Kopátsy Sándor gondolatai: Részletek a készülő magyar történelemkönyvemből

Kopátsy Sándor PG 2012-05-24

MIT TARTSUNK FONTOSNAK

A rendszerváltás a politikai és a gazdaságpolitikai szabadság, illetve az állami szuverenitásunk visszanyerése óta a liberális politika jellemezte az országunkat. Ennek szomorú tapasztalatai tanítottak meg arra, hogy az országok nagysága és politikai önállósága az állampolgárok szempontjából veszélyekkel járhat.

Ez az állítás, az egyértelmű történelmi tapasztaltok ellenére, olyan abszurdnak tűnik, hogy még elemzésre sem méltatatták. A történelemtudomány, egészen a jelenkorig a történelem elsődleges céljának a minél nagyobb országra irányuló törekvést tekintette. A történelem alakjainak nagyságát azzal mérték, mekkora sikereket értek el a politikai hatalom az ország területének, lakosainak gyarapításában. A történelem az állami vezető hatalmának nagyságát szolgáló áltudomány lett.

Ennek korrekciója érdekében ugyan az elmúlt száz év során a tudományban sok örvendetes változás történt, de szinte semmi a közvélemény történelmi felfogásában.

A kisebb országok sikeresebb eredményét elég volna megnézni, mikor, hol éltek az emberek gazdagabban, szabadabban.

Mindig a kisebb országokban, és az önkormányzatú városokban.

Az ENSZ három mutató, az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, alapján rangsorolja a tagországokat. Az első kilencben csak kis országok vannak. Az Egyesült Államok csak a tizedik. Ez is annak köszönhető, hogy a városállamok nincsenek rangsorolva.

De ez nem újdonság. A középkor óta a városállamok és a nagy államok önkormányzati jogkörrel rendelkező városai voltak a legszabadabbak, és a leggazdagabbak. Európa irigylésre méltó polgárai az észak-itáliai és a németalföldi városállamokban, és a birodalmak önkormányzati városaiban éltek.

Ez alól bizonyos mértékben kivételt jelentett néhány gyarmatbirodalom, ahova a gyarmatok kizsákmányolásából származó jövedelem áramlott, és ebből a köznek is jutott. De ezekben sem a vidéki nép, hanem a városi polgárok voltak gazdagok és szabadok.

Az általános tények ellenére, nem akadt történész, aki erre felfigyelt volna. Pedig egyszerű az ok. A kisebb államok vezetői elve reálpolitikára kényszerültek, nem bocsátkozhattak irreális kalandokba.

Az is nyilvánvaló, hogy minél fejlettebb a világgazdaság, annál jobban be kell épülni a politikai szereplőknek, annál fontosabb a világpolitikában és a világgazdaságba való rugalmas beilleszkedés nemcsak a kicsiknek, de még a legnagyobbaknak is.

Száz éve még egy magyar falu is minden tekintetben önállóbb lehetett, mint ma egy nagy állam. Néprajzos felmérések alapján derült ki, hogy az első világháború előtt egy magyar falu a szükségletének kilencven százalékát maga állította elő. Esetleg évekig megélt volna, ha izolálják. Számára a földesúr és az állam csak azért volt fontos, mert elvonta a jövedelmének jelentős hányadát. Ezzel szemben ma már nincs olyan nagy állam, amelyik ennyire önellátó volna, mint száz éve egy magyar falu.

Az államok sikere egyre inkább attól függ, mennyire veszik tudomásul, hogy ki vannak egymásnak szolgáltatva. Elég volna az Egyesült Államok példájára hivatkozni. A második világháború, még inkább a hidegháború óta olyan mértékben szuperhatalom, amire még nem volt példa a világtörténelemben.

- A katonai fölénye példátlan. Fajunk történelme nem ismer példát arra, hogy egyetlen állam katonai ereje nagyobb, mint az összes többi államé összesen. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy félni kellene tőle, hiszen neki is csak kára volna a többiek pusztításából, de azt, hogy ma már nincsen olyan állam, amelyik ellenfele lehetne. Ezt elérhette azzal, hogy a nemzeti jövedelmének mintegy huszadát fordította katonai kiadásokra, ebbe beleszámítva azt is, hogy a katonáit megfizeti. Az elmúlt ötezer évben az osztálytársadalmak ennek a százaléknak a többszörösét használták fel, mégsem érezhették egymástól biztonságban magukat. Tegyük azonban hozzá, hogy az Egyesült Államok elsősorban azért csak a kilencedik a fejlettségi rangsorban, mert az indokoltnál jobban háborúzik, fegyverkezik. Nem vette tudomásul, hogy a jelenkorban nincs olyan államérdek, ami háborúval elérhető. Sokkal több előny származik az egymás közti munkamegosztásból, mint az erőszak alkalmazásából. Ezt a legkevésbé az Egyesült Államok érti meg.

- A nemzeti valutája a történelem során valaha szerepelt pénzeknél nagyságrenddel nagyobb. Ennek köszönheti, hogy óriási államadóssága ellenére viszonylag egészséges maradhat. Nem tud annyit ostoba háborúra költeni, amire nem jelent fedezetet a dollár világpénz szerepe.

- A világ szellemi, tudományos elitjét vonzza magához. A közgazdaságtan még mindig nem ismerte fel, hogy a leghatékonyabb import az elit befogadása. Ebben a tekintetben is példátlan az USA fölénye. Hosszú távon ebből több haszna származik, mint amennyi terhet jelent az aránytalan mértékű fegyverkezése. Ennek elhallatása mögött a közgazdaságtan egyik nagy hibája húzódik meg. Nem foglalkozik a társadalom szellemi vagyonának növekedésével, értékének alakulásával, ezen belül a szellemi vagyon államok közti mozgásával.

- Az Egyesült Államok negyedik nagy előnye, hogy alulnépesedett, területe, természeti adottságai, nemcsak lehetővé teszik, de előnyös is, ha a lakossága évente néhány ezrelékkel gyarapodik. A közgazdászok száma sem tudatosodik, hogy a világ tíz legfejlettebb társadalmú állama között azért van közte a négy volt angol gyarmat, mert még mindig természeti adottságaihoz képes alul népesett, és lakosságot befogadó volt, és maradt. (Ehhez hozzáteszem, hogy nincs olyan gazdag történelmi múltja, aminek rabja lenne.)

A jelenkor versenye.

Ez a puritán Nyugat, vagyis Északnyugat Európa, plusz a négy volt angol gyarmat és a Távol-Kelet között folyik. A puritán Nyugat versenyképes frontja azonban még nem alakult ki. Az, hogy ez nem lehet Európa maga, most kezd nyilvánvalóvá válni. Európa azt érzi, hogy Észak-Amerika nélkül egyenrangú ellenfele lehet a viharosan emelkedő Távol-Keletnek, vagy akár Észak-Amerikának.

- Egyrészt Európa nem vette, és nem veszi tudomásul, hogy belőle csak az északnyugati, puritán magja lehet versenyképes. Nem érik be, hogy csak a nyugati keresztény Európát egyesülhet. Minden áron nagy akar lenni. Pedig egész Európa is kicsi, másrészt annak csak a puritán harmada lehet versenyképes. Kezdettől fogva bevonta a körében a mediterrán államokat, amelyek sokkal több tehet, visszahúznak, mint erősítenek. De ezzel sem álltak le. Felvették nemcsak a nyugati keresztény volt csatlósokat, hanem ma már három ortodox keresztény balkáni állam is tag. A többieket, akár Ukrajnát is szeretnék. Még az ázsiai Törökországot is hitegetik. Ez az Európai Unió azonban olyan egyveleg, ami eleve kizárja a versenyképességet. Minél nagyobb lett az EU annál gyengébb, versenyképtelenebb.

A kellő feltételek nélküli növekedést a mediterrán országokkal közös valuta jelentette. Ennek a csődje most válik nyilvánvalóvá.

- Észak-Amerika két puritán állama, szerencsére, nem akar közösséget a latin-amerikai országokkal politikai és gazdasági uniót alkotni. De attól még mesze van, hogy felismerné a két erre alkalmas társát, Ausztráliát és Új-Zélandot.

Még ennél is messzebb van annak a felismerése, hogy a puritán Északnyugat Európának a négy volt angol gyarmat lenne a természetes szövetségese. Pedig csak ez lehetne a Távol-Kelettel egyenrangú partner.

PURITÁNOKÉ A JÖVŐ

Jó száz éve Max Weber a német politológus felismerte azt, amit a közgazdaságtan máig nem vett tudomásul, hogy a protestáns viselkedési forma minden mási európai viselkedési módnál hatékonyabban működteti a tőkés osztálytársadalmat. Az még érhető, hogy ezt éppen a protestáns etikájú társadalmak nem vették tudomásul, azt híve, hogy minden más társadalom is képes arra, amire ők, vagyis a sikerük nem a puritanizmusuknak, hanem az alkalmazott módszernek köszönhető.

Weber zseniális felismerése azért is elkerülhette a társadalomtudósok figyelmét, mert félremagyarázhatták azzal, hogy protestáns vallásban jelölte meg a siker okát. Pedig Weber a protestáns etika alatt nem vallást, hanem viselkedési módot, szorgalmat, fegyelmet, takarékosságot, tisztaságot és törvénytiszteletet értett. Ha protestánsok fölénye helyett puritánokat mond, nem lehetett volna ennyire elhallgatni.

Az sem Weber hibája, hogy nem látta még meg a tényt, hogy a távol-keleti, konfuciánus népek ugyancsak puritánok, ezért a siker az övéké is. Ez ugyanis csak jó ötven évvel később jelentkezett.

Még kevésbé láthatta előre, hogy győzni fog a tudományos és technikai forradalom, amiben a tudomány, a technika ismeretei a világgazdaság egésze számára elérhetővé válnak, a világgazdasági verseny megnyílik a kelet-ázsiai népek számára is.

Az, ami Weber idejében zseniális felismerés volt, az elmúlt ötven évben általános tapasztalattá vált. A Nyugat minden puritán, és a távol-keleti konfuciánus népek mindegyike felzárkózott, vagy gyorsan jár ezen az úton.

Ezt jól jellemzi két tény.

- Jelenleg a világ társadalmi élcsapatát négy kis, keményen puritán európai ország, és a négy volt angol gyarmat jelenti.

- Az elmúlt ötven évben a hét leggyorsabban növekvő ország mindegyike a Távol-Keleten van.

Egyértelművé vált, hogy amit Weber száz éve protestáns etikának nevezett, a szorgalom, a takarékosság, a fegyelem, a törvénytisztelet, abban a konfuciánusok még a skandináv jóléti országokat is megelőzik. Ők a puritánok között is a leginkább puritánok.

A puritánság három legfontosabb jellemzője.

1. Elsők a tanulásban.

2. Elsők a munkavégzésben.

3. Elsők a takarékosságban.

AMI A TANULÁST ILLETI

A történészek sem helyeznek kellő súlyt arra, hogy a távol-keleti kultúrában több évezredes hagyománya van annak, hogy a társadalmi érvényesülés útja az iskolán keresztül vezet. Ennek volt köszönhető, hogy négyezer éven át Kína volt az emberiség tudásvagyonban leggazdagabb kultúrája. Alig találunk valamit a tudás, a technika területén, ami nem Kínában jelent meg először. A sztálinista évtizedek alatt azon mosolyogtunk, hogy mindenről azt tanították, hogy Oroszországban találták ki. Pedig az oroszok a Nyugat kultúrájához lakosságuk számárnyához viszonyítva kis arányban járultak hozzá. Ezzel szemben Kína jogosan lehet büszke, arra, hogy a középkor végéig, nála többet egyetlen más nép nem adott a világnak. Ráadásul ezt a kor emberiségének harmadának adta.

A Nyugat csak az utóbbi ötszáz évben vette át az élcsapat szerepét.

