2012. február 27., hétfő

Kopátsy Sándor 90 éves

Kopátsy Sándort ma köszöntötték barátok, kollégák, tanítványok 90. születésnapja alkalmából.

2012. február 16., csütörtök

Fajunk túlnépesedik

Kopátsy Sándor ED 2012-02-13

FAJUNK TÚLÉPESEDIK

Betoldás a TÖRTÉNELEMSZEMÉLETEM könyvhöz

Fajunk utolsó tízezer éve lényegében arról szól, hogy túlnépesedésünket kell féken tartani. Ezt egészen a 19. század közepéig ösztönösen jól kezeltük, az óta kezelhetetlenné vált.

Ezt mindennél jobban illusztrálja a tény, hogy százezer évre volt szükség ahhoz, hogy fajunk létszáma elérje az egymilliárdot, azt követőn 123 év alatt a számunk megkétszereződött. Aztán 33 év alatt további egymilliárddal gyarapodott. 1960 óta 14-12 évenként újabb egy milliárddal nőtt. Ettől kezdve, remélhetőleg lassul, de ez is csak azt jelentené, hogy a következő egymilliárdhoz előbb 15, aztán már 19 évre lesz szükség.

Nem is értem, hogyan fogadhatja el ezt normálisnak mind a politika, mind a vallás, mind a társadalomtudomány.

(Idejön egy szám, hogy mekkora volt százezer év alatt az átlagos növekedési ráta, hogy elérjük az egymilliárdot.)

Életem legjelentősebb felismerésének tartom, hogy jó tíz éve felismertem, hogy az osztálytársadalmak azért jöttek létre, mert az embernek magának kellett megoldani, hogy ne szaporodjon katasztrofálisan túl az eltarthatósága határán. Az, hogy ez az elsődleges társadalmi feladat ugyan nem vált soha tudatossá, de minden termelésre épülő társadalom ugyanazt a négy alapvető módszert alkalmazta. Ennek volt köszönhető, hogy fajunk tízezer éven keresztül nem növekedett túl az eltarthatóságon.

Amerika felfedezése idején még mindig csak 500 millióan voltunk. Ezt megelőzően, egyetlen tízezer évben sem fordulhatott elő, hogy annyival nőtt volna a létszámunk, Mintegy százezer év alatt aligha volt olyan tízezer év, amiben annyival nőtt volna a létszámunk, mint a 20. században évente. Már ez az egyetlen adat is példátlanul gyors népesség növekedésről tanúskodik.

Nem ismerek olyan vadon élő emlős fajt, ami százezer év alatt ilyen létszámnövekedést ért volna el. Becslésem szerint, az 500 milliós létszámot is csak azért érhettük el, mert mi voltunk az első olyan faj, amelyik fejlett agyának köszönhetően, szinte földünk minden természeti környezetéhez képes volt alkalmazkodni.

Azt már itt is hangsúlyozom, hogy fajunk volt az első, amelyik nem a mutációnak és a szelekciónak köszönhetően alkalmazkodott a környezetéhez, hanem az eszével alakította megélhetési módját szinte minden természeti környezethez. Gondoljunk arra, hogy a leander völgyi ember háromszor százezer év alatt is szinte egyetlen természeti környezetben bizonyult életképesnek, de fejlődésének alig volt nyoma, és háromszázezer év után, a saját természeti környezetében is kipusztult. Az ugyan igaz, hogy hosszabb életében nem volt egyetlen jelentős éghajlatváltozás. A többi biológiai elődünk pedig nyomtalanul eltűnt.

Ezzel szemben a fajunk néhány tízezer év alatt szülőföldjéről elterjedve földünk minden természeti környezetébe berendezkedett, kialakította a maga saját azzal illeszkedő létfenntartási feltételeit. Sőt, amiről említést sem tesz a szaktudomány, már a jégkorszak végét jelentő felmelegedés előtt mintegy 15 ezer évvel, domesztikálta, magához szelídíttette a rénszarvast és a kutyát. Vagyis már nem gyűjtögetetéssel, hanem állattartással fedezete szükségleteit. Ezt azért tartom elméletileg rendkívül jelentősnek, mert arról tanúskodik, hogy fajunk fejlett agyának köszönhetően képes lehetett volna áttérni a termelésre, ha erre nem a klíma lényeges megváltozása kényszeríttette volna.

Az igazi fordulatot fajunk életében azonban az utolsó jégkorszak végét okozó felmelegedés hozta. Tegyük a felmelegedés megindulásának a dátumát ezelőtt tízezer évre. Akkor indult meg a felmelegedés, az annak következtében beálló éghajlatváltozás, és a tengerszint emelkedése. Ettől kezdve a fejtett agyú őseinknek nem újabb és újabb természeti környezetbe vándoroltak, hiszen már mindenütt jelen voltak, hanem alkalmazkodniuk kellett a már berendezkedett környezetük jelentős átalakulásához. Ennek a kényszernek hatására vált gyűjtögető fajunk termelővé.

Ezzel fajunk élete egy egészen más szakaszba lépett. Leegyszerűsítve mintegy kilencven ezer éven keresztül fajunk csak azzal terjeszkedhetett, ha újabb és újabb természeti környezetbe rendezkedhetett be, és ott szinte stagnált mind technikája, mind létszáma tekintetében. A mintegy tízezer éve megindult felmelegedés hatására a már berendezkedett természeti környezetekben élő fajunknak a beálló igen jelentős környezeti változásokhoz kellett igazodni.

Fajunk történetének a jelenkorig tartó idejét két minőségében, kihívásaiban nagyon eltérő korra kell osztani.

I. Az első mintegy kilencvenezer évben fajunk szinte minden természeti környezetben berendezkedett. A berendezkedése nagyon gyorsan történt, azt követően azonban a nem változó környezetben maga sem, illetve csak nagyon lassan változott.

II. A második szakasz mintegy tízezer éve kezdődött. Ezt a felmelegedés és a tengerszint jelentős emelkedése kényszeríttette ki. Az egyenlítő közeli esőerdőktől eltekintve, szinte minden természeti környezet jelentős változáson ment keresztül, amiben a korábbi gyűjtögetésből való megélés már nem volt fenntartható. Ezért áttért a termelésre.

Az a tény, hogy az ember csak ott változott termelő fajjá, ahol megszűntek a gyűjtögetésből élésének feltételei. Az a tény, hogy már a jégkorszakban, a mainál is sokkal mostohább természeti környezetben, áttért a termelésre, elméleti bizonyítékát adja annak, hogy mostoha viszonyok között gyorsabb a fejlett agyra épülő fejlődés, mint ahol kedvezők az adottságok. Ennek megérzését megtaláljuk szinte minden kultúra mitológiájában, ahol az embert az isten, a sorsa kiűzi a paradicsomi világból, és kemény munkával bünteti. A trópusokon, a képzeletbeli paradicsom, a gyűjtögetés ideális világában ma is gyűjtögetnek. A fajunk fejlett agya csak ott teremti meg magának a megélhetésének feltételeit, ahol már nem folytathatja a gyűjtögetést.

Ennek a második korszakunknak már nem az éghajlat változása, ami ugyan bekövetkezhet, hanem mi magunk vetettünk véget azzal, hogy már mi lettünk az életterünk, környezetünk elsődleges átalakítói. Amíg a jégkorszak végét okozó felmelegedés okát a naprendszerben kell keresnünk, a jelenlegi környezetváltozás okait mi idéztük elő. Nem csak az éghajlatváltozásra gondolok, hanem létszámunk robbanásából fakadó viselkedésünkre is. A tudósok elsősorban a légkörünk szennyezésére, és a nyersanyagok fogyására gondolnak. Ennél fontosabbnak tartom azt, ahogyan a tízmilliárd felé rohanó létszámunk eltartása érdekében deformáljuk a növény és állatvilágot. Elsősorban arra gondolok, hogy a szárazföld egyre nagyobb hányadát vonjuk művelés alá, tehát a flórát átalakítjuk, és az állatvilágban a háziállatok hegemóniáját hozzuk létre, ezzel a faunát is deformáljuk. Érdekünk szolgálatában a természet egyre kevésbé lesz már természet, sokkal inkább az emberi faj alkotása. Ennek következtében a fajunk sorsa szempontjából az lesz az elsődleges, hogyan változatunk a saját létszámunkon, és a természeti környezetünkön.

Fajunk legfontosabb eseményeit a népesedésünkön mérjük. Ezért a történetünk megértésében fontos jelenségek egyre inkább az, hogyan szaporodunk. Ezt a feladatot az elmúlt ötezer évben ösztönösen megoldottuk.

Néhány adat.

- Krisztus idejében körülbelül annyi ember élt a földön, mint jelenleg Nigériában, mintegy 160 millió.

- A magyarországi jobbágyfelszabadítás idején kevesebb ember élt a földön, mint jelenleg Indiában.

- Amikor születtem kétmilliárd ember élt, ma már 7 milliárdan vagyunk. Vagyis az életem során három és félszeresre nőtt a létszámunk.

A kor legfontosabb feladata a túlnépesedés megállítása és visszafordítása. Ezért értetlenül nézem a politikai hatalom, és a társadalomtudományok vakságát e problémával szemben.

Az elmúlt évtizedekben a legjelentősebb felismerésem az volt, hogy az emberiség ösztönösen a társadalom érdekéhez igazította a népesség alakulását. Az első öntözéses társadalmak kialakulásától egészen a 19. századig a fajunk létszáma évi egy ezreléknél is lassabban gyarapodott. De ennek sokszorosa lett volna, ha a népszaporult megfékezéséről nem maga az ember gondoskodik. Becslésem szerint, a halálokok nagyobb fele az ember akaratán múlott.

Az elmúlt ötezer évben minden társadalom osztálytársadalmi formában működött, ami elsősorban az elért szinten spontán jelentkező népszaporulatot fékezte.

Az a tény, hogy minden termelésre épült társadalom osztálytársadalom volt, amelyiknek fő feladata a spontán népszaporulat fékezése, azt jelzi a tudomány számára, hogy az nem valamiféle úttévesztés volt, hanem a fajunk természetes ösztönéből fakadó szükségszerűség. Ami a faj életében általánosan jellemző, annak objektív oka van, az akaratunkkal nem módosítható. Ez vezetett a felismeréshez, hogy minden osztálytársdalom a társadalom érdekét szolgálta azzal, hogy növelte a nagy többség nyomorát, elpocsékolta az erőforrásait, szervezte az emberölést, és üldözte a tudást. Tehát ami nagyon „embertelen” tűnt az osztálytársadalmakban, az emberi faj érdekét szolgálta.

Azt sem mondhatjuk, hogy az osztálytársadalmak „embertelenségei” pusztították a fajunkat. Az osztálytársadalmakra általános és hatékony emberpusztítás ellenére, fajunk mindig a túlnépesedés nyomása alatt élt. Nem volt olyan társadalom, ami a kor optimális népességeltartó képességéhez képest nem volt túlnépesedett. Vagyis minden osztálytársadalom gazdagabb lehetett volna, ha még nagyobb hatékonysággal működik az „embertelensége”, ha alacsonyabb szinten marad a lakosságának száma.

Minden osztálytársadalom túlnépesedett, mert számára a versenytársaival szemben a nagyobb népesség előny jelentett.

Az osztálytársadalmak eltartó képessége ugyan a gyűjtögetéshez képest egy nagyságrenddel megnőtt, de ezen túl nagyon lassan növekedett. Ezért a megnőtt eltartó képességre való gyors felszaporodás után lényegében csak a nagyon lassú népesség növekedés volt az érdeke. Az eltartó képesség a már felnépesedett minden osztálytársadalmakban legfeljebb évi egy ezrelékes átlagú létszámnövekedést engedett meg.

A megjavult életfeltételek azonban az eltarthatóságnál nagyságrenddel gyorsabb spontán növekedést jelentettek volna. Ezt kellett a társadalomnak mintegy tizedére csökkenteni. Az osztálytársadalmak elsődleges feladata az volt, hogy a fajunknak az elért életfeltételeken megnőtt spontán szaporodóképességét tizedére csökkentse. Ezt a 19. századig, többé-kevésbé meg is oldotta.

