyásolja a későbbi iskolai eredményeket is. Tíz
év után megállapították, hogy a szókincs
nagyságával szoros korrelációban van az iskolai eredmény. Ennek alapján
dolgozták ki annak a tervét, hogy a gyerekek 2-4 éves korban már legalább heti
két napon gyermekközösségben vegyenek részt. Felismerték, hogy hat éves kor előtt kell elkezdeni a képzést. A
nagyobb szókincs megszerzésében a televízió és a mobil telefon használta is
óriási szerepet játszhat. Ezért volna fontos társadalmi érdek a gyermekek
szókincsfejlesztését szolgáló műsorok készítése.
Az iskolai oktatást is a képességek fejlesztésére kell átállítani. Ez
csak akkor működhet hatékonyan, ha a képesség és annak nagysága tekintetében homogének
a tanulócsoportok. Ezt
azonban csak akkor lehet elérni, ha az
iskolaválasztás a szülők és az iskola közös feladata. Ebben az
oktatáspolitikának nem lehet beleszólása. Nem lehet az iskolaválasztást
lakóhely alapján szabályozni.
Az oktatás csak akkor működhet jól, ha az iskolák teljesítményét a
minisztérium méri, és nyilvánosan tartja.
Az iskolákat profilozni kell, humán, műszaki, ezen belül is több szakmára
kell bontani. A
pedagógusok fizetését az iskolák minősítéséhez kell igazítani.
Elmúlt hatvan éve, hogy felismertem a
rendszerünk legnagyobb fogyatékosságát, az áruk és a szolgáltatások számára
teret kell teremteni a piacnak. Az Új Gazdasági mechanizmusnak el volt az
eredeti célja. Bölcsen, arra nem is gondoltunk, hogy ezzel párhuzamosan be kell
vezetni a politikai demokráciát is. akkor csak azt láttuk, hogy erre nincs
világpolitikai lehetőség. Azt akkor még nem láttam, hogy ennek a belső
társadalmi feltételei is hiányoztak. Erre az 1990-es kínai reform hívta fel a
figyelmemet.
Azt pedig csak öreg koromra ismertem
fel, hogy a piacosításból is kimaradt a
jelenkori társadalmi felépítmény legfontosabb három eleme, a munkaerő
foglalkoztatásának, a következő nemzedék felnevelésének és képzésének
piacosítása.