- A Nyugat azért kerülhetett az élre, mert sokkal nagyobb volt az ambíciója, a sok nemzet, sok nép versenyezhetett egymással. A monolit Kína úgy érzete, neki minden megvan, nincs miért versenyezni. Ezzel szemben a nagyon tagolt Nyugaton belül mindig, mindenkinek volt versenytársa. A monolit birodalmi Kínának nem volt versenytársa.

- Az erőforrásokban szegény Nyugat rászorult a világ nagy erőforrásaira. Ezért aztán az óceánok meghódítása után kizsákmányolhatta az egész világot.

- A Nyugat volt az első, amelyik életterének sokszorosát telepíthette be. A világtörténelem minden magas-kultúrája viszonylag gyorsan benépesítette, sőt túlnépesítette életterét, de onnan nem volt útja újabb térségek meghódítására. Megrekedt, saját erőből nem volt képes minőségi változásra. A Nyugat múltja egyedülálló volt ebben a tekintetben is. A gyökerei Egyiptomban és Mezopotámiában voltak. Ezekből született egy egészen más kultúra a Földközi Tenget kereskedő népeiből, a görögökből és a latinokból. Aztán a mediterrán kultúra átterjedhetett a Golf Áram térségére, a klasszikus Nyugat-Európára.

A Nyugat sora még fényesebb lehetett volna, ha Kínától átveszi a mandarin rendszert, vagyis az oktatás alapon szelektált vezetőréteget. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogyan alakul Európa sorsa, ha a társadalmi elitjét az iskolai eredmények szelekciója alakítja. Ez az államvezetési modell a középkor végén megközelítette a Nyugatot. Az Oszmán Birodalmat is iskolákban szelektált rabszolgák irányították. Ez a rendszer a reformáció idején egészen Bécsig eljutott.

Régóta izgatott a kérdés, miért nem vettük tudomásul azt a hatalmi rendszert.

A magyar történelemben fekete foltnak tartom azt, hogy az ország nagyobbik fele Oszmán Hódoltság valamint Erdély közel kétszáz éven keresztül olyan kultúra megszállása alatt élt, amiben az érvényesülés nem születési, illetve vagyoni alapon öröklődött, hanem az iskolákban nyújtott teljesítmény alapján szelektálódott. Ez csak a Távol-Keleten, és az Oszmán Birodalomban volt így. Európában azonban nem vert gyökeret.

A mandarin rendszer szelekciója ugyanis soha nem jelentett akkora fölényt, mint a jelenkorban, amiben a tudásvagyon a társadalom motorja.

A távol-keleti népek sikerének kulcsa, hogy a mandarinrendszer ma is működik.

Dél-Korea és Szingapúr a történelmi örökségének köszönheti, hogy a világ legeredményesebb oktatási rendszere az övék. Javaslom, ha az oszmán tapasztalatból nem tanultunk, tanuljunk most a távol-keletiektől.

AMI A MUNKASZERETETET ILLETI

Ma nincs fontosabb tennivalónk, mint a munkaképesek munkára fogása. A Nyugat ebben a legkevésbé versenyképes a Távol-Kelettel. Mivel nálunk a rendszerváltás során elkövetett legnagyobb hiba a foglalkoztatás megoldatlansága, ezen ábrázolom a problémát.

A magyar kultúra nem híres a szorgalmas, kitartó munkavégzésben. Sem a pásztorkodás, sem a gabonatermelés nem kényszerít a rendszeres munkára. Mindkét termelési módnak ugyan vannak nagy munkacsúcsai, és azokon dől el az egész év eredménye. Ennek példája volt az aratás, amikor a falu népe tizenhat órai nagyon nehéz fizikai munkát végzett. Azon kívül volt néhány olyan helyzet, miben rá kellett hajtani. Ilyen lehetett az időjárás által megszorított szénagyűjtés.

Tanítani kellene, hogy azért vagyunk ilyenek, mert egészen a kapás növények megjelenéséig, évente alig volt kétszáz teljes munkanap, és ezen belül is legfeljebb harminc olyan nap, amiben a véget nem érő kemény hajtásra voltszükség. Ebben a tekintetben a kapás növények, a kukorica, a burgonya, a cukorrépa és a dohány termelése hozott lényeges változást.

A külterjes mezőgazdaság nem kényszerit rendszeresen, a munkanapok mindegyikében rendszeres intenzív munkára. Ennek mértékét jól meg tudjuk ítélni akkor, ha az orosz parasztság munkamoráljára gondolunk.

Sajnos az ilyen témák kívül esnek a történészek figyelmén.

Ezért kellene nagyra értékelni a bolsevik rendszer teljes foglalkoztatását. Egyszer majd ennek is fel fogjuk ismerni a jótékony hatását. A falvak népének munkamoráljára jótékonyan hatott az iparban végzett munka. Mivel a túlfoglalkoztatás mellett nem volt erős a teljesítményre való ösztönzés, és kevés volt a jövedelem, zseniális találmánynak bizonyult a munkaidőn túli munka, a háztáji, a kalákában végzett házépítés, a maszekolás. Büszkén mondom, hogy a munkautáni munkavégzésben a Nyugton mienk volt a rekord.

A rendszerváltás után aztán gyorsan átlendültünk a másik végletbe. Ma negyedével kevesebben dolgoznak, de azok legalább nagyobb intenzitással. A munkaképesek negyede azonban ki van zárva a rendszeres munkavégzésből. Ennek a romboló hatását még generációk múlva is érezni fogjuk.

AMI A TAKARÉKOSSÁGOT ILLETI

Ebben a tekintetben a svábokkal való összehasonlítás volt az iskolám. Azt, hogy miért jár előttünk Nyugat-Európa minden népe, megtanultam. Azért mert takarékosak. Elég lett volna, ha olyanok vagyunk, mint a svábok. A gazdag sváb olyan szerényen mulatott, mintha a szegény magyar volna. A szegény magyar pedig úgy mintha gazdag sváb lenne.

A népek takarékoskodási hajlama soha nem volt olyan fontos, mint jelenleg.

A jelenlegi pénzügyi vállság arra tanít meg, hogy csak azok a népek adósodnak el, ahol nem olyan hosszú a tél, hogy átkoplalhatja az is, aki nem készült fel rá. Megmondod, hány napos a tél, megmondom mekkora az államadósság.

A takarékossággal, amióta könnyű külföld felé eladósodni, eladósodunk. Ez folyik a kultúránkból is. Soha nem volt takarékos magyar polgárságunk, annál többen voltak a viszonylag szegény urak. Sokszor idézem a magyar társadalom egyik legmeghatározóbb karaktervonását. Nagyon kevés, az sem magyar etnikumú, a polgárságunk, a lakosság alig 1 százaléka, az sem magyar, volt a polgárságunk. Ez alig hatoda annak, ami a nyugat-európai feudális társadalmakat jellemezte. Ezzel szemben nagyon sok volt a nemes, akinek társadalmi rangját az jelentette, hogy nem kellett adóznia. De mivel sokan voltak, a többségük a társadalmi rangjához mérten szegény volt. Amíg a feudális Franciaországban a lakosságnak 1 százaléka volt a nemes, nálunk 6, ami azt jelentette, hogy a magyar etnikumnak egy nyolcada. Ezért jellemezte a magyar nemességet, hogy rangja volt, de pénze nem. Ez még a valóban gazdag arisztokráciára is átragadt, a többségük eladósodott. Olyan arisztokratáról még nem hallottam, aki kölcsönt adott volna. Legfeljebb egymásnak.

A magyar államot is sokkal jobban jellemezte történelem során, hogy a bevételénél többet költött, eladósodott. Általánossá vált a felfogás, hogy a növekedésünkhöz külső hitelek kellenek.

- A két háború közt külső hitelekért ügyeskedtünk.

- Az elő háború elvesztése után az infláció világrekordját kerülgettük.

- A második világháború után pedig megdöntöttük az infláció világrekordját, amit az óta is tartunk.

- A bolsevik hatalomátvétel után a Rákosi-rendszert is többet költött, mint képes volt begyűjteni. Ezét aztán megtett mindent annak érdekében, hogy a szerény bérből élő munkások, tisztviselők államköltséget vásároljanak. Ha nem volt hitelező, több pénzt bocsátottak ki.

- A Kádár-rendszerben az is kitaláltuk, hogy politikai céljaink érdekében érdemes az imperialistákkal szemben eladósodni. Azok meg alacsony kamatra is vidáman adtak.

- A rendszerváltás sem változtatott a magyar logikán, ha hitelt kapunk, abból meggazdagodhatunk. Megint sikerült nyakig eladósodni. Ez azonban nem olcsó, hanem nagyon drága pénz lett. Négyszer akkora kamatot fizetünk az államkölcsönökért, mint amennyit kérnek a német kötvényekért.

- Az utóbbi tíz évben pedig a magyar lakosságot és a településeket rászedtük, hogy jó üzlet svájci frankban eladósodni. Ebben is mi lettünk a rekorderek. Nincs az EU-ban olyan ország, amelyiknek a lakossága a jövedelméhez viszonyítva jobban el volna adósodva a takarékos svájciak felé.

AMI NEM FONTOS

A Nyugat talán legnagyobb hibája, hogy fontosabbnak tartja a politikai szabadságjogokat, mint a társadalom fejlettségét, az egy laksora jutó jövedelmét, a várható életkor hosszát, és az iskolázottságot.

Marx elve alapján, fontosabb a politikai felépítmény, mint a lényeg.

Ezt már Marx is a feje tetejére állította azzal, hogy erőszakkal fel lehet építeni olyan politikai rendszert, ami aztán megépíti hozzá magának az alépítményét.

Ezt a feje tetejére állítást a nyugti liberalizmus másként oldotta meg. Azt állítja, hogy a társadalom elsődleges feladata az állampolgárok maximális politikai szabadsága, mert csak ezen jöhet létre a fejlett anyagi és szellemi színvonal. Vagyis legyen ideális a társadalom felépítménye, mert csak ennek birtokában jöhet létre az anyagi és szellemi gazdagság.

Az ugyan nem zavarja a liberális Nyugatot, hogy fajunk története során eljutottunk idáig annak ellenére, hogy ezek a szabadságjogok valamikor, valaha léteztek volna.

Az osztálytársadalmak mintegy ötezer éves történelmében csak kétszer fordult elő, hogy valahol az uralkodó osztály tagjai között demokrácia működhetett.

Az első eset kétezre éve fordult elő, hogy néhány századon keresztül, néhány görög városállamban a rabszolgatartók között demokrácia volt. Ez azt jelentette, hogy az elmúlt ötezer évnek néhány százaléknyi idejében a mediterrán térség lakosságának néhány százaléka, az emberiségnek talán egyetlen olyan államokban élt, amikben a családok tizedében a családfő szabad polgár lehetett. Ez azonban azt jelentette, hogy a görög városállamban a lakosság egyetlen százaléka volt szabad állampolgár. Ez azt jelenthette, hogy az emberiség egészé belül tízezer egyénből egy volt szabad állampolgár. Ennek csak azért lett történelmi jelentősége, mert a demokrata Athénnek valóban jelentős szellemi eredményeket köszönhetünk.

A római jogból világosan kiderül, hogy a szabad római polgárok körében csak a csalásfő volt állampolgár, és a feleségeknek volt a hozott vagyon alapján némi vagyoni joga. Tehát a családtagok lényegében a családfő rabszolgái voltak. A szabad családok családfői alig tehették ki a lakosság egyetlen százalékát, ezeknek tizede volt családfő.

A feudális városok polgárai élvezhettek bizonyos polgári függetlenséget, de az nagyon távol állt a politikai függetlenségtől. A feudális viszonyok között falvakban, tanyákon élt a lakosság kilencven százaléka, akik az egyház hatalmával szemben mindenki szolga volt. Az egyház bárkit kiátkozhatott, kivégezhetett, kitaszított helyzetbe hozhatott.