A tudományos és technikai forradalom azonban nagyrészt felszámolta az osztálytársadalmak népességét szabályozó eszközöket.

Az emberiség egyötöde ugyan eljutott arra a fejlettségi szintre, amin a gyermekvállalás lecsökken arra a szinte, amin megáll a létszámnövekedés. Ebben az ötödben, éppen a népszaporulat leállásának hatására, példátlanul gyors az egy laksora jutó növekedés. A társadalomtudomány máig nem figyelt fel arra, hogy a fejlett ötödbe csak olyan ország került, amiben puritán, illetve konfuciánus a lakosság viselkedése, és magas az iskolázottság. Még nem merte senki leírni, hogy a fejlettek klubbájba csak e két előfeltétellel lehet bejutni.

Az emberiség négyötöde még olyan szinten van, amin az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik. Ezért ez a hányad minden 12 évben 1 milliárddal nőtt.

Az emberiség egy ötöde a 20. század végén, Kínában felismerte, hogy az egy laksora jutó teljesítmény csak akkor nőhet, ha a népszaporulatot meg tudják állítani. Ennek lett a következménye, hogy az egy laksora jutó jövedelem és vagyon a történelemben példátlan gyorsasággal növekszik. Ha nem is a számokat nézzük, hanem a részarányt, akkor is fajunk történetének legnagyobb csodája, hogy a fajunk ötödében 5-7 százalékkal nő évente mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon. Az emberi butaság világrekordja pedig az, hogy a Nyugat tudománya, vallása ezt hibának tekinti.

Ebbe a páratlan sikerű csapatba azonban eddig, és meggyőződésem szerint, még nagyon sokáig csak keményen puritán lakosságú társadalom képes bejutni. A gyermekvállalást a kívánt szintre csökkenteni csak keményen puritán lakosságú társadalom képes. Ilyen csak kettő volt, Kína és Vietnám. Kína már meglépte, és Vietnám meglépi. Utánuk száz éven belül nem lesz felzárkózó, mert vagy nem puritánok, mint az ortodox keresztények, akik ugyan nem szaporodnak, de nem szorgalmasak és beosztók, a többiek pedig nemcsak nem puritánok, de ráadásul gyorsan szaporodnak. Azokat a törvény sem képes a kisebb gyermekvállalásra kényszeríteni.

Aki a társadalmak jövőjére kíváncsi, elég, ha azt nézi, melyik nép mennyire puritán, és hogyan szaporodik. Nem fog tévedni.

Elviselhetetlenül sokba kerül a népesség növekedése

Kopátsy Sándor ED 2012-02-14

ELVISELHETETLENÜL SOKBA KERÜL A NÉPESSÉG NÖVEKEDÉSE

(Betoldás a TÖRTÉNELEMSZEMÉLETEM könyvhöz)

Mintegy hatvan éve jelent meg Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami egész életemre elkísért. Ebből tudtam meg, hogy az adott természeti környezetben az osztálytársadalmak egy laksora jutó nemzeti jövedelmének és nemzeti vagyonnak az aránya a fejlettségtől független állandó. A trópusokon, ahol a lakás, a fűtés és az öltözködés igénye kicsi, és nincs hosszú, a termelésből kieső időszak, ez az arány három alatt van, ahol pedig hosszú és kemény a tél, az arány négy körül van.

A könyv írói akkor még megállapították, hogy a 20. században a fejlett társadalmakban lassan csökken.

Az óta rájöttem, hogy ez az arány nem csökken, sőt nő, ha a nemzeti vagyonban a szellemi vagyont is figyelembe vesszük.

A felismerés lényege azonban az volt, hogy a nemzeti vagyonnak a lakosság számával párhuzamosan kell növekedni. Ez a könyv hatvan éve már nálunk is megjelent, és a szerzők gazdag erre vonatkozó nemzetközi adatot is közölnek. Máig nem tudom, ki és mikor írta le ezt a nyilvánvaló összefüggést először.

Az első, de mélyen elhallgatott tudományos állásfoglalás csak 1994-ben született, és 7.8 milliárdos tetőzést jósoltak. Ez az állásfoglalást 58 ország akadémiája fogadott el, és írta alá. Pedig akkor még csak 5.5 milliárdnyian voltunk, és a tetőzést 7.8 milliárddal várták. Ma már 7 milliárdon is túl vagyunk, és 9 milliárd előtti tetőzést senki sem jósol.

A demográfusok ugyan örülnek annak, hogy a népesség növekedése lassul, de nem vallják be, hogy ez jelentős hányadában Kínának köszönhető, ahol harminc év alatt 500 millióval kevesebb lett a létszám, annak köszönhetően, hogy erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást. Pedig a természetes trend 500 millióval több lakost mutatna, ha Kínában nem vezetik be a gyermekvállalás korlátozását. Amit a vallás, a Nyugat elfogadhatatlan módszernek tekint, de mindenki mégis annak fennmaradásával számol.

Ha valaki az országok jövőjére kíváncsi, elég, ha megnézi, hogyan szaporodik, és mennyire puritán. Amelyik nép néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik, és nem puritán, viszonylag egyre jobban lemarad.

Aki e két feltétel bármelyikének nem felel meg, egyelőre nincs jövője.

A munka- és tanulás szeretet nélkül nem lehet meggazdagodni.

Ennek bizonyítását nehéz tételesen levezetni, de meg kell elégedni azzal, hogy a világ élvonalába csak az ilyen népek emelkedtek, és emelkednek.

A tartósan néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó népnek nem lehet elérni a gyors gazdagodást.

Ebben az írásban ezt igyekszem bizonyítani.

A tartósan néhány ezreléket meghaladó népességnövekedés ugyanis olyan költségigényes, amit még a munkaszerető puritánok sem tudnak fedezni.

A klasszikus közgazdaságtan eleve eltévedt azzal, hogy nem egy lakosra vetített adatokkal, hanem országos szinten vizsgálta a gazdagodást. Ez azt jelentette, hogy nem vette figyelembe a népszaporulattal járó költségeket.

Ennek egyik része nagyon egyszerű, mert a népszaporulat fogyasztási igénnyel jár. Ha egy országban úgy nő a nemzeti jövedelem, mint a lakosság, akkor az egy laksora jutó nemzeti jövedelem stagnál. A gyakorlatban azonban még ezt a primitív összefüggést sem veszik figyelembe. A napokban olvastam egy nagy tekintélyű folyóiratban, hogy Nigéria gyorsan fejlődik. Én ezt az országok akkor emlegetem, amikor az elszegényedésre hozok példát. Nigériának száz éve még 10 millió lakosa volt, most már 170 millióan vannak. Ezt Magyarország estében el sem lehet képzelni, hogyan élnénk, ha nem 10, hanem 150 millióan volnánk. De az ENSZ 2050-re azt várja, hogy akkor már 770 millióan lesznek. Ez pedig azt jelenti, mintha Magyarországnak arra kell felkészülni, hogy 40 év múlva 650 millió lakosa lesz. Mi azon fáradozunk, hogy a gyakorlatilag 10 milliós lakosságunknak tíz év múlva 1 millió új munkahelyet teremtünk. Nigériának tíz év múlva 30 millióval több lakosnak kell életlehetőséget biztosítani.

Érthetetlen módon a stagnáló népességű fejlett, gazdag országok nem ismerik a népszaporulattal járó feladatok nagyságát. Még azzal sem mernek foglalkozni, hogy tíz év alatt megszüntetik a tartós munkanélküliséget. Ugyanakkor nem akadnak fel azon, hogy az emberiség nagyobb fele gomba módra szaporodik. Ezt jól példázza, hogy most, hogy az arab országokban tejed a zsarnokok elkergetése, demokráciát álmodnak, de nem számolnak azzal, hogy évente két százalékkal nő a lakosság. Egyiptomban elkergették a zsarnok katonát, de a Nyugat arról álmodozik, hogy az általa adott katonai segély olyan nagy, mi miatt fel sem merülhet a katonák megkülönböztetett hatalmának felszámolás. Pedig nagyon egyszerű volna csak azzal kalkulálni, hogy Egyiptom lakossága évente másfél millióval gyarapodik, aminek eltartása, tízszer nagyobb anyagi áldozattal jár, mint amennyi modern fegyvert kapnak a tábornokok.

A népesség növekedésével járó költségeknek csak negyede a többlet eltartás. Négyszer nagyobb költséggel jár az ezzel járó vagyonigény. Ha csak az egy laksora jutó meglévő vagyonszintet akarjuk tartani, akkor a nemzeti jövedelem évi 6-8 százalékát kell felhalmozásra fordítani. Márpedig ilyen jövedelemnövekedést az ország nem érhet el. Vagyis elkerülhetetlen az egy laksora jutó szinttatás, ami elmaradást jelent.

A fajunkra váró tragédia tehát nyilvánvaló, ha a világ háromötödét külön nézzük, vagyis a már nem növekedős kétötödtől eltekintünk.

Az, hogy az emberiség történetének legnagyobb tragédiája felé rohan, egyértelművé válik, hogyha demográfiai szempontból az emberiséget két részre osztjuk.

- I. A nem szaporodó, puritán kétötöd. Ezzel nincs baj, sőt elképzelhetetlenül gyors fejlődése borítékolható. A gyors fejődésben is lesznek ugyan jelentős különbségek, de a lassúak is gyorsak lesznek.

- II. A szaporodó, nem puritán háromötöd. Ezeken egyelőre nem lehet segíteni. A létszámuk növekedése ugyan lassul, de még mindig a megengedhető tízszeresénél is gyorsabb marad. Ez a lemaradó létszám generációként 1 milliárddal növekszik.

A szaporodók száma 4.2 milliárd fő. 2010-ben ezek létszáma évente 1.5 százalékkal, vagyis 630 millióval nő. Az egy laksora jutó fogyasztásuk mintegy 1500 dollár, vagyis kerekítve 10 tizenkettedik hatványon dollár. Itt már bajban vagyok az európai és az amerikai megnevezéssel. Magyarul, milliószor millió dollár.

Ennek mintegy 3-4-szerese az egy laksora jutó vagyon szinten tartási költség. Jellemző, hogy még nem találtam utalást sem arra, hogy ki, mennyire becsüli a népesség növekedésével járó költséget. Ezzel szemben ezernyi tudós játszik azzal, hogy mennyi lesz a klímaváltozással járó költség. Szerintem tized sem a népesség növekedéssel járónak.

2012. február 13., hétfő

Ki, mikor és mit rontott el

Kopátsy Sándor PG 2012-02-11

Ki, mikor és mit rontott el

Lengyel Lászlónak a Népszabadság (2012. febr. 11-12) hétvégi számában közölt írását így harangozza be a szerkesztőség a címlapon:

„Az útvesztés évei: 2007 és 2014 között nincs és nem lesz gazdasági növekedés

- Az unortodox „magyar utas” politika elfogyasztotta a belső tartalékokat.

- Lengyel László cikkével a Népszabadság véleményvitát kezd.”

Nem azon akarok vitatkozni, amit ír, hanem azt akarom megmutatni, amit átlép.

Annak ellenére, hogy a logikáját nem látom, a vita útjának egyengető szándékát érzem abban, hogy a bajokat nem a 2010. évvel kezdi felsorolni, hanem 2007. évtől. Bajnai előtt ugyanis nem volt a magyar politikai sem unortodox, sem „magyar utas”. Bajnai kormányában pedig nem az volt a hiba, amit tett, hanem az, hogy politikai háttér nélkül vállalta fel. Egy politikai háttér és jövő nélküli kormányzás azonban legfeljebb arra jó, hogy a hatalmukat vesztők néhány hónapnál tovább kapjanak fizetést és egyéb jövedelemszerzési lehetőséget.

Mivel Lengyel csak a 2010 után elkövetett hibákat sorolja, a 2007. évvel való kezdésnek nem marad értelme. Sokkal nagyobb hiba azonban az, hogy nem érinti, hogy ki, mikor és mit rontott el 1990 és 2010 között.

