Kopátsy Sándor ED 2017 09 26
A népességnövekedés megállítása
A társadalomtudományok egyik
eredendő hibája, hogy figyelmen kívül hagyta, és hagyja az életterek eltartó
képességét, még utalás sem található arra, hogy melyik országban mekkora volna
az optimális lakosság, és ehhez képest mekkora a tényszám. Ezért nem találhattak
magyarázatot arra, miért volt olyan az elmúlt hatezer évben a fajunk
történelme, amilyen. Minden
osztálytársadalom azért kényszerült a halálokozás fokozására, ennek érdekében a
nyomor fokozására, az emberöldöklésre és a tudásvágy üldözésére, mert minden
termelésből élő társadalom elviselhetetlen mértékben túlnépesedő lett volna.
Ezt csak akkor érthettük volna
meg, ha felvetettük volna a kérdést: Hogyan
alakult volna az osztálytársadalmak létszámunk, ha nem fokozzák a lakósság
nyomorát, ha nem pusztítják egymást fegyveres harcokban, és nem üldözzük a
lakosság természetes tudásvágyát. Elég arra gondolni, hogy a néhány éven át
kedvező volt az időjárás, ha nem voltak embert pusztító, járványokat terjesztő
háborúk, és ha a tudásvágyat nem üldözzük, hanem serkentjük volna, hogyan
alakul az országok lakossága. A
túlnépesedésbe pusztultunk volna bele.
Ez ellen azonban minden faj
ösztönösen védekezett. Az osztálytársadalmaknak uralkodó osztályának fogalma sem
volt arról, hogy miért fokozzák az indokoltnál nagyobb elvonásokkal az
értéktermelők nyomorát, miért fegyverrel pusztítják a saját és szomszédjaik életét
és vagyonát, hogy miért üldözzük a tudásvágyat? Fogalmunk sem volt arról, hogyha ezek nem történnek meg,
túlnépesedésben pusztulnak el.
Elég arra gondolni, hogy a csúcsragadozók,
azok a fajok, amelyek létszámát más fajok nem apasztják, ösztönösen önpusztítók
lettek. Az oroszlánok, a tigrisek, a jegesmedvék, a nagytestű baglyok a nem
tőlük származó kölyköket megölik. Nem tudják, miért teszik, de ösztönösen
végrehajtják.
Ahogyan a magát termelésével eltartó ember is túlszaporodó faj lett, mivel
egyre képesebbé vált a ragadozó ellen védekezni, jobban táplálkozott, lakott,
öltözött, meghosszabbodott a várható életkora, a szaporodási ösztöne viszont
változatlan maradt, ennek következtében túlnépesedő fajjá válva arra
kényszerült, hogy a túlnépesedést maga tartsa féken.
Egyetlen társadalomtudósnak sem
jutott az eszébe, mi lett volna, ha a gabonát termelő és pásztorkodó ember nem
válik önpusztító fajjá.
A kézenfekvő megoldás az lett volna, ha kevesebb utódot nevelnek. Ez
azonban a jelenkorig, a fogamzásgátlás megoldáséig, nem volt megoldható.
Mivel a szexuális ösztön is
jobban érvényesülhetett, a több fogamzásból több szülést következett. Mivel
csak a szülők dönthettek az újszülöttek felnevelésnek magtagadásáról, amit
utódokról történő ösztönös gondoskodás biztosított. A fajunk ösztöne megakadályozta,
hogy a túlnépesedés ellen a szülők nem védekeztek. Ennek ellenére minden
bizonnyal jelentős volt az újszülöttek felnevelésének a megtagadása, de ezt a
történészek gondosan elhallgatták, de nem is volt olyan jelentős, hogy nem lett
volna társalmi feladat a halandóság szervezett fokozása.
Erre vonatkozóan a történelmi
tudatunk csak két tényt őrzött meg.
A spártai társadalomban általános elvárás volt az újszülöttek első
éjszakára való kitétele a sziklára. Arról azonban említést sem találtam,
hogy ez mekkora gyermekhalálozással halálozással járt.