A nyugat-európai feudális társadalomban ugyan jentős számú, a lakosság mintegy húszada volt polgár. Ez esetben is ez csak a családfőkre korlátozódott a viszonylagos függetlenség. A családon belül nem volt demokrácia, legfeljebb a közös családi érdek mérsékelte a kiszolgáltatottságot.

A lakosság fele nő volt, akiknek egyetlen ezreléke sem volt állampolgár.

Politikai értelemben vett polgárságról csak az ipari forradalom óta beszélhetünk. Ez azonban még sokáig alig érintette a családtagok státuszát. Az állampolgárokat megillető választójog alig száz éve vált viszonylag általánossá.

A tőkés osztálytársadalmak ugyan a világot uralták, de a lakosságuk alig haladta meg az emberiség tizedét. A másik kilenctizedben szó sem volt demokráciáról.

A harmadik évezred elejére a Nyugat tőkés társadalmainak többsége demokrácia lett. Jelenleg már az emberiségnek tizede él demokratikus társadalomban. Egyre nő a demokrata államokban élők száma, mert azok köre terjed, akik ezt a társadalmi formát választják, de az arányuk legfeljebb stagnál, mert a népszaporulat ott gyorsabb, ahol még mesze vannak attól, hogy demokraták lehessenek.

A mai érelemben vett demokrácia, azaz össznépi társadalom. Ilyen pedig csak ott jöhet létre, illetve csak ott működhet, ahol pár ezreléknél nem gyorsabb a népszaporulat, és a polgárságnak évszázados múltja van. Ahol néhány ezreléknél gyorsabb a népszaporulat, nem lehet politikai demokrácia, mivel a túlnépesedést csak a kisebbség osztályuralma képes leállítani.

Tekintettel arra, hogy ma az emberiség kilencben százaléka olyan társadalmakban él, amiben a népszaporulat meghaladja, illetve meghaladná az évi néhány ezreléket, a demokrácia eleve nem lehet működésképes. Sajnos, a Nyugat képtelen megérteni, hogy ahol gyors a népszaporulat, ott nem növelhető az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, ezért nem lehet tartósan demokrácia.

Azt, hogy valami lehetetlen nehéz elméletileg bizonyítani. Egyetlen érvem van, fajunk történelme nem ismer példát arra, hogy össznépi demokrácia lehessen ott, ahol néhány ezreléknél gyorsabban növekszik a népesség.

Ez ellen azt hozzák fel a minden táradalom számára demokráciát ajánlók, hogy lám Indiában és néhány latin-amerikai államban demokrácia van. Indiában, vagy a latin-amerikai országokban a lakosság óriási többsége sokkal szegényebb, kiszolgáltatottabb, mint Fehér-oroszországban, vagy Kínában. Ezt a nyugati demokraták azzal intézik el, hogy a fő, hogy legyen több párt, hogy ne legyen cenzúra, hogy házasságot köthetnek a melegek is. Azt hogy éheznek, váznak nem fontos, mert legalább szabadok.

Alig tudok nagyobb farizeus álláspontot annál, hogy a pártok közti választás, a sajtó szabadsága fontosabb, mint a táplálkozás, a lakáshoz, iskolához, a gyógyításhoz, munkához való jutás. A nyugati demokratáknak eszébe sem jut, hogy az életet biztosító alapvető jogokat is figyelembe vegyék. Ha ezt tennék, kiderülne, hogy Kína sokkal inkább demokrácia, mint India, vagy Brazília. De a felbomlása előtt a Szovjetunió is inkább az volt. Engem is meglepett, hogy az ENSZ ragsorában Fehér-Oroszország megelőzi Oroszországot. Kiderült, hogy tovább élnek, jobban iskolázottak. Még gorombább példát mondok. A fasiszta Német Birodalom a németeknek megfelelőbb országa volt, mint előtte a Weimári Köztársaság.

Azt, hogy melyik népnek mi a jobb, maguk a népek döntsék el. Ez minden demokrácia alaptétele. Ne más polgárok otthon sem népszerű polgárai döntsék el, hogy melyik társadalom a jobb, a fejlettebb, hanem a lakosság többségének legyen ehhez.

Tudom, hogy álláspontom a nyugati erkölccsel nem fér össze. De azt, hogy melyik népnek mi az erkölcsös, csak a nép képes megállapítani.

MIVEL LEHET MÉRNI A TÁRSADALOM HATÉKONYSÁGÁT

Véleményem szerint a népakarattal. Azt, hogy hol, mi a jó, a többség döntse el. Ezt csorbítják a liberálisok azzal, hogy számos elvárással korlátozzák a szuverén államokban a többség akaratát. Olyan pillérekkel bástyázzák körül a népakart szabadságát, amit a többség nem sérthet meg. Ez azonban a demokrácia feladása, mert csak az a demokrácia, ahol a többség határozhatja meg, hogyan akar élni, és távoli tojásfejűek kitalálnak olyan szabályokat, amit az érintett ország szavazói által kitalált szabályoktól a többségnek nincs joga eltérni akkor sem, ha ez nem érint más országok érdekét.

A nemzetközi szervezeteknek csak arra legyen jogosítványuk, hogy megakadályozzák az olyan szabályok érvényre juttatását, ami más országok érekét sérti. Ami az országok belügye, abba ne legyen más hatalomnak, szervezetnek beleszólása. Nem jogos semmiféle olyan követelmény, amit akkor is be kell tartani, ha az érintett ország azt nem fogadja el. Ez az államok alkotmányától a sajtószabadságig mindenre vonatkozzon.

A jelenlegi gyakorlat olyan, mint a középkori egyház joga, ami az államokon belül is érvényesülhetett. A pápák a világi fejedelmeknek is parancsolhattak, ő szabhatták meg az általános emberi jogokat, amik minden államra és annak polgáraira vonatkoztak. De ez a jog sem volt más vallásokra, kultúrákra kiterjeszthető.

Ezzel szemben ma a Nyugat olyan követelményeket kíván általánosan kikényszeríteni, melyek a Nyugat fejlett társadalmaiban többé-kevésbé már elvárhatók, de más kultúrák, más fejlettségi fokán értelmetlenek.

Az általános emberi jogok fogalma értelmezhetetlen. Minden jog csak adott kultúrára, annak adott fejlettségi fokán értelmezhető. Aki az általános emberi jogokat általános érvényűnek tartja, a feje tetejére állítja a természet logikáját. Az emberi közösségek számára is csak olyan jog indokolt, amely az érdekét szolgálja. Mivel a közösség érdeke minden természeti környezetben, minden fejlettségi szinten más, a kultúrától és a fejlettségtől független emberi jog nem létezik. Márpedig fajunk életkörülményei, kultúrái soha nem különböztek annyira, mint jelenleg, ezért a közösség érdekét védő jogok közt is nagyobb különbség van, mint valaha volt. Ennek ellenére a múltban is óriásiak voltak az érvényesített jogokban a különbségek.

Elég volna végignézni fajunk történetét, hogy meggyőződjünk mennyiféle jog volt érvényben, amelyek indokolt voltát aligha lehet utólag megkérdőjelezni.

Az általános emberi jog értelmezése mégis egyre jobban kiszélesedik. Ennek számomra most időszerű illusztrációja a jegybankok függetlensége.

Magyarországon az elmúlt nyolc évben a felelőtlen pénzügyi politika lehetővé tette, hogy a tájékozatlan lakosság és önkormányzatok mértéktelenül eladósodjanak. Ennek mára katasztrofális következményei lettek. A kétharmados többséget élvező kormánynak azonban nincs joga arra, hogy az illetékesek felelőségét megállapítsa, a felelőseket lecserélje. De még arra sem, hogy a fizetésüket csökkentse. Ezt a jogkört akkor vonják meg a kormányoktól, amikor az EU országok jelentős hányada olyan mértékben eladósodott, aminek leépítéséről egyelőre senkinek nincs fogalma. Ebbe beleszól az EU vezetése, de arról még említést sem tett, hogy néhány országban az alacsonyan képzett munkaerőnek jelentős hányada, számos országban a fele tartósan munkanélküli, és egyelőre elképzelés sincs arra, hogyan lehet ezen segíteni.

A TÁRSADALOM FEJLETTSÉGÉNEK MÉRCÉJE

Az elmúlt ötven évben nagy lépések történtek abban az irányban, hogy reálisabban lehessen mérni, összevetni a társadalmak fejlettségét. E tekintetben több történt, mint előtte összesen.

Az ENSZ által alkalmazott mérést minőségi előrelépésnek, de még messze nem elégnek tartom.

Az ENSZ három adatot vesz figyelembe.

1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem fogyasztói árparitáson. Ez minőségi előrelépés. Lényegesen jobb, mint a devizaparitáson való mérés. Egyetlen torzulást mégis tartalmaz, a nagy bánya-járadékot élvező országokat, aránytalan előnyben részesíti. Néhány, bányakincsekben, elsősorban olajban és földgázban nagyon gazdag ország nagyon gazdag, ugyanakkor társadalmi tekintetben elmaradott, a bányajáradékok nélkül szegény ország volna. Ezért reálisabb összevetést jelentene, ha a bányajáradék nélküli, tehát csak a munkával megtermelt jövedelmeket vetnék össze.

Ennek a mutatónak nagy hátránya, hogy csak a jelenhez közeli időszakon használható. Fajunk történetnek elemzésre nem. A nemzeti jövedelem csak az ipari forradalom utáni tőkés társadalmakban vált megbízhatóan mérhetővé. Az emberiség nagyobb fele olyan országokban él, ahol ma sem lehet a nemzeti jövedelmet reálisan megállapítani. Fajunk történetében pedig nem is volt értelmezhető.

2. A várható életkor. Ezt az adatot jobbnak tartom, hiszen az egyedek első érdeke az életük hossza. Ez a mutató arra is jó volna, hogy a különböző korokra vonatkozó rangsort is készítsünk. Sajnos, ez is nagyon nehéz, mivel nem rendelkezhetünk erre vonatkozó megbízható adatokkal.

A jelenkorban azonban nagyra értékelem, mert ezzel elszakadunk a csupán anyagi szempontok érékelésétől. Sajnos ebben az irányban alig történt valami. Az ember vágyai ugyanis nemcsak anyagiak, örömre, sikerre is szüksége van. Minél fejlettebb, gazdagabb a társdalom annál fontosabb lesz a boldogság. Alig találni a társadalomtudományokban nyomát annak, hogy hol, mennyi a boldogság, mivel lehet az anyagiakon kívül növelni.

Európában talán soha nem volt akkora különbség az észak puritán és a mediterrán népek között, mint ma. Az északiak soha nem voltak ennyivel gazdagabbak, a déliek pedig ilyen kevés áldozattal boldogabbak. Szinte azt lehet mondani, hogy magasabb jövedelemhez jutni északon könnyű, abból jobban megélni viszont délen könnyebb.

Jó harminc éve írtam könyvet arról, hogy a termelőerők ötezer évig egyre északabbra áramlottak, alig száz éve azonban visszafordulnak, és délen terjednek jobban. Korábban a fűtés volt jobban megoldható, a hűtés, a meleg elleni védekezés kevésbé. A meleg éghajlaton a legnagyobb nehézséget az élelmek tárolhatósága, beosztása okozta. A hűtés megoldása azonban fordított ezen. A jelenkorban jobb élni a melegebb éghajlaton, mint a hidegben. Gyermekkoromban még nem tudtam elképzelni a meleg elleni hatékony és kényelmes védekezést, ma ez könnyebben, olcsóbban megoldható, mint a hideg elleni. Ma Kaliforniában az energia csúcsfogyasztása nem télen, hanem a nyári melegben van. Akkor, amikor a nap energiája bőven rendelkezésre áll. Ez a tény egyre inkább történelemformáló lehet.

3. Az iskolázottság szintje. Ma talán ez a legjobb mutató. Ezt bizonyítja, hogy az egy lakosra jutó jövedelem is ott nő a leggyorsabban, ahol jobb az iskolarendszer, és a szülők tanítatási igyekezete. Korábban az iskolának csak néhány kultúrában volt szelekciós szerepe, de ott is keskeny réteget érintett. Ma a társadalom szellemi vagyonának nagysága fontosabb, mint a tőke. A tőke ugyanis oda megy, ahol jobb munkaerőt talál. Még akkor is, ha drága.