Írását olvasva az érzésem támad, amikor azzal vádolják az örököset, hogy az előző húsz évben felhalmozott adósság behajtására érkezett végrehajtóval szemen nem viselkedik elég udvariasan. Igaza van, nem a végrehajtóval kell harcba szállni, hanem annak sírját kellene megbotoznia, aki az adóságot felhalmozta. Ennek ellenére jogos a kritikája. Szerintem is, elég nagy bajban vagyunk ahhoz, hogy udvariasak legyünk.

Mire Bajnaira bízták a bukásra ítélt választás előtti évet, már csak az udvariasság marad. Ő ezt jól felmérte, és ennek megfelelően udvariasan is viselkedett. Azzal azonban nem értek egyet, hogy a nem törleszthető adósság következményétől meg lehet szabadulni azzal, hogy ártatlanul mosolyogva, kezet csókolunk a hitelezőknek. Ők nem csókot, hanem törlesztést várnak. A portugálok és a görögök udvariasak voltak, mégis rájuk dőlt az ország. Az olaszok és a spanyolok sem fogják elkerülni a sorsukat. Egyik mediterrán országgal sem cserélnék, pedig az ő ezer éves múltjuk gazdagabb, és az adottságaik is kedvezőbbek. Mégis meg van pecsételve a sorsuk, mert még nálunk is könnyelműebbek voltak. Pedig mi is iszonyúan sokat elhegedültünk.

- A rendszerváltás során mindent kiárusítottunk, amire vevőt találtunk. Ebből származott mintegy 20 milliárd eurós bevételünk. Ennek jelentős részét nem azért adtuk el, mert mások jobban tudják működtetni, hanem azért, hogy legyen mit elkölteni.

- Közben az éves nemzeti jövedelmünk kétharmadát kitevő adósságot halmoztunk fel.

Ideje volna mérleget készíteni arról, hogy melyik kormány mekkora összeggel felelős ebben. A magyar közvéleménynek joga van tudni, hogy ki mennyit adott el, és mennyi adósságot képzett.

A nagyobb kárról még említés sem történt. Mennyi vagyont kellett a felszámolt vállatok okán leírni.

A legnagyobb kárt azonban azzal okoztuk, hogy kétmillió embert nemcsak a társadalmi munkamegosztásból zártunk ki, hanem a munkából való megélés lehetőségéből is. Csak most kezdünk el azon ábrándozni, hogy tíz év alatt egymillió munkahelyet teremtsünk. Nemcsak ezt kellett volna 1990 után megmenteni, hanem ennél többet is.

A liberális magyar közgazdászok azon a címen számoltak fel kétmillió munkahelyet, hogy a veszteséges vállalat kártékony. Ezek az urak még azt hitték, hogy a tőkés osztálytársadalmat állítjuk talpra. A jelenkorban nincs olyan veszteséges munka, amire a társadalomnak nincs szüksége mindaddig, amíg az ott felszabaduló munkaerő nem talál jobb munkát annál. 25 éve nem találtam olyan veszteséges vállalatot, amelynek a felszámolása azért lett volna indokolt, mert veszteséges működésük több kárt okozott volna, mint a megszüntetésük.

Az igaz, hogy a tőkésnek csak olyan vállalatot érdeke működtetni, aminek a működése számára nagyobb veszteséget okoz, mint felszámolása. De még a tőkésnek is van annyi esze, hogy előbb mérleget készít arról, hogy mi számára nagyobb veszteség. Ha például a mérleg szerinti vesztesége kisebb, mint az amortizációja, a működés kisebb veszteség, mint a felszámolás.

A jelenlegi társadalom azonban abban is különbözik az osztálytársadalmaktól, hogy ebben már a társadalom érdeke a döntő, nem pedig a tőketulajdonosé. A társadalom számára pedig minden olyan ember munkája hasznos, akire egyébként tartós munkanélküliség várna. A közgazdaságtan máig nem jutott odáig, hogy az össznépi társadalomban a vállalati érdeket nem lehet azonosítani a társadalmi érdekkel. Az elsőleges az a társadalmi érdek, hogy minden munkaképes lakosnak legyen lehetősége arra, hogy a munkájával is hozzájáruljon a megélését biztosító jövedelem előállításához.

Ezért a társadalom elsődleges feladata nem a sajtó, az alkotmánybíróság, a jegybank szabadsága, hanem a minél magasabb foglalkoztatás, és az, hogy a munkaképes munkaerő ne legyen tartósan munkanélküli.

Ehhez a Nyugaton a jóléti társadalmak állnak a legközelebb. Még jobban állnak a Távol-Keleten, ahol a foglalkoztatási ráta 25-30 százalékponttal magasabb, mint a mienk, és tartós munkanélküliségük gyakorlatilag nincsen.

- Dél-Korea munkaügyi statisztikájában az egy évnél hosszabb rovatban nincs is adat. A magyar adatokat csak érzékelem, de nálunk a tartósan munkanélküliek aránya a világ élvonalához tartozunk.

- Számunkra azonban a legnagyobb privatizációs tanulság Kína, hiszen az is a bolsevik rendszerből indult. Ott harminc éve nem azzal kezdték reformot, hogy felszámoltak a veszteséges vállalatokat. Máig tűrik a veszteségességet, mert azok munkaerejét nem tudták volna foglalkoztatni másutt. Szerintük elég munkahelyet kell teremteni azoknak, akiknek nem volt munkájuk vagy akik a veszteséges vállaltoknál dolgoznak, így azokkal legalább nincs gondjuk. A veszteségeseket olcsóbb hitelekkel, veszteségtérítéssel, leírási kedvezményekkel tarják életben, amíg nem tudják azokat hatékonyabbakkal helyettesíteni. Így is elég nagy gond az évi mintegy harmincmillió új munkahely teremtése.

Azt is tudom, hogy a Távol-Keleten szégyen a munkátlanság, nálunk azonban a segélyekből való élés egyre több ember számára vált kényelmes megélhetési formává. Tegyük hozzá, hogy egyre szélesedik az a generáció, amelyik már így nő fel.

Százszor nagyobb bűnt követtek el azok, akik ezt az állapotot létrehozták, mint azok, akik nem voltak elég udvariasak az IMF képviselőivel szemben.

Nem az a bajom a jelenlegi kormány kritikusaival, amit elmondanak, hanem sokkal inkább az, amiről lapítva hallgatnak. Nem azt veszik zokon, hogy nem nő a tartósan munkanélküliek foglalkoztatása.

A 2010-ben megbukott kormány szoclib illetékesei nem annak az okát keresik, hogy miért vesztették el a választók bizalmát. Nem is foglalkoznak azzal, hogyan kellene azt visszanyerni. Azok a kritikusok a leghangosabbak, akik mögül elolvadt a választók támogatása. Az sem tűnik fel nekik, hogy minél hangosabbak, annál erősebb lesz a Jobbik.

Lengyel azt veti fel, hogy a jelenlegi kormány nem észak-nyugat felé orientálódik. De nem veti fel, hogy ott senki sem tesz annyit a lejáratásunk érdekében, mint a megbukott kormány hívei. Csak két példát mondok.

Óriási lármát csaptak éppen észak-nyugat felé azzal, hogy a kormány felszámolta a sajtószabadságot. Közben lassan két év telik el, és nyoma sincs annak, hogy a cenzúra elnyomná az ellenzék hangját. Az zavartalanul sokszorta hangosabb, mint amennyi belföldi támogatást élvez.

Ami az alkotmányt illeti. Elsősorban az nem lehet olyan rossz, milyen rossz helyzetbe hozott bennünk a szoclib koalíció. Kína alkotmányához képest a mienk demokratikus gyöngyszem, ők mégis ötször-tízszer gyorsabban növekednek. Növekszik ott a munkahelyek száma, és elképesztően magas a megtakarításuk is. Ezzel nem azt karom mondani, hogy mi ne a Nyugat felé orientálódjunk, hiszen mi oda tartozunk, de az ellenzék kritikája tettekre serkentsen, ne lejáratásunkra.

Kimászás az adósságcsapdából

Kopátsy Sándor EP 2012-02-10

KIMÁSZÁS AZ ADÓSSÁGCSAPDÁBÓL

Brüsszel két éve foglalkozik azzal, hogy elkerülje az elkerülhetetlent. Pedig nem kell nagy felkészültség ahhoz, hogy a mediterrán országok államadóssága az euró övezetben maradás esetén megoldhatatlan. Ezt előre kellett volna látni, de utólag sem látják. Nemcsak a négy mediterrán országnak, de a gyengébb nem eurós tagországoknak is olyan magasra szökött a kamatja, ami egyre inkább a lejárt hitelek megújítására is kiterjed, amit fizetni sem képesek, nemhogy törleszteni.

A brüsszeli vezetésnek is felül kell emelkedni az államadósság primitív kezelésén. Nekik nem az államadósság bruttó összegét kell a nemzeti jövedelméhez mérni, hanem abból csak azt, ami külső, és annak is sokkal inkább a kamatterhét, nem a volumenét. Ezt pedig a külkereskedelmi mérleg egyenlegéhez viszonyítani.

Ha ebből kiderül, hogy a kamatok sem lehet a várható deviza bevételből biztosítani, akkor kell a hitelek elvesztésével számolni. Aki így számol, az tudja, hogy több ezermilliárd olyan államadóság van, amit megengedni sem lett volna szabad. A visszafizetésben reménykedni, pedig naivság.

A nem euró övezeti tagok helyzete annyival jobb, hogy azok még rendelkeznek egy devizabevételt ígérő eszközzel, a nemzeti valutájuk jelentős leértékelésével javíthatnak a külkereskedelmi mérlegükön. Máig nem értem, hogy az észak-olasz bankárok nem mérték fel, hogy mit jelent számukra a németekkel közös valuta. Nincs is más út a számukra mint a kilépés.

A kevésbé fejlett, és a sokkal kevésbé takarékos országok az adósságuk ledolgozását csak az euróénál lényegesen nagyobb inflációval, és jelentősen leértékelt saját valutával érhetik el. De az is csak akkor, ha az életszínvonaluk jelentősen csökken, a foglalkoztatásuk pedig jelentősen növekszik.

Brüsszelben azt kellene megérteni, hogy a közös pénz csak a rokon kultúrájú, és közel azonos gazdasági fejlettségű országoknak lehet.

Az EU esetében, közös kultúra alatt a német puritanizmusoz való közeliséget, kell érteni. Márpedig a mediterrán népek ettől nagyon távol állnak. Olaszország és Spanyolország esetében még az országon belül is áthidalhatatlan különbség van munkaszeretetben, megtakarítási hajlandóságban, inflációérzékenységben és gazdasági fejlettségben. Elég lett volna az elmúlt ötven év tényeit megnézni, és láthatták volna az óriási különbséget.

Mik voltak a kemény figyelmeztetések?

- Hol, mekkora volt az infláció?

- Hol, mekkora a foglalkoztatottság?

- Hol mekkora a megtakarítási hányad?

Kiderült volna, hogy a különbség közel akkora, minta a két észak-amerikai állam hasonló adatait a latin-amerikai országokkal vetjük össze.

A közgazdaságtan máig nem érti meg az állam által szabályozható infláció korszakalkotó jelentőségét. Még mindig abban a hitben élnek, hogy minél kisebb volt az infláció, annál jobb. Addig azt sem ismerték fel, hogy például a mediterrán népek még eddig sem jutnak, ha nem élnek az infláció fegyverével. Oda jutottak volna, ahol ma vannak a görögök. A görögök sem jutottak volna ilyen mélyre, ha a nekik megfelelő mértékben romló, leértékelt saját pénzzel gazdálkodnak.

Minél elmaradottabb egy nép, és minél kevésbé puritán, annál nagyobb inflációval, és leértékelt valutával kell élnie. Ugyan inflációval és leértékelt valutával sem lenének képesek a felzárkózásra, de kevésbé maradnának le, mintha elfogadják a puritán, és gazdag németek pénzének szilárdságát, és értékének színvonalát.

Ami jó a puritán észak-nyugaton, az nem lehet jó a mediterrán országokban.

De ez szinte mindenre igaz. Más adórendszer felel meg a puritán országokban, és más a mediterránokban. Az előbbiekben behajtható a kivetett adó szinte teljes összege, az utóbbiakban alig a kétharmada. Ezért az utóbbiakban csak a jól ellenőrizhető adónemek, illetve behajtási formák lehetnek hatékonyak.

A közgazdaságtan nem vizsgája, hogy milyen körülmények között, mekkora infláció kívánatos. Minél nagyobb az általános elmaradás, és az adósodás, annál nagyobbra van szükség. A liberális közgazdászok az inflációt csak negatív jelenségként kezelik. A fejlettek számára igaz, hogy minél kisebb, annál jobb, a legjobb, ha nincsen. Ezzel szemben a pénzszaporításnak, a reáljövedelmek megcsapolásának zseniális megoldása az infláció, ha a társadalmi igényeknek megfelelően növeli a pénzmennyiséget.

Ebből fakad, hogy a kormánytól, és a törvényhozástól független jegybank logikája ellenkezik a demokráciával, mivel kiveszi a választók bizalmát élvező törvényhozás kezéből a legfontosabb gazdaságpolitikai eszközt. A demokrácia lényege, hogy végső sorban a választóké minden hatalom. Annak még van értelme, ha bizonyos sarkalatos törvényeket csak a felénél nagyobb többség hozhat meg, de az ostobaság, hogy a választói akarat kétharmada is tehetetlen legyen a legfontosabb gazdasági döntés meghozatalában, a pénzteremtésben. A független jegybank teóriája a nyílt bevallása annak, hogy nem a választóké, hanem a bankoké a hatalom.

Mi a magyar társadalomra váró legfontosabb feladat?

1. Növelni kell a foglalkoztatást.

2. Csökkenteni kell a külső adósságot.

Ezt a kettős feladatot csak inflációt jelentős pénzteremetéssel, és adóemeléssel lehet megindítani. Mivel ezt csak infláció, és a forint leértékelése árán lehet elérni, fedezet nélkül vásárlóerőt, pénzromlást, azaz inflációt kell előidézni. Ha ebben az elsődleges társadalmi feladatban a független jegybanknak a forint stabilitása a feladata, nemcsak a kormány, de a törvényhozás és tehetetlen. A jegybank kötelessége annyi pénzről gondoskodni, amennyit a társadalom érdeke megkövetel. Ezt csak azok tagadhatják meg, akik azt hiszik, hogy az infláció eleve rossz, hogy azzal soha nem szabad élni.

Márpedig nagyon gyér történelmi ismeret is elég annak belátáshoz, hogy a modern világgazdaság csak akkor működhet hatékonyan, ha minden szuverén államnak joga van rontani a saját valutájának az értékét. Elég volna arra gondolni, hogy hol volna a világgazdaság, a nemzetközi munkamegosztás, ha arany marad a pénzek alapja, ha csak aranyfedezettel lehet pénzt teremteni. Az ugyan igaz, hogy az államok pénzteremtő jogával sokszor visszaéltek, az indokoltnál nagyobb inflációt keltettek. Azonban még nagyobb károk keletkeztek volna, ha nem lett volna az államoknak joga pénzt teremteni.

Vagyis a keményen értelmezett jegybanki függetlenség az EU azon tagjainak is megköti a kezét, melyek nem tartoznak az euró övezetbe.

A kevésbé fejlett tagországok azért jutottak reménytelen helyzetbe, mert rájuk is olyan kötelezettségeket róttak, ami ugyan elvárandók az erősektől, de válságba kényszerítik a kevésbé fejletteket. A jelenlegi pénzügyi válság, a menthetetlen eladósodás abból keletkezett, hogy azt követelte Brüsszel a gyengétől is, ami elvárható az erősektől.

Az EU akkor veszi tudomásul a tagállamok különböző igényeit, ha csak a kifelé történő eladósodást korlátozza. Vagyis minden tagállam szabadon dönthet a belső mérlegében, az infláció mértékében, csak a külső hitelfelvételeit kell jóváhagyatni. Abban, hogy mennyi pénzt bocsát ki, mennyi belső adósságot képez, szabad mozgást kell biztosítani.

Ez a válság talán jó lesz arra, hogy Európa nyugati fele felismerje, hogy nem nagyobbnak, hanem fejlettebbnek kell lenni. Ha az EU vezetése megelégedik azzal, hogy Európa nyugati felnek közös piaca van. Ebbe még megfér e jelenlegi keret, de az is inkább több, mint kevesebb annál, amennyit az optimális volna.

Egy szűkebb körre kellene korlátozni a közös munkaerőpiacot, és a tagállamok külső eladósodásának korlátozását.

A közös valuta körét azzal határoznám meg, hogy csak azok az országok kerülhetnek ebbe a közösségbe, akiknek az egy laksora jutó nemzeti jövedelmük plusz-mínusz 20 százalékos különbségen belül van. A hitelminősítők szerint pedig Franciaországnál nem rosszabb a besorolásuk. Ennek a körnek a közös valutája minden bizonnyal világ egyik vezető pénzneme lenne.

Brüsszelben a vezetőknek pedig be kellene látni, hogy a közösség különböző szervezeti szintjeit nem a bürokraták által megállapított normákhoz, hanem a világgazdaság követelményeihez kell igazodni. Az ugyan tény, hogy a pénzpiac is későn vette tudomásul, hogy az euró közössége mesterséges mesterkéltség, de legalább tudomásul veszi, és nem akarja menteni a menthetetlent.

2012. február 10., péntek

A decentralizált, versengő gazdaság szülte az elmúlt száz év minden jelentős újítását

Kopátsy Sándor PG 2012-02-05

A DECENTRALIZÁLT, VERSENGŐ GAZDASÁG SZÜLTE

AZ ELMÚLT SZÁZ ÉV MINDEN JELENŐS ÚJÍTÁSÁT

A közelmúltban a Népszabadság közölte Kornai Jánosnak a terjedelmes tanulmányát, aminek fő mondanivalója a címben idézett mondata. Mind Kornai, mind a Népszabadság elérte ezzel a célját. Egyik tekintélyes elméleti közgazdásztól alapos magyarázatot közölt a Fidesz kormány lejáratása érdekében.

Kornai Jánost a kevés igényes közgazdász közé soroltam, akinek a közgazdasági véleményével ugyan alapvetően nem értek egyet, de akivel mindig érdemes vitatkozni. Ezért sajnáltam, hogy hazai elvbarátai felkérésére nem sajnálta a fáradtságot, és ilyen alapos tanulmány készített. A szöveg ugyan megegyezik Kornai elveivel, de a tudományos erkölcsbe ütközik, ha valaki az elveit politikai célból árulja. Aki jelenleg csak a kormány hibáit ostorozza, és eszébe sem jut, hogy milyen súlyos helyzetben van az ország, és a legkisebb reális esélye sincs annak, hogy a kormányt nem csak a következő, de még utána is lecseréljék, a bírálat mellé kötelessége odatenni, hogy mégis mit tart sürgős feladatának, azon kívül, hogy nem a saját véleményét, hanem a magyar választók bizalmát elvesztő liberális elvbarátait támogatja.

Kornai János a címben idézett mondatot nemcsak a Rákosi, de a Kádár rendszerben mondja el, ahogyan 56 után többször le is írta, akkor jó szolgálatot tett vele. Bármennyire utálja is a jelenlegi kétharmados kormányt, ostobaság a jelenlegi hazai állapotot a bolsevik rendszerrel összehasonlítani. Azoknak a rendszereknek valóban az volt az egyik súlyos hibája, hogy a gazdaság irányítását túlzottan centralizálták. Abban az volt a közgazdászok kötelessége, hogy a gazdaság piacosítása érdekében szóljanak. De ötven éves tapasztalatom arról győzött meg, hogy azok használtak többet, akik még rendszer által elfogadható, legalábbis megtűrt mértéket tartottak.

Akkor is hiba, sőt öngyilkosság volt, ha valaki a centralizált politikai vezetés lecserélését követelte volna. Kornai sem tette. Ezt akkor a mai szoclib elvtársi megértették akkor, éppen ezért voltak hasznosak. Ma azonban a sokkal indokoltabb, és könnyebben betartható mértéktartást sem értik meg. Az 56-os forradalom legnagyobb tragédiája abból fakadt, hogy még a bolsevik Nagy Imre sem értette meg. Ha ragaszkodik eredeti céljához, és megelégszik a gazdasági élet demokratizálásával, sok további áldozatot és időt takaríthattunk volna meg.

Természetesen, a gazdaság liberalizációját akkor is csak mértékkel lehetett bevezetni. A sietségnek nemcsak akkor, de most sincs realitása. Aki még a kínai siker után sem látja, hogy akkor is, és még most is, az érhet el a legtöbbet, aki megáll a realitások határán. Aki ma sem látja be, hogy jelenleg közép-jobb kétharmados, a jobboldal négyötödös többsége annak a következménye, hogy az SZDSZ a realitásnál sokkal messzebb ment a gyakorlatban, és ennek következtében a magyar társadalom eleve erős liberalizmus ellenességét is erősítette.

Aki ezt nem látja be, és folytatni akarja az SZDSZ túlzott liberalizációját, az nem a Fideszt gyengíti, hanem a jobboldalt erősíti.

Kornai és társai sokkal több eredményre számíthatnának, ha keresnék a tartós hatalomra került kormánnyal a kapcsolatot. A heves, sőt indulatos bírálat mellé odatennék a saját felelőségüket, és a nehézségek leküzdését szolgáló javaslataikat is.

Kornai érvelésének lényege, hogy csak a decentralizált politikai szerkezet lehet alkalmas a sikerre. Ez igaz, de csak a fejlett, erős polgári tradíciókkal rendelkező, nyugati országokra, mindenek előtt az angolszászokra. De azokban is csak háborús, és gazdasági válságmentes időben. Magyarországra azonban csak nagyon óvatos, és korlátozott mértékben. Azt kell tudni, hogy az ajánlatos liberalizmus mértéke kultúrától és viszonylagos fejlettségi foktól függő.

Talán éppen a magyar liberális erők tévedtek a legnagyobbat abban, hogy hol, milyen messzire lehet elmenni. A rendszerváltás idején, és utána Magyarországon volt a legerősebb a liberális közgazdászok súlya. Húsz év után pedig itt lett a legkisebb, jóval kisebb annál, ami a tényeges szellemi erejük megérdemelne.

Kornai Amerikából még kevésbé látja, mint itt maradt eszmetársai, hogy a hazai közvéleményt felerősödött liberalizmus ellenesség jellemzi. A közvélemény minden tanácsukat ellenségesen fogadja. Minél hangosabbak, annál erősebb lesz a jobboldal, nemcsak a szélső, de középső is. A rendszerváltás óta először fordul elő, hogy két évvel a választások után még a kétharmados kormánytámogatás megmaradt, a szélsőjobb pedig erősödött.

A liberálisok szem elől tévesztik, hogy a rendszerváltást követő húsz év, vagyis amiben a gazdaságpolitikát ők uralták, a történelem talán leggyászosabb húsz éve volt. A felett vita sem lehet, hogy a magyar politika teljesítményét a nemzetközi lehetőségekhez viszonyítva kell mérjük.

A bolsevik megszállás szűk korlátai között minden csatlós társunknál nemcsak vidámabbak, de hatékonyabbak is voltunk. Ezt a tényt sem a liberálisok, és a népiek összefogásának köszönhetjük, de sem a nemzetiek nem értik meg. Sőt még azt sem, hogy miért van a lakosság nagy hányadában nosztalgia a Kádár-rendszer iránt. Pedig nem volna nehéz, ha a liberálisok nemcsak a tőke szabadságával, a hazafiak pedig nemcsak a politika szabadságával mérnék a nép szabadságát. Ha a nép érdekét helyezzük előre, akkor az a jobb rendszer, amelyikben a lakosság nagyobb hányada megél a saját munkájából.

