Kopátsy Sándor EE 2016 10 08
TANÁCS AZ EGYHÁZAMNAK
III.
A PAPI NŐTLENSÉG FELOLDÁSA
A katolikus papok nőtlenség felett
lehet vitatkozni, de azon nem, hogy a pályaválasztásban és a papok gyermekeinek
milyen a minősége, nehéz a nőtlenség hátrányát vitatni.
Minél fontosabb a hívatás, annál
fontosabb, milyen minőségű fiatalok mennek papnak. A téma vitájában az
Európában jellemző paphiányra hivatkoznak. Megkerülik a lényeget. Nézzék azt
meg, hogy milyen minőségű fiatalok választják a katolikus papi pályát. Ez
mutatná, hogy miért nincs a katolikus papságnak tekintélye. Ez nem a múlt,
hanem a jelen problémája.
A múltban a papi pálya eleve erkölcsi és anyagi karriert jelentett,
ugyanakkor más pályákon alig volt lehetőség. A lakosság kilenctizede számára csak a papi és a
tanítói pálya volt elérhető. Ráadásul a papi pálya megkülönböztetett
állampolgári előnyt is jelentett.
A papi nőtlenségről, a cölibátusról a
lexikonok is csak teológiai érveket emlegetnek. Nem említik, hogy a magasabb
ragok az arisztokratákhoz hasonló rangot és jövedelmet jelentettek. Ez azért
volna fontos, mert a múltban, a jobbágyfelszabadítás előtt a klérus közel annyi
földbirtokkal, vagyonnal és lényegesen több kinccsel rendelkezett, mint az
arisztokrácia. Ráadásul a főpapok közé az alacsonyabb származásúak is
bekerülhettek.
Jelenleg azonban a katolikus
egyháznak sincsen jövedelmet hozó vagyona, ezért saját forrású jövedelme. A
hívek önként vállalt egyházi adójából él.
Azt, hogy milyen képességű fiatalok
mennek a katolikus papi pályára, azon lehetne lemérni, hogy összevetnénk a
protestáns és a katolikus papnak menők érettségi eredményét és szülői hátterét.
E két pálya között az az egyetlen nagy különbség, hogy a protestáns papnak
menőknek lehet családja is. Ez azonban óriási különbség, mit le lehetne mérni
azzal, hogy a két teológiára milyen IQ-val, illetve mennyi ponttal mennek.
Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy a
jelenkori fejlett társadalmakban, ahol a képesség szerinti boldogulás
viszonylag szabad, a várható életteljesítmény a fogamzást követő 5-6 évben dől
el. Ez pedig a család
jövedelmétől és a szülők iskolázottságától függ.
Erről a Fasori Evangélikus Gimnázium
példátlan sikerének vizsgálata győzött meg. Ebben az iskolában a diákok
többsége két társadalmi rétegből került ki. A budapesti, többségében
kikeresztelkedett zsidó nagypolgárság és a vidéki lutheránus papok fiaiból.
Ekkor a legfejlettebb európai etnikum a zsidóság, és ennek is az egyik
élcsapata a budapesti zsidó nagypolgárság volt. Ezeknek döntő szerepük volt abban,
hogy a 19. század végén Budapest lett Európa talán legdinamikusabban fejlődő
városa. A történészeink sem hangsúlyozzák, hogy ekkor Budapest gazdasági
dinamizmusa, tudományos és művészi elitje ebben a fiatal városban
világszínvonalú volt.
A vidéki lutheránus papság pedig az ébredő nemzeti öntudat élcsapatában
volt. Ezt jelezte,
hogy a népiek felvehették a versenyt a liberális polgársággal. Mélyen magyarok
és nagyon értelmiségiek voltak.
E két tábor ütközése és összefonódása
jelentette a magyar társadalom magját. Még hiányzik annak tudományos kifejtése,
hogyan harcolt néha egymás ellen, néha egymással szövetkezve az a két
értelmiségi tábor. Ennek a csúcsa találkozott a Fasori Gimnázium diákságában.
Az óta sem volt ilyen közös diákélete a népieknek és a liberálisoknak.
Ennek a csodálatos iskolának a titkát
megismerve lelkesen vállaltam a felkéréseket, hogy gimnáziumokba menjek
érettségi elnöknek. Előtte mindig felmértem a kiszemelt gimnázium társadalmi
környezetét. Kiderült, ha ismerem a gimnázium diákjainak a társadalmi hátterét,
tudom az iskola minősségének a helyét is. Az ország legjobb tíz gimnáziumainak
a nagyobbik fele a budapesti értelmiségi kerületekből, a kisebbik fele pedig a
vidéki egyetemi városokból került ki. Éppen a mai újságban olvasom. Ebben az
évben is a Fazekas Gimnázium az első, és a tíz között a nyolc budapesti mellett
csak két vidéki, dunántúli, a Veszprémi és a Zalaegerszegi maradt. Ennél is
sokkal többet mondana a húsz első és a húsz utolsó középiskola. Az
oktatáspolitika eleme kötelessége volna a gimnáziumok sorendjének folyamatos
publikációja. A gyermeküket iskoláztató szülőket tájékoztatni kellene az
iskolaválasztásban. Szerencsére az érintett szülők ezt jobban látják, mint a
szakmabeliek. Az is figyelemre méltó, hogy nincs a legjobb iskolák között
egyházi vezetés alatti. Ez is elvemen igazolja, a jó iskolarendszer nem a
vallás, a lakhely és az etnikai hovatartozás, hanem képesség alapján szervezi a
tanulói közösségét.
Húsz éve az Egyesült Államokban
láthattam, hogy az iskolák minősítése nyilvános. Egy ingatlanügynök mondta el,
hogy a középiskolás gyermekes családokban a lakásválasztás elsődleges
szempontja, hogy milyen iskola környezetébe tartozik.
Már a magyar szülők is élnek ezzel a
lehetőséggel, és ha nem is oda költöznek, a gyermeküket a jó iskola körzetébe
jelentik be lakónak. A magyar emberek nemcsak az adófizetésben, hanem még az
iskolaválasztásban is ügyeskednek.
A magyar oktatáspolitika azonban a
középkorban maradt. Az oktatáspolitikája kényesen elkerüli a családi háttér
figyelembe vételét.
Visszatérve a papi hivatás
választására.
A papi nőtlenség előnyével és
hátrányával ugyan a katolikus egyházban is foglalkoznak, de azt, hogy kikből
lesznek a papok, gondosan megkerülik. Ez a múltban nem okozott problémát, mert
a papi pálya mind a társadalmi megbecsülés, mind az anyagi juttatások
szempontjából kiemelkedően jó volt.
Gyermekkorom falujában a falu első
embere a pap volt, utána következett a jegyző és a tanító. Az elmúlt hatvan
évben több tucatszor megkérdeztem a falusiakat, hogy mi náluk a sorrend. A
szocialista rendszerben szinte mindig az első ember a termelőszövetkezet elnöke
volt. Tőle függött a jövedelmük. Később, a rendszerváltás után az elsők közé
került a legsikeresebb vállalkozó. Az öregeknél, ha volt orvos az is jó
helyezést kapott. A pap soha nem volt az első három között.
Később azt is megkérdeztem, hogy
kinek a jövedelme a legmagasabb. ezek között a pap és a tanító soha nem
szerepelt. Pedig gyermekkoromban a fix fizetésnek nagy rangja volt, még a
postást és baktert is irigyelték. Mára már a fix fizetésnek nincsen nagy
rangja.
Mindezt azért írom le, hogy
illusztráljam a papok társadalmi státuszát. De ez jellemző a falusi tanítókra
is. Ezért aztán nem találkoztam olyan pedagógussal, aki szerint a
legtehetségesebb tanulók papok vagy tanítók akarnak lenni. Pedig az oktatási
rendszerünk még mindid elhanyagolja a diákok életrevalóságát. Ezért vált
jellemzővé, hogy iskola utáni eredmények köszönő viszonyban sincsenek az
életben elérttel. Sokat mondana egy olyan felmérés, ami szembeállítaná az
iskola minősítését az életben elért eredménnyel. Kiderülne, hogy az iskola nem
az élet igényéhez igazodik.
A papok minősítését jól bizonyítja az
élet. A tudományokban, a művészetekbe elvétve található pap. Ilyenkor Eszembe
jut Vörösmarty Mihály, aki a Magyar Tudományos Akadémia Alakuló Közgyűlése után
azt írta a naplójában, hogy a résztvevőket látva, azt hihettem volna, hogy
valami fontos egyházi fórumon vagyok, annyi volt a reverendás. Ma, ez a tévedés
fel sem vetődhetne.
A katolikus egyház klérusára ma is
jellemző maradt a vasfegyelem, de a színvonal annál kevésbé. Ennek elsődleges
okát a kötelező nőtlenségben látom. Nem azért, mert a nőtlen ember élete nem
lehet nagyon magas szintű, hanem azért, mert az olyan pályán, amin nemcsak nincs a társadalom maga erkölcsi és
anyagi elismerésére lehetőség, ráadásul nősülni sem lehet, ne várják, hogy a
fiatalság minőségi elitjéből válogathatnak.
A véletlen folytán találkozhattam a
református elemi iskolák szelekciós rendszerével, ami a bolsevik rendszer
kiépüléséig működött. Minden tíz református falunak volt egy olyan iskolája,
amiben az igazgatót rektornak hívták. Ez a rang azt jelentette, hogy a tíz falu
iskolájából évente egy vagy két gyereket küldhetett a Pápai Kollégiumba. Ezt
neki kellett kiválasztani. Ha nem az ő iskolájából akart valakit Pápára
küldeni, előtte egy évvel maga mellé fogadta. Büszkén mondta el, hogy a
jelöltjeiből néhány magas rangig emelkedett. Elhittem, mert százból egyet én is
találhattam volna, aki sikeres lesz.
Ezek után megértettem, hogy miért
voltak a református iskolák olyan híresek. Mert bölcsen szelektálták meg a
tanulókat. Most örülnék annak, ha volna egy olyan felmérés, hogy a református
papok gyermekei közül mennyien mentek el papnak. Ha ezt megmutathatnám, világos
lenne az állításom. A katolikus egyház
mennyit veszít azzal, hogy a katolikus papoknak nincs gyermekük, akit a papi
pályára küldhetnének. Vagyis a katolikus egyház számára nem is az a
legnagyobb veszteség, hogy a papjai nőtlenségre vannak kárhoztatva, hanem az,
hogy ennek következtében nem küldhetnek megfelelő utánpótlást a papi pályára.
Márpedig, ha tudomásul vesszük, hogy
a papság minősége elsősorban attól függ, milyen minőségű fiatalok választják a
papi pályát.
Ideje volna felmérni, milyen családi
háttérrel mennek papnak, kiderülne, hogy a
katolikus egyház közel kétezer éven keresztül a legjobb anyagból válogathatta a
klérusának utánpótlását, mert azt jól szelektálta, jól megfizette. Most azonban
kontraszelekcióval és a karrier lehetőségek megszűnésével kell számolni. Mivel
a katolikus egyház a régi anyagi gazdagságára nem számíthat, tehát fizetni nem
tud, egyetlen megoldás az utánpótlás jó szelekciója volna.
Nem annyira a nőtlenségre
kárhoztatott papokat sajnálom, hanem az egyházamat, aminek gyorsuló ütemben
csökken a tekintélye. Minél szűkebbek az
anyagi lehetőségek, annál fontosabb volna a klérus minőségének javítása. Erre a
leghatékonyabb a papi nőtlenség feloldása volna.