Az ember rendkívül fejlett agyának hasznosítását máig nem társa fel a történelemtudomány. A gyűjtögetésről a termelése való áttérés óta, minél fejlettebb lett a technika, annál kevesebb tudásból is meg lehetett élni. Az osztálytársadalmak még olyan technikai lapra épültek, amiben a többség számára a megéléshez egyre kevesebb ismeretre volt szüksége.

A tudományos és technikai forradalom ugyan ezen is fordított, ma már a képzettebb lakosság nagyobb garanciája a jólétnek, mint a természeti adottság, vagy a tőke.

Még nem olvastam olyan történészi munkát, amelyik rámutatott arra, hogy a gyűjtögetés volt a legtöbb ismeretigényű életforma, és a többséggel szemben támasztott ismeret ez egyre csökkent. A mélypontját a 20. században érte el, amikor a munkások négyötöde hetek alatt betanulhatott a szakmájába. A termelésben foglalkoztatottaknak pedig alig egyetlen százalékától várták el az egyetemi diplomát. Száz évvel később, mért felének felsőfokú, a másik felének középfokú képzetségre van szüksége. Ez alatt a szint alatt nincs munkaerőigény.

Itt is hangsúlyozni kell, hogy az iskolázottság ideje mellett egyre fontosabb a kulturális háttér, a viselkedési kultúra, a magatartás.

AZ ÁTLAGOS TESTMAGASSÁG

Negyven éve olvastam először, hogy az átlagos testmagasság a történelmi múltra alkalmazható legjobb mérce. Ez kifejezi az életminőséget. Azt a mércét, a csontmaradványok alapján ezer évekre vissza lehet alkalmazni.

Az ipari forradalom óta pedig az európai országok sorozási adatai is elérhetők.

A nagyszerűsége ellenére alig találok az alkalmazására. Pedig csodálatos eredményekre derít fényt. Erről a témára már sokat és sokszor írtam.

Itt csak a számomra is a legmegdöbbentőbbet említem meg.

Évtizedekig nem tudtam hozzájutni a hazai sorozási adatokhoz. Amikor végre sikerült, kiderült, hogy a bolsevik évtizedek a magyar társadalom aranykorát jelentették. A rendszerváltás óta történekről nincs adatom, de romlást várok.

A nagy meglepetést a Rákosi uralma alatti évek jelentették, az akkor születettek besorozáskor a két háború köztiekhez képest, nagy ugrást mutatnak. Vagyis a háborúvesztés utáni nyomorban, a paraszti padlások seprése éveiben, jobban táplálkozott a magyar nép, mint valaha.

Aztán megértettem. A sokat szidott üzemi konyhák jobbak voltak, mint a paraszti szegénység egyoldalú táplálkozásánál.

Az elmúlt húsz év, várakozásom szerint, azért lesz lesújtó, mert a tartósan munkanélküliek le fogják húzni.

(Idejön néhány illusztráció e témából.)

Nekem azért is szimpatikus a testmagasság alapján történő értékelés, mert leleplezi a két háború közti nyomort, és a rendszerváltás követő liberális politikát.

Azt is megértem, hogy erre a mutatóra nem kíváncsiak sem a jobboldalon, mert oda lesz a történelmi Magyarország, és a Horthy korszak romantikus dicsősége. De nem kíváncsiak a liberálisok sem, mert nyilvánvalóvá válik, hogy szégyellnünk kell az elmúlt húsz évet.

Egyszer talán lesz olyan magyar történelem, amelyik az igazságra kíváncsi.

FOGLALKOZTATÁS

A Habsburgok magyar politikája 1849 után.

A Horthy-rendszer.

Visszatekintés az agrárpolitikában.

Miért volt a Rákosi-rendszer diktatúra.

A bolsevik rendszer mérlegen.

A forradalmak és szabadságharcok megítélése

Dózsa György jobbágyforradalma.

A mohácsi csatavesztés.

A magyar állam függetlensége a mérlegen.

Az 1848-49-es szabadságharc.

Az első világháborút követő két forradalom.

Kopátsy Sándor EG 2012-02-25

MIT RONTOTTUNK EL A RENDSZERVÁLTÁSKOR

A bolsevik rendszer összeomlását követő húsz évet a magyar történelem legjobban elhibázott húsz évének tekintem, annak ellenére, hogy az államalapítás óta 1990 volt a legkedvezőbb nagyobb alkalmunk arra, hogy nyugat-európai társadalom irányban előrébb lépéjünk. Ezért ennek a húsz évnek a történelmi elemzését tartom a magyar történészek legfontosabb feladatának.

A bolsevik megszállást minden a Jaltai Szerződésben Sztálinnak felajánlott nép között, mi éltük meg a legsikeresebben. A Moszkvából ránk kényszerült politikai rendszer módszerei bármennyire barbárok voltak, összetörték a fél-feudális úri társadalmi erőket, amire a belső erők még 1990-ben sem voltunk képesek, a háborút követő a nyugati, angolszász megszállás pedig nem erőltetette volna a radikális fordulatot.

A magyar történészek a rendszerváltás óta sem merik kimondani, hogy magyar társadalom belső erői nem hajtottak volna végre olyan következetes földreformot, nem állították volna félre az arisztokrácia és az úri középosztály erőt, nem nevelték volna értelmiséggé a parasztok és munkások gyermekeinek tízezreit. Ezt mind a bolsevik megszállásnak köszönhettük. Ezzel szemben túlhangsúlyozzák a kelet-európai barbárságból fakadó tényleges sérelmeket.

Az tény, hogy a kelet-európai módszerek szélesebb réteget sértettek meg, mint amennyi elkerülhetetlen lett volna, de így is ötször annyian voltak a rendszer által megjutalmazottak, mint a megbántottak, meghurcoltak. Másként fogalmazva, legalább kétszer annyian voltak a megsértettek, mint amennyit a társadalmi előrelépés érdekében félre kellett állítani, de még akkor is ötször többen voltak, akiknek felemelték a társadalmi rangját. Ezekről azonban még azok sem beszélnek, akiket a bolsevik megszállás emelt fel oda, ahonnan ma ítélkeznek.

Elég volna arra gondolni, hogy milyen erők alakították volna a magyar társadalmat 1990-ban, ha nem vágják kisebbre az arisztokrácia és az úri középosztály erejét. Így is sikerült az Antall-Tölgyessy paktummal létrehozni, a kiegyezés után létrehozott társadalmi együttműködést az urak világa és a magyar zsidóság között. Az MDF és az SZDSZ között kötött paktum akkor is politikai erő maradt, amikor az úri világ pártja helyett az MSZP volt a liberálisok társa. 1994-98-as ciklusban lényegében az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya uralta a politikát. Ebben a négy évben Európa legliberálisabb kormánya a magyar volt. Ebből fakadt aztán, hogy a következő választáson a népi-nemzeti közép-jobb párttá átvedlett Fidesz lett a legerősebb párt, ami a két háború közti romantikus parasztpolitikát folytató Kisgazdapárttal közös kormányt alakíthatott. Ezt a négy évet még sokkal inkább a múlt, mint a tényleges magyar társadalom erői jellemezték.

Ennek a négy évnek azért nem volt folytatása, mert a kisparaszti romantikára, a tisztán mezőgazdaságból élő falakra már nem lehetett építeni. A jelenkor világában a falusi lakosság négyötödének a mezőgazdaságon kívül kell munkát adni. Ehhez a feladathoz a frissen közép-jobbra érkezett Fidesz még gyenge volt. Akkor hittem, és ma is azt hiszem, hogy a Fidesznek akkor kisebbségi kormányt kellett volna alakítani. A kisebbségi kormány megbuktatása ellen a Kisgazdapártra a szociális-liberális baloldallal szemben lehetett volna számítani. Már akkor fel kellett volna mérni, hogy a kormányozhatósághoz elegendő, ha a közép-jobb erősebb a szocialista-liberális pártoknál. Azokkal szemben a szélsőjobbra is lehet számítani, akkor is, ha cserében nem kapnak semmit. Ezt Orbán Viktor is csak a 2010-es választási harcban tanulta meg. Ha a negyedik választás előtt egyértelműen elhatárolja magát a MIÉP vonalától, megnyerheti a választást. Nem kétharmaddal, de kormányalakító eredménnyel.

Hosszú távon azonban a Fidesz számára előnyt jelentett, hogy nyolc évet az ellenzékben töltött, és időt hagyott a liberálisoknak, hogy véglegesen lejárassák magukat, és az MSZP elveszítse támogatottságának a felét. A kétharmados többséghez ugyanis az Antall-Tögyessy Paktumon megfogalmazott választási törvényből fakadóan arra volt szükség, hogy a győztes a körzetek 99 százalékát megnyerje. Erre pedig Európában még nem volt példa. A kétharmados többséget csak azt tette lehetővé, hogy mind az MSZP, mind az SZDSZ annyira lejárassa magát, hogy 1 százaléknál többet ne nyerjenek. Ehhez azonban nem lehetett elég a Fidesz bármilyen tökéletes politikája, ehhez arra volt szükség, hogy a többi párt járassa le teljesen magát. Ez utóbbi olyan tökéletesen sikerült, hogy a Fidesz hibái ellenére is elérhette a 99 százalékos győzelmet a körzetekben.

Ahogy a világ nálunk sokkal jobban látta, hogy a csatlósok között, vagyis bilincsbe verve, mi szerepeltünk a legjobban, nekünk is látni kellene ezt. Ezzel szemben a rendszerváltás után a mi teljesítményünk volt a legkevésbé sikeres.

- Mi árusítottuk ki a vállalti szektor legnagyobb hányadát, közte azt is, amit nem kellett, sőt nem lett volna szabad eladni.

- Mi adtunk vissza a munkásoknak a legkevesebbet az általuk épített vagyonból. Elég volna azt szem előtt tartani, hogy mi kártalanítottuk a legbőkezűbben az időközben életképtelen parasztságot.

- Mi számoltuk fel a legtöbb vállalatot, azon a címen, hogy vállalti mérlegük alapján veszteségesek. Az optimálisnál magasabb foglalkoztatásból az EU legalacsonyabb foglalkoztatású országa lettünk.

- A nemzeti vagyonunk legnagyobb hányadát mi adtuk el a külföldieknek, mégis mi adósodtunk el a legjobban.

- Jelenleg nálunk a legmagasabb az egy évnél hosszabb ideje munkátlanok aránya.

- Nemcsak csökken az ország lakossága. Ezen belül katasztrofálisan magas a népszaporulat ott, ahol a szülők nem dolgoznak, és kétségbeejtően alacsony ott, ahol a felnevelési feltételek jók.

Ennyi is elég annak bizonyításához, hogy a megszállástól megszabadultak között a legkudarcosabbak mi voltunk. Ez a meggyőződésem szöges ellentétben áll mind a politikusok, mind a történészek jelenlegi véleményével. Ezzel szemben a közvélemény jelentős hányada, ha nem is megfogalmazottan, de ösztönösen így ítéli meg. Egy rossz, deformált, a kelet-európai népekre szabott diktatúrában mi találtunk meg a nagyon szűk lehetőségek között a mozgásszabadságunk reális lehetőségeit. Ezzel szemben a teljes szabadság elnyerése után, a megnyílott lehetőségekkel szinte minden tekintetben rosszul éltünk.

Ezért nem látok indokoltabb történészi feladatot annál, hogy helyére tegyük az elmúlt húsz évet.

Ez csak akkor lehetséges, ha reális mérleget készítünk mind a bolsevik, mind a rendszerváltást követő szoclib időszakról.