A történelmünk során nem ismerünk időszakot, amire nem a nagyarányú munkaerő felesleg tett volna a jellemző. A nyugat történetében is ilyen periódust, kettőt tartok számon. A Róma Birodalom utolsó századaiban, amikor a keletről behozott járványok nyomán kihalt a városok lakossága, és a két Amerika ültevénes gazdálkodásban, amikor a bevitt járványok szinte kipusztították az indián őslakosságot. Akkor aztán be is vezették a rabszolgaságot. A középkori Európában csak a nagy járványok idején volt rövidebb ideig tartó munkaerőhiány, de a keresztény társadalom ezekre nem reagált.

A magyar társadalom újkori történetében mindig óriási volt a munkaalkalomhoz nem jutók aránya. Ez fokozódott a jobbágyfelszabadítás során. Még gyermekorom falujában is szerencsésnek tartották azt, akinek annyi földje volt, amekkorát meg tudott művelni, és ennél is szerencsésebb, akinek havi fizetéssel járó munkája volt. Ezzel szemben a háború után, a bolsevik rendszerben mindeninek volt földje, vagy munkája. Igaz, hogy nem volt politikai szabadsága. Ezért tartottam volna szerencsésebbnek, ha Kornai azt ismerte volna fel, hogy csak az olyan társadalom fejlődik dinamikusan, amelyikben megoldott a magas foglalkoztatottság. Ezt a lakosság többsége akkor is örömmel üdvözli, ha nem jár hozzá alkotmányos politikai szabadság.

A rendszerváltás az első két választási ciklusban azt a magyar társadalmat, amelyik a foglalkoztatásában a Nyugat állami között az elsők egyike volt, az EU 27 országa között az utolsó helyre taszította vissza. Ennek az erkölcsi és gazdasági kárához hasonló az ezer éves történetünkben nem fordult elő. Ez tette tönkre a gazdasági növekedésünket, pénzügyi egyensúlyunkat, az oktatási rendszerünket, a köz- és vagyonbiztonságunkat, és juttatott oda, ahol most tartunk. Ezt a szomorú kort azonban Kornai nem bírálta ilyen szigorúan, pedig megérdemelte volna.

A húsz év liberális gazdaságpolitikája élte fel a bolsevik évek alatt kínnal felhalmozott nemzeti vagyonunk jelentős hányadát, és taszított bennünket olyan eladósodásba, amiből tíz év múlva sem fogunk kimászni. Kornai számára szakmai ismeret, hogy húsz éven keresztül olyan mértében éltünk a mások vagyonából, amiben minden EU országot megelőzünk az egy laksora jutó vagyonunk külföldieknek való eladásának és a tőlük felvett hitelek összegének a vagyonunkhoz viszonyított arányában. Máig nem akadt olyan közgazdász, történész, aki kimutatta volna, hogy mai áron mekkora az a vagyon, amit húsz év alatt mások jövedelméből éltünk fel, és mekkora veszteségünk származott ebből.

Külön háborogtam azon a Kornai idézeten, ami ennek az írásnak a címéül szolgál. Ilyen ostobaságot csak az állíthat, aki a tőkések szabadságával méri a társadalom egészének szabadságát.

Az idézetnek az a része igaz, hogy az elmúlt száz év nagy eredményeit annak köszönhetjük, hogy a gazdaságban a piacra reagál a gazdaság, és azon keresztül a társadalom. Szinte minden társadalom jól járt, ha a piac jelzéseit figyelembe vette. De ehhez már hozzá kell tenni, hogy nemcsak abból származott sok kár, hogy elnyomták a piacot, hanem abból is, hogy túlságosan nagy szabadságot biztosítottak a piacnak, hogy a piac érdeke a társadalom érdeke fölé kerekedett. Kornai csak azt látja, hogy mibe került a bolsevik rendszernek a piac elnyomása, de arról megfeledkezik, hogy az elszabadult piac okozta a két háború közti gazdasági világválságot, a fasizmusok térnyerését, azon belül a hisztérikus zsidóüldözést is. Nem veszi, illetve nem karja tudomásul venni, hogy a fasizmust lényegében a nyugati polgári demokráciák túlzottan liberális politikája okozta. Ha nem okoz a piac elviselhetetlen munkanélküliséget, nem győzhetnek a fasizmusok. A fasizmusok végét nemcsak a veszett háború okozta, hanem az a tény is, hogy a háború és az újjáépítés évtizedei alatt megszűnt a piac uralma, és a katasztrofális munkanélküliség.

A 20. század utolsó évtizedeiben a liberálisoknak sikerült visszahozni az állam felügyelet alól felszabadult piacgazdaság, azon belül is a pénzügyi szektor uralmát. A jelen század első évtizedének végére újra megjelentek az állam felügyelete nélküli, liberális gazdaság válságai. Itt tartunk most.

Maradjunk annyiban, hogy tudománytalan túlzás azt állítani, hogy minden kultúrában és minden fejlettségi szinte csak a piac uralmától függ a társadalom hatékonyága.

Napjainkban különösen tudománytalan a minél decentralizáltabb annál jobb a társadalomnak teóriája.

Ha a tudomány és technika eredményeit nézzük, akkor van annak alapja, hogy a liberális angolszász országok, történetesen az Egyesült Államok vezet. Ez azonban sokkal kevesebb annál, amit társadalmi fejlődésnek nevezhetünk. Nincs ugyan egyértelmű tudományos álláspont abban, mivel mérjük a társadalmak fejlődését, de egyelőre fogadjuk el az ENSZ rangsorolását, ami három mutató eredőjével mér. Ezek az egy laksora jutó nemzeti jövedelem vásárlóerő paritáson, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság.

Ennek alapján nem sok alapja van annak, hogy Kornai ítéletét fogadjuk el, ami szerint a versengő decentralizált gazdaság az elsődleges feltétele az eredményességnek.

Az ENSZ értékelési rangsorában az első tíz között hat nyugat-európai kis állam van, ezek egykét sem mondhatjuk a liberalizmus bajnokának. Hiszen négy skandináv, jóléti állam, az alpi Svájc, és a 9. helyen lévő Hollandia egyike sem a liberálisok minta országa, sokkal inkább azok, akik jóléti államok, a jövedelmüknek magas százalékát újraosztják. A hazai liberálisok éppen ezek vesztét huhogták.

A másik négy volt angol gyarmat, ahol a puritánok rendezkedtek be, és liberális ugyan a gazdaságuk, de a sikerük egészen másnak, mint a liberális módszerüknek köszönhető. A fejlett világban rájuk, de csak rájuk, az optimálisnál alacsonyabb népesség a jellemző, nyersanyagokban, természeti erőforrásokban viszont nagyon gazdagok. A sikerük nem annyira a módszereken, mint az adottságokon múlik. Mindegyikben a dolgos puritánok rendezkedtek be, akik még őshazájuknál is puritánabbak, a mássággal szemben türelmesebbek. A liberálisok minta országát, az Egyesült Államokat, a másik három a rangsorban megelőzi. Tegyük hozzá, hogy a hat legfejlettebb nyugat-európai ország mindegyike is előtte van a rangsorban.

Még egy másik rangsort is figyelembe ajánlok, az elmúlt ötven évben elért fejlődési tempót. Ebben az első hat között, Finnországok kívül, csak a távol-keltiek vannak.

Ezzel el is jutottam az elmúlt száz év legfontosabb eseményéhez, a Távol-Kelet felemelkedéséhez. Az elmúlt ötven évben ez a térség közel kétmilliárd lakosával az egy lakosra jutó teljesítményét két-háromszor gyorsabban növelte, mint a puritán Nyugat, vagyis a második még sikeres kultúra. Ez a sebesség különbség ráadásul egyre gyorsul. A távol-keleti országok az elmúlt öt évben ötször gyorsabban fejlődtek, mint a puritán Nyugat. Ehhez hasonló sikert nem ismer fajunk történelme. Ebben a korban az angolszász liberális gazdaság fejlődését tekinteni az ideális társadalmi megoldásnak, beteges félremagyarázást jelent.

Az ipari forradalmat követő kétszáz évben ugyan a Nyugat sikere minden előző gazdasági sikernél volt, de ennél a kétszáz éves rekordnál is nagyságrenddel nagyobb siker, ami ötven éve a Távol-Keleten történik. Ezen a csodán belül is messze a legnagyobb csoda, ami Kínában történik. Vietnámmal együtt közel másfél milliárd ember sorsa fejlődik közel tízszer olyan gyorsan, mint a fejlett Nyugat. Ideje volna megérteni, hogy a gazdagság fegyelmezett tanulásból és munkából származik, hogy a minél több párt demokratikus vitatkozásából. Nemcsak a jelenben, de a következő száz évben ott fog eredményesebben működni a táradalom, ahol többet tanulnak, többet dolgoznak, és többet takarékoskodnak.

Kornai, és társai legnagyobb tévedése, hogy az élre kerüléshez és az utoléréshez azonos módszerek kívánatosak. Az általa feldicsőített liberális politikai szabadság az ipari forradalom után az élenjárók számára volt a leginkább megfelelő módszer. Arra a kétszáz évre azonban az is jellemző volt, hogy az emberiség kilenctizede viszonylag egyre jobban lemaradt, és a fejlettekben is csak az uralkodó tőkés polgárság jóléte, szabadsága nőtt gyorsan.

Az elmúlt száz, még inkább ötven évben azonban általánossá vált, hogy a társadalmak teljesítménye még inkább differenciálódott. Az emberiség kilenctizedének tehát csak egy tanács adható, hogy ne fogadja el az egyre inkább föléjük emelkedők tanácsát, hanem keresse a neki megfelelő utat.

Amit Kornai tanácsol, lényegében ma is csak a négy volt angol gyarmatnak felelhet meg. A Nyugat történelmi múltú államaiban csak a puritánok, azaz a jólétiek voltak képesek a rangsorban elért helyzetükön javítani. De csak azért, mert nem voltak liberálisak.

Az igazi siker országok azonban a Távol-keleten vannak. Ezek a kezdeti szegénységük, nyersanyaghiányuk és túlnépesedettségük ellenére fergeteges gyorsasággal fejlődnek. Ha tehát másoktól akarunk tanulni, akkor ez tőlük ajánlatos.

Mi jellemzi ezeket?

Konfuciánusok, vagyis még a protestáns népeknél is puritánabbak. Aki tehát a magyar népnek jó tanácsot akar adni, azt mondja legyetek minél puritánabbak.

Mi jellemzi a konfuciánusokat?

- A munkaszeretetben, szorgalomban minden másik kultúrát megelőznek. Kornai ezeket nem is tekinti elsődleges követelménynek. A Nyugat éppen e két téren marad le. Egyre kevesebbet, és kevesebben dolgoznak. Ebben az elmúlt húsz évben mi voltunk a világbajnokok. Eladtuk a nemzeti vagyonunkból, amire találtunk vevőt, és annyiért amennyit adtak érte. Ez sem volt elég, mert teljesíthetetlen feltételekkel felvett hitelből reménytelenül eladósodtunk. Kornai erről említést sem tesz.

- Tanulásban évezredek óta az élen járnak. Az ipari forradalomig elsősorban a mandarin rendszerüknek köszönhetően, náluk nem a születés, és nem a vagyon, hanem a tanulás volt a társadalmi felemelkedés útja. A hatalmat nem örökölték, hanem tanulni kellett érte. Ideje volna tudatosítani, hogy az oktatásban az első öt között, Finnország mellet, van négy távol-keleti ország, Szingapúr, Hong Kong Dél-Korea és Japán. E téten nemcsak a bolsevik, de még a Horthy rendszerben is viszonylag jól álltunk, a rendszerváltás óta zuhanunk lefelé. Ez is fontosabb, mint a parlamenti pártok száma, a választási törvény, a sajtószabadság és a jegybank függetlensége.

- Takarékosak. Amíg Európában az államok, az önkormányzatok, és a lakosság többet költ, mint keres, a távol-keleti társadalmakban példátlanul magas a megtakarítási ráta. Az elmúlt húsz év során, ebben velünk csak a mediterrán népek versenyezhettek. Mi még abban is kiváltunk, hogy a lakosságot nem euróban, hanem svájci frankban adósítottuk el. Korai erre sem hívta fel annak idején elvbarátainak a figyelmét. Ezért esküszöm Móricz Zsigmond tanácsára: Ne politizálj, építkezz!

Ha nem száz, vagy ötven éves tanulságokat ajánlunk, hanem csak az utóbbi öt évet, akkor kiderül, hogy a jelenlegi pénzügyi és adósság válságnak éppen az államhiány az okozója.

Az Egyesült Államokban az ingatlanárak gyors emelkedése okozta a pénzügyi válságot. A pénzügyi hatóságok nem vették tudomásul, hogy az ingatlanárak emelkedése egyrészt infláció, másrészt emisszió.

- A közgazdaságtudomány az ingatlanárak emelkedését nem tekinti inflációnak, ezért aztán a jegybankjuk a tényleges pénzromlásnál lényegesen alacsonyabb inflációval számolt, és ennek megfelelően irreálisan alacsony jegybanki kamatot tartott. A pénz vásárlóerejét az is rontja, ha azért egyre kevesebb ingatlant lehet vásárolni. Az infláció nagyobb volt, mint a jegybanki alapkamat, ami negatív volt.

- A közgazdaságtudomány azzal sem számol, hogy az ingatlan árak emelkedése emissziót jelent. Az magasabb ingatlanárak nagyobb hitelfedezetet, ezzel a vásárlóerőt növelő hitelkibocsátást eredményez. Ez ugyanúgy igaz, a gyorsan emelkedő értékpapírokra is. A magasabb részvényár ugyancsak nagyobb hitelfedezet. Ez azt jelenti, hogy az emisszió nemcsak a jegybank akaratán múlt, hanem a tőkepiacon is. Tehát ezzel az emisszióval is számolni kellett volna.

Az illetékes pénzügyi hatóságok azonban ezzel sem számoltak. Pedig az állam rendelkezik azzal a jogkörrel, hogy ezeket a hatásokat semlegesítse.

Elég lett volna, ha a pénzügyek állami felelősei, tisztában vannak azzal, hogy minden kibocsátott jövedelmet, függetlenül attól, ki és milyen forrásból bocsátja ki, emissziónak kell tekinteni, és azt ennek megfelelően kezelni. Az ingatlan árak emelkedését inflációként kell kezelni, és a bankok az ingatlanok értékét, hitelfedezeteként ennek megfelelően emeljék, vagyis az ingatlanok hitelfedezetet is ennek megfelelő mértékben kell módosítani, illetve megfelelő kockázati alapot kell képezni.

Az Egyesült Államokban az állam pénzügyi szervei azonban nem vettek tudomást az ingatlanárak emelkedéséből fakadó többlet jövedelemkiáramlásról. Vagyis nem sok, hanem kevés állami beavatkozás volt

A pénzügyi válság az állam szabályozó szerepének elmulasztásából fakadt. Magyarul a válságot az állam pénzügyi szabályozó szerepének elmulasztásából származott.

Ennél is nagyobb hanyagság történt Brüsszelben és az EU tagállamokban. Az illetékes pénzügyi szervek nem vették figyelembe, hogy a tagállamok hogyan teremtettek hazai jövedelmet jegybanki pénzkibocsátás helyett. Elemi hiba, ha a küldő hitelek felvételét nem tekintik emissziónak. Csak a vak nem látta, hogy a gyengébb tagállamok, mindenek előtt a mediterránok, meg mi is, nem is nézték a hitelek magas kamatját, katasztrofálisan eladósodtak. A hitlenyújtó államokban a bakok pedig élvezték, hogyan híznak a könnyelműek magas kamatján. A hitelezők csak abban bízhattak, hogy a takarékos, és erős tagországok az adósaik helyett majd fizetni fognak.

A hozzá nem értés csúcsát jelentette az, hogy a Maastrichti követelmények között fel sem vetették a külső eladósodás szabályozását, illetve korlátozását. Csak akkor ébredtek fel, amikor már égett a ház. De még most sem veszik tudomásul, hogy az euró övezet gyenge tagországai belepusztultak az erősekkel közös valutába. Az EU országai ma már olyan helyzetben vannak, hogy tíz év kell, mire talpra állhatnak.

Azt még csak elképzelni sem lehet, hogy mi lesz Nyugatot súlytó pénzügyi válság politikai hatása.

Még ennél is súlyosabb közgazdasági válság van a Nyugat nyakán. Az elmúlt ötven év során olyan mesterséges kereslet halmozódott fel a pénzügyi piacokon, ami kezelhetetlenné teszi a pénz- és tőkepiac megkívánt, egészséges funkcióját.

Miért keletkezett sok pénz a tőkepiacon?

Egyrészt azzal, hogy a nyugdíjalapok és az államkölcsönök működetését a pénzpiacra terelték, szinte megkétszerezték az értékpapírok iránti keresletet. A tőzsde társadalmi szerepe ugyanis a tőkések befektetésének allokációja, és ezen a keresleten keresztül a vállalkozások értékének mérése, és orientációja volna.

Ez a mesterséges kereslet nemcsak messze az értéke fölé emelte a részvénytársaságok tőzsdei értékét, de megnövelte azok hozamait is. Ez lényegében fogyasztásra szánt jövedelmet pumpált a tőzsdékre. A tőzsde nemcsak befektetők piac lett, hanem átvette a játékkaszinók szerepét is.

A legnagyobb forgalmat azonban a kommunikációs forradalom okozta. Ez tette lehetővé, hogy a tőzsdén szerencsejátékos pénz egyszerre több piacon játszhat a nap minden percében. A tőzsdék között órák alatt olyan összegek áramolhatnak ide, vagy oda, amivel szemben az államok tőzsdéinek a forrásai eltörpülnek. Szinte minden pénz mindenhova percek alatt eljuthat.

A pénzpiacok közti verseny oda vezetett, hogy megjelentek az olyan ügyletek, amik célja játék a pénzzel, és ennek megfelelően az időtartama nagyon rövid. Ez okozza a legtöbb zavart. A tőzsdei forgalomnak ma már elenyésző hányada a tőkebefektetés. Az ügyletek nagy többsége rövidtávú szerencsejáték.

A tőzsdék eredeti, a társadalmi érdeknek megfelelő funkcióját viszonylag könnyű volna visszaállítani.

A nyugdíjalapokat a költségvetésbe kell visszaterelni. A kifizetések pedig a folyó költségvetést terhelnék. Abszurd, de zseniális tőkés ötlet volt a munkások munkabérből tőkepiaci keresletet támasztani.

Az ügyletek után forgalmi illetéket kellene kivetni. Ami az ügyetek tartósága arányában visszatérítésre kerülne. Például az egy évnél rövidebb forgalom után, már megszűnne az illeték. Minél rövidebb időtartamú az ügylet, annál nagyobb az illeték.

Vegyük végre tudomásul, hogy az egész Nyugat bajban van. Elsősorban azét, mert az állam nem szabályozza a pénzpiacot. Mi pedig az átlagosnál is nagyobb bajban vagyunk, amiből liberális reformokkal nem lehet kimászni.

Az én tanácsom: Ne veszekedj, építkezz!

Vagyonadó

Kopátsy Sándor PP 2012-02-07

VAGYONADÓ

A 80-as évek közepén jártam az Egyesült Államokban. Ott döbbentem rá, hogy a jelenkor adója a vagyonadó. Akkor szakértőként vettem részt az adóreform kidolgozásában. Lelkesen javasoltam, hogy az adók mintegy ötödét vagyonadó formájában szedjük be. Süket fülekkel találkoztam. Aztán Horn Gyula miniszterelnökként, az MSZP abszolút többségével a háta mögött, néha felvetette, de nem vették komolyan a szakmában. Csak a két hátrányát látták. Egyrészt a vagyon nagy hányada nem hoz bevételt, vagyis forrást az adó megfizetésére, másrészt nehéz a vagyontárgyak érékelése, a változásának nyomon követése.

Mindkét ellenvetésre volt ellenszerem, de hiába.

Közben negyed század eltelt, és nincs vagyonadónk. Pedig soha nem volt indokoltabb, mint jelenleg.

A The Economist legújabb száma arról elmélkedik, hogy Kína sem kerülheti el a vagyonadó bevezetését. Az érveléssel ez esetben is baj van. Mivel a vagyon értéknövekedése csak az adásvétel esetén válik nyilvánossá, az adó megfizetésére is csak akkor jelenik meg forrás.

Ebből fakadt az én megoldásom.

A vagyonadó kivetése a vagyon ismeretlen értékének a százaléka, aminek fizetése csak akkor esedékes, amikor változik a tulajdonos. Az egyszerűség kedvéért az illusztrációban a vagyonadó 1 százalék, vagyis az ingatlan értékének évi 1 százaléka az államot illeti meg. Ez a jog azonban csak akkor valósul meg, ha értékesítik.

Ez a vagyonadó ugyan nem jelent azonnal jelentős pénzforrást, de a tulajdonosokkal szemben azonnal jelentkezik, mint követelés, ami ugyan nem kamatozik, de úgy nő, mint a vagyon. Az ilyen követelés jól jövedelmező, hiszen az ingatlanok ára hosszú távon úgy emelkedik, mint a folyóáras nemzeti jövedelem. Ezen az átlagon belül az átlagnál jobban növekedő, fejlődő településeken ennél lényegesen gyorsabban.

Meggyőződésem szerint, egy-egy önkormányzat teljesítményét semmi sem mutatja olyan jól, mint az ott lévő ingatlanok értékének dinamikája. Az elhaló településeken viszonylag kis, a dinamikusan fejelődőben pedig aránylag nagy a vagyon érékének növekedése.

Az ilyen vagyonértékhez kötött adó előnye, hogy az önkormányzatok fejlődését jutalmazza. Ez különösen a lakásvagyonra igaz. Az, hogy egy környéken milynek az ingatlanárak, egyre inkább az önkormányzaton múlik. Ha tiszte és csendes az utca, jó a közbiztonság, az iskola, jó az összekötetés ugyanolyan beépített ingatlan ára egy a kettőhöz arányban változik. Az ilyen adóbevételre számító önkormányzat arra törekszik, hogy minél nagyobb értéknövekedést idézzen elő a fejlesztése. Vagyis az önkormányzatok számára az ingatlanadó teljesítményükkel arányos.

Az ugyan igaz, hogy az ingatlanadó nem gyorsan jelentkező pénzbevételt, de igen jelentős vagyongyarapodást, ami a hitelekre gyarapodó nagyságú fedezetül szolgál.

Érthetetlen módon a vagyonadónak ezt a formáját, bármennyire egyszerű, még nem alkalmazzák.

Még azt az érvet sem hallottam, hogy a vagyonadó elsősorban a távol-keleti országokban, és a négy volt angol gyarmaton, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, jelentős. Az Egyesült Állam okban a vagyonadó az adóbevételek harmadát, Japánban negyedét, Dél-Koreában a hatodát jelenti. Ráadásul az általam javasolt módszerrel könnyen bevezethető, az egyetlen ellenőrzési feladat az ingatlanról szóló szerződések összegének ellenőrzése. Erre is megoldás, a szerződésben foglalt áron az önkormányzatnak elővételei joga van.

Nálunk az örökösödés kezelése jelenthet lélektani problémát. Ez is könnyen megoldható azzal, hogy egyenes ági öröklés esetén nem kötelező a ráterhelt hányad kifizetése, azt tovább lehet vinni. Ez azt jelenti, hogy 1 százalékos vagyonadó estén száz év után az államé lesz az ingatlan. Egy generáció, mintegy 25 év esetében az örökség negyedét kell megfizetni, ha valaki terheletlen örökséget akar.

A nem személyis tulajdonban lévő, vállalti ingatlanok esetében is csak akkor kötelező az 1 százalék, ha nyereséges a vállalat, de nemfizetés esetén az évi 1 százalék az önkormányzat tulajdonbába megy át. Ezt esetleg a részvények 1 százalékának lehet tekinteni.

A bevezetés előtt meg kell nézni, hogyan működik ez az adó az Egyesült Államokban, Japánban és Dél-Koreában. Ideje volna a magyar gazdaságpolitikában a siker országok tapasztalatainak átvételét vizsgálni.