A másik említett tény, hogy Krisztus születése előtt a zsidó hatóságok
megölhették az újszülötteket. Ennek a hatását sem említik.
A legnagyobb létszámcsökkenést
azonban az okozta, hogy egészen a 19. századig, minden társadalomban az
újszülöttek jelentős hányada csecsemőkorában, élete első öt évében meghalt. Annak
az okát sem kereste senki, hogy mi volt az oka annak, hogy az ember az egyetlen
olyan faj, amelyik újszülöttei a születésük után ötéves korig önálló éltre
képtelenek. Még nagyobb rejtély az, hogy
az ember fejlett agya a születés után mintegy négy évig fejlődik, csak ekkor
válik az életképességűvé. Ezt az agykutatás csak most fedezte fel. Az emberi agy kapacitásának fejlődési ideje
csak a fogamzás után öt évvel fejeződik be. Ma már megállapított tény, hogy
az emberi agy kapacitása a születést követő négy évben folyamatosan növekszik.
A gyermekhalandóság példátlan
csökkentése is történelemformáló esemény, de elemezetlen maradt. Jelenleg ugyan
nagyon gyorsan csökken a születések száma, de a gyermekhalandóság csökkenése
következtében nő felnőtté váltak aránya, ami ezzel ellenkező irányban hat.
A gyermekvállalás csökkentése azonban világtörténelmet formáló szerepe
csak a nyugt-európai feudális társadalomban lett, ahol a kiscsaládos
jobbágyrendszer jó tíz évvel kitolta a gyermekvállalhatóság határát azzal, hogy
kitolta a házasságkötések idejét. Ezt a tényt azonban még a nyugati
történészek sem értékelik. Pedig ez volt
annak az alapja, hogy a nyugat-európai feudális társadalmak a nagycsaládosoknál
sokkal kevésbé halálozók lehettek. Ötven éve küzdök annak érdekében, hogy ismerjük fel a Nyugat utóbbi ezer
évének kulcsát, a kiscsalád történelemformáló szerepét.
De nemcsak a nyugat-európai
feudális társadalom kiscsaládos rendszerének jelentősége mellőzött probléma, de
az is, hogy az ipari forradalom az
emberiség egészéra kiterjesztette a kiscsaládot. Még a nyomát sem találtam
annak, hogy az ipari forradalom nemcsak
technikai, hanem annál is jelentősebb társadalmi forradalmat okozott azzal,
hogy a munkaerőt személyre szólóan, családtagokra bontva vásárolja meg, és még
ezt is nem véglegesen, hanem meghatározott időre, vásárolja meg.
Az osztálytársadalmak története
abban az értelemben is fokozatokat jelent, hogyan alakult a munkaadó és a
munkavállaló közti kapcsolat.
A rabszolgatartó társadalom.
A rabszolgatartó vagy erőszakkal,
vagy pénzét életre és utódaival vette tulajdonba a ragszolgát. Piaca csak a
rabszolgatartók között volt. Ezekben a társadalmakban a munkaerő ugyanolyan
tökös birtoklásban lévő volt, mint minden más vagyon. A rabszolga csak passzív tárgya
volt a tulajdonosok közti forgalomnak. Érdekes módon ez a társadalmi forma
visszajött a tőkés osztálytársadalmak amerikai ültetvényein, ahol az európaiak
által bevitt járványok szinte kiirtották az indián őslakosságot, ezzel az
ültetvények birtokosai az afrikai őslakosságból importálták a rabszolga
munkaerőt.
Ez azért történhetett meg, mert
ezeknek a növényeknek, a cukornádnak, a gyapotnak, a dohánynak a termelése nem
kívánt képzett és érdekelt munkaerőt, ugyanakkor termékekkel szemben jelentős
kereslet jelentkezett.
A nagycsaládos feudális társadalom.
Ezek voltak az ipari forradalom előtt a jellemző társadalmak. A
jobbágy nagycsaládok voltak a földbirtokosok bérlői. Az jobbágyi alárendeltség
ugyan állandó volt, de mivel a nagycsalád munkaereje gyorsan változó volt,
időnként a jobbágytelkeket és ezzel bérleti viszonyt a családnagysághoz kellett
igazítani. Ezzel a rájuk bízott terület sem lehetett állandó.
A kiscsaládos jobbágytársadalom.
Ezekben a speciális nyugat-európai társadalmakban a földbirtokos bérlője
már nem a nagycsalád, hanem az állandó munkaerő kapacitású kiscsalád lett a
bérlő. Ezzel először jöhetett létre az olyan földbérleti rendszer, amiben a
jobbágytelek állandó maradhatott, a bérlő pedig a kiscsalád feje, a férj lett a
telket bérlő család, és csak az ilyen csald vállalhatott gyermeket. Ezzel először valósulhatott meg olyan
rendszer, amelyik korlátozta a gyermeket vállalható családok számát.
Tekintettel arra, hogy a földesurak érdekét sértette a jobbágytelkek
kisebbítése, a telek száma viszonylag lassan növelhető és stabil volt. Ezzel viszonylag állandóvá vált a gyermeket
vállalható családok száma. Ebben a rendszerben a növekvő népesség esetén, a
házasságok száma stabil maradt, ezzel a házasságkötések egyre jobban
kitolódtak, mert a jobbágycsaládokban
született gyermekek közül csak egy felnőtt kort megérő fiú és lány válhatott
gyermeket.
Ennek következtében először történt meg fajunk életben, hogy a
gyermeket vállalhatóvá csak a szülők számával azonos gyermekvállalók család
jöhetett létre. A jobbágytelkek megkötött számból fakadt, hogy a növekvő
létszámú társadalomban stabil maradt a gyermeket vállalható családok száma. Ez azt jelentette, hogy egyre jobban
kitolódtak a házasságok. Számomra életem egyik legmegdöbbentőbb történelmi információja
az volt, amikor először láttam a 12. századi házasságkötők korát
Franciaországban. A házasságot kötő nők
átalagéletkora 27, a
férfiaké 29 év körül ingadozott.
Ez nemcsak azt jelentette, hogy az első 2-4 szülés kimaradt, aminek
következményében a nők termékenysége fele akkora volt, mint a nagycsaládos
társadalmakban. Amíg az emberisség kilenctizedét a nagycsalád jellemezte, ahol
a nők termékenysége még egyszer akkora volt, mint a kicsi Nyugat-Európában. Az
mégsem jutott egyetlen történésznek az eszébe, hogy ezekben a keményen vallásos, műveletlen társadalmakban a
legszexuálisabb ösztönök éveiben lehetetlen volt a szexuális ösztönök kiélése. A középkori évszázadokkal mégis úgy
foglalkoznak a társadalomtudósok, mintha a királyok uralkodási sorrendje lett
volna a legfontosabb történelmi esemény. A
késői házasságok ismeretében értettem meg a nyugat-európai feudális
társadalmakra jellemző a bigott vallásosság és a féktelen kegyetlenségek
párhuzamosságát.
Európa nyugti felén a feudalizmus
azért lehetett viszonylag kevésbé halálozást okozó, mert a nők csak fele annyi
gyermeket szültek, mint a kor emberiségének akkor még nagycsaládos kilencven
százalékában. A fele annyi szülés fele
annyi szervezett halálokozást tett elkerülhetetlenné. Ez a felismerés
erősítette meg bennem, hogy Nyugat-Európában
a csak fele annyi halálokozást kellett kikényszeríteni, mint az emberiség
óriási nagycsaládos többségében.
A társadalomtudományok indokoltan foglalkoznak az ipari forradalom technikai
eredményeivel, de említést sem tesznek arról, hogy hatására szinte minden
társadalomban megindult a kiscsaládok elterjedése. Természetesen, ez a lassan
iparosodó társadalmakban csak olyan mértékben jelent meg, ahogyan megtörtént ott
is az iparosodás, terjedt el a bérmunkások foglalkoztatása. Ez a folyamat
szinte ma is tart.
A nagycsaládos társadalom felszámolása látványosan, erőszakkal gyorsan
terjedt el a 20. század elején a bolsevik forradalom győzelmének köszönhetően a
Szovjetunióban, és a század végén a kommunista Kínában. A
társadalomtudományok alig tulajdonítanak jelentőséget annak, hogyan alakultak
át a nagycsaládos társadalmak kiscsaládosokká. Meggyőződésem szerint, minden
társadalomban annak sejtjei a családok, és azok formájának átalakulása a
legfontosabb társadalmi esemény. Ennek
ellenére a történelemtudomány alig érinti a családforma változását.
A kiscsaládos társadalom kialakulása a Szovjetunióban.
A kollektivizálás kegyetlen
erőszakosságát joggal emlegetik a kor történészei, de említést sem tesznek
arról, hogy ezzel a korábbi nagycsaládos társadalmukat átalakították az
egyéneket alkalmazó társadalommá. Az ugyan igaz, hogy ezt a változást erőszakkal kényszerítették ki a családfőktől, de
ugyanakkor a család tagjait felszabadították a családfők uralma alól.
Számomra felejthetetlen élményt
jelentett a kollektivizálás idején egy traktoros fiatalasszony, aki örömmel
mesélte el, hogy életében először volt saját munkája után jövedelme, ráadásul
többet is keresett traktorosként, mint a férje. Máig nem találtam utalást sem arról, hogy az erőszakos kollektivizálás
ugyan erőszak volt a családfőkkel szemben, de ugyanakkor önálló keresőkké tette
a családok munkaképes tagjait.
Ezt el kellene mondani az ipari
forradalom vívmányai között is. A gyáripari
munkásokkal kötött munkavállalói szerzőségek óriási társadalmi vívmánynak
tekinthetők a családon belüli erőszakkal szemben. Ezt vívmánynak is kell
tekinteni. Az egyéneknek a munkaadókkal kötött munkavállalói szerződések elterjedését
az erőltetett iparosítás fejezte be. Ezzel szinte minden munkaképes állampolgár
önálló kereső lett. Ráadásul, a
munkaerőpiacot is az jellemzi, hogy a vevők és az eladók közti hatalmi viszonyt
az határozza meg, hogy a munkaerő kereslete, vagy a kínálata a nagyobb. A
tejes foglalkoztatás olyan helyzetet teremt, amiben a munkavállaló mindig
keresletének fölényét élvezhette. A bolsevik rendszerek ugyan a politikai
hatalom minden eszközével a munkaadó jogát igyekeztek növelni, de ennek
ellenére, a munkaerő hiánya mindig a
munkavállaló előnyét biztosította.
Kínában is hasonló módon történt meg a kollektivizálás, ami ugyan
alkalmazottá tette a kisárutermelő családfőket, de független munkavállaló lett
minden családtag. Ennél is nagyobb társadalmi változást okozott, hogy
városi munkás lett 600 millió reménytelen helyzetben ragadt falusi lakost. Az
egy lakosra jutó jövedelem és vagyon azonban a kommunisták győzelme és 1990
között nagyon lassan javult, mert elviselhetetlenül, évi mintegy 30 millióval
nőtt a lakosság. A bolsevik forradalom ugyanúgy lemaradóban rekedt Kínában,
ahogyan a Szovjetunióban is, csak más oka is volt a lemaradásnak. A Szovjetunió
népeiből, mindenekelőtt a keleti szlávokból teljesen hiányzott a puritanizmus,
márpedig a tudományos és technikai forradalom világában a társadalmi siker
egyik elengedhetetlen feltétele a lakosság puritanizmusa. Kína lakossága ezzel szemben koldusszegényen is puritán volt.
1990-re a kínai kommunista
vezetés felmérte a sikertelenség két fő okát: A népesség elviselhetetlenül gyorsan szaporodott, és a gazdaságban nem
működött a piac. Ahogyan megállították a túlnépesedést, és piacosították a
gazdaságot, Kínában ez egy lakosra jutó teljesítmények és a szükséges
társadalmi átrendeződés példátlanul gyorsan javul.
Az elképzelhetetlen sikerek ellenére a nyugati politikai és tudományos
elit azon botránkozik, hogy fennmarat az egy párti politikai diktatúra. A
Nyugaton a liberálisok képtelenek megérteni, hogy az elmarad, még szegény
társadalmakban a politikai diktatúra elengedhetetlen szükségesség. Nyugaton még
mindig nem tudják elképzelni a társadalmi sikert a politikai diktatúra
felszámolása nélkül.
Máig nem jutott el a Nyugat
politikai és tudományos elitje addig, hogy a
fejletteknél sokkal szegényebb, az évente 2-3 százalékkal növekvő lakosságú, és
az egy főre jutó ötöd akkora jövedelmű társadalomban elképzelhetetlen a
politikai demokrácia, ott csak erőszakkal lehet megállítani a túlnépesedést és
munkára fogni a lakosságot.
Ennek a legjobb bizonyítéka Kína
és India szembe állítása, az 1990 óta elért fejlődésük szembeállítása. Az
emberiség kétötödét jelentő országban 1990 óta a nemzeti jövedelmük közel
azonos mértékben növekedett. Kínában egyrészt erőszakkal leállították a
túlnépesedést, sőt az csökken, másrészt fenntartották a politikai diktatúrát. Ezzel
szemben Indiában közel 3 százalékkal nő a lakosság száma, és több párti
demokrácia van.
Kínában a világgazdaság
történetében példátlanul gyorsan nő az egy lakosra jutó jövedelem és a vagyon.
Ezzel szemen Indiában negyed olyan gyors volt az egy lakosra jutó jövedelem
növekedése és csökkent az egy lakosra jutó vagyon.
Nem kisebb az urbanizációjuk
közti szakadék. Kínában és Indiában évente 30 millióval nőtt a városi lakosság,
de Kínában ennél is gyorsabban nőtt a városokban a lakások száma és
felszereltsége. A világtörténelemben példátlan módon, nem lettek nagyvárosi
nyomortelepek. Indiában többszörösére nőttek a nagyvárosi nyomortelepek.
Az oktatás színvonalának
alakulásában még nagyobb a különbség. Kínában az ENSZ oktatási mutatói a
leggyorsabban javultak, Indiában eleve is sokkal rosszabbak voltak, és tovább
romlottak.
Néhány éve jelent meg a Világbank
felmérése a mély szegénység alakulásáról. Ez alatt azok vannak, akik egy napra
jutó jövedelme nem éri el az 1.9 dollárt. Ezek száma szinte csak Kínában
csökkent, ott történt a csökkenés 90 százaléka, ami 600 millió lakost érintett.
Indiában az ország nemzeti jövedelmének hasonló növekedése ellenére nem volt
lényeges változás.
Ennek ellenére még a tekintélyes
szaklapok is azt hangsúlyozzák, hogy a két ország nemzeti jövedelme közel
azonos mértékben növekszik.
A japán és a német csoda.
A történészeik figyelmen kívül
hagyják, hogy a második világháború után a két vesztes hatalom ért el
kiemelkedő eredményeket Japán és Németország. Ez a két ország nemcsak háborút
veszett, de a legnagyobb veszteségi is ezeknek voltak. Abban is ez a két ország
áll az élen, hogy ott csökken a leggyorsabban a lakosság száma. Ennek ellenére
fel sem merülhet, hogy ennek következtében aggódni kellene a jövőjük felett.
Ennek ellenére a kínai reformot azzal bírálják, hogy csökken a lakosságuk
száma, és óriási lesz a munkaerőhiány.
Még egyetlen társadalomtudósnak
sem jutott az eszébe, hogy a lakosság csökkenésnek lehetnek előnyei is.
Hatvan éve mániákusan figyelem az
egy főre jutó jövedelem és vagyon arányát. Az 50-es években jelent meg Rácz
Jenő és Bródy András könyve, A termelés
tőkeigénye címmel, ami azt bizonyította, hogy az azonos kultúrákban ezek
egymáshoz viszonyított aránya változatlan. Annak ellenére, hogy engem nem a
termelés tőkeigénye, hanem a társadalom vagyonigénye izgatott. Az óta is ezt a
mutatót vizsgálom.
Máig tartó elméleti problémát
okozott számra az a tény, hogy Japánban a legmagasabb a jövedelemhez
viszonyított vagyon több mint a nagyobb vagyonnal rendelkező Egyesült
Államokban. Tehát a vagyon annál értékesebb, minél kevesebb van belőle.
Japánban a kis lakás és értékesebb, mit az háromszor akkora kert és lakás az
Egyesült Államokban. Az óta kiderült, hogy a népességcsökkenésnek köszönhetően
csökkentek a lakásárak. Tehát a vagyon
és s tőke értéke nem az újratermelési költsége, hanem a kereslet és kínálat
függvénye. Vagyis Japánban azért csökkent az egy lakosra jutó vagyon
értéke, mert csökkent a lakosság, ezzel a kereslet.
Az is közgazdasági ostobaság,
hogy Japánnak a legnagyobb az államadóssága. Elsősorban a japán állampapírokat
a japán bankok vásárolják fel abból, ami a lakosság megtakarítása. Ráadásul a
japán államnak óriási devizatartaléka van, vagyis nem eladósodott, hanem nettó
vagyongyűjtő.
Németország is sír a
munkaerőhiánya miatt, de ennek az országnak van az egy millió lakosra vetített
külkereskedelmi bevétele. Hússzor nagyobb, mint Kínának.
Még senki sem írta le, hogy annak a két országnak gyarapodik a
leggyorsabban a vagyona, aminek csökken a lakossága. Természetesen ez
nem azt jelenti, hogy ez általában igaz, csak az olyan országokban, amelyek
túlnépesedettek. Ha Japán területét annak alapján mérnénk, hogy mekkora a
településre és gazdasági hasznosításra alkalmas területeink a lakosságsűrűsége,
a legsűrűbb lakosságú ország volna. Természetesen ez a városállamokra nem igaz.
Szingapúr és Hong-Kong elképesztő lakosságsűrűsége ellenére is nagyon gazdag
lehetett. Sőt ezek gazdagsága éppen arra épült, hogy közel tízmillió ember él
egyetlen kikötőben.
Még inkább ellenpélda a négy óceánokon túli angolszász ország, amiknek
gazdagodása lakosságnövekedést kíván.
Az elviselhető lakosságnövekedés.
A városok adott területén az 1
százaléknál gyorsabb növekedés már olyan tőkeigénnyel jár, ami nem viselhető
el. Jelenleg az elmaradt országokban az ennél gyorsabb urbanizáció a
nyomornegyedekben élők arányával történhet. Ezt csak a Kínai urbanizáció
cáfolja, ahol példátlanul magas a felhalmozási ráta, és a városban lakók
természetes szaporulata negatív.
A Szahara alatti Afrikban a leggyorsabb, Dél-Ázsiában és a Közel
Keleten is elviselhetetlenül gyors az urbanizáció. Sőt még a latin-amerikai
országokban is gyors.
A kor történészei tudomásul sem veszik, hogy az elmúlt és a következő
évtizedekben az emberiség lemaradó felében évente mintegy 100 millióval nő a
városik lakosság, pedig ezek befogadása megoldhatatlan. Ez a többmilliós
városokban olyan forradalmak fészkét jelenti, amiben a több százmilliós
emberáldozattal járó forradalmak elkerülhetetlenek lesznek. Nem az
atomháborúknak lesz nagy emberáldozata, hanem a kézi fegyverekkel, bunkókkal,
késekkel megöltek száma lesz nagy.
Az emberiség jövőjét nem a fejlett államok lakosságcsökkenése, hanem a
lemaradók lakosságnövekedése fogja veszélyeztetni.