FOGLALKOZTATÁS

Társadalomtudósként minden nép számára a legfontosabbnak tartom, hogy minél magasabb szinten legyen biztosítva a lakosság számára a munkájából való megélés lehetősége. Az elmúlt mintegy ötezer év legjellemzőbb társadalmi vonása az volt, hogy a lakosság gyorsabban szaporodott, mint amennyi munkaalkalmat képes volt teremteni a társadalom. Ezért ötezer éven keresztül, minden osztálytársadalomban a munkaképes lakosság jelentős hányada nem juthatott megélhetését biztosító munkához.

Ez volt jellemző a magyar társadalomra is. A két háború közti országot ezért kellett a hárommillió koldus országának tekinteni.

A bolsevik megszállók nyomásának is köszönhetően, néhány év alatt előbb minden falusi lakosnak jutott föld. A többségnek ugyan nagyon kicsi, de a létminimumhoz elegendő. Ideje volna tudomásul venni, hogy ilyen következetes földreformot a magyar társadalom önerőből nem lett volna képes végrehajtani.

A sztálinistaiparosítás, és a lerombolt ország újjáépítése azonban néhány év alatt kétmillió új munkahelyet, ezzel tejes foglalkoztatást teremtett. Nem értem meg azokat a történészeket, közgazdászokat és politikusokat, akik nem tekintik óriási történelmi eseménynek sem a teljes foglalkoztatást, sem a következetes földreformot, holott népünk ezer éves történelmében az államalakítás óta nem volt ennél jelentősebb történelmi esemény.

Magam is átéltem azokat az ázsiai kegyetlenségű eseményeket, amikre húsz éve hivatkoznak, de mindegyik eltörpül a teljes foglalkoztatás, vagy a földreform eredményei mögött. Ezek milliók számra jelentették a munkából való megélés lehetőségét. A kitelepítések, az egyetemi képzés korlátozása tízezrek, a kollektivizálás százezrek sérelme volt. E földreform, a foglalkoztatás pedig milliók felemelése volt.

Ráadásul. a sérelmek nagy többsége azokat érintette, akik szemben álltak nemcsak a hatalomra került rendszerrel, de az évszázadokkal megkésett társadalmi reformokkal is. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy nem voltak ártatlanok a megszenvedők között, de azt, hogy a nagy többség a megérett politikai változások útjában állt.

Kopátsy Sándor EH 2012-03-05

VEGYES TÖRTÉNELEM

A Habsburgok magyar politikája 1849 után.

A magyar történelemírás egyik hiányossága annak elhallgatása, hogy Habsburg császárok a magyar feudális erőket, az arisztokráciában, és a nemességben a német és cseh polgársággal szembeni ellensúlyt látták.

A császárok ugyan a magyar arisztokráciánál és nemességnél haladóbbak voltak, de az osztrák és cseh polgárságban számukra nagyobb ellenséget éreztek. Ez már egyértelművé vált abban, hogyan a cseh arisztokráciát a Fehér-hegyi csata után, és közel kétszáz évvel később, a Világosi Fegyverletétele után a magyar főurakat és nemességet kezelték. A magyar történészek sipákolnak a Szabadságharc utáni bosszú méretein, de hallgatnak arról, milyen bosszú követte a Fehér-hegyi csatát.

A császároknak a magyar feudális urakkal való szövetségét még jobban megvilágította a kiegyezés a magyarokkal, és a ki nem egyezés a csehekkel. Ezt azért is hangsúlyozni kellene, mert a Monarchia távlati jövője szempontjából sokkal fontosabb lett volna a polgárosult nyugati szlávok, mint a polgárosodásnak ellenálló, a társadalmi fejlődést fékező, a kisebbségekkel kompromisszumot kötni képtelen magyar arisztokrácia és nemesség megnyerése.

A magyar történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Monarchia sorsa nem Trianonban pecsételődött meg, hanem már 1849-ben Olmützben. Az Olmützi Alkotmány a Monarchiát egyenrangú örökös tartományokra akarta felosztani, ha ez sikerül, nem kerül sor Trianonra, hiszen a magyar királyság már szinte nemzeti állam, csupán a szlovákok nemzeti állama maradt volna megoldatlanul.

Sajnos nem ismerem, hogy mi történt 1849 nyarán a Bécsi Udvarban, aminek következtében az egész Kárpát Medence a Magyar Királyságé maradt.

Arról sem olvashattam egyetlen sort, hogy miért maradt fent az osztrák örökös tartományként kezelt Erdélyben a jobbágyság. Pedig, ha Erdély sorsa valakinek a szívén fekszik, akkor látnia kell, hogyan alakul a sorsa, ha az örökös tartományként működő Erdélyben felszabadítják a jobbágyokat, és 1848-ban nem történik meg Erdélynek a Magyar Királysághoz csatolása.

A Horthy-rendszer.

Meggyőződésem szerint, Magyarország, társadalmi fejlettség szempontjából, a környezetéhez képest, a két háború közt hátramaradottabb volt, mint ezer éve bármikor. Történt ez annak ellenére, hogy lakosságának adottságai ilyen jók soha nem voltak a Kárpát Medencében élők átlagához képest.

A háború előtti Budapest ezer éve nem volt annyira nyugati város, mint akkor. Ady idejében a fővárosi élet társadalmi, kulturális és politikai értelemben nyugat-európai volt.

Ehhez képest anakronisztikus volt, hogy Közép-Európában nem volt elmaradottabb társadalmi, politikai struktúra, mint Magyarországé. A dzsentriből felemelkedett Horthy a politikai vezetőket csak az arisztokraták, és néhány jobboldali nacionalista közül válogatta. A díszmagyarban, kardosan, csákósan feszítő arisztokraták közé legfeljebb a tehetséges, de annál veszélyesebb a fasizmussal szimpatizáló, antiszemita Gömbös, és Imrédy kerülhetett.

Az arisztokraták és főpapok földjének arányát egyetlen európai állam sem közelítette meg.

A rendszer zsidógyűlölete is jó egy évtizeddel megelőzte a nácikét. Mentségükre csupán az hozható fel, hogy úriemberek voltak, akik a kerülték a piszkos munkát, azt szívesen másokra bízták.

A Horthy-rendszer annyira a magyar nép társadalmi fejlettsége mögött állt, hogy az emelkedését az sem tudta megállítani. Mindenek előtt az oktatási rendszerünk nőtte ki az anakronisztikus kényszerzubbonyát. Ezt a népiek ébredésében élhettem meg. A kultúrát száz éve uraló urbánusok mellé egyre inkább felnőttek a népiek. A magyar társadalom tragédiája, hogy e két értékes tábor hisztérikusan félt egymástól.

Visszatekintés az agrárpolitikában.

Ha a magyar történelem alakulását reálisan akarjuk megérteni, akkor az eseményeket a 18. századig kell visszagombolyítani. Azzal került végzetes pályára a Kárpát Medencét uraló magyar állam története, hogy az uralkodó osztálynak sikerült a Habsburg Monarchia összes tartományban végrehajtott jobbágyfelszabadításból kivonni az országunkat. Ezzel eldőlt a sorsunk, fél-feudális, az etnikumainkkal hangot találni képtelen társadalom maradtunk.

Ha a magyar történészek nem hangsúlyozzák, hogy a következetes földreformot jelentő jobbágyfelszabadítás nélkül nem lehettünk nyugat-európai utat járó társadalom, minden, ami az után velünk történt, érhetetlen sérelemmé válik. Ennek ellenére még azt sem méltatják figyelemre történészeink, hogy mikor, melyik örökös tartományban történt meg a jobbágyság felszabadítása, akkor a nagybirtok hány százaléka került a jobbágyból paraszttá emelkedettek tulajdonába, hogyan alakult a parasztság állampolgári státusza.

Számomra ebben a tekintetben döntő élményt jelentett Deák Ferenc naplója. 1831-es diétán törvénytervezetet nyújtott be arról, hogy a jobbágy, ha van rá pénze, vehessen ingatlant, ha nem is földet, legalább kertes házat. A vitában nagy volt a felháborodás, végül a bölcs Deák kompromisszumot ajánlott. Csak az a jobbágy vehessen ingatlant, aki magyarul tud. Ezt már elfogadták. Vagyis közel húsz évig, ötven évvel a Monarchiában megtörtént jobbágyfelszabadítás után, olyan jobbágyság volt Magyarországon, ahol etnikai alapon tettek különbséget a jobbágyok között.

Miért volt a Rákosi-rendszer diktatúra.

Valamit ideje volna megérteni, hogy a Rákosi rendszer idején a diktatúrának legfeljebb ötöd választói támogatottsága volt. Márpedig minél kisebb egy diktatúra támogatottsága, annál durvább eszközök használatára kényszerül. Ez nem azt jelenti, hogy számukra a támogatottságuk hiánya erkölcsi igazolást ad, de azt igen, hogy ez törvényszerű, amit tudomásul kell venni.

Hitler náci rendszere példátlan támogatottságot élvezett, a politikai ellenségével szembeni kegyetlenségére tehát nem volt mentség, hiszen nem kellett tőlük félni.

Természeti törvénynek tartom, hogy az életet, létet fenyegető ellenfelekkel szemben nincs könyörület. A Horthy-rendszer zsidóüldözést azért tartom megbocsájthatatlannak, mert a magyar zsidóság érthetetlen türelemmel és jóakarattal kezelte az első naptól kezdve betegesen antiszemita darutollas ellenforradalmat. Aki nem látta, hogy Klébelsberg, Teleki, Gömbös, élükön Horthyval, antiszemita úriemberek voltak, nem sok realitásérzékkel rendelkezett, mégis nálam sokkal jobban elfogadták az uralkodásukat. A Horthy-rendszer bűnét növelte a tény, hogy a magyar zsidósságban nem az ellenségeit, hanem a számára rendkívül hasznos híveit tekintette az országból eltávolítandónak. Az igaz, hogy ezek úriemberek voltak, megelégedtek volna azzal, ha a magyar zsidóságot Szibériába, agy Afrikába telepítik ki. Aztán amikor Hitler a zsidók megsemmisítését végezte, abban is vállalták az együttműködést. Horthy ugyan a budapesti gettó kitelepítését leállította, de akkor, amikor már a főváros védelmét vezető német tábornok sem erőltette, ő is látta, hogy a háború elveszett, és félt a büntetéstől.

A bolsevik évtizedekben az volt a hivatalos álláspont, hogy felelősek vagyunk a vidéki zsidóság Németországnak való átadásáért. A nem kommunisták, főleg a befolyásos úri középosztály hozzátette, és utódjaik ma is hozzáteszik, hogy meg volt kötve a kezünk. Ez mára nagyon eltolódott abba az irányba, hogy nem volt szuverenitásunk. Ezzel szemben a tény, hogy a magyar társadalom többsége lelkes, illetve közömbös közreműködőként szerepelt.

Horthynak végig nagyobb önállósága volt, mint Rákosinak. A magyar társadalom többségének politikai elfogultságát jól jellemzi, hogy a Horthy-rendszert háború alatti viselkedését olyannak fogadja el, amiben nem volt mozgásterünk. Ugyanakkor a bolsevik megszállást olyannak tekinti, amiben a bűnökért, hibákért, felelősek voltak mindazok, akik tették a dolgukat.

Ideje volna belátni, hogy a bolsevik megszállás, főleg amíg Sztálin élt, keményebben korlátozta a szuverenitásunk, mint Hitler. Ennél is sokkal fontosabb volna tudomásul venni azt, hogy Hitler, győzelme esetén felszámolja Magyarországot, Sztálin ideje alatt azonban ilyen veszély nem fenyegetett. Nem ismerünk olyan népet, amelyik kultúrájában, nemzeti etnikumában nem erősödött volna mind a Szovjetunióban, mind a megszállt csatlós országokban.

A bolsevik rendszer mérlegen.

Tegnap volt a kommunizmus áldozatainak a napja. Ez jó alkalom nekem arra, aki végigéltem azokat az évtizedeket, és láttam a tényleges és vélt ellenzékkel szemben elkövetett ázsiai kegyetlenségeket, hogy kimondjam, sokkal inkább indokolt volna a kommunizmus által felszabadítottak, mint az üldözöttek napját megünnepelni. Az előbbiek ugyanis sokkal többen voltak. Közel egymillió paraszti család kapott földet, közel két millió ember kapott munkát, és közel százszor annyi munkás és paraszt fiatal kerülhetett az egyetemre, főiskolára, mint amennyit a régi rendszer lehetővé tett.

Ezzel ugyan nem azt állítom, hogy angol-amerikai megszállás esetén ott ragadt volna a magyar társadalom, ahol a Horthy-rendszer hagyta, hiszen az óta minden nyugati és távol-keleti társadalom óriásit változott, de azt tudom, hogy a háború végén olyan magyar társadalommal kellett kezdenünk, amiben a társadalmi változás erői nagyon gyengék voltak. A magyar arisztokrácia, a katolikus egyház klérusa, az úri középosztály még olyan erőt képviselt, a magyar nép pedig még politikai és gazdasági tekintetben olyan elmaradott volt. Márpedig a háborút túlélt politikai erőkkel nem ilyen lett volna a földreform, nem történhetett volna olyan iparosítás, a foglalkoztatás, és a nép fiainak olyan mértékű magasabb képzése, amire a bolsevik megszállás viszonyai között sor került.

Ebben a meggyőződésemben megerősített mind az 56-os forradalom, mind a rendszerváltás is.

1956-ban még mindig erős volt a Horthy-rendszer restaurációja, amit nemcsak a Szovjetunió nem fogadott el, de a magyar társadalmat is generációkra visszavetette volna. Tudom, hogy ez az állításom még ma is megbotránkoztató, és nem hiszik el, hogy a forradalom győzelme olyan restaurációval, és olyan politikai üldözéssel járt volna, ami sokszorosa lett volna annak, ami a forradalom szovjet fegyverekkel történt elfojtását követte. Elég volna arra gondolni, hogy milyen bosszút követeltek volna a Rákosi rendszerben meghurcoltak. Én november 1.-n világosan láttam, hogy a több párt rendszer esetén, a demokratikus választáson a szocialisták, és a liberálisok talán még parlamenti képviselethez sem jutnak, nemhogy elkerüljék a durva megtorlást, Nagy Imrét pedig hamar kivégzik. Ezért a több pártrendszeres demokrácia kimondása a Szovjetunió fegyveres beavatkozásának kiprovokálását jelentette.

Tudom, hogy ennek kimondása ma bűn, csak abban reménykedem, hogy koromra tekintettel megúszhatom. Mégis kimondom, mert szégyen volna, hogy ennek kimondására csak száz év múlva kerüljön sor.

A közvéleménynek az úri középosztálytól örökölt szemlélte nemcsak 1956-ban, de még 1990-ben is olyan erős volt, hogy az első kormánynak Antall József lehetett az elnöke, aki a Lakiteleken induló nemzetei közép-jobb Forumot is a maga képére tudta átalakítani.

Legalább a történészeknek látni kellene, hogy a mai magyar társadalom, ha nem is eléggé, de sokkal alkalmasabb a haladásra, mint akkor lenne, ha nincs bolsevik megszállás.

Azt, hogy mint minden forradalomnak, ennek is voltak áldozatai, elismerem, de azt is tudom, hogy a fajunk történelme csak olyan forradalmakat ismer, amiben voltak ártatlan áldozatok, sőt azok többsége elkerülhető lett volna, de mégsem találunk olyan forradalmat, ami ezeket elkerülte volna. Márpedig a társadalmi fejlődés számára elkerülhetetlenek voltak a forradalmak. Én, a forradalmak híve vagyok akkor, ha azokra megérett a társadalom. Sajnos, a forradalmak többsége vagy előbb kitört, vagy elbukott, mert tovább ment a realitáson. Ezzel jártak a megtorlások, amelyek felett háborognak az erkölcscsőszök.

A FORRADALMAK ÉS SZABADSÁGHARCOK MEGÍTÉLSÉE

Nemcsak a társadalmi forradalmakra, hanem a nemzeti szabadságért vívott harcainkra is igaz, hogy hiányzik a reális mérlegelése.

Nekünk, magyaroknak is ideje volna reális mérleget készíteni a forradalmainktól és szabadságharcainkról.

Röviden, de megbotránkoztatóan.

Dózsa György jobbágyforradalma.

Azt éppen egy magyar történész mutatta ki először, és meggyőzően, hogy Európa keleti felén második jobbágyság volt. Vagyis amíg Európa nyugati felében nőtt a jobbágyok függetlensége, Európa keleti felében egyre erősödött a függőségük. Dózsa tehát a Nyugaton megérett társadalmi változásokat akarta követni. Sajnos, csak ösztönös felháborodással, de a társadalom tényleges erőviszonyaival nem gondolva. A jobbágyság függetlensége csak ott nőhetett, ahol volt erős polgárság. Ezzel szemben nálunk, mint általában Európa keleti felében, mindenek előtt Lengyelországban és Magyarországon, a lakossághoz viszonyítottan csak mintegy ötöd annyi polgár volt. Ezen belül nálunk a polgárok között pedig alig néhány százalék magyar etnikumú akadt. Ezzel szemben nálunk hatszor annyi nemes volt, mint Nyugaton.

Franciaországban már a középkorban hat polgárra jutott egy nemes. Ezzel szemben Magyarországon fordított volt az arány, hat nemesre jutott egy polgár. Azaz harminchatszor kisebb volt a polgároknak számaránya, mint a nemesekhez viszonyítva, mint Franciaországban. Még ennél is nagyobb volt az aránytalanság, ha a magyar nemesek számát vetjük szembe a magyar polgárokkal. Több száz magyar nemessel szemben volt egyetlen magyar etnikumú polgár. Aki a magyar társadalomnak azt a deformációját nem tartja szem előtt, nem érheti meg már a középkori Magyarország történelmét sem, nemhogy a 16. század utánit.

A nemesek ugyan sokan voltak, de csak jogi értelemben urak, egyébként többségük szegény, de nem adózó, legfeljebb katonaköteles. Az arisztokrácia azonban a jobbágyokkal szemben számíthatott rájuk.

A Dózsa-felkelésnek tehát nem volt realitása. A bukását a jobbágyok tízezreinek kivégzése követte. A történészek tapintatosan hallgatnak arról, hogy mennyi jobbágy kivégzésével járt a lázadásuk bukása.

A mohácsi csatavesztés.

Lutherrel értek egyet. A török hadsereget be kellett volna engedni, had menjen Bécsig. Még nem találtam nyomát sem annak, hogy nemcsak a magyar társadalom egészének, de legalább a protestáns egyházak érdeke lett volna Bécs elfoglalása, a Habsburg császár elkergetése lett. A történelemtudomány ugyan nem szereti „a mi volna, ha fantáziálást”, de nem nehéz belátni, mivel járt volna Bécs elfoglalása. Ez azt jelenthette volna, hogy nemcsak Magyarország, de az Alpoktól északi Nyugat-Európa protestáns lesz. Vagyis sokkal inkább nyugat-európai. Ha vannak a történelemben olyan idők, amikor a történelem más útra térhetett volna, ha másként döntenek, az Oszmán birodalom európai terjeszkedése az volt. Ilyen Európa további sorság más útra terelő lehetőséget csak néhányat ismerek, ezek egyike a reformáció sorsa. Ha nincs terjeszkedő Oszmán Birodalom, a reformáció talán harmadnyi teret sem nyerhet, ha elfoglalják Bécset, harmadával nagyobb is lehetett volna.

Mi tehát nem a kereszténységet védtük, hanem csupán annak mediterrán változatát, a római katolikust. Magyarországon, ha nincs Oszmán Hódoltság, ma nincs egyetlen protestáns felekezet sem. Szerintem, de még Luther szerint is, még Németországban is nehezebben alakult volna a reformáció sorsa.

Sokáig nem értettem a reformáció gyors terjedését, a jobbágyság átállását a reformációhoz.

Számos oka volt.

1. A világi földesurak ráébredtek, hogy nemcsak az államuk, de az ő érdekét is sértette az egyházi adó, és különösen annak az a része, ami Rómába vándorolt. Minden világi földesúr tudta, hogy neki könnyebb lenne behajtani a tizedet, ha a jobbágyok megszabadulnak a kilencedik tizedtől. Ezért állt érdekükben Luther védelmezése.

2. A kereszténységről a reformáció vallására való áttérés a jobbágyterhek feleződését jelentette. Elmaradt az egyházi adó, elég volt a gyülekezet fenntartási költségéről gondoskodni. Annak a módját, mértékét, a papjuk, kántoruk, tanítójuk megválasztását is a saját vezetésük, nem pedig a távol püspök döntötte el.

3. A liturgia nyelve számukra érthetővé vált, a bibliát anyanyelvükön olvashatták. Ennek nemcsak a nemzeti nyelvek rangjának emelkedését jelentette, hanem a nemzeti államok megerősödését is.

4. A népoktatás a gyülekezet feladatává vált. Ennek a jelentősége igazán a tudományos és technikai forradalom során vált nyilvánvalóvá. Még középiskolás koromban került a kezemben egy statisztika arról, hogy mely vallásokban mekkora az iskolázottság. Magasan a zsidóság vezetett. A második helyen a lutheránusok voltak. Köszönhetően a szászoknak és sváboknak. A kálvinisták is a katolikusok előtt jártak. A katolikusok az utolsók voltak annak ellenére, hogy a zsidók után nekik volt ehhez a legtöbb pénzük, vagyonuk.

Mit látatnak ebből a magyar történészek?

Semmit.

A magyar állam függetlensége a mérlegen.

Nem tartozom ahhoz a többséghez, akik szerint az elsődleges érdek a nemzeti függetlenség. Az csak ott, és csak akkor igaz, ha a társadalom érdeke azt kívánja. A Kárpát Medencében élő népek fele volt magyar. A másik felének, a nem magyaroknak semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy a rendi magyar királyság független ország legyen, sőt. Ők csak az osztrák császártól remélhettek segítséget. A Monarchia örökös tartományaiban már nem volt jobbágyság. A császárok érdekét pedig a magyar arisztokrácia kisebb önállósága szolgálta.

A magyar etnikumon belül is az óriási többség jobbágy volt, akik csak a császár nagyobb hatalmának védelmében reménykedhettek.

A magyar társadalom érdeke a nyugatosodás volt. Ebben csak az osztrákokra és a csehekre számíthattunk. Ezért a magyar társadalom érdeke az osztrák, magyar és cseh királyságok egysége volt.

Ebben már első királyunk is tévedett. Jobban tette volna, ha nem a pápától, hanem a német-római császártól kéri a koronát, és megelégszik azzal, hogy a Német-római Birodalom választó fejedelmeinek egyike lesz. Akárcsak a csehek. Elég volna a cseh és a lengyel társadalomfejlődést szembeállítani, hogy meglássuk, ki járt jobban a koronakéréssel.

Elég volna arra gondolni, hogy az örökös tartományokban a 18. század végére minden jobbágy felszabadult. Ezzel szemben nálunk csak három emberötlővel később. Rákóczi szabadságharca csak arról győzte meg a császárokat, hogy hagyják a magyar arisztokráciát békén, mert azok nem nyugszanak. A nagyobb függetlenség nem felzárkózást, hanem lemaradást jelentett.

Az 1848-49-es szabadságharc.

Ennek az ideje fontos. Ez akkor robbant ki, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy minden nép saját nemzeti államot akar. A magyar földbirtokos osztály is rádöbbent, hogy a nemzetiségeket nem lehet megtartani, ha nem magyarosítjuk el őket. Ezt azonban a császár felügyelete alatt nem lehet végrehajtani. Kossuth és hívei nem az ország lakói, hanem csak a magyarok számára akartak függetlenséget, szabad kezet a mozgolódó kisebbségekkel szemben.

A magyar történészek máig nem merik kimondani, hogy Trianon felé az első nagy lépést Kossuth tette meg azzal, hogy egyik kiemelt, és sajnos meg is valósított céljuk volt Erdéllyel az unió, vagyis Erély önállóságának, azzal az egyetlen olyan politikai joggal rendelkező tartománynak a jogfosztása, amiben államalkotó lehetett egy germán etnikum is. Az önálló örökös tartományi rangú Erdélyben a szászok mellett a románokat és a svábokat kellett volna államalkotónak elismerni. Ezzel szemben Kossuth Erdély önállóságát megszüntette, és a szászoktól is elvette a sok száz éve zavartalanul birtokolt államalkotó jogukat. Vagyis a megállíthatatlan történelmi folyamatot nemcsak megállítottuk, hanem megfordítottuk.

Az egyetlen államalkotó etikumú Erdélynek azonban nem volt semmi realitása. Erdély önállóságát csak az készíthette volna elő, ha elismerik a magyarok mellett a románok, a szászok és a svábok államalkotó szerepét, és a már hetven éve minden tartományban megvalósult jobbágyfelszabadítás megtörténik. Erről azonban a szabadságharc során szó sem esett, sőt jóvá nem tehető lépést tettek visszafelé.

Az, hogy Kossuthnak nagyon ferde fogalmai voltak a korszellemről, a száműzetésben derült ki. Az osztrákokkal és csehekkel való összefogás helyett a balkáni népekkel akart szövetséges államot. Neki saját ország kellett, ami inkább legyen balkáni, de abban ő legyen a király.

Ezzel szemben a magyar nép érdeke az osztrákokkal és csehekkel közös állam lett volna. A Cseh Királyság bevonásától nemcsak a konzervatív arisztokrácia, de még Deák Ferenc is hisztérikusan félt.

Mit látnak ebből a magyar történészek? Semmit.

Az első világháborút követő két forradalom.

Annak ellenére, hogy a Monarchia akkor is szétesik, ha elsőnek nem mi rúgjuk fel, ideje volna belátni, hogy az ország szétdarabolását mi tettük elkerülhetetlenné azzal, hogy a polgári forradalom kimondta Magyarország függetlenségét. Tudom, hogy a Kárpát Medence egészét uraló Magyarország minden esélyét eljátszottuk az előző száz évben, amikor nem vettük tudomásul, hogy minden, több milliós nemzetiségnek joga van az elszakadásra. Ez ellen azok autonómiája lett volna az egyetlen fékezőerő.

Sajnos, Trianont nemcsak azok élték át nemzeti tradícióként, hanem még azok is, akik ebben nem voltak hibásak, és végső soron inkább nyertek, mint vesztettek a harmadnyi, de nagy többségében magyar etnikumú csonka országgal. Ezért válhatott a két háború közti magyar „királyság” olyan hisztérikusan revizionistává, hogy minden társadalmi érdek, és reform háttérbe szorult a vissza nem állítható történelmi Magyarország álmának hajszolása mögött. Ennek érdekében a magyar arisztokrácia és úri középosztály még Hitler fasizmusát is elfogadta, vállalta vele közös háborút, és zsidóság megsemmisítésében való közreműködést.

Máig nem tesszük érthetővé, hogy miért lett Hitler náci rendszerének kiszolgálója Gróf Teleki Pál, vagy a Habsburg császár udvarában nevelkedett Horthy Miklós.

Károlyi Mihály tetteinek tisztességes szándékát nem vonom kétségbe, de legalább az utókornak tudnia kellene, hogy egy francia műveltségű arisztokratának tudni kellett volna, hogy a Magyarország csak az osztrákokkal és a csehekkel közösen lehet nyugat-európai.

Mátyást azért tartom legnagyobb királyunknak, mert ő a Balkán helyett Prága és Bécs irányában helyezkedett.

A polgári forradalomról azt kellene tanítani, hogy polgárság nélkül az éppen úgy irreális volt, mint előtte pár évvel Oroszországban. Mivel a nyugati mentalitású polgárság többsége, főleg az elitje, pesti zsidó volt, az arisztokrácia és az úri középosztály felismerte, hogy számukra az igazi veszély a polgárosodás, a néppel pedig el lehetett hitetni, hogy a zsidó polgárság nem magyar nemzeti célt szolgál.

Még ennél is fontosabb oka volt a bukásnak az, hogy aránytalanul erős volt a magyar úri középosztály. A magyar történelem tanítását azzal kellene kezdeni, hogy a magyar társadalomban, a lengyelhez és a poroszhoz hasonlóan, többször akkora volt a nemesek, ebből fakadóan az utódjának, az úri középosztály aránya, mint a nyugati társadalmakban.

Csak öreg koromban tudtam meg, hogy ezt Sztálin tudta. Gyilasznak 1949-ben azt mondta, hogy várhatóan Lengyelországgal és Magyarországgal lesz gondja, mert ebben a két országban nagyon erős a nemesi társadalom nemzeti tudata, és a népben is nagy erre a vonzódás. Aztán kiderült, hogy igaza volt. Csak azt nem tudta Sztálin, hogy az igazi gondot nem ez a két ország, hanem a kínai mandarinok fogják jelenteni.

A bolsevik diktatúra azonban azért omlott össze, mert annak kelet-európai módszereit a nyugati keresztény erkölccsel nem tartották összeegyeztethetőnek, annak stílusa, karaktere a sztyeppe kultúrára volt szabva. Ez abban jelentkezett Magyarországon is a második világháború után, amikor a választók nagy többsége, még azok is, akik mindent az új rendszernek köszönhettek, a kommunisták ellen szavazott. Nem volt olyan bolsevik csatlós, ahol a titkos választásokon, akár még a választási csalások segítségével is, a diktatúra megkapta a szavazatok többségét. Ezért aztán minden diktatúra csak szovjet segítséggel működhetett.

A Horthy-rendszer a polgárság érdekével összeegyeztethetetlen, az arisztokrácia, és az úri középosztály félfeudális társadalma volt. Ennek ellenére ez a két réteg nemcsak 1920-ban, 1947-ben, de még 1956-ban, sőt 1990-ben is a közvélemény többségének támogatását élvezhette.

Ha nem vonul be 1956. november, 4.-n a szovjet hadsereg, az első több párti választáson a közép-jobb erők kétharmados győzelme biztos.

1990-ben az Antall József által vezetett közép-jobb Demokrata Fórum nyerte meg a választást.

2010-ben az Orbán Viktor vezette közép-jobb Fidesz szerzett példátlan többséget.

Még ma is minden olyan párt számára elérhetetlen a választási győzelem, amelyik nem közép-jobb politikát képvisel. Tehát a magyar társadalom ugyan sokat változott a kiegyezés óta, de a politikai súlypontja végig a közép-jobb maradt.

Magyarországon csak a rendszerváltás után volt három olyan választás, amin a lakosság egészének több párt között lehetett választani, amiben nem a közép-jobb erők győztek. Ebből csak az 1994-est nyerte meg a szocialista-liberális tömb, de csak azért, mert Antall József a népi-nemzeti Demokrata Forumból az úri középosztály pártját formálta magának. Addigra azonban a konzervatív gyakorlat elvesztette a nép támogatását. A másik kettőt, 2002-ben és 2006-ban már inkább a népi közép-jobb Fidesz vesztette el.

Hogyan is alakult az utóbbi négy választás?

- 1994-ben a Demokrata Forum csúfosan megbukott. Az oka, hogy Antall József a Lakiteleken elindult Demokrata Forumot olyan konzervatív, úri középosztálybeli irányban deformálta, amit a magyar közvélemény nagy többsége még a Kádár-rendszert restauráló MSZP-el szemben is elutasított.

- 1998-ban az MSZP-SZDSZ koalíció ugyan kétharmados többséget élvező kormánykoalíció bukott meg. Az oka, hogy az MSZP olyan mértékben kiszolgálta magát az SZDSZ-nek, amit az ösztöneiben liberális ellenes közvélemény megbuktatott a közép-jobb irányba átálló Fidesszel, és a romantikus Kisgazdapárttal szemben.

2002-ben a kisgazdákkal szövetkező Fidesz bukott meg. A bukást részben a kisgazdák beszámíthatatlan vezérével kötött koalíció, részben a szélső-jobbtól való egyértelmű elhatárolódás hiánya okozta.

2002-ben és 2006-ban az MSZP-SZDSZ koalíció két ciklust nyert. De ez már csak arra volt jó, hogy a Fidesz 2010-ben kétharmados többséget nyerjen úgy, hogy ahhoz épen csak elég volt a körzetek 99 százalékának megnyerése.

Kopátsy Sándor EH 2012-03-05

A FORRADALMAK ÉS SZABADSÁGHARCOK MEGÍTÉLSÉE

Nemcsak a társadalmi forradalmakra, hanem a nemzeti szabadságért vívott harcainkra is igaz, hogy hiányzik a reális mérlegelése.

Nekünk, magyaroknak is ideje volna reális mérleget készíteni a forradalmainktól és szabadságharcainkról.

Röviden, de megbotránkoztatóan.

Dózsa György jobbágyforradalma.

A mohácsi csatavesztés.

Sokáig nem értettem a reformáció gyors terjedését, a jobbágyság átállását a reformációhoz.

Számos oka volt.

Mit látatnak ebből a magyar történészek?

Semmit.

A magyar állam függetlensége a mérlegen.

A magyar etnikumon belül is az óriási többség jobbágy volt, akik csak a császár nagyobb hatalmának védelmében reménykedhettek.

Az 1848-49-es szabadságharc.

Mit látnak ebből a magyar történészek? Semmit.

Az első világháborút követő két forradalom.

Máig nem tesszük érthetővé, hogy miért lett Hitler náci rendszerének kiszolgálója Gróf Teleki Pál, vagy a Habsburg császár udvarában nevelkedett Horthy Miklós.

Mátyást azért tartom legnagyobb királyunknak, mert ő a Balkán helyett Prága és Bécs irányában helyezkedett.

Ha nem vonul be 1956. november, 4.-n a szovjet hadsereg, az első több párti választáson a közép-jobb erők kétharmados győzelme biztos.

1990-ben az Antall József által vezetett közép-jobb Demokrata Fórum nyerte meg a választást.

2010-ben az Orbán Viktor vezette közép-jobb Fidesz szerzett példátlan többséget.

Hogyan is alakult az utóbbi négy választás?

Kopátsy Sándor EH 2010 03 01

A ZSIDÓSÁG SZEREPE

A második világháborút követő időszak megítélése nem lehet hiteles, ha a magyar zsidóság szerepét nem tisztázzuk.

A két világháború között, a magyar társadalomban, nyugat-európai értelemben vett polgárság alig volt több a magyar zsidóságnál. Ennek fele sem maradt meg a háború után.

Ideje volna tudatosítani, hogy a két háború között megindult a magyar értelmiség polgárosodása is, de annak többsége inkább úr akart lenni, mint polgár. A kevés, aki nem a még sok feudális vonást viselő úri középosztályt gyarapította, radikális parasztpolgárrá, a népi értelmiségű lett. Ezek elindítója Szabó Dezső volt, majd a folytatást a Parasztpártba tömörült népiek csodás nemzedéke jelentette.

Nagyon kevesen, de éppen a legjobbak, Ady, Bartók, Móricz, József Attila az urbánus zsidósághoz csatlakozott.

Nemzeti tragédiánk egyike, hogy ez a népiek és az urbánusok egymással szemben bizalmatlanok voltak. A Kádár-rendszer egyik nagy érdeme, hogy a két vonalat összefonta. Ha nem s szűnt meg az egymással szembeni gyanakvás, együtt dolgoztak a bolsevik rendszer felpuhításában. Életem egyik büszkesége, hogy azok közé a nagyon kevesek közé tartoztam, akiket mindkét tábor befogadott.

Számomra az elmúlt százötven év magyar történelem megértésének egyik kulcsa, hogyan kezelte a politikai hatalom és a közvélemény magyar zsidó polgárságot, és az hogyan viselkedett az adott politikai helyzetben.

A kiegyezés után a magyar zsidóság lényegében a történelmi fejlődésben lemaradó, visszahúzó feudális hatalommal kereste a jó viszonyt. Úgy érezte, hogy számára kedvező a gazdasági életben versenyképtelen úri világgal való szövetség. Azokkal versenyezve könnyű volt gazdagodni.

A történészek máig nem hangsúlyozzák, hogy ez a szövetség rövidtávon nagyon sikeres volt. Európa keleti felén a zsidó kisebbség minden államban az államhatalomhoz hűségesen viselkedett, és minden etnikumnál, az államalkotónál is, mind gazdasági, mind szellemi téren sokkal gyorsabban fejődött. Ebben a mindenütt sikeres versenyben is Magyarországon voltak a legsikeresebbek. Az első világháború előtt Budapesten élt a legtöbb zsidó a világon. Ennek köszönhetően volt Budapest Európa talán legsikeresebb városa az első világháborút megelőző fél évszázadban. Ezt a kiemelkedő szerepét a Horthy-rendszer győzelme után kezdte veszíteni, és ebből mára semmi sem maradt.

A két háború között a megmaradt ország, benne Budapest egyre hátrébb szorult. Horthy a magyar arisztokráciával és az úri középosztállyal, vagyis két elmúlásra ítélt osztállyal szövetkezve nyerte el a politikai hatalmat. Ebből fakadón egyre hátrébb csúsztunk, nemcsak a Nyugathoz, de még a térségünkhöz viszonyítva is. Ez a visszacsúszás felgyorsult, ahogyan erősödött a náci Németországhoz fűződő politikai szövetség, és a magyar zsidóság üldözése.

A 2010-es választási vereségük, és a Fidesz kétharmados győzelme óta a magyar zsidóság hisztérikusan kormányellenes lett. Ez azért értehetetlen, mert minden korábbi hatalommal szemben az indokoltnál is türelmesebb volt.

- A Monarchiában ápolta a jó kapcsolatát mind a császárral, mint a magyar főurakkal.

- A két háború közt kényesen kerülte az összeütközés a nyíltan antiszemita Horthy-rendszerrel.

- Túllihegte a bolsevik diktatúra támogatását. Ezt még akkor sem mérsékelte, amikor a Szovjetunió vezetése nyíltan antiszemita lett.

- Az első választás előtt paktumot kötött az SZDSZ-el annak érdekében, hogy letérítsék az Demokrata Fórumot a közép-jobb vonaláról.

- Aztán a következő választáson fölényes többséget nyerő NSZP szövetségesének álltak, és azt ultra liberális vágányra vitték.

- A harmadik választás után Medgyessy Péter miniszterelnök leváltásában Gyurcsány Ferenccel puccsot szervezetek a liberális erők hatalomátvételre.

- A 2010-es választok előtt újra a konzervatívvá vált Demokrata Forum megmentésén fáradoztak. Szerencsére sikertelenül.

A legkülönbözőbb politikai erőkkel, a császárokkal, az antiszemita Horthy-rendszerrel és Rákosival szövetkezek. A Fidesz elseprő győzelme után azonban a Fideszt, élén Orbán Viktorral, az ország ellenségeként támadják. Pedig sokkal kevésbé veszélyes ellenfelük ez, mint ahogyan a Horthy-rendszer volt.

Kopátsy Sándor EH 2012-03-02

A HÁBORÚVESZTÉS UTÁN

A háborúvesztés ugyan eleve meggyengítette az arisztokrácia és az úri középosztály tekintélyét, a bolsevik táborba való sorolásunk azonban megpecsételte a hatalmukat.

A történészek alig fordítnak figyelmet a 20. századi magyar társadalom specialitására, arra, hogy Európában csak három népnek volt aránytalanul nagyszámú, és erős nemessége. Ismereteim szerint, ezt csak Sztálin kezelte súlyának megfelelően.

A bolsevik rendszer százszor ellentétes volt a liberális zsidó polgárság anyagi érdekével, és liberális szellemével, mégis élvezhette a zsidóságunk lelkes támogatását. A történészeknek hangsúlyozni kellene az európai zsidóság és a marxizmus viszonylag szoros kapcsolatát. Ez nem abból származott, hogy Marx maga is zsidó volt, hiszen a jövő társadalmáról alkotott marxista elképzelés, a proletárdiktatúra minden volt, csak liberális társadalom nem. Ennek ellenére mind a nyugat-, mind a kelet-európai marxizmus élcsapatában aránylag sokan voltak a zsidók.

Ezt a vonzódásukat csak fokozta Hitler, és a közép-európai államok zsidóüldözése. Ezért a magyar zsidóság is az egyáltalán nem zsidósszerető Sztálinban jobban bízott, mint az őket Hitlerrel szemben cserbenhagyó nyugati demokráciákhoz. Tekintettel arra, hogy a Hitlerrel szövetséges államok közül Magyarországon, nevezetesen Budapesten maradt, meg a legtöbb zsidó, a bolsevik megszállás évtizedeiben nálunk játszottak a legnagyobb politikai szerepet.

A magyar közvélemény jobboldali kétharmada a bolsevik megszállás bűneit igyekszik a zsidók nyakába varrni. Az ugyan igaz, hogy ők a visszaélésekben is a számarányuknál sokszorta nagyobb szerepet játszottak, de ezt a szerepet ott még jobban letúlozták ott, ahol kevesebben maradtak, és a nálunk sokkal gyengébb minőségű káderek hajtották végre a Moszkvából érkező parancsokat.

Abban, hogy mi voltunk a legvidámabb barakk, a legkevésbé bolsevik bolsevikok, döntő szerepe volt annak, hogy a hatalomban nálunk voltak sokkal jobban képviselve a zsidók. A sikerünk titka, hogy a reformok első hullámát a Nagy Imre mögé felsorakozó népi káderek jelentették, de a reform kiterjedését a gazdaság és a kultúra egészére az urbánus zsidóságnak köszönhettük.

Az 56-os forradalomban azonban az agrárpolitikus Nagy Imre mögött már ott állt a zsidó értelmiség java is.

A 68-as reform élcsapatában, amit Nyers Rezső vezetett, nagy többségben zsidók voltak. Erre azonban sokkal kevésbé emlékeznek, mint arra, hogy a forradalom résztevői elleni megtorlásban is bőven képviselve voltak.

Én, mint az idők aktív tanúja, általánosan azt állapítottam meg akkor is, és most is, hogy a reformokat megértők körében a többséget végig a zsidók között lehetett megtalálni.

Annak ellenére, hogy a Rákosi-rendszerben a zsidóság számarányánál többszörösen nagyobb szerepet játszott, azt is hozzá kell tenni, hogy a diktatúrának nem volt más választása. A magyar úri középosztály, amelyik a fasizmust, sőt még a zsidóüldözést is kiszolgálta, a Jaltában ránk mért megszállást olyannak tekintette, ami egyrészt rövid életű, másrészt még abban sem szabad támogatni, amivel a pozitív társadalmi átalakulást szolgálta. Nemcsak akkor tekintették ezt a passzivitást hazafias cselekedetnek, hanem utólag is. Ezért nem teljesen jogos a zsidóságot a túlzott szerepvállalásért hibáztatni, mert nem volt más, akikre építhettek. Az úri középosztályban ugyan joggal nem láttak megbízható partnert, de az is tény, hogy azok nem is jelentkeztek munkára.

Számomra nagy tanulság volt Nagy Imre megjelenése. A mezőgazdasági ágazat reformjai kidolgozásába és megvalósításába kitelepített, a nagybirtokok irányításában tapasztalt szakembereket vont be. Ezek nagyszerűen beváltak, és nem akadt köztük senki, akivel szemben politikai panasz merült volna fel. Tehát nemcsak az úri középosztály elutasítása volt vétkes, hanem a hozzájuk való közeledés hiánya is.

A bolsevik urbánusok bizalmatlanok voltak a népiekkel szemben. Ez csak a 68-as reform után oldódott fel. Az agrárszektor sikerét a népieknek, a gazdasági egészét érintő új gazdasági mechanizmust az urbánusoknak köszönhetjük.

Kopátsy Sándor EH 2012-03-03

A kétharmados Fidesz győzelem után.

A rendszerváltás után folytatott politikai csak húsz év után bukott meg, de akkor csúfosan, ugyanakkor a Fidesz közép-jobb párttá átalakulva páratlan győzelmet aratott, és megerősödve jelent meg a magyar politikai életben a szélsőjobb pártja, a Jobbik.

Ismereteim szerint a 2010-es Fidesz győzelemnek nincs pártja az európai demokráciák újkori történetében. Több párt két évtizedes működése után a választáson egyetlen párt nyeri meg a körzetek 99 százalékát.

Ideje volna levonni ennek a választásnak a tanulságait.

1. Magyarországon még mindig annak a pártnak könnyű a választási győzelme, amelyik közép-jobb politikai vonalat követ, jelentősen nacionalista, eléggé konzervatív, a múltjával büszkélkedő, és a keresztény egyházak támogatását élvező, de a munkaalkalomhoz jutást támogató. Vagyis, aki politikai hatalomhoz akar jutni, tudomásul kell venni, hogy a magyar politikai kultúra egyrészt az ezeréves nemesi tudatát, ugyanakkor a Kádár-rendszer mindenki számára a munkából való megélés hagyományát is őrzi.

Ebből fakadóan két pártnak lehet esélye a győzelemre. Egy közép-jobbnak és egy baloldalinak. Az utóbbi ugyan erős lehet, de csak akkor győzhet, ha az előbbi súlyos hibákat követ el. Ennek vagyunk a tanúi jelenleg.

Ezzel lehet egyet nem érteni, de e nélkül nem lehet tartós politikai hatalomhoz jutni.

Aki ezt nem veszi tudomásul, azt kiutálja a közvélemény a politikából.

2. A magyar zsidóságnak pedig tudomásul kell venni, hogy ugyan a társadalom élcsapata, de a mozgástere korlátozott. Véleményem szerint, a magyar zsidóság a kiegyezés óta hibás politikai stratégiát folytatott.

Az oszmán megszállás után jól választott, amikor a bécsi udvarban érzett szövetségest. Az ugyanis a magyar arisztokráciánál és nemességnél lényegesen nyugatosabb fejlődési utat jelentett. Különösen igaz volt az II. József császársága idején. A nála sokkal konzervatívabb császárok azonban hamar felismerték, hogy nem szabad a magyar arisztokráciával és nemességgel szembehelyezkedni. Okosabb, ha azokat a császár híveiként kezelik.

Kopátsy Sándor gondolatai

Oldalak

Részletek a készülő magyar történelemkönyvemből

PURITÁNOKÉ A JÖVŐ

AMI NEM FONTOS

MIVEL LEHET MÉRNI A TÁRSADALOM HATÉKONYSÁGÁT

A TÁRSADALOM FEJLETTSÉGÉNEK MÉRCÉJE

AZ ÁTLAGOS TESTMAGASSÁG

FOGLALKOZTATÁS

A Habsburgok magyar politikája 1849 után.

A Horthy-rendszer.

Visszatekintés az agrárpolitikában.

Miért volt a Rákosi-rendszer diktatúra.

A bolsevik rendszer mérlegen.

A FORRADALMAK ÉS SZABADSÁGHARCOK MEGÍTÉLSÉE

Dózsa György jobbágyforradalma.

A mohácsi csatavesztés.

A magyar állam függetlensége a mérlegen.

Az 1848-49-es szabadságharc.

Az első világháborút követő két forradalom.

A FORRADALMAK ÉS SZABADSÁGHARCOK MEGÍTÉLSÉE

Dózsa György jobbágyforradalma.

A mohácsi csatavesztés.

A magyar állam függetlensége a mérlegen.

Az 1848-49-es szabadságharc.

Az első világháborút követő két forradalