2018. november 25., vasárnap

Sok szuverén államra van szükség

Kopátsy Sándor                EH                   2018 11 20

Sok szuverén államra van szükség

A világgazdaság hatékony működése az emberiség legfontosabb feladata. Ez pedig csak akkor lehet hatékony, ha nincsenek vámhatárok. Vámhatárokat azonban csak akkor lehet megszűntetni, ha minden állam szuverén a valutája árfolyamának a szabályozásában. Az Európai Unió azzal került válságba, hogy nagyon különböző fejlettségű és kulturális tagországát közös valutára kényszerítette. Ez már a maastrichti elvárásokban is megjelent, de gorombává vált azokkal az országokkal, amelyek beléptek az euró övezetbe. Nekünk, magyaroknak elve szerencsénk volt, hogy hiába jelentkeztünk, elhalasztották a felvételünket. A közös valutát megkülönböztetett örömmel fogadták a latin országok, az EU alapító Franciaországot is, de a még inkább az eleve alkalmatlan mediterrán társát, akiknek a maastrichti elvárások is teljesíthetetlenek voltak. Ezek csak azt látták, hogy megszabadulhatnak a többieknél gyorsabb inflációtól.

Milyen valutára van szükségük az országoknak?

Egyértelmű a válasz, hogy olyanra, amivel egyensúlyban tarthatják a külkereskedelmi mérlegüket. Erre korábban is csak akkor voltak képesek, ha a környezetükénél nagyobb inflációval, fedezetlen pénzteremtéssel teremtettek állami bevételt. Ezek azt hitték, hogy a közös valuta majd azt jelenti, hogy nekik is olyan kemény valutájuk lehet, mint a németeknek, és a puritán, azaz takarékos többi tagországnak.
Nemcsak a politikusok és a bankárok hitték azt, hogy a közös valuta a latin országok számára a megkülönböztetett nagyobb inflációtól megszabadít, de a lakosság is.
Az elvárásból csak az valósult meg, hogy megszabadultak az inflációtól, de reménytelenül eladósodtak. Kiderült, hogy a felhalmozódott, olcsón teremtett külső adósságuk gyorsan nő, és visszafizethetetlen.
A mediterrán országok hitelezői az EU gazdag és takarékos országai voltak, akik csak azt látták, hogy a latin tagországok számukra magas kamatozású állampapírokat bocsájtanak ki, de azt nem, hogy ez az adósság számukra behajthatatlan. Itt tartunk jelenleg.
Az euró övezetbe fel nem vett országok, közük mi is, szomorúan vettük tudomásul, hogy kimaradunk a könnyű hitelekből. Vigasztalásul, kisebb mértékben, svájci frankban adósodtunk el. Az volt a szerencsénk, hogy Svájc nem adott hitelt, és a közép-jobb Fidesz kormány észbe kapott, és megállította ezeket a nem hivatalos hitelezéseket. Az okozott kárt megosztották az állam, a bankok és az adósok között. Nem volt olcsó, de megoldottuk, elsősorban azzal, hogy közel harmadával leértékeltük a valutánkat, a forintot, aminek a jelenlegi árfolyama már megfelel az ország gazdasági erejének.
A leértékelésnek köszönhetően a külkereskedelmi egyenlegünk megjavult, a turizmusunk pedig virágzik, a foglalkoztatásunk pedig talpára állhatott.
De nemcsak gazdaságunk szabadult meg az EU brüsszeli bürokráciájának a gazdasági nyomásától, de a közép-jobb kormányunk úttörő volt a használhatatlan közel-keleti és afrikai fiatalok be nem fogadásában is. Ezzel ugyan rossz fiúk lettünk az EU bürokráciája számára, de remélhetőleg a jövő évi EU választáson meggyengülnek a befogadást pártolók is, és meg lehet állítani, hogy a beépülésre alkalmatlan fiatalság települhessen be az EU országokba.
A forint jelenlegi 320 közeli árfolyama az országunkat viszonylag talpra állította. Nemcsak a turisták jönnek, az exportunk is meghaladja az importot, de a tőke is szívesen jön országunkba.

Hova megy a tőke.

Kiderült, hogy az egészséges gazdaság csak akkor működhet, ha az ország valutájának az árfolyamát a saját igényéhez igazítja. Ezt az elvárást a tőkés osztálytársadalmak klasszikus közgazdaságtana könnyen elintézte azzal, hogy oda megy a tőke, ahol olcsóbb a munkaerő. Annak ellenére, hogy a tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben is fordulatot hozott, a közgazdászok továbbra is abban a hitben élnek, hogy a munkaerő árához igazodik a nemzetközi tőkemozgás. Nem veszik tudomásul, hogy a tőke nem az olcsó, hanem a jó munkaerőt keresi.
Ez már a hidegháborúban beigazolódott.
Az első csoda Japán háború utáni sikere volt. A viszonylag drága japán munkaerő komparatív hatékonyága volt a legmagasabb. Ez abból következett, hogy a japán munkaerő nem olcsó, hanem a hatékonyágához viszonyítva volt az. A japán csodát gyorsan követte a két volt japán gyarmat, Dél-Korea és Tajvan. Ezek sikere azt bizonyította, hogy oda megy a tőke, ahol a munkaerő képzettsége és szorgalma az élen jár. Ezt bizonyítja a tény, hogy a háború után a japán oktatási rendszer állt az élen, de hamarosan az élre került a Három Kis Tigris, Szingapúr, Dél-Korea és Tajvan. Ez a három ország ötven éve az ENSZ felmérése alapján az első három helyen osztozik. Ezért lett a véleményem, hogy a jelenkor munkaerőigényét nem az áruk, hanem a hatékonyságuk, a minőségük alakítja.
Ez a Nyugaton is egyértelműen beigazolódik. A legjobb közoktatási rendszere Finnországnak van, ötven éve az első. Európában minden skandináv ország megelőzi a politikai nagyhatalmakat.
Harminc éve megkülönböztetett figyelemmel kísérem a világ tíz legfejlettebb országát. Ezek sorrendje Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok, ezek sorrendje az óta nem változott lényegesen. A tíz közül hat kis puritán állam. Európában tehát bebizonyosodott, hogy a kis nemzeti államok lényegesen sikeresebbek, mint a nagyok. Ráadásul a hatból kettő nem is tagja az EU-nak, és ennek nem is kell fizetni a kárát.
A négy óceánokon túli volt brit gyarmat lakossága ötször nagyobb, mint az európai hat legfejlettebbé. Ezek gazdagságát az alulnépesedettségük és nyersanyaguk valamint mezőgazdasági adottságuk magyarázza. Viszont magyarázatra szorul, hogy az Egyesült Államok, a világtörténelem legnagyobb szuperhatalma köztük is az utolsó. Ezt az okozza, hogy a lakosságának közel fele latin-amerikai és afrikai, akik visszahúzzák a puritán lakosság eredményeit. Ha megnézzük, kiderült, hogy az Egyesült Államok puritán lakossága még Norvégiát is megelőzné, de a nagyobb hányadú latin-amerikai és afrikai lakosság lehúzza az átlagot. Ez annak ellenére is így van, hogy a latin-amerikai és afrikai lakosság is ott él a legjobban.
Az Egyesült Államok fejlődésének legnagyobb veszélye, ha oda telepedhet Latin-Amerikából a lakosság szegényebb fele. Jelenleg is sok ezer közép-amerikai vonul Mexikón keresztül azzal a céllal, hogy az Egyesült Államok polgára lehessen. Jelenleg a latin-amerikai államokban mintegy 700 millió olyan ember él reménytelen szegénységben, aki még egyszer gazdagabb lenne, ha az Egyesült Államokban az alsó ötödbe kerülne. Szerencsére, a legutóbbi választáson olyan elnökük lett, akinek fő mondanivalója a latin-amerikai és a közel-keleti bevándorlás megállítása.
Szerencsénkre, az Egyesült Államok támogatására számíthatunk a szelekció nélküli bevándorlás megállításában. Ennek a szuperhatalomnak eszébe sem jutott a kontinens latin-amerikai államaival egyesülni. Nem egyesülni, hanem elkülönülni akar tőlük.
Ezzel szemben az európai közvéleménnyel sikerült elhitetni, hogy nemcsak az Európai Unió létrehozása, de még a többség közös valutája pozitív lépés volt. Az ugyan nem vitatható, hogy Franciaország lényegesen fejlettebb társadalmú és kultúrájú, mint a négy mediterrán ország, mégis súlyos hiba volt számára az EU vezetésben fontos szerepet adni. A franciák nemcsak Kanadában, de az Egyesült Államokban is a puritánokhoz csatlakoztak. Egyedül ugyan ők sem lettek sehol eredményes gyarmatosítók, de Észak-Amerikában jól vizsgáztak, a protestáns kultúrájúakhoz igazodtak. A spanyolokhoz és portugálokhoz azonban nem csatlakoztak.
Az Európai Unió létrehozói nem tanultak az amerikai tapasztalatokból. Amerikában kezdettől fogva külön úton jártak a puritánok és a mediterránok. Harari példátlan történelmi sikernek minősíti azt, hogy az Egyesült Államok viszonylag kis emberáldozattal Mexikótól elfoglalta annak északnyugati térségét. Ezeken a területeken ma is többségben latin-amerikaiak élnek, akik az átlagnál szegényebbek, nélkülük az Egyesült Államok ötödével gazdagabb volna. Ha nem élne az Egyesült Államokban több tízmillió spanyolul beszélő latin-amerikai, nem volna ilyen óriási a bevándorlási nyomás.
A legjobb bizonyíték, hogy a forint mintegy harmadával való csökkentésének köszönhetjük, hogy minden várakozásunknál jobban javult a foglalkoztatásunk, a külkereskedelmi mérlegünk, a turizmusunk.
A jövőnk azonban jelentős mértékben attól függ, hogyan alakulnak a jövő év tavaszi EU választások. Ha reményeim szerint az EU brüsszeli apparátusában megerősödnek az alkalmatlan bevándorlóktól való megszabadulás hívei, akik csak a beépülés reményeivel rendelkezőket engedik be. Ez a remény nem alaptalan.

Ebben az esetben, ezer éves történelmünkben először, hogy Nyugat-Európa számára fontos döntés kezdeményezője a magyar miniszterelnök lesz. Ehhez hasonló szerepet még senki sem játszott a nemzeti hőseink közül. Ha nem történik ilyen változás az EU vezetésében, akkor sem maradunk a jelenlegi rossz fiú szerepében. Az Egyesült Államokkal a hátunk mögött áll, és az EU jelenlegi betelepítési politikája olyan ostoba, hogy nem tartható sokáig.

A szakszervezetek szerepének változása

Kopátsy Sándor                EH                   2018 11 22

A szakszervezetek szerepének változása
Harari

Nemcsak Harari, de a közgazdászok sem foglalkoznak azzal a ténnyel, hogyan alakult a szakszervezeti tagok aránya a munkavállalókhoz viszonyítva, és az ágazatokon belül.
1860-ban az akkor a legfejlettebb birodalomban, Angliában a dolgozók 3 százaléka volt szakszervezeti tag. 1980-ban már 53 százalék, és ez mára 20 százalékra csökkent. A jelenkor példátlan szuperhatalmában, az Egyesült Államokban pedig a legalacsonyabb szintre, 10 százalékra csökkent. Akkor a bányászat és a nehézipar dolgozói voltak a legmagasabb szinten a szakszervezeti tagok aránya. Jelenleg az állam által végzett szolgáltatásokban, ezen belül is a közoktatásban a legmagasabb a szakszervezeti tagság aránya. Ami azt jelenti, hogy a 80-as évekig a szakszervezetek a tőkés munkaadókkal álltak szembe, jelenleg pedig a szolgáltató állammal.

A fejlett társadalmakban leállt a túlnépesedés.

Ez esetben ismét a fordulat fő okát figyelmen kívül hagyják. Az osztálytársadalmakban mindig nagyobb volt a munkaerő kínálata, mint a kereslete, mert gyorsabban nőtt a munkát keresők száma, és javult a minőségük, mint a keresletük. A tudományos és technikai forradalom e tekintetben is fordulatot hozott. A fejlett társadalmakban a fogamzásgátlók használatának köszönhetően, a felére csökkent a születések, és megnőtt a munkaerőpiacról kiöregedettek aránya. Ezzel fajunk azon ötöde, akik iskolázottak és jólétben élnek, de nemcsak a lakosságuk száma csökkent, de ennél is jobban a munkaerő piacán munkaalkalmat keresők aránya is. A munkaerő tízezer éven keresztül jellemző túlkínálata megszűnt. Ez azt jelentette, hogy a munkavállaló és a munkaadó közti egyensúly megfordult, a munkaerő túlkínálatát felváltotta a minőségi munkaerő ki nem elégíthető kereslete. Ezt már viszonylag hamar felismerte Max Weber, aki a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amire csak a puritán erkölcsű népek lesznek képesek hatékony társadalmi felépítményt létrehozni. Az ő korában puritán erkölcsűnek csak a Nyugat protestáns népeit tartották. A messze legtöbb puritán a Távol-Keleten élt, de ezek óriási többségét a gazdasági elmaradottságban ragadt kínaiak jelentették. Japán ugyan már felébredt, de egészen a második világháborúig, sikerét tudomásul sem vették.
A hidegháború első tudomásul vett csodája Japán volt, amit a Kis Tigrisek gyorsan követtek. Ezt a csodát nemcsak akkor, de a tízszer nagyobb Kína csodája magyarázatát máig sem találták meg. Pedig egyszerű a magyarázat, a távol-keleti puritánok a tömegcikkek termelésében is kiemelkednek. Ezt először Japán, majd a három Kis Tigris bizonyította. Ennek ellenre még a nyoma sem található annak, hogy ezek csodája két alapra épült. Egyrészt a kiváló munkaerkölcsükre, másrészt a túlnépesedésük megállítására. Ezek a távol-keleti országok mindegyike túlnépesedett volt, de azzal hogy általánossá váltak a fogamzásgátlók használatában, felére csökkentették a gyermekvállalásukat, ezzel megszűnt a túlnépesedésük.
Ugyan Kína úgy vezette be 1990-ben a gyermekvállalás kemény korlátozását, hogy ennek szükségességét megtanulta a sikeres keleti szomszédjaitól, vagy maga is felismerte. De 28 évvel a kínai gyermekvállalás korlátozása után sem ismerjük el, hogy a társadalmi fejlettség élére jutásnak elengedhetetlen feltétele a túlnépesedés megállítása is.
Harari ugyan elismeri, hogy a társadalmi fejlődés hatékonyabb eszköze a gazdaságfejlesztés, és nem az erőszakos hódítás, de ő sem fogalmazza meg a lényeget. A társadalmi fejlettség élcsapatába kerülésnek két feltétele van, a lakosság puritán viselkedése, és a népszaporulat lefékezése. Jelenleg a fajunk ötöde jóléti társadalmakban él, de ezek között nincs olyan, amelyiket nem a puritán magatartás jellemi. Aztán van egy másik ötödünk, Kína, amelyik elképesztő gyorsan fejlődik, és már megállíthatatlan abban, hogy a század közepére szuperhatalom legyen az Egyesült Államok mellett.
A tudományos és technikai forradalom egyre inkább a kisebb létszámmal dolgozó kis- és középvállatok beszállításaira épül, ahol a szakszervezetek támogatása értelmét veszti.
A legnagyobb változás a tengeri árumozgatásban történt.
Ötven év alatt a hajók ki- és berakása sok ezer képzetlen munkással történt. Jelenleg a tömegárukat óriás teljesítményű gépek szinte órák alatt elvégzik. Az olajt be sem viszik a kikötőkbe, hanem több mérföldre kitelepített befogadó csöveken viszik be oda. Az ömlesztett árukat pedig emberek ezrei helyett óriás gépek rakják be és ki. Ennek következtében a nyersanyagok mozgatása szinte a tengeri út hosszától független lett. Ami tengeren szállítható, amivel még a vasút sem versenyezhet. Szállítási költségben a kikötők közti anyagmozgatással semmi sem versenyezhet.
Szár éve a bányászat is rengeteg fizikai munkát igényelt. Jelenleg már nemcsak a külszíni, de a mélyen folyó bányászat néhány nagyon drága kombájnt, és ezekhez magasan képzett néhány mérnökök igényel.

A gépkocsigyártásban sem kisebb változás történt. Száz éve Ford úgy gyártotta a tömegek számára megvehető autókat, hogy saját kohászattal is rendelkezett, minden beépülésre váró anyagot és alkatrészt a gyárban készítettek el. Utólag ugyan csak azt hangsúlyozzuk, hogy minden alkatrészt a futószalagra ott gyártottak le. Azt alig veszik figyelembe, hogy a futószalagon 10-15 órai munkával rakják össze a beszállító vállatok által percekre odarendelt alkatrészeket. Ezek között nagyvállalt csak a gumiabroncsokat szállítja. A párhuzamosan készülő autókhoz, a kárpitozás soktucatnyi kisvállalt szállítja, amik képesek a naponta változó igényekhez igazodni. A beszállítók közül a nagy többség olyan kisvállalkozás, amiben értelmetlenség a szakszervezeti tagság. Ezért aztán a gépkocsi elkészítésében résztvevő munkások 90 százalékban értelmetlen a szakszervezeti tagág.

Japán elöregedő társadalma

Kopátsy Sándor                EH                   2018 11 23

Japán elöregedő társadalma
Harari

Régi mániám volt, hogy a nyugdíjkorhatárt a várható életkorhoz kell igazítani. Egyelőre a várható életkor sokkal gyorsabban nő, mint a nyugdíjkorhatár. Akik jelenleg születek Japánban, azok fele várhatóan legalább száz éves korukat is megérik. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a nyugdíjba töltött évek, de a munkaviszonyba lépők kora is egyre nő.
A közgazdaságtan nem hajlandó tudomásul venni, hogy a 15 évnél idősebb diákokat is értéktermelőnek kell tekinteni, hiszen munkaképes korukban szellemi vagyonukat növelik, aminek következtében egységnyi idő alatt több értéket termelőkké válnak. Ez nem az értéktermelésből kieső idő, munkanélküliség, hanem a modern társadalmak leghatékonyabb értéktermelésében való részvétel. Ritkán használjuk azt a mutatót, hogyan függ a kereset a képzettségtől. Pedig a jelenkorban csak akkor lehet reálian várni a gazdaság várható teljesítményét, ha a munkaképes korban szerzett tanulást felhalmozásnak, a nemzeti vagyon növelésének számítjuk. Ezért a 15 évnél idősebb diákokat foglalkoztatottaknak kell tekinteni.
Még felvetésével sem találkoztam annak, hogy a szüléssel járó szabadság is értéktermelés. Pedig az. Azon ugyan siránkozunk, hogy a diplomás nők későn házasodnak, és utána is kevés gyermeket vállalnak, holott ezek nevelnek viszonylag értékes gyermekeket. Itt említem meg, hogy Japán is azok közé a fejlett társadalmak közé tartozik, ahol viszonylag nagyon alacsony a nők foglalkoztatása és a gyermekvállalása. Ez nemcsak Japánban jellemző, de a két kisebb tigrisre, Dél-Koreára, és Tajvanra is.
A közgazdaságtanra jellemző hanyagság, hogy nem veszik figyelembe, hogy a különböző országban évente hány órát dolgoznak. Ebben például az EU tagországok a sereghajtó. Eleve alacsony a heti óraszám, sok az ünnep és szabadság, de még a betegség miatti kimaradás is. Európában a legkevesebbet Franciaországban dolgoznak a legkevesebb, 1.600 órát. A Visegrádi Négyek az EU országoknál lényegesen többet. Közöttünk a lengyelek a legtöbbet, 1.900, a szlovákok még nálunk is kevesebbet, 1740 órát dolgoznak évente. Oroszországban közel 2.000, de Mexikóban 2.230 órát, a legtöbbet. Dél-Koreában 2.400 órát. Ráadásul ez az egyetlen ország, ahol a nyugdíjba vonulók átlagos életkora a legmagasabb, 71.9 év.
Visszatérve Japánra. Annak ellenére, hogy ebben az országban a leghosszabb a várható életkor, és a legalacsonyabb a nők foglalkoztatása a fejlett országok között, a második világháború óta nincs más országból befogadás. Annak ellenére, hogy a második világháború alatt több millió dél-koreai munkást erőszakkal hoztak az országba. Ezekből azonban talán senkit nem fogadtak maguk közé. Most mégis odáig jutottak, hogy néhány tízezer munkást alkalmazhassanak.
Annak ellenére, hogy két nagy és fejlett ország, Japán és Németország lakossága vészesen fogy, Harari meg sem említi ezek problémáját.
Németország a második világháború óta az egyetlen lakosságához viszonyítva nagy befogadó. A háborúban a legtöbb embert vesztett, de befogadott tizenöt millió hazatelepített germánt, és a háborút követő újjáépítéshez több milliót Nem csak a Balkánról, de Törökországból is. Jelenleg pedig válogatás nélkül fogad be arab és afrikai képzetlen, a nyomorától a munkanélküliséget is elfogadó menekültet.

Japán fontos történelmi szerepet játszana azzal, ha megmutatná a világnak, hogy a nőket és az öregeket hogyan kell bevonni a társadalmi munkamegosztásra. 

Sok a koraszülött

Kopátsy Sándor                PH                   2018 11 22

Sok a koraszülött

Középiskolás koromban a Sztálin vezette Szovjetunió le akarta rohanni a kis Finnországot. Figyeltük a harci eredményeket. Meglepetten olvastam az újságban, hogy a finn Parlament törvényt hozott arról, hogy az újszülöttek adatait, a testsúlyúkat, a testük hosszát és a koponyájuk körméretét, rögzíteni, és rangsorolni kell, majd öt éveként ellenőrizni az életpályájuk alakulását. Meghatódtam, hogy ez a kis ország harcolva a harmincszor nagyobb ellenséggel, azzal is törődik, hogy milyen legyen az ezután született nemzedék.
Ötven ég után kiderült, hogy a legjobban kihordott tized az alsónál öt évvel többet végzett az iskolákban, és élete során háromszor annyi adót fizetett, mint az átlag.
Ettől kedve gondosan követtem a finn újszülöttekről közölt jelentéseket. Csak ötven év után hagytam abba, mivel megszakadt az adatokhoz jutásom. De egy életre megtanultam, hogy nem elég a jelennel foglalkozni, mert napi politika alig hat a következő nemzedék teljesítményére, de a magzatok kihordása annál inkább.
A közelmúlt egyik napja a koraszülöttek megmentésével foglalkozott. Utána néztem, megdöbbentem állapítottam meg, hogy az EU tagországok között, hátulról a harmadikak vagyunk. Arról sincs azonban adat, hogy a koraszülöttek milyen családi hátterekből, milyen arányban szerepelnek. Erre lennék kíváncsi, mivel ötven éve vallom, hogy a családtámogatási rendszerünk kontraszelektív. Hozzáteszem, hogy ez minden országban, többé-kevésbé így van, mivel a családi pótlékot darabszámra fizetik. Véleményem szerint, a szülők végzettsége és kereste alapján kellene. Ebben az irányban tett lépést az első Fidesz kormány, de bukása után azt is megszűntették. Most visszahozták, de ez kevés ahhoz, hogy ne kontraszelektív legyen.

Most csak azért füstölögtem, hogy megelégedünk azzal, hogy javítjuk a koraszülöttek megmentését, de az senkinek nem jut eszébe, hogy miért vagyunk e téren is sereghajtók. Annak ellenére, hogy nincsen adatom, bátran állítom, hogy a koraszülöttek nagy többsége a családok alsó tizedéből kerül ki. Meg kell tennünk mindent a koraszülöttek megmentésért, de százszor fontosabb volna az okukat megszűntetni. Elsősorban a jó kihordott anyákat jutalmazni kellene. Milliókat takaríthatnánk meg azzal, ha az átlag feletti születéseket jutalmaznánk. 

Budapest 145 éves

Kopátsy Sándor                PH                   2018 11 21

Budapest 145 éves

Budapest ugyan eleve a legszűkebb dunai átkelő hely és a Kárpát Medence közepén van, de az igazi főváros felé tett lépes a Pestet és Budát összekötő Lánchíd lett, ami Széchenyi István személyes érdeme.
Ennél is fontosabb volt, amikor Baross Gábor Budapestet az egész Kárpát Medence, sőt Európa tíz legnagyobb városa egyikévé emelte azzal, hogy az egész Kárpát Medence vasúthálózatának központjává tette. Ennek a fontos döntésnek a történetét ugyan nem ismerem, de e nélkül egészen másként alakult volna e térég története.
Még nem olvastam sehol, hogy a vasút előtt a Kárpát Medence terültének kétharmada a Tisza vízgyűjtője. Abból fakadóan, hogy a vasút előtt árut csak a lassú folyókon lehetett két irányban mozgatni, Debrecen, vagy Szeged inkább lehetett volna a Kárpát Medence fővárosa, mint Budapest. Azt ugyan joggal hangsúlyozzuk, hogy a vasútnak köszönhetően tizednyi távolságra közeledtünk Nyugat-Európához, de arra még említést sem találtam, hogy a Kápát Medence minden települése is tízszer közelebb került. Pedig ezzel lett reálisabb társadalmi célunk, a nyugat-európai társadalommá válás, és az országon belüli polgárosodásunk is. Polgárokban elég gazdag társadalom csak az lehet, ahol a lakosság óriási többsége gyorsan városba érkezhet, ott a termékeit eladhatja, és áruigényét kielégítheti. A vasút előtti Magyarország történelmét meg akarja érteni, azt kell látni, hogy az ország lakóinak fele olyan terülten élt, ahonnan egy napi járóföldnél messzebb volt a báros, ahol a termékeit eladhatta, igényét megvásárolhatta. A vasúthálózat ötven éves kiépítése után a lakosság szinte egésze város közelbe került.
Ennek következtében vált Buda és Pest környéke az egyetlen potenciális főváros helyévé.
Ennek ellenére az úgy nevezett Nagy Budapest csak 1950-ben lett jogi értelemben is világváros, amikor az egyesítés utolsó szakasza is megvalósult 23 település becsatolásával.
Ez a Budapest azonban a zsidóság nélkül nem lett volna világsiker, ha nem lett volna az első világháború végére a világ legnagyobb zsidó centruma. A hivatalos adatok szerint a 2.1 milliós fővárosban a lakosság 23.1 százaléka izraelita volt. Mivel a magyar statisztika a zsidókat korábban sem tekintette etnikumnak, csak vallási adatok voltak. A második zsidótörvény szerint azonban nemcsak a kikeresztelkedettek, de még az egyetlen nagyszülő is zsidónak minősült. Tehát a trianoni Budapesten 500 ezer izraelita, plusz 200 ezer a második zsidótörvény szerint zsidónak minősített személy élt.
Az a Budapest, ami Európa leggyorsabban fejlődő és egyik legszebb városa lett, akkor a zsidóság szellemi fővárosa volt. Az elmúlt száz évben azonban ez a rangja egyre csökkent. Az érdeklődéseim alapján, Budapesten élt a kor zsidóságának az elitje.

Ehhez azt is hozzáteszem, hogy a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium, ahol a diákok ötöde volt többségében kikeresztelt zsidó, máig az első abban, hogy a tanítványai közül mennyi világhírű zsidó került ki. Annak idején ettől egy kis könyvet is írtam, Marslakók címmel. Ez az iskola győzött meg arról, hogy csúcsiskola csak az lehet, ahol a diákok minőségi összetétele eleve kiemelkedő. Ezt az iskolát az evangélikus papok gyermeki számára építették, és a költségek harmadát vállalta a Gyáriparosok Országos Szövetsége, ahol a tagság többsége zsidó volt. Az iskola pedig biztosította a kikeresztelt zsidó polgárok gyerekeinek befogadását. Ez a megállapodás azt jelentette, hogy a diákok harmada a vidéki evangélikus papok gyereke, vagyis a vidéki protestáns papság, a negyede pedig a pesti kikeresztelkedett zsidó értelmiség fiaiból került ki. Vagyis a gazdag és iskolázott zsidó világpolgárok és az evangélikus papok gyerekei határozták meg a diákok által behozott családi hátteret. A vidéki magyar értelmiség, és a világpolgárok gyerekei hatottak egymásra. Ennek köszönhettük, hogy a magyar kormányok zsidóüldözése és a náci megszállás elől az Egyesült Államokig menekültek. Ott annak az élcsapatnak a tagjai lehettek, akik kifejlesztették az atombombát. Egymás közt magyarul, méghozzá nagyon szépen beszéltek.

Piacosítani kell a közoktatást

Kopátsy Sándor                PH                   2018 11 23

Piacosítani kell a közoktatást

Az elmúlt ötven évben százszor többet fejlődtek az oktatás technikai feltételei, mint az oktatás eredménye, ha nem azt nézzük, hogyan nő az iskolázottság, hanem hogyan javult annak eredménye. A Világbank legutóbbi felmérése szerint a Szaharától délre lévő államokban a 9 éves gyerekek ugyan iskolába jártak, de a felük nem tud egy szót, három negyedük egy mondatot elolvasni. ennek a fő oka, hogy a tanítók 7 százaléka a feladatára eleve alkalmatlan.
A térség államai ugyan biztosítják az iskolába járást, a gyerekek ugyan járnak is az iskolába, de az eredmény katasztrofális, annak ellenére, hogy a tanítók a nagyon szegény és elmaradott Szahara alatti afrikai országokban viszonylag jól vannak megfizetve, az ország egy főre jutó nemzeti jövedelmének négyszeresét kapják. Ezzel szemben az OECD országokban ez az arány 75-150 százalék között mozog. A dél-afrikai pedagógusok politikai súlya pedig sokkal nagyobb, mint az oktatási teljesítményük.
Húsz éve először találkoztam azzal, hogy az elmaradt országokban gyorsabban nő a piacosított képzés, mint az állami közoktatás.
Ez hívta fel a figyelmemet arra, hogy a művészek és a sportolók képzése már az ókorban is piacos volt. Ezeket a saját, mér felismert képességük fejlesztése, nem a hatalom szolgálatára nevelték, a tanulók pedig a teljesítményüknek megfelelően érvényesültek. Az iskolázásuk eleve a képességükhöz igazodott, annak egyetlen szempontja a képességük volt. Ennek következtében minden tanulócsoport képesség tekintetében homogén volt. A piac pedig minden művészt és sportolót teljesítménye arányában fizette.
A világon járva szinte mindenütt az tapasztaltam, hogy hazámról legtöbben azt tudják, hogy hatvan éve arany labdarúgó csapata volt. Puskás nevét messze többen ismerik még ma is, mint bármelyik nagy politikusunkét. Jelenleg pedig a legismertebb személy egy úszónk, Hosszú Katinka. Talán nála ma senki sem függetlenebb a politikai hatalomtól.
Arra is kevesen gondolnak, hogy mi a zenénkben vagyunk a legrangosabbak. Ezt elsősorban nem Lisztnek, hanem Bartóknak és Kodálynak köszönhetjük. Az elmúlt száz évben a politikusainak szinte minden rendszert kipróbáltak, de a két zeneszerzőnek a hatása ettől függetlenül élve maradt. Ezért élvezem jelenleg a magyar televízió zenei virtuózokat feltáró versenyét. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy a művészek és sporttolók képzésében a világ élvonalában vagyunk, ugyanakkor a közoktatásunk hasonló eredményekkel nem dicsekedhet. Sajnos, a magyar közoktatás a kormányok változásaitól függetlenül, a konzervatív pedagógusok uralma alatt működik.
Miért voltak olyan jók a két háború között a középiskolák?
Azért, mert a fiúk az úri középosztályból, a zsidóságból, és a falusi gyerekek felső egyetlen százalékából verbuválódtak. A lányok pedig ennek harmadából. Somogy megyében évente négy fiú, és egyetlen leányosztály érettségizett. Ekkora szelekció tanítása ma is kiemelkedő eredményekkel működne, szerencsére, jelenleg hússzor többen végeznek középszinten. Senki nem gondol arra, hogy milyen volna ma az olyan középiskola, amiben a korosztályból a táradalom csak huszad annyit szelektált volna.
Egy ilyen szelekció az egyetemek teljesítésére is magyarázatot adna arra, miért sokkal alacsonyabb a színvonaluk.
Pedagógiai tapasztalatim alapján állítom, hogy az oktatás eredménye százszor jobban függ attól, kiket tanítanak, mint attól, milyenek a tanárok. A legtöbb zseni esetében nem is keressük, kik tanították. József Attila nem azért lett nagy költő, mert jó tanárai voltak. Azok értették meg a legkevésbé.
Azt, hogy miért került ki annyi híres ember a Pápai, vagy a Sárospataki Kollégiumból, csak véletlenül tanultam meg. A kálvinista községekben minden tízedik faluból egynek a tanítóját rektornak hívták, és az volt a kötelessége, hogy a körzete tíz iskolájából válasszon egy, esetleg két diákot, akiket az utolsó évben maga tanított. Ezek kerültek aztán a két kollégiumba. Még találkoztam egy ilyen nyugdíjas rektorral, aki azzal dicsekedett, hogy hány híres ember került ki az általa választott diákok közül. Arról megfeledkezett, hogy évente háromszáz fiúból a legjobb közül sok sikeres lesz.
Pedig ma sokkal könnyebb felismerni, megtalálni a tehetséget, mint száz éve. Jelenleg szinte minden tízévesek között van olyan, aki a tanárjánál jobban bánik a mobil telefonnal. Örömmel venném, ha bevezetnék, hogy a legügyesebb mobiltelefonos vállalja néhány osztálytársa betanítását és jutalmat is lapon érte. Ezen a téren nem lehetünk elég gyorsak. Éppen annak az írásnak az elindítójában olvasom, hogy Kenyában az utóbbi három évben 27 százalékról 55 százalékra nőtt az árammal rendelkezők családok aránya. A többségük a napelemes áramellátásra tért rá. Márpedig felmérhetetlen hatása lesz annak, hogy gyerekfejjel szoknak hozzá a mobil telefonhoz, és televízióban láthatják a világot.

A menekültek előzetes szelekció nélküli befogadásnak ugyan ellene vagyok, de megdöbbentett, hogy ezek a képzeten, munkára alig fogható fiataloknak nemcsak mobil telefonjuk, de hitelkártyájuk is van. Nagyon bátornak kell lenni annak, aki ma meg tudja mondani, milyen tájékozott lesz ötven év múlva az elmaradt társadalmak fiatalsága. Nekem ötven éve fogalmam sem volt arról, hova jutottunk máig. 

Olaszország az EU első nagy súlyú betegje

Kopátsy Sándor                PE                   2018 11 25

Olaszország az EU első nagy súlyú betegje

Az Európai Unió megalakulása azt jelentette, hogy az alapító Németország és Franciaország eleve nem Európa szuverén országainak a közösségét, hanem az alájuk rendelt Európai Egyesült Államokat akart. Ezt jelentette az, hogy eleve megszabták, hogy a költségvetési hiány maximuma 3 százalék, az államadóságé pedig 60 százalék lehet. Amelyik tagállam ezt a küszöböt átlépi, legyen megbüntetve. Ez a követelmény eleve azt jelentette, hogy a tagállamok szuverenitásuknak ezt a két alapvető jogát elvették.
A két alapító, Németország és Franciaország nem azt nézte, hogy mennyire eltérő volt előleg nemcsak a leendő tagországoknak, hanem a világ szuverén államainak is az inflációja és az államadóssága. Nem véletlen, hogy a mediterrán országok költségvetési hiánya háromszor akkora volt, mint a németeké és a skandinávoké. Ebből következően háromszor akkora inflációra voltak kényszerülve, mint a németek. De még a sokkal nagyobb infláció, vagyis a mediterrán államok fedezet nélküli pénzteremtése sem volt elég, hogy ne adósodjanak el jobban, mint a puritán államok. Az eladósodást azonban reálisan kellene mérni. Jelenleg minden eladósodási statisztikában messze Japán az első, a nemzeti jövedelem kétszeresénél is nagyobb az államadóssága. Ellenben, ha normális mércét alkalmazunk, a legkevésbé eladósodott az ország. A japán kamat a legalacsonyabb a világon, ennek ellenére nagy a lakosság megtakarított pénze. Ezt a pénzt veszi fel a jegybank. Nem azért, mert hiánya van, hanem azért mert ebből más államok, elsősorban az Egyesült Államok államkölcsöneit vásárolja. Ez az ország a lakossági megtakarításokat veszi alacsony kamatokkal, és azt fekteti be más államok magasabb kamatú értékpapírjaiba. Ezért aztán a hitelminősítők még soha nem találták a japán államadóságot kockázatosaknak.
Ezzel szemben az euró övezetben a mediterrán országok boldogan adták el az övezet puritán országainak a hiányuk fedezésére szolgáló államkölcsöneiket. Azzal azonban nemcsak Brüsszelben, de még a hitelminősítők sem számoltak, hogy ezek az állampapírok soha nem lesznek visszavásárolva. Jelenleg az euró övezet puritán, takarékos államai ezermilliárdos nagyságrendben vásárolták a mediterrán államok számukra magas kamatozású kölcsöneit. Arra építettek, hogy Németország vállalni fogja az mediterrán államok eladhatatlan, visszafizethetetlen államkölcsöneit. Ez be is következett. Németország megtesz mindent annak érdekében, hogy a mediterrán országok kölcsöneit ne kelljen leírni.
A három kisebb mediterrán ország öt éve azért nincs államcsődben, mert Németországban nem vallják be, hogy a spanyol, portugál és görög állampapírok nem érnek semmit. Ezt a brüsszeli bürokrácia is kiszolgálja. Azt pedig eddig elhallgatták, hogy a legnagyobb adós, Olaszország is menthetetlen helyzetben van.
2012-ben a 27 tagország közül 23 költségvetésének volt nagyobb a hiánya a papíron megengedhetőnél, de egyiket sem büntették meg. Jelenleg az olasz államadóság a nemzeti jövedelem 131 százaléka. Olyan szakember még Brüsszelben sem található, aki kimerné jelenteni, hogy ez akár egy generáció alatt is ledolgozható. Most azt javasolják, hogy Olaszország azt vállalja, hogy évente 3.5 százalékkal csökkenti az államadósságát. Ezt is legfeljebb ígérni lehet, betartani azonban még akkor sem, ha az EU alapokmányában előírt büntetéstől eltekintenek, és elnézik, hogy nemcsak Olaszország, de a másik három mediterrán ország is kilép az euró övezetből, az államadósságukat leírhatják, és a valutájukat 30-50 százalékkal leértékelik az euróval szemben. Vagyis az EU stratégiáját átállítják az Európai Egyesült Államokról, az Európai Szuverén Államok Szövetségére. Az EU jelenlegi 27 tagja között olyan nagyok a kulturális és gazdasági különbségek, hogy egyesült állam keretében működésképtelen lenne. Ezek számára csak a lakosság és az áruk szabad áramlása lehet előnyös. Már a munkaerő szabad áramlása is csak akkor oldható meg, ha az értékét a kibocsájtó országnak megfizeti a befogadó.
A vámhatárok nélküli árumozgatás is csak akkor nem kártékony, ha a tagországok mindegyikének nemzeti valutája van, és annak értékét az igényéhez igazíthatja. Ezt Magyarország bebizonyította, amikor mivel nem vették fel az euró övezetbe, sértődötten a hitelpiacon átértek a svájci frankra. Azzal szinte senki nem számolt, hogy ezeknek a hiteleknek ugyan alacsony volt a kamatja, de nehéz a visszafizetése. Szerencsénkre, a kétharmados többségre jutott Fidesz felszámolta ezt a kalandozást, a vele járó veszteségeket megosztotta az adósok, a bankok és az állam között. Ugyanakkor elkezdődött a forint leértékelődése, az euró ára a 260 forintról 320-ra emelkedett. Ettől aztán varázsütésre, jóra fordult a sorsunk.
A külkereskedelmi mérlegünk jóra fordult. Nőtt az exportunk, csökkent az importunk. Hosszú távon még többet jelent, hogy a külföldi befektetők számára negyedével csökkentek a bérek. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a tőke ezért jön szívesebben, mert olcsóbb lett a munkaerő, és kevesebb az adó.
Még nagyobb fordulat történt a turizmusban. Ezt a viszonylag nagyobb közbiztonságunkkal magyarázzák. Ez is hozzájárult, de a főszerepet az játssza, hogy az ide érkező külföldiek eurója hegyedével többet ér, a kiutazók forintja pedig ilyen arányban kevesebbet.
A legnagyobb eredményt azonban az hozta, hogy a bérek az EU átlagához képest jelentősen csökkentek, annak ellenére, hogy azoknál jobban emelkedtek. A forint leértékelésénél nagyobb ajándékot nem kaphattunk volna külső segítséggel.
Ami az utóbbi években a foglalkoztatásunk területén történt, annak mérete az én várakozásomat is meghaladta.

A Németországra szabott Európai Unió, nemcsak a négy mediterrán ország, de Franciaország számára is önpusztító.

2018. november 20., kedd

118 év háborúi Betoldás a háborús fenyegetéshez

Kopátsy Sándor                EH                   2018 11 16

118 év háborúi
Betoldás a háborús fenyegetéshez
Harari

1900-1913 között nem volt olyan háború, ami számottevő emberáldozattal járt. Az első világháborúban a háború végén az Egyesült Államok embervesztesége viszonylag jelentéktelen volt annak ellenére, hogy a beavatkozása döntötte el a háború sorsát.
A rendelkezésemre álló statisztika öt részes bontásban, Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Közel-Kelet, tartalmazza a háborús emberveszteségeket. Többet mondanának, ha Európához hozzá számítaná a négy óceánokon túli angolszász országot, ezek ugyanis mindkét világháborúban a demokráciák oldalán harcoltak. Amerika helyett pedig csak Latin-Amerikát kellene külön szerepeltetni, mert ezek az országok kívül maradtak a két világháborúból. Ez esetben az első világháború halottai ehhez a kibővített Európához tartoztak.
A két világháború között számottevő emberveszteséget, évi egymillió halottal csak a Kínai Polgárháború jelentett.
A második világháború ugyan már Japán, tehát Ázsia részvételével fojt, de lényegében a hadihajók és repülőgépek harca volt, mind az Egyesült Államok, mind Japán évente másfél millió áldozatot követelt, szemben az európai frontokon évente közel húszmillióval. A sokkal nagyobb japán emberveszteség az ország elfoglalása lett volna, ha a két atombomba nem kényszeríti megadásra. A két atombomba áldozatainak száma körülbelül félmillió. Az ország elfoglalása tízszer ennyi halálos áldozattal járt volna. Tehát a két atombomba közel ötmillió ember életét mentette meg.
A 20. század első felén háborúkban halt meg 250 millió ember. Ez idő alatt az emberiség létszáma 2.5 milliárddal növekedett, tehát tízszer annyival, mint amennyi volt a háborús veszteség.
Sajnos a történészek ugyan a háborúkkal még a jelentőségüknél is többet foglalkoznak, de a háborúzásoknak a halálozásban játszott szerepét nem mutatják ki. De még azt sem, hogy az osztálytársadalmak három módon védekeztek a lakosságuk túlszaporodása ellen. A többség nyomorának fokozásával, az erőszakos emberölő háborúzással, és tudásvágy üldözésével. Azt azonban nem mutatták be, hogyan részesedett e három módszer a halálozáson belül. Véleményem szerint, a leghatékonyabb halálokozás a lakosság nagy többségének a nyomora, az alultáplálkozás, a mostoha lakásviszonyok voltak.
A háborúzás halálokozása többoldalú volt.
A munkaerő jelentős hányadát kivonták az értéktermelésből.
A nemzeti jövedelem 10-20 százalékát fegyverkezésre költötték.
A háborúk voltak a járványok fő terjesztői, sokkal több ember halt meg a háború okozta szegénységben.
A járványok rengeteg vagyont elpusztítottak. Itt említem meg, hogy az első világháború során a járványokban többen haltak meg, mint amennyit a fegyverek elpusztítottak.
A háborúk az osztálytársadalmak nemzeti jövedelmének hány százalékát emésztette fel.
Harari is felemlíti, hogy nőnek a katonai kiadások, de nem teszi hozzá, hogy jelenleg tized akkora hányadot sem jelentnek, mint amennyi az osztálytársadalmakat jellemezte.
A második világháború után, a Nyugat háborús embervesztesége vesztesége elhanyagolható. 1990 óta pedig a jóléti társadalmakban a jelentőségük is megszűnt. Az egyetlen fejlett társadalmú ország, az Egyesült Államok volt, de az is csak az elmarat világban igyekezett rendet tartani.
Harari sem veszi tudomásul, hogy a jelenkor legnagyobb változásihoz viszonyítva a háborúk szerepe másodlagossá vált. Az, hogy mi fontos a jelenkorban, világosan megmutatná, hogy a társadalmak mikor mire fordították az elvont jövedelmet.
A fegyverkezés és a hadviselés költsége tizedére csökkent.

Az egészségvédelemre, az öregek ellátására, a gyermekvállalás támogatására, az oktatásra viszont az államok százszor annyit fordítanak.

A fajunk fejlődésének feltételei

Kopátsy Sándor                EH                   2018 11 18

A fajunk fejlődésének feltételei.
Harari

Harari harmadik könyve lényegében csak az emberiség fejlett kétötödének a jövőjével foglalkozik, de említést sem tesz arról, hogyan csökkent ezek között harmadára csökkent a nők termékenysége, a gyermekvállalása a második világháború, Kínában pedig 1990 óta. Ez volt a Homo sapiens történetében a termelésből megélés tízezer éve után a legnagyobb társadalmi változás.
Azt ő is tudomásul vette, hogy mikor és miért lett a homo sapiens egy nagyon ritka állatból isten teremtménye, a nagybetűs Homo sapiens azzal, hogy már nem a természet ajándékaira építette az életét, hanem arra, hogy a szükségleteit maga a munkájával elégítette ki. Ezt megelőzően, akárcsak az állatok, abból élt, amit a természet adott. Ettől kezdve a fajunk egy ritka és a vadállatokat jellemző, kiváló adottságokkal nem rendelkező állatból az igényeit munkával kielégítő, magáról gondoskodni képes isten megkülönböztetett teremtménye lett.
Azt azonban ő sem ismerte fel, hogy a Homo sapiens szaporodása azonban eszével nem szabályozott, ösztönös, azaz állati maradt. Ennek következtében a fajunk szaporodása továbbra is ösztönösen elviselhetetlenül felgyorsult. Ebből következett, hogy a következő tízezer évben társadalmaink elsődleges feladata a túlnépesedésének megfékezése lett.
A gyűjtögető homo sapiens átlagos életkora 25 év körül mozgott. Ebből az következett, hogy a nők az év minden hónapjában jó néhány napig termékenyek voltak, ugyan akkor nemcsak a férfiak, de a nők szexuális vágya folyamatos volt.
Sokat mondana, ha elkészítenék a gyűjtögető homo sapiens korösszetételét, az úgy nevezett korfát. Ezt tudományos adatok hiányában csak megbecsülni tudom. A lakosság nagyobb fele a nemi érettség előttikorú, azaz gyerek volt. Termékeny korban a harmada volt. Alig hatod érte meg a már nem termékeny öregséget.
Ráadásul a nagycsaládos közösségben fajunkat sem jellemezte a tartós párválasztás. Ezt is először, őszintén Harari fogalmazta meg azzal, hogy a nagycsaládos közösségen az újszülötteknek csak az anyja volt biztos, az apja nem. Ezt a megállapítását örömmel olvastam, mivel az állandó házaspárt, vagyis a kiscsaládot elsőként a nyugat-európai feudális társadalom vezette be, és az ipari forradalom tette általánossá szinte az emberiség egésze számára. Harari erről említést sem tesz, pedig a kiscsalád fajunk talán legnagyobb forradalma volt. Ha nem kiscsaládos, nem kerül Nyugat-Európa a Homo sapiens fejlődésének élére, és nem érhetett volna el az emberiség oda, hogy a jelenkorban az emberiség fejlett kétötöde, a Nyugat, vagyis Európa, majd az egész Amerika, végül a Távol-Kelet és Óceánia a tudományos és technikai forradalomig.
A gyűjtögető homo sapiens ritka állat maradt, amíg abból élt, amit a természet spontán adott. Többségünk csak a gabonatermelésre és pásztorkodásra térve munkával termelte meg szükségleteinket, amiből élünk. Ezt Hararinál jobban senki sem bizonyította be azzal, hogy a fajunk egészen a klímaváltozásig abból élt, amit a természet tőle függetlenül ajándékozott. Ekkor a létszámunkat legfeljebb milliókban mérhettük, és a kor állatvilágának alig századát jelentettük. Amikor rátértünk az általunk termelt növények, és általunk eltartott állatoknak is köszönhetően öneltartásra, az életfeltételeink olyan mértékben megjavultak, hogy egyre többen és egyre tovább élhettünk. Ezután alig tízezer év alatt, ami a fajok fejfejlődések időigényéhez viszonyítva nagyon rövid idő, a Homo sapiens és háziállatainak létszáma ezerszeresére nőtt. Ezt Harari meggyőzően bizonyítja, de nem hangsúlyozza, hogy ez azt is jelentette, hogy a bolygónkat birtokba kellett venni.
A várható életkorunk elkezdett hosszabbodni a 25 évről tízezer év alatt ennek háromszorosára nőtt. Ennek megállapításánál hozzá kellett volna tenni, hogy ez is példanélküli gyorsan történt a fajok történetében jellemző sebességhez viszonyítva. Ez azt jelentette, hogy az ember, a homo sapiens sorsát már nem a természet korlátozta, hanem az ember termelte meg magának.
Ezt megelőzően a homo sapiens közel négyszázezer éven keresztül csak akkor növelhette a létszámát, ha új, de a korábbihoz hasonló élettereket hódíthatott magmagának. A gyűjtögetésből élésünk idején az egyszer kialakult trópusi életterekben négyszázezer éven keresztül sem nőtt, nőhetett a lakosság. A gyűjtögető fajunk csak akkor szaporodhatott, ha új, de az eredetihez hasonló életterekbe kerülhetett.
Harari első két könyvében sem ismerte fel, hogy a homo sapiens csak attól kezdve fejlődhetett, ha lényegesen eltérő éghajlati és természeti körülmények közé kényszerült, és ehhez a homo sapiensnek igazodnia kellett. A jelenlegi ismereteink szerint, a homo sapiens megjelenése óta az egyenlítő csapadékos térségeiben nem volt jelentős klímaváltozás, ami fajunkat az önfenntartásának jelentős megváltoztatására kényszerítette volna.
A homo sapiens ezért aztán ez előtt mintegy negyvenezer évig a trópusi szigeteken, majd Ausztráliában is változatlan szinten marad mindaddig, amíg oda nem érkeztek Afroázsiából a fejlettebb Homo sapiensek.
Amerika térsége ugyan minden éghajlati zónát tartalmazott, azért aztán az odakerült homo sapiens egymás között tapasztalatokat is cserélhetett. Ezért szorul magyarázatra, miért ragadt meg a két amerikai kapáskultúra, a maja és az inka, még akkor is, amikor az Afroázsiai térségben kialakult a szántóföldi gabonatermelés és a pásztorkodás. Ezt nemcsak Harari, de senki nem tárta fel. Afroázsiában a klímaváltozás idején létrejöttek az öntözéses gabonatermelés és az igavonás, a talajerő megőrzés feltételei. A szántóföldi növénytermelés csak olyan térségében jöhetett létre, olyan állat szorult az ember gondozására, mint a szarvasmarha és a bivaly, amik az embernél tízszer erősebbek voltak. Alkalmasak a szántóföldi gabonatermelés talajművelésére, szállítási feladatai elvégzésére, és a talaj termőerejét megtartó trágyaadásra.
Észak-Amerikában erre alkalmas vadállat, a bölény milliói éltek, de ezek nem szorultak arra, hogy az ember etesse, itassa, ezért nem voltak domesztikálhatók. Márpedig az öntözéses gabonatermeléshez olyan igásállatra volt szükség, amelyik az ember fizikai erejének közel tízszeresével rendelkezik, ugyanakkor a trágyája biztosítja a talajerő fenntartását. Márpedig az erős igavonó állat és talajerőt fenntartó trágyázás nélkül nem jöhet létre öntözéses gabonatermelés.
Sokat mondana Amerikáról is egy olyan statisztika, ami megmutatná, hogy Amerikában a felmelegedés idején milyen kicsi volt a domesztikálható állatok, vagyis a lámák súlya az ott élő emberek súlyához viszonyítva. Ez magyarázata lenne annak, hogy Amerikában ugyan voltak olyan haszonnövények, a burgonya, a kukorica, a bab, amik ma egyenrangúak az afroázsiai kultúrnövényekkel, a rizzsel, kölessel, búzával és árpával egyenértékű kitenyésztett növények. A burgonya és a kukorica egységnyi területen több táplálékot adnak, mint az afroázsiai társaik, ott mégsem léphették túl a kapás termelést, pedig hatékonyabbak voltak, mint Afroázsiában szántóföldi termelésbe vont gabonák. Ezt bizonyítja a tény, hogy Afroázsiában az amerikai csak kapásan termelt burgonya és kukorica néhány évszázad alatt, mára az emberiség legfontosabb szántóföldön termelt élelmiszereivé emelkedtek.

Hol fejlődött a fajunk.

Fajunk utolsó tízezer évének megértéséhez a kulcs annak a tudomásvétele, hogy csak a darwini fajfejlődés nem ad magyarázatot a történtünkre. Darwin ugyanis a fajfejlődést egyedül a mutációval és a szelekcióval magyarázta. Nem ismerte fel, hogy a fajfejlődés sebessége nagyságrendekkel attól függ, milyen változók az életkörülmények. Ennek a legjobb bizonyítékát abban láttam, hogy fajunk fejődése csak akkor, és ott volt jelentős, ahol jelentősen változtak az éghajlati viszonyok. Ha mintegy tízezer éve nincs jelentős klímaváltozás, még mindig gyűjtögetők lennénk. A jégkorszak megszűnése nélkül egészen másként, sokkal lassabb lett volna fejlődésünk, nem lehetnénk nagybetűs Homo sapiensek.
Felismerésem jól alátámasztja a tény, hogy a homo sapiens csak az után lett Homo sapiens, hogy a változatlan trópusi klímából a négy évszakos térség déli sávjába telepedtek, és az óta is egyre északabbra vándorolnak.
A négy évszak az agrártársadalmak számra évente négy éghajlati körülményekhez történő igazodást követel. Darwinnak sem tűnt fel, hogy hazájában is a mezőgazdaságból élők, évente négy éghajlathoz igazodva élnek.
Gyermekkorom falvaiban is évente négy klímához kellett igazodni. A falvak lakosságának a nagy többsége a négy évszakban négy eltérő életformában élt. A száz év előtti falusi múlttal rendelkezőknek elég néhány jelenet, és megmondja, hogy milyen évszakban készült a kép. A lakók nemcsak más munkát végeztek, de másként is öltöztek, étkeztek. Az a Homo sapiens, akinek a jövőjéért Harari aggódik, azok óriási többsége a négy évszakos klímájú térségeken él. Hararinak abban ugyan igaza van, hogy fajunk sikeres kétötöde nem az egyenlítő közelében él, mégsem lehet a többség várható sorát kihagyni a ma látható jövőnkből.
Az emberiség megosztottsága nem jelentheti azt, hogy a lemaradó, és példátlan sebességgel szaporodó többséget meg sem említi. Pedig a jelenleg a legnagyobb probléma az egyre jobban lemaradó többség sorsa. Az emberiség háromötöde olyan lemaradó társadalmakban él, amelyekben a lakosság nagy többsége számára a jóléti társadalmak alsó tizedében való élet is csak állom lehetne. Harari említést sem tesz arról, hogy kétmilliárdnál több ember úgy él a lemaradó társadalmakban, hogy a jóléti társadalmakban a munkanélküliek életviszonyai is el nem érhető jólétet jelentenek.

A társadalmi felzárkózás feltételei.

Száz éve elmúlt, hogy Max Weber felismerte, hogy a jelenkorban csak a protestáns viselkedésű népek építhetnek hatékony társadalmi felépítményt. Felismerése ugyan bebizonyosodott, annak ellenére, hogy eleve két hiányossága volt. Egyrészt a Nyugaton vannak olyan katolikus népek is, amelyek puritánok, ezek is alkalmasak a hatékony felépítmények létrehozására, és Kelet Ázsiában a népek nemcsak többséget jelentenek, de legalább annyira puritánok. Másrészt, a puritán népek is csak akkor képesek a többi fölé emelkedni, ha a túlnépesedésük leáll. Erre Weber nemcsak idejében, de ma sem gondol senki. Pedig 1990 előtt csak azok a népek kerülhettek a sikeres ötödbe, amelyekben a fogamzásgátlók általánossá válásának köszönhetően, felére zuhant a gyermekvállalás, de még az is csak azért nem jobban, mert minden állam nemcsak társadalmi kötelességnek minősítette a több gyermek vállalását, de azt anyagi támogatásban is részesíti.
A népszaporulatnak az 1-2 ezrelékre csökkentése nélkül a lakosság puritán viselkedése nem elég feltétel. Ezt bizonyítja az 1990-es kínai reform. Ez óta Kína példátlanul gyorsan fejlődik, mert nemcsak piacosította a bolsevik gazdaságát, de drasztikus eszközökkel megállította a népszaporulatot.
Azt még Harari sem vonja kétségbe, hogy az államoknak nem erőszakkal kell előnyt szerezni, hanem gazdasági teljesítményre koncentrálással. Csak azt nem teszi hozzá, hogy a gazdaság piacosítása csak akkor lehet sikeres, ha leáll a túlnépesedés. Ezért az emberiség nagyobb felében az elsődleges falsadat a minél kevesebb születés. Ezt két módon lehet elérni olyan országokban, ahol nincs olyan korlátlan politikai hatalom, mint 1990-ben a kommunista Kínában volt, ha a nőket felszabadítják. Ezt csak azzal lehet felgyorsítani, ha a fejtett világ felszabadítja a nőket. Ennek két módszere van. Egyrészt a nőket ingyen el kell látni fogamzásgátlókkal, másrészt biztosítani kell a magasabb iskolázottságukat. E két feltétel biztosításával felgyorsítható a gyermekvállalás csökkentése akkor is, ha a politikai hatalom erre nem kényszerít.
Jelenleg a fejlett világ két területen igyekezett csökkenteni a megszületettek halálozását. Harari említést sem tesz arról, hogy fajunk eddigi életében nagyon magas gyermekhalálozást és a járványok okozta halálozást a fejlett világ segítsége az utóbbi száz évben a harmadára csökkentette. Ezzel megnövelte a szülésre érett nők számával és a járványok visszaszorításával többszörösére növelte a népszorulatot. Az elmúlt ötven év legnagyobb hatású változása az elmaradt társadalmak népszaporulatának felgyorsulása volt. Ez csak a már fejlett puritán társadalmakban nem történt meg, ahol a fogamzásgátlók általános használata és a nők magas iskolázottsága és foglalkoztatása okán harmadára csökkent a gyermekvállalás.
Amennyire tudatosult a tudományos és technikai forradalom hatása, annyira rejtve marat, hogy az emberiség demográfiai tekintetben kettészakadt.
Az osztálytársadalmak létrejötte nemcsak az életfeltételeket tette jobbá, de a jövedelmeket is jobban differenciálta. Ezzel megjelent a minőségi szelekció. A halálozás a jövedelmekkel fordítottan arányos lett. Az osztálytársadalmakban a lakosság gazdagabb, de kisebb hányada jobban élt, azért kisebb volt a halandósága, a többség mély szegénységben élt, és elsősorban ezért rövidebb volt a várható életkora, azaz nagyobb a haladósága. Ezt akkor tudnánk bizonyítani, ha tudnánk, hogy mekkora volt a gyermekhalandóság az uralkodó osztályban, és mekkora a mély szegénységben élő többségben. Ezt nemcsak akkor, de utólag sem tudjuk felmérni.
Ezzel ellentétes hatása volt annak, hogy ki, hol élt. Egyetlen történész sem állapította meg, hogy mikor mekkora volt a vidéken és a városokban élők várható életkora. Csak az lett köztudott, hogy a járványok idején a városban élő gazdagok vidékre menekültek, mert a járványok terjedési sebessége a lakosság sűrűségével hatványozottan gyorsult. A mai szemmel nézve alacsony urbanizáció is csak azért maradhatott szinten, mert a vidéken élők városokba akartak költözni. A városok nemcsak a hódító idegenek ellen voltak várak, hanem a vidékről beköltözni akarók ellen is. A falakkal körülvett város gondosan védekezett a környékén élők betelepedése ellen. A befogadás csak a kívánatos lakosság fenntartására korlátozódott.

Harari sem említi, hogy a tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Az utóbbi száz évben többet nőtt az urbanizáció, mint előtte bármelyik ezer esztendő alatt. Csak becsülni tudom az osztálytársadalmakban az átlagos urbanizáció tíz százalékos lehetett. E fölé csak a 20. század közepén emelkedett. A 21. század küszöbén azonban már meghaladta az 50 százalékot. Ráadásul az elmúlt száz évben a leggyorsabban a millió feletti városok lakossága növekedett. Ezek várható jövőjét nemcsak Harari, de a társadalomtudósok sem feszegetik. Pedig sokkal valószínűbb a sokmilliós nagyvárosok emberpusztító forradalma, mint az atombombák robbantása.

2018. november 18., vasárnap

21 lecke 21. századra 20. Értelem 21. Meditáció Harari

Kopátsy Sándor                EH                   2018 11 14

21 lecke 21. századra
20.
&
                            21.
Meditáció
Harari

Az utolsó két leckéhez sincs hozzáfűzni valóm. Ezeket is filozofálásnak tekintem. Szerintem az ember nem azért jutott el idáig, mert az okosak megértették, hogy mit kell a siker érdekében csinálni. A homo sapiens nem azért lett isten teremtménye, mert kitalálta, mikor mit kell ennek érdekében kitalálni. Ezzel szemben fajunk csak ott fejlődött, ahol a tőle függetlenül a természet környezetének változási arra kényszerítették, hogy másként éljen. A másként élés módját nem az ember találta ki, hanem a fennmaradása arra kényszerítette. Ha nem alkalmazkodott volna úgy az életmódjának olyan megváltoztatásával, kihalt volna. Ezt meggyőzően bizonyítja, hogy változatlan környezetben fajunk változatlan maradt. Nem kitalálta, hogyan kell változtatnia, hanem úgy változott meg, hogy egyúttal fejlettebb fajjá lett, hanem úgy, hogy fennmaradhasson.
Harari sem veszi tudomásul, hogy változatlan környezetben fajunk, akárcsak minden faj, változatlan szinten élt tovább. Fajunk addig, amíg szülőföldjén maradt, az életmódja nem változott. Ezért aztán az eredetét nem onnan számította, amikor és ahol megjelent, hanem csak attól kezdve, hogy más éghajlatú, és más flórába és faunába került. Harari abban a hitben él, hogy az ősünk azzal lett isten teremtménye, hogy fejlettebb életmódot talált ki. Az őseink nem más életformát találtak ki, hanem más, fejlettebb életformára kényszerültek. Ha nem lett volna a fennmaradása érdekében fejlettebb életformára szüksége, nem változtatott volna azon. A vitathatatlan tény, hogy a fajok nem fejlődnek és új fajok nem jelennek meg ott, ahol az életmódjuk fenntartható. Ez a homo sapiens esetében is így volt ott, ahova a változó környezetben kialakult fejlettebb fajtestvérei nem vitték be a fejlettebb életmódot.
Az a tény, hogy az egyenlítő csapadékos tájain fajunk önerőből nem fejlődött, bizonyítja, hogy ott mindegy 400 ezer éve nem volt jelentős éghajlatváltozás. Harari is tudomásul veszi, hogy fajunk már mintegy 40 ezer éve Ausztráliába, az egyenlítő közelébe került és ott maradt ahol akkor volt, amikor oda érkezett. Ezzel szemben, akik más éghajlati környezetbe kerültek nemcsak ahhoz igazodtak, de fejlettebbek is lettek. A más környezethez való alkalmazkodás elindította a fejlődésüket.
A továbbiakban két példával illusztrálom, hogy a más életformát nem kitalálták, hanem ösztönösen ahhoz kellett alkalmazkodniuk.

A rénszarvasokhoz csatlakozó ember.

A genetika megállapította, hogy az első domesztikált állat a kutya volt, és ez mintegy 20 ezer éve történt. Vagyis a jégkorszakot megszüntető felmelegedés előtt jó 10 ezer éve. Az máig nem vált tudatosítottá, hogy a 40 ezer éve szülőföldjét elhagyó ember 20 ezer év alatt eljutott az északi sarkkör térségébe, a sivatagnál is kisebb eltartó képességű, és nehezebben elviselhető térségbe.
Azt már korábban megtudtam, hogy a sark közeli folyókat az ívásuk helyének tartják, tehát minden ében erre oda vonulnak. Azt pedig vadászként tudtam, hogy a meleg és csapadékos éghajlatú térségekben nemcsak a növény- és az állatvilág, de a baktériumok is bőven vannak. Az elejtett állat húsa is gyorsan romlik. Ráadásul az ember testi adottságai nagyon szegények a vadászatra, de még a ragadozók elleni védekezésre is. Még a szakmabeliek is tartózkodnak annak közlésétől, hogy a kor embere és fegyvere alkalmatlan a vadak elejtésére. Márpedig az agyunk csak nagyon magas kalóriafogyasztó, sok állati fehérjére lenne szüksége. Ezt csak úgy tudta egyre jobban az agya igényét kielégíteni, ha a ragadozókat tűzzel elzavarták, és a dögöt megsütve, megfőzve fogyasztották.
A sarkkör közelében a hús nem romlott. Ráadásul ott élt tömegesen olyan állat, amit bunkóval is el lehetett ejteni, és ott volt a halak ikrája, és ezeket éves szinten is be lehetett osztani. A hideg és a vérszívó rovarok ellen a tűz nyújtott védelmet. Ezért a sarkköri tengerparti folyóvölgyek voltak a legjobb életterek. Ugyanakkor a sarkköri síkságokon csak a rénszarvas volt az egyedüli elejthető állat.
A kőhegyű lándzsa nem volt kellően hatékony fegyver. Ott két csúcsragadozó élt, a jegesmedve és a farkas. Ezekhez képest a vadkutya nem volt versenyképes ragadozó. E két gyenge vadász azonban összefogott, és közösen kiváló vadászok lettek.
Az ember fizikai adottságai eleve gyengék a vadászathoz. Ezekben a hozzá szelídült kutya kiváló, mint segítség. De csak segítőként, magában a legügyetlenebb ragadozó.
A kutya az egyetlen ragadozó, amelyik akkor is vadászik, ha nem éhes, és arra is, amit képtelen elejteni. A kutya az egyetlen ragadozó, amelyik az elefántot is megugatja. Ellenben kiváló a szaglása, a hallása és a bátorsága. Ideális segítsége a vadászó embernek. A jó kutya a legjobb vadász képességét is megsokszorozza.
Az első domesztikáció is két nem jó vadász közösen azzá válik. Ennek ismertében tudatosult bennem, hogy tízezer évvel később a klímaváltozással életképtelen fajok az ember segítségére szorultak. A mai háziállatok között csak kettő volt, ami az ember nélkül is életképes volt, a macska és a tengeri malac. A legfontosabb háziállatok vadjai csak azért maradtak meg, mert az ember vigyáz rájuk.
A tűzzel és kutyákkal élő ember védelmet jelentett a rénszarvasok számára, ezért befogadták, az emberek és a kutyák pedig örültek, mert végre a számukra levágott néhány borjú biztos táplálékot adott. De nemcsak azt, hanem a rénszarvasoknak köszönhetően először volt a felszerelésünket szállító jármű, a nemcsak havon, de a füvön is használható. Azt is kevesen tudják, hogy az első járművünk a csónak volt, és a kerék ismerete előtt a füves síkságon is a rénszarvasokkal fontatott csónakokon szállítottuk a járókőtelen gyerekeket és öregeket, valamint a szükséges tárgyainkat.
Húszezer évvel ezelőtt a rénszarvas csordákhoz a kutyáival társult ember volt a legfejlettebb társadalom, amit nem az eszünk találékonyságának, hanem a létérdekünk kényszerének köszönhetünk. Legfeljebb ezt az érdekünket nem az agyunk találta ki, hanem az ösztönünk kényszerített rá. Legfeljebb a fejlett agyunk felismerte, hogy a kényszer ez esetben az érdekünket szolgálta.

A haszonnövények megjelenése.

Harari említést sem tesz arról, hogy mit köszönhettünk a haszonnövényeknek. Ezek már jóval a felmelegedés előtt megjelentek. Az öntözéses szántóföldi mezőgazdasági gabonatermelés azonnal elterjedt a négy afroázsiai térségben, ahol a 70 méterrel magasabb tengerszínt lehetővé tette a gravitációs öntözést. Ezért izgatott az a tény, hogy a klímaváltozás után azonnal voltak olyan haszonnövények, amelyek önözéssel megtermelték a homo sapiens számára szükséges keményítőt. Ez a jelenkor szempontjából azt jelentette, hogy tudni akartam, hogyan lett a vadbúzából és a vadárpából szántóföldi kultúrnövény. A jelenkori biológia is képtelen egy fűből kenyeret adó gabonát kinemesíteni.
Baráti alapon kimehettem Irakba, ahol a vizes réteken ma is jelen van a vadbúza és vadárpa. Ez ma is 15-20 centis kalászos fű, amiből a mai tudomány sem lenne képes belátható időn belül egy hektáron 25 mázsa gabonaszemet termelő növényt kinemesíteni. Szerencsémre akkor érett a vadgabona, és meggyőződhettem arról, hogy a kalászából a mag csak ritkán verhető ki.
Ez a megismerés fogalmazta meg bennem a búza kinemesíthetőségének az útját. A vadbúza kiváló takarmány volt a leshelyek mellé kirakott tápláléknak. A kalászban maradt magok kiváló takarmány voltak. Az etetőkön vadbúza néhány magja kihullott és kikelt. Ezzel megindult az aratható búzához vezető szelekció, ami sok évszázad alatt csépelhető gabonává vált.
Ezt a szelekciót folytatták a lakóhely közelében az asszonyok, akik számára kiváló és tartalékolható élelmet jelentett a megtört, megfőzhető megsüthető gabona. Ezért aztán a lakóhely közelében kialakult a kapás művelésű öntözött búza és árpa termelése, aminek a felmelegedés idejére több százéves múltja lett.
Lényegében hasonló folyamat törtét Dél- és Kelet-Ázsiában a rizs és a köles kultúrnövénnyé válása során.
Ez Amerikában az ottani kultúrnövények esetében a kontinens felfedezése idejében is itt tartott. A burgonyát, a kukoricát, a babot, a paradicsomot a lakóhelyek közelében öntözésesen termelték. Ezek szántóföldi termelését csak az európai telepesek vezeték be, azzal, hogy a szántóföldi talajművelés és a szállítás igavonóit is magukkal vitték.
A történészek munkáiban szinte nyoma sem található annak a kihangsúlyozásának, hogy a szarvasmarhák, bivalyok, kecskék, birkák a klímaváltozással járó táplálék és vízhiányhoz nem tudtak a homo sapiens eszével és eszközeivel alkalmazkodni. Csak az ember volt képes szerszámaival kutakat ásni, vízvezető csatornákat építeni, élelmet termelni. Éppen Harari első két könyvében találtam illusztrációját annak, hogy ma a földön négyszer annyi súlyt jelentenek az ember által formált háziállatok, mint a vadon élők, amik még kevesebben volnának, ha az ember nem vigyázna rájuk. Ó a vadállatokat boldogoknak, a haszonállatokat rabszolgának tartja. Az ugyan igaz, hogy van néhány olyan háziállat, amelyik vadon is gond megél, ezek néha el is vadulnak, de a nagy többségük vadon, az ember eltartása nélkül életképtelen. Ezt Harari nem tudja elképzelni, számára minden háziállat rabszolga, és minden vadállat élvezi a függetlenségét. Ezt a téves eszméjét az emberekre is kiterjeszti. Szerinte is a munkavállaló a munkaadó rabszolgája. Nem veszi tudomásul, hogy az ember számára a létbiztonsága az elsődleges. Az ember számára az elsődleges a létbiztonsága, ezt választja még akkor is, ha a munkaadója kizsákmányolja.
Ezt a forradalmárok sem értik meg. A munkaadó csak akkor lehet és lesz kizsákmányoló, ha nagyobb a munkavállalók kínálata, mint a munkaadók kereslete. Mivel az osztálytársadalmak tízezer éve túlnépesedők voltak, a munkaerő kínálata mindig nagyobb volt, mint a keresletük.

Zárszó


Amennyire Harari első két könyve a legjobbak közé tartozik, annak ellenére, hogy néhány állításával nem értek egyet. Ezért fogtam bele a néhány egyet nem értésem bizonygatásával. Ez a könyve azonban csak azért került a másik két könyvének vitája mellé, mert többet vártam tőle. Ez sem ártott meg. 

2018. november 10., szombat

A gyűjtögetés feldicsőítése

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 15

A gyűjtögetés feldicsőítése
Harari

Harari legnagyobb tévedése, hogy az ember, a homo sapiens ideális életmódjának a gyűjtögetést tartja. Szerinte, a munkával történő megélés visszalépést jelentett fajunk történetében. Az a felfogás, hogy a talált igények nagyobb örömet okoznak, mint a nehéz munkával megszerezettek, nehezen vitatható. Ez önmagában ugyan vitathatatlan, de ez azt is jelenti, hogy az állatok élete boldogabb, mint az ember munkájával megteremtett jóléte. Harari elfelejti, hogy ez a felfogása az állatok életét boldogabbnak, magasabb rendűnek tartja, mint az emberét. Az emberi élet azzal lett magasabb rendű, hogy tudatos munkával teremtette meg az életfeltételeit. Ezt ő is elismeri azzal, hogy a gyűjtögető embert még kisbetűvel homo sapiensnek, a munkájából megélőt pedig már nagybetűvel, Homo sapiensnek nevezzük.
Elmulasztja az életmód mérésének definícióját. Fejlettebb életmód az, amit az emberek választanak, mert úgy érzik, hogy számukra nagyobb biztonságot, gyorsabb fejlődést biztosít. A gyűjtögetésről a terelésre való áttérést az ember maga választotta. Ennek köszönhetően az ember lett az egyetlen állat, amelyik genetikai elődeinél gyorsabban fejlődött. Amióta fajuk áttért a munkájával létrehozott fejlődésre. Az emberfajok azért fejlődtek, mert számos tekintetben előnyökhöz jutottak.
Sokkal nagyobb hangképző képességüknek volt. Ennek köszönhetően, egymás között sokkal fejlettebb szinten kommunikáltak. Ennek a képességünknek a jelentőségét a tudomány sem hangsúlyozza kellőképpen, pedig talán ez a képességünk, amivel a számos homo közül a győztesek lehettünk. Sajnos, a neandervölgyi ember hangképző képességéről semmit sem tudunk.
A két lábon járás jelentőségét elismerjük annak ellenére, hogy nem reálisan ítéljük meg. A két lábra emelkedés azért lett jelentős, mert a kezeink ennek köszönhetően váltak képessé arra, hogy agyunk elvárásait megvalósítsák.
Mind a tűz, mind a pattintott kövek, mind a fegyverek csak azért lehettek jelentősek, mert kezünk ezt lehetővé tették. A tűznek köszönhettük, hogy védekezni tudtunk nemcsak a hideg, de a ragadozók és a vérszívó rovarok ellen, de azt is, hogy hatékonyabban táplálkozhattunk, könnyebben emészthetővé tettük a húsokat és magvakat.
Harari arra sem tér ki, hogy a gyűjtögető ember mikor jelent meg, de hangsúlyozza, hogy viszonylag nagyon gyorsan szinte minden természeti környezethez képes volt idomulni. Erre nemcsak ő, de Darwin sem tért ki, sőt a környezethez történő alkalmazkodást is a mutációval és a szelekcióval magyarázta. Nem ismerte fel, hogy az ember szinte minden faja nagyon sok, nagyon eltérő természeti környezethez nagyon gyorsan, és nem a mutációjával és szelekciójával, hanem a viselkedésével, az eszével gyorsan alkalmazkodott. Az viszont máig nem vált tudományos megállapítássá, hogy fajuk csak ott fejlődött, ahol az életterében jelenős éghajlati változások voltak.
1985-ben, az ausztrál természeti környezetben döbbentem rá, hogy ezen a tízmillió négyzetkilométeres kontinensen ugyan negyvenezer éve megjelent a homo sapiens, de ott a fejlettsége, az életmódja nem változott. De ott nem változott egyetlen növény és állatfajé sem. Ott nemcsak a növények fajfejlődése állt meg az egyszikűeknél, de az állatok is erszényesek maradtak. Ausztrália a fajfejlődés minden fajnál ugyanazon a szinten maradt, ahol Afrikához tartozva 70 millió éve a biológiai fejlődés tartott. A fajunk csak negyvenezer éve jutott el erre a kontinensre, de az is megrekedt azon a szinten, amin oda került. Erre sem figyelt fel Darwin. Pedig a szelekció és a mutáció csak ott okoz fajfejlődést, ahol az éghajlat jelentően változik. Mivel az egyenlítő közelében nem voltak jelentős éghajlati változások, ott állt a biológiai fejlődés órája. Ez a tény azonban nem ad magyarázatot arra, hogy az ember legfejlettebb biológiai újdonságként éppen Dél-Afrikában, az egyenlítőhöz közel jelent meg. Magyarázatot ad viszont arra, hogy ott a homo sapiens mintegy százezer évig változatlan marat. Az elterjedése után viszont csak ott indult meg, és történt a gyors fejlődése, ahol a jelentős éghajlati változások kellett alkalmazkodni.
A homo sapiens legelmaradottabb állapotban éppen ott él, és olyan, az egyenlítő közeli, de izolált térségekben él, ahol megjelent.
Az csak a közelmúltban derült ki, hogy egy amerikai és egy belga egyetem tudományos kutatási csoportot szervezett annak kiderítésére, hogy az ember agyfejlődése mikor, hol és miért történt meg. Ezek egymástól függetlenül azonos eredményre jutottak. Az ember kromoszómájában már egymillió éve, vagyis jóval a homo sapiens megjelenése előtt megjelent az agy fejlődését biztosító elem. Az agyfejlődést potenciálisan lehetővé tevés tehát fajunk megjelenését jóval megelőzte. Ilyen kromoszómája volt már a neandervölgyi embernek is.
Harari az agyműködés energiaigényével nem foglalkozik, pedig e nélkül nem érhető meg az utóbbi egymillió év biológiai története. Nemcsak ő, a tudomány sem hangsúlyozza, hogy a homo sapiens abban is minőségi ugrást tett, akkor vált Homo sapienssé, amikor az agya számára képes volt biztosítani a hatékony működéséhez szükséges energiát. A kisbetűs és a nagybetűs sapiens között az a legjelentősebb különbség, hogy csak a munkájából élővé válva lett képes arra, hogy a tápláléka negyedét az agyának működésére biztosította. Ez pedig azzal vált lehetővé, hogy a homo sapiens a húsokat feldarabolta, megtörte, megsütötte, megfőzte, a magokat megtörte, megőrölte, élesztővel emészthetővé téve, és megsütötte. Vagyis táplálékát már nemcsak gyűjtögette, hanem egyre inkább termelte, és emészthetőbbé is tette. Ezzel a potenciálisan egy millió éve létrejöhető potenciális agyfejlődést a táplálkozási forradalom valósította meg. Ezt a következtetést azonban a két kutatócsoport nem vonta le.
A Homo sapienssé válás három állomása.
Egy millió éve létrejött az agyfejlődés potenciális feltétele azzal, hogy a kromoszómánkban megjelent ennek biológiai szabályozója. Ennek az időnek csak az utolsó ezredében valósult meg a potenciális lehetőség azzal, hogy a gyűjtögető homo sapiens forradalmi mértékben hatékonyabbá tette a táplálkozását. Nincs adatom arra, hogy a homo sapiens agya ezt megelőzően mennyi energiához jutott, de az tény, hogy a Homo sapiens az első faj, amelyik az agya működésére képes fordítani a táplálékának negyedét.
Harari sem vette tudomásul, hogy a termeléséből élő ember túlnépesedő lett. A jobb életfeltételek mellett nőni kezdett a fajunkra jellemző 25 év körüli várható életkor. Fajunk szexuális ösztöne azonban a várható életkorral hatványozottan növekedett. Mivel az életterek lakosságeltartó képessége csak lassan, évente 1-2 ezrelékkel növekedett, ugyanakkor a szexuális ösztönünkből fakadó spontán létszámnövekedésünk ennél tízszer gyorsabb lett volna, minden társadalmunk arra kényszerült, hogy a halálozás fokozásával a tényleges népszaporulat 1-2 ezrelék közelében maradjon. A szexuális ösztönünk, és az életterek növelhető eltartó képessége közti egyensúlyt csak a fogamzásgátlás megoldása, és általános alkalmazása hozta létre.
Az osztálytársadalmak halálokozását elítélők egyikének sem jutott az eszébe, hogy a nagyon jelentős halálokozás ellenre minden társadalom túlnépesedett maradt. Csak néhány járvány és tartós háborúk után időlegese jelentkezett a lakossághiány. Egyetlen társadalomtudósnak nem jutott az eszébe, hogy mekkora volna az optimális lakosság, ami az adott életérben a maximális egy főre jutó jövedelmet, vagyont, a leghosszabb várható életkort biztosította volna.
Ezzel a problémával a második világháborút követő földosztás során találkoztam. Azt kellett látni, hogy szinte minden parasztcsalád néhányszor kisebb földdel rendelkezett, mint amekkora megművelésére képes lett volna. A 20. században, Magyarországon néhányszor többen kényszerültek a földművelésből való megélésre, mint amennyi a község határának optimális hasznosítására szükséges volt. A magyar falvakban akkor lett volna a legnagyobb az egy főre jutó jövedelem, ha harmadannyi kényszerült volna arra, hogy a község határában lévő földek műveléséből éljen.
Máig nem akadt senki, hogy megállapítsa a tényt, hogy a második világháború után az volt a legnagyobb társadalmi eredmény, hogy az erőltetett iparosítás a falusi lakosság fele számára az iparosítás a városokban teremtett munkaalkalmat. Senki nem vetette fel, hogy mi lett volna akkor, ha a felesleges falusi lakosság nem talál munkát az iparban.
A szövetkezetek és állami gazdaságok szervezése ugyan brutális, kegyetlen volt, de senki nem tette hozzá, hogy ugyanez a nőket önálló keresethez jutatta. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ugyanezt lehetett volna emberségesebben megoldani, de az tagadhatatlan hogy a falusi társadalmakban a férfiak korlátlan uralmát a családi gazdaságok fenntartották volna. A nők egyenjogúságát csak a nagyüzem volt képes megoldani. Legalábbis az adott színvonalon. Csak a mezőgazdaságot is meghódító tudományos és technikai forradalom tette lehetővé, hogy a modern gépekkel a nők is képesek lettek szinte minden munkát elvégezni. Kaszával aratni, a technikai forradalom előtti gőzekéket, traktorokat, teherautókat, kombájnokat csak az erős férfiak tudták hatékonyan hasznosítani, de a moderneket az asszonyokra is lehet bízni.

A nőket szinte minden ágazatban minden feladatra csak a jelenkor technikai eszközeivel lehet a férfiakkal azonos munkákba állítani. Ennek a legmeggyőzőbb példája a hajók be- és kirakása. Száz éve erre csak az erős férfiak voltak alkalmasak, jelenleg ezred annyi képzett értelmiségi, a fizikai erejétől függetlenül alkalmas. A munkaerő piacán nőknek a férfiakkal való egyenrangúságát is csak a tudományos és technikai forradalom oldotta meg.

Mi lett volna, ha győznek a forradalmárok?

Kopátsy Sándor                EH                   2018 10 24

Mi lett volna, ha győznek a forradalmárok?

Tegnap meghallgattam Orbán Viktor ünnepi beszédét. Azt kaptam, amit vártam, gondosan megkerülte a választ: Mi lett volna, ha a győznek az ünnepelt forradalmárok?
A forradalom első pár napját életem legboldogabbjai közé sorolom. Tíz nappal később, a második Nagy Imre kormány megalakulása után azonban kétségbe estem. Nemcsak a hidegháborúban történő átállást tartottam abszolút lehetetlenségnek, de az elkerülhetetlen következményeitől annál inkább megijedtem. A több pátos demokráciában nem láttam semmi esélyét annak, hogy a marxista állampártom, és annak szereplői nemcsak kormányhatalmat, de parlamenti képviselői helyet is szerezhetnek. Abban még abban biztos voltam, hogy a történelmünkben példátlan bosszúállás fog bekövetkezni. Az állampárt minden számottevő vezetőjét meglincselik, egyikük sem marad titkosan megválasztható. Ennek példáját láttam akkor, amikor Mező Imrét, a Nagy Imrét támogató budapesti első titkárt a csőcselék meglincselte.
Az is tagadhatatlan, hogy feléledt a két háború közt jellemző zsidógyűlölet is. Ezt az sem fékezte, hogy Nagy Imre közvetlen támogatói között zsidók is szép számban voltak.
Aggodalmamat keltett az is, hogy a közvélemény számára az őskonzervatív Mindszenty bíborosnak lett a legnagyobb tekintélye.
A legnagyobb társadalmi veszélyt azonban az úri középosztály elseprő népszerűsége okozta. A forradalom dicsőített hősei között nyüzsögtek a régi katonatisztek, úri emberek.
A második Nagy Imre kormányból a következő választáson senki sem maradt volna, mert azokat már nem támogatta a lakosság ötöde sem.
A legnagyobb félelmemet azonban az egyetemi ifjúság aránylag magas kivándorlása okozta. A nemzetem java hagyta cserben a forradalmat, és a hazáját. 1985-ben, közel húsz évvel a forradalom után, az Egyesült Államok statisztikát készített az oda bevándorlók helyzetéről. Ekkor a legjobban szereplők az 56-os forradalom alatt menekült magyarok voltak.
Máig senki sem gondolta végig, mi lett volna, ha győz a forradalom. Én a második Nagy Imre kormány megalakulásának pillanatában láttam a katasztrofális jövőt.
Az első következmény az lett volna, hogy megindul a Rákosi rendszerben kompromittált zsidók felelősségre vonása, és az üldözésük elül a Horthy rendszer után megmaradtak Izraelbe és Észak Amerikába vándoroltak volna. Nekem ez már elég lett volna arra, hogy én is Kanadába menjek. A Rákosi rendszerben fontos pozíciókat betöltő zsidók pedig a Szovjetunióba menekültek volna.
Még ennél is nagyobb veszteséget jelentene a demokratikus országból kivándorlók milliója. A magyar gazdaság jó ideig még a forradalom előtti szintje alá süllyed. Ezzel szemben a fejlett nyugati országokban a négyszer, ötször magasabb jövedelmű országokba vezető út szabaddá válik. A magyar gazdaságot menedzselő káderek színvonalával ugyan nem voltam megelégedve, de még gyengébb lenne a forradalom győzelme után azokat tapasztalatlan hazafiakkal cserélik fel. Érthetetlen módon, sem a politikusok, sem a társadalomtudósok között nem akadt senki, aki felméri, milyen szakértelemmel rendelkeztek volna a kommunista igazgatókat leváltó forradalmárok.
Ezek alapján tekintettem a kisebbik rossznak még a szovjet megszállást, és Nagy Imre leváltását. Ezt megelőzően még abban bíztam, hogy Nagy Imre hívja be a szovjet csapatokat. Ma is azt hiszem, hogy ez lett volna a kötelessége. Ez volt a Szovjetunió budapesti nagykövetének, a gazdaság óvatos piacosítása hívének, Andropovnak is a terve. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy Münnich Ferenc, a kemény marxista vitte Kádárt Andropovhoz, és vitte magával Moszkvába. Ott Münnichet tartották az első titkári és a miniszterelnöki posztra alkalmasabbnak, Kádárt túlságosan Nagy Imréhez kötődöttnek tekintették. Kádár János elfogadását Tito véleményének köszönhetjük. Hruscsovot ő győzte meg arról, hogy Kádár legyen a vezető. Tito ugyanis Münnichet tartotta sztálinistának.
Kárár következetes volt abban, hogy a szovjet csapatok behívását és hatalom átvételét csak akkor vállalja, ha Moszkva garantálja, hogy Rákosit és fő híveit nem engedik vissza. Vagyis egyértelműen Nagy Imre forradalom előtti politikájának a folytatását vállalta. Mivel a magyar közvélemény mindebből semmit sem tudhatott, Kádár úgy jött haza, hogy a lakosság példátlan többsége hazaárulónak tekinttette. Ezért lehetett a kormányát egy bábkormánynak tekinteni, amivel szemben minden más megoldás teljesen reménytelen volt. Több évre volt szükség ahhoz, hogy Kádárt fokozatosan elfogadják. Néhány évvel később már a magyar közvélemény Széchenyi István és Kossuth Lajos után Kádár Jánost tartották a harmadik legnagyobb politikusnak. Ezzel egyetértek, különösen azért, mert ő lett a történelem legkevésbé elfogadott kormányfőjéből a legjobban elfogadott. A gyönyörű 56-os forradalomban tíz napja után a legreményetlenebb lett, és ebből, Kádár János óvatosan a legvidámabb barakkot hozott létre. Azon sem lehet vitatkozni, hogy 1990-ig a Kádár János vezette bolsevik csatlós Magyarország maradt a legélhetőbb marxista diktatúra. Maga kádár ugyan nem volt lelkes híve a piacosításnak, de elnézte a működését.
Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy a Jaltai szerződésben ránk kiosztott történelmi sors mennyiben volt az érintett országok sorsa alakulása szempontjából kedvező, de azon lehet vitatkozni, hogy mi, magyarok jól, vagy rosszul jártunk vele. Én a kevesek közé tartozom, akik a magunk választott Horthy rendszer folytatásánál jobb megoldásnak tartom. Nekünk nemcsak az első, de a második világháború után sem volt elég társadalmi erőnk ahhoz, hogy az arisztokrácia és az úri középosztály erejétől megszabaduljunk. Ettől a bolsevik Szovjetunió megszállása szabadított meg bennünket. Ezt sem a kormányaink, sem a történészeink máig nem ismerik el, és ezért csak a ránk kényszerített rendszer módszerének a hibáit bírálják, de azt nem vizsgálják, hogy mire jutottunk volna önerőnkből, ha a kormányokat mi választjuk. A saját életem során sem emlékszem olyan választásra, ami azt bizonyította volna, hogy az ország szabad közvéleménye a társadalmi haladást választotta volna. Ez a szovjet megszállást követő választásokra is igaz.
Jelenleg is azt látom, hogy a magyar közvélemény az utóbbi három, és valószínűleg a következő három ciklusban is kétharmados közép-jobb többséget támogat, tehát demokratikusan választott kormányink vannak és lesznek. Én ugyan kevesebb nacionalizmust és klerikális befolyást tartanám a jobbnak, de ha ilyen közép-jobb a népem politikai elvárása, ezt kell elfogadnom.

Ugyanakkor a jelenlegi kormánynak az Európai Unióval szembeállásával egyetértek, nekünk nem Európai Egyesült Államokra, hanem a Szuverén Európai Államok Közösségre volna szükségünk. Ezért csak abban bízom, hogy a jövő májusban esedékes EU választásokon ebbe az irányba tolódnak az EU vezetésében is az erőviszonyok. A háromkultúrájú, háromkereszténységű és több tucat nyelvű Európa ereje abban van, hogy ehhez igazodjon a politikai felépítményünk, ne Egyesült Európai Államok, hanem a Szuverén Európai Államok Uniója legyünk.