Mindennél fontosabb a lakosság minősége

Kopátsy Sándor PG 2012-02-07

Mindennél fontosabb a lakosság minősége

Diákorom óta az volt a véleményem, hogy Európában meg lehet állapítani minden ország társadalmi fejlettsége leolvasható egy olyan koordinátarendszerben, ami Y tengelye Malmö – Athén, az X tengelye pedig Moszkva – Sevilla vonal. Még egyszerűbb megfogalmazásom volt: Mond meg milyen erős a Golf-áram hatása, megmondom, hol tart.

Ezen a logikán készült a NYUGAT FELÉ című könyvem, ami b emutatja, hogyan és miért vonult északnyugat felé az Egyiptomban elindult társadalmi és gazdasági fejlődés, ami a harmadik évezred elején Norvégiában futott révbe. Ma ugyanis a négy skandináv ország jeleneti az élvonalat.

Elméletem igazolásaként olvastam Max Weber zseniális felismerését, arról, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns etikájú népek működtetik hatékonyan.

A jelenlegi pénzügyi válság is igazol. Ha térképre rakjuk a hitelminősítéseket, az államkötvények kamatát, ez az értékrend igazolódik.

Mennyivel kevesebb volna az EU gondja, ha erre a tényre építi stratégiáját. De kezdettől fogva ezzel ellentétes irányban haladt. Pedig viszonylag jól indult. A Szén és Acél Unió, még inkább a Benelux államok, a klasszikus Nyugat magját fogta össze. A hidegháború viszonyait másolva, a demokrácia oldalán álló minden országot alkalmasnak éreztek a tagságra. Sőt a latin népek felemelését tartották a fő feladatnak. Ezek kaptak a hozzájárulásuknál lényegesen többet. Ekkor még Törökországgal is, mint potenciális taggal számoltak.

A hidegháború után pedig nemcsak a Balkán, de Ukrajna felé is terjeszkedni akarnak. Ezt a stratégiai célt szolgálta és szolgálja még ma is, hogy az EU költségvetésnek legnagyobb tétele az agrártámogatás.

Az EU stratégiája Európa kevésbé fejlett országainak felzárkóztatása. A brüsszeli vezetés abban a hitben él, hogy nemcsak a mediterrán dél, de az ortodox kelet is felemelhető, a lemaradásának nem voltak és nincsenek mélyebb okai.

Az EU, hanem is moszkvai, hanem brüsszeli szinten ugyanazt akarja, amit a bolsevikok. A fejlettek helyett a lemaradtak felemelésére épít. Ezzel szembefordul a jelenkor legnagyobb tanulságával: minél fejlettebb a társadalom, a teljesítménye annál inkább a kulturális örökségétől függ. Száz év óta egyre markánsabban kitűnik, hogy az élvonalba csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népei kerülhetnek. Vagyis az, amit Weber száz éve felismert egyre erősebben érvényesül.

Elég volna megnézni, hogy az utóbbi száz, még sokkal inkább ötven éve a fejlettségi rangsorban csak a nyugati puritánok, és a távol-keleti konfuciánus népek országai javítottak a helyzetükön. Ez alól kivétel néhány olajban gazdag ország, amik ugyan gazdagok lettek, de nem a maguk erejéből.

Ez, hogy csak ez a két viselkedési mód jelent garanciát az átlagnál gyorsabb fejlődére, azt jelenti, hogy Európában a nem puritán népek felzárkózását nem lehet, tehát nem is érdemes pénzzel támogatni.

Brüsszel azonban nem elégedett meg a mediterrán népeknek a költségvetésén keresztül történő támogatásával, hanem felvette őket az euró övezetbe, és ész nélkül vásárolta fel ezek felelőtlen államadósságát. Most ott tartunk, hogy a fejlett tagországok is beleroppannak a be nem hajtható hitelezésük terheibe.

Az észre térésnek azonban még a nyomai sem látszanak.

Fel sem vetődött, hogy mik a feltételei annak, hogy egy ország tagja legyen az áruk és személyek szabad mozgását biztosító Közösségnek. Ez még nagyon nagy fejlettség és kulturális különbséget is megenged.

A munkaerő és a tőke szabad mozgását jelentő közösség már a jelenleg 27 tagország számúra is sok. Nem is működik. Az ilyen közösségben nem szabad beengedni a plusz-mínusz 20 százaléknál nagyobb bérszintű országokat. A közös munkaerőpiac nagyobb különbség esetében elszívja a kevésbé fejlettek munkaerejének javát, ezzel fékezi nemcsak a felzárkózást, de még a lépéstartást is. A közös tőkepiacot pedig lehetetlenné teszi a tagországok nacionalizmusa.

A közös valutához azonban már nem elég a hasonló fejlettség, hasonló pénzügyi kultúra, vagyis kamat- és inflációérzékenység is elengedhetetlen. Ha ebből a szempontból nézzük meg az euró övezet 17 országát, felmérhetetlennek kell minősíteni a létrehozók szakmai felkészületlenségét, illetve naivitását.

Sajnos nemcsak az EU vezetése nincs tisztában azzal, hogy az országok teljesítménye elsősorban a lakosság alkalmasságán múlik. Mind a politikusok, mind a közgazdászok a befogadó ország kultúrájától, és fejlettségi szintjétől függetlenül, azonos módszert ajánlanak. Mindenkinek azonos gyógyszert függetlenül, hogy mi a bajuk.

Pedig már ezer éve nem felet meg azonos vallás az eltérő kultúráknak.

Közel ezer éve kiderült, hogy nem lehet azonos keresztény egyháza a kiscsaládos és a nagycsalásos Európának, majd ötszáz éve az is kiderült, hogy a latin népek kereszténysége nem felel meg a puritán északnyugati népeknek.

Az elmúlt században a marxizmus is más lett az ortodox, a mediterrán és a puritán Európában.

Az ezredforduló végére pedig bebizonyosodott, hogy a bolsevik marxizmus megbukott az ortodox keresztény Kelet-Európában, de fényes sikert arat a konfuciánus Kínában. Ott ugyan a tőkés gazdaság is csodát csodára halmoz.

Nem elég a történelem egyértelmű tapasztalata, a politikai és a közgazdaságtudomány nem tanul a példákból. Ezt jelzi a mai The Economist írása, amiben Franciaország nehézségeit a magas állami újraelosztásban látja. Ez valóban magas, ennél magasabb csak Dániában van. Ez mégis nagyon sikeres, megelőz minden nyugati nagyhatalmat. Az ok, hogy ezt az országot puritán Dánok lakják, működtetik. A franciák pedig még a reformációt sem tudták megemészteni. Kiüldözték magukból a hugenottákat, vagy éppen Kálvint is. Ehhez járult a kedvezőtlen adottsága a vízi szállításban. No meg az, hogy latinok, nem puritánok.

Mandarinok

Kopátsy Sándor EG 2012-02-08

THE RISE OF STATE KAPITALISM

Ezzel a címlapi szöveggel, piros színben és nagy Lenin képpel jelent meg január 21.-n a The Economist. Ez is azt érzékeli, hogy a Nyugat válságban van a Távol-Kelettel szemben. Én jobb címet ajánlanék: BANKÁROK VAGY MANDARINOK. A közgazdaságtan még mindig nem szakadt el a tulajdonviszonytól, és nem veszi tudomásul, hogy a tulajdonosnál fontosabb, hogy ki a döntéshozó. A tudományos forradalom abban is minőségi változást hozott, hogy nem a tulajdonos, hanem a működtető a fontos. Ma már nagyon titka az olyan nagy részvénytársaság, amiben egyetlen tőkés család a fő tulajdonos. Márpedig a kisebbségi tulajdonos csak jogi értelemen az, mert a vállalat működésébe nincs érdemi beleszólása. Vagyis a tőkésvállalatot egyre kevésbé a tőke tulajdonosa, de még a tulajdonosok összessége, hanem a vállalati vezetők működtetik. Ezen az sem változat, hogy az állam mindent elkövet annak érdekében, hogy a fontos kérdésekben a tulajdonosok közgyűlése döntsön.

A múlt század legnagyobb tanulsága az volt, hogy nem a döntéshozó jogállása, hanem alkalmassága az elsődleges. Nem sok értelme van azt boncolgatni, hogy melyik tulajdonforma a jobb, sokkal fontosabb azt szabályozni, hogy kik vezessék a vállalatot.

Annak a vizsgálatának még van értelme, hogy milyen feladata mekkora vállalat a hatékonyabb, hol kell a vállalat működésébe vonni, és milyen mértékben a vezetőket és a dolgozóknak. Számomra a legnagyobb tanulságot ebben a tekintetben a modern mezőgazdaság adta. Ott a feudális, a paraszti, a tőkés rabszolgatartó, illetve a bérmunkással dolgozó, valamint a szövetkezeti nagyüzemnek párhuzamosan működhettek, de a jelenkori agrártechnikai forradalom végül a farmergazdaságot hozta ki győztesen. Nem minden feladatban, de a nagy többségben. Az értékterelés nagy többségében a farmergazdaság magas tőkeigényes, főleg a család munkaerejére épülő kisvállalkozás. Tehát a mezőgazdaságban a tőkés nagyüzemet kiszorította a tőkés kisvállalkozás.

Ez a folyamat azonban a népgazdaság egészére is folyik. A munkaerő foglalkoztatása, egyre nagyobb hányadában, a 10 fő alatti üzemekben történik. Marx még azt hitte, hogy a tőkés termelési módra jellemző, hogy a versenyben a nagyvállat legyőzi a kicsit. Ez csak akkor igaz, ha a vállatokat a bruttó termelési érékük alapján hasonlítjuk össze. Ezzel szemben, fordított eredményt kapunk, ha a vállatok nagyságát a foglalkoztatottak számával mérjük. Ez elmúlt ötven év során, a fejlett tőkés társadalmak vállalati szektorában minél kisebb a dolgozók száma, annál gyorsabban nő a foglalkoztatottak aránya. A munkahelyek száma a leggyorsabban az 1-10 fős vállalkozásokban nő, és az 500 fő felettiekben a legjobban csökken. A fővállalkozók, vagyis a piaci igényt közvetlenül teljesítőknél csökken, a beszállítóknál és az alvállalkozóknál pedig gyorsan nő. Ennél is gyorsabban nő a közvetlen fogyasztói igényt kiszolgálók száma.

Ha azt vizsgáljuk, hogyan alakul a gazdasági szektor, és milyen a közgazdaságtan ezzel szemben támasztott elvárása, a kettő köszönő viszonyban sincs egymással.

Még nagyobb az elméleti elvárás, és a gyakorlati alakulás között az ellentmondás, ha a gazdasági ágakat külön vizsgáljuk.

Vannak szektorok, amiben valóban a nagyobb a jobb, de többen vannak olyanok, amiben egyre csökken az optimális üzemnagyság.

A The Economist által felvetett kérdést is csak olyan szektorokban érdemes vizsgálni, ahol a nagyobb a jobb, a versenyképesebb. Ezt kiderül abból, hogy a felzárkózó országokban, vagyis azokban ahol állami szinte gyorsan nő a gazdaság, az energiaiparban 66, a szoláltatásokban 55, a telekommunikációban és a pénzügyi szektorban 35, az iparban 20, a bányászatban 18 százalék az állami szektor aránya. A többi szektorban pedig elenyésző. Vagyis nem általában, hanem csak egyes szektorokban van értelme összevetni az állami és a tőkés vállalkozást.

Tegyünk először egy történelmi kirándulást.

Nyolcvan éve már egyszer kiderült, hogy nem szabad a pénzügyi szektorra, a tőzsdére, a bankárokra bízni a társadalom sorsát, mert annak faizmus lett a vége. A fasizmusok abban a tekintetben bölcsebbek voltak a bolsevikoknál, hogy nem a párt apparátusuk híveire, nem az ideológiai klérusokra bízták a kisajátított gazdaságot, hanem megelégedtek azzal, hogy törvényekkel és erőszakkal irányítják a tőkéstulajdonosokat és a menedzsereket. Felismerték, hogyha a politikai hatalmukkal megfelelő keresletet, ezzel piacot teremtenek, felszámolják a munkanélküliséget, akkor a tőkések a tenyerükből esznek, a választóktól pedig erős támogatást kapnak.

A történészek máig nem jutottak el odáig, hogy elismerjék a faizmusok mögé sokkal jobban odaállt a közvélemény, mit valaha a történelem során a liberális politikusok és a pénzvilág urai mögé. A fasizmusok gazdaságpolitikája abban volt jobb, mint a bolsevikoké, hogy a gazdaságban nem ölte meg a piacot, Megelégedett azzal, hogy serkeneti, és a liberális tőkés társadalmakat megelőzi abban, hogy felszámolja a munkanélküliséget. Nem a fasizmus gazdaságpolitikája volt a jó, hanem a liberális bankároké nagyon rossz.

Még kevesebb a felismerés abban, hogy a két háború között, és a második világháborúban fényesen igazolódott, amit Max Weber alig harminc évvel korábban felismert, hogy a tőkés társadalom hatékonysága elsősorban azon múlik, hogy kik működtetik. A fasizmusok működésének hatékonysága is elsősorban azon múlott, milyen a lakosság egészének, a menedzserektől a munkásokig, milyen a viselkedése. Weber még protestáns erkölcshöz kötötte a hatékonyságot. Helyesebb lett volna puritán erkölcsöt mondani. Arról meg nem tehetett, hogy még nem tudatosult, hogy a Távol-Keleten a konfuciánusok még puritánabbak, mint a nyugat-európai protestánsok.

Webertől tanulva, a fasiszta országok között puritánok csak a németek és a japánok voltak. A fasizmusuk is e két népnek volt a legsikeresebb, mert még az irreális imperialista céljaik érdekében is csak rájuk lehetett számítani. A németek és a japánok voltak a békében a legszorgalmasabb fasiszták, háborúban a legjobb katonák, és demokráciában a legjobb demokraták. Ez a két nép alkalmasságát aztán megmutathatta a háború után, a politikai szabadság viszonyai között is. Mindketten gazdasági csodát produkáltak. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy még a politikai rendszerek hatékonysága is elsősorban attól függ, ki működteti.

A háború és az újjáépítés harminc éve alatt a nyugat fejlett társadalmai szinte észrevétlen átalakultak össznépi társadalmakká, és gyorsabban növelték a gazdaságot, mint valaha az ipari forradalom óta.

Ezt követően azonban a fejlett nyugati társadalmakban újra a pénzügyi szektor került hatalomra. Az elmúlt évben lényegében ismétlődik a történelem abban az értelemben, hogy néhány évtizednyi siker után a pénzpia liberalizmusa, és a bankárok politikája csődöt mondott. A társadalmi feszültség ugyan nem olyan nagy, mint a harmincas években volt, mert az öregek kapnak nyugdíjat, a munkanélküliek segélyt, a gyermeknevelők családi pótlékot, és a nép sem annyira tapasztalatlan, és általános a választási jog van.

Még nagyobb a változás, ha megnézzük a hidegháborús front másik oldalát, ahol egyrészt a fél-perifériák fasizmusai voltak, másrészt katonai nagyhatalommá emelkedett bolsevik rendszer működött. Ezeket most is jobban érinti a pénzügyi válság. Létszámban, polgárságban, politikai tapasztaltban és gazdasági erőforrásokban ötöd akkora erőt sem jelentenek.

A legnagyobb változást jelenti, hogy a másik oldalon megjelent a Távol-Kelet kétszer akkora népességgel, nagyon alkalmas minőségű munkaerővel, és ebből fakadó gyorsabb fejlődéssel, a tartós munkanélküliséget nem ismerve áll.

Azt, hogy a politikai rendszer, az ideológia másodlagos a működtetőinek alkalmasságához képest, bebizonyította a bolsevik rendszer is. A kelet-európai és a balkáni ortodox keresztények számára hetven év után a bolsevik rendszer csődöt mondott. A konfuciánus Kínában harminc év után kiteljesedett, és az óta példátlan sikerrel működik. Tehát nemcsak a demokratikus, de a bolsevik rendszer is jól működik, ha arra alkalmasak működtetik.

Az egyértelmű tapasztaltok ellenére a Nyugaton a politikai és társadalomtudományi elit továbbra is abban a hitben él, hogy a társadalom felépítménye a kultúrától és fejlettségtől függetlenül a politikai liberalizmus.

A tények győztek meg arról, hogy minden a lakosság megfelelésén múlik. Európában a leginkább puritánok a skandinávok, és az alpi népek. Az ő jóléti államuk a követendő példa. Magas foglalkoztatás, és jó iskolarendszer. Az észtek a Szovjetunióban, a szlovének Jugoszláviában, a tiroliak Olaszországban az államalkotóknál lényegesen jobban telesítettek. A tiroliak szinte azonos mértében boldogultak a germán Ausztriában és a latin Olaszországban.

Felvetődik a kérdés.

Miért voltak versenyképtelenek a szovjetrendszerben az állami vállatok, és sikeresek Kínában?

A bolsevik rendszerben a hatalom minden szintjén a szelekció elve az ideológiai műség volt, Nem a szakmai megfelelést nézték, hanem az ideológiai hűséget. Ez a káderpolitika az ortodox kereszténységre korábban is jellemző volt. Ezért a bolsevik rendszerben a vállatok vezetését is a párthű káderekre bízták. Ebben a tekintetben tanulságos a Szovjetunió összeomlást követő húsz év is. Jelcin alatt az ügyesek milliárdosokká váltak, és maguk alá gyűrték a politikai vezetést is. Ez az orosz kultúrának nem felelt meg és átvették a hatalmat a KGB káderek, a bolsevik időben szelektált hazafiak. Nekik köszönhetően az ügyes milliárdos vállalkozókat leváltották, illetve magukhoz megszelídíttették. De őket sem a gazdaság hatékony működtetésére szelektálták. Egyelőre megélnek a bányajáradékból.

Ezzel szemben Kínában a kétezer éves mandarin rendszer működött már Mao uralma alatt is a pártban, majd a reform után már a gazdaságban is. Minden poszt betöltésénél az elsődleges az alkalmasság volt. Már nemcsak a pártvezetés, de a gazdaság is a mandarinok, elitjének irányítása alá került. A társadalom feletti uralom élcsapata mandarinokból áll. Ez csak fokozottan érvényesült a gazdaságban.

A kínai bolsevik rendszerben, vagyis gazdasági reformok előtt a vállatok célja nem a versenyképesség, a nagyobb jövedelem volt, a termelés és foglalkoztatás volt. A reformok után is a tradicionális pari vállatok feladata a foglalkoztatás maradt, de az új ágazatokban már a versenyképesség lett a fő feladat.

Ma Kínában kétféle állami vállalat van: a régiek a foglalkoztatás érdekében vállalják a veszteséget is, és az újak a tőkepiacon is eredményesek. A kínai társadalomnak két nagyvállalati feladata van, a foglalkoztatás, és a versenyképesség, de mindkettőt szakemberekre bízzák.

Elsődleges a foglalkoztatás.

Ez volt minden bolsevik rendszer elsődleges célja. Azt, hogy ennek elsődlegessége helyes volt, sem a politikusok, sem a közgazdászok, különösen a liberálisok, nem értik meg. A bolsevik évtizedek alatt, én is ennek inkább a negatívumait láttam. A rendszerváltozás azonban meggyőzött arról, hogy nincs olyan túlfoglalkoztatás, ami nem jobb, mint a jentős és tartós munkanélküliség.

Azt már a belendült privatizáció alatt felismertem, hogy nincs olyan veszteséges vállat, ami le kell állítani. Ilyen ugyanis nálunk sem volt. Az óta sem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek nem rontotta a költségvetést a leállítása.

Azt előre fel sem mértem, hogy mennyi kárt okoz a máig tartó munkátlanságuk, pedig ez okozza a nagyobb, és sokkal tartósabb kárt. Ezzel tettük tönkre a közbiztonságot, az oktatási rendszert, használhatatlanná a húsz éve nem dolgozókat, tettük másodrangú párttá a baloldalt, számoltuk fel a liberálisokat, és keltettük életre a szélsőjobbot, csökkentettük felére a szülések számát, árultuk ki azt is, amit nem lett volna szabad, adósítottuk el úgy az országot, hogy még tíz év múlva is azt nyögjük. Szerintem, történelmünk leggyászosabb húsz éve van mögöttünk.

Ennek tükrében más könnyen megértem, hogy Kínában miért nem zárták be a veszteséges vállalatokat. Megint ők voltak a bölcsek. Mi még utólag sem látjuk be az elkövetett bűneinket.

Ez az utóbbi válik egyre jellemzőbbé a fél-perifériákon.

Kínában a tőzsdén szerelő vállatok 80 százaléka többé-kevésbé állami nagyvállalat. Ez az arányszám Oroszországban is eléri a kétharmadot.

Az olaj- és a földgáziparban a tíz legnagyobb készlet felett rendelkező vállalat állami.

A kínai állam olajvállalt profitja 33 milliárd dollár, több mint a tőzsdén szereplő 500 magánvállalaté összesen.

Ez az írás is megjegyzi, hogy a sikeres állami vállalatok Kelet-Ázsiában jellemzők, ahol még él a mandarin kultúra.

Ilyenkor élednek fel a történelmi ismereteim.

A kínai kultúra sikerének egyik kulcsát kezdettől fogva abban láttam, hogy a hivatali apparátus mindig a mandarinvizsgákon, és a nyújtott teljesítményen szelektálódott. Erre már az Oszmán Birodalommal való ismerkedéseim során felfigyeltem. Diákkoromban úgy fogalmaztam meg a Mohácsi csatát, mint az írástudók és az alfabéták közti összecsapást.

A nyugati kultúrában, már Egyiptomtól kezdve mindig a papság látta el a közigazgatást. Ez így maradt nemcsak a keresztény középkorban, de a bolsevik rendszerben is. A sztálini diktatúra lényegében a sztálinistavallás szervezetének a párt klérusának uralma volt, amiben a hatalomhoz jutás alapja a párthoz való hűség volt. Máig emlékszem az első május elsejére Pécsett, amiben a zászlós, szentképes és feliratos felvonulásban egy ortodox keresztény körmenetet láttam. A bolsevik rendszert ma is ortodox kultúrába ültetett marxista vallásnak tekintem.

Ezzel szemben a kínai történelemben a vallás és klérusának szerepe mindig másodlagos volt. A császár akaratának valóra váltása mindig a tanulásban eredményes személyekre volt bízva. A társadalmi felemelkedés egyetlen útja az iskolákon keresztül vezetett. Ez győzött Kínában is.

Ezek után jutotta el odáig, hogy a társadalom működtetésében az apparátus képessége az elsődleges.

A tőkés rendszer sikere minden más kultúra felett döntően annak volt köszönhető, hogy a tőkéseket a teljesítményük szelektálta. A politikában azonban ez nem elég gyorsan és következetesen érvényesült. Ezért fogadom el a liberális közgazdászoknak azt a felfogását, hogy az államot, a közigazgatást minél kisebb szerepre kell szorítani.

De nemcsak a vallás vagy a párt papjai, de egyetlen szakma sem alkalmas arra, hogy hosszú távú társadalmi érdeket képviseljen, de minden szakma elitje jó.

A jelen írás szempontjából azt kívánom leszögezni, hogy nem a tulajdonforma a fontos, hanem az, hogy kire van bízva. A 20. század még csak azt jelezte, hogy a pénzügyi szektorra nem szabad a gazdaságpolitikát bízni, mert annak az érdeke nem egyeztethető össze a társadalom érdekével. Ez a 21. századra fokozottan igaz. A társadalom sorsát a többség által választott elitre kell bízni. Az elittől pedig nem valamiféle érdek képviselete várható el, hanem a társadalom szolgálata, ami nem felelhet meg egyetlen szakmai érdeknek sem. Semmiképpen nem felel meg a pénzügyek érdekét képviselőnek.

A jövő társadalmát a bölcs mandarinokra kell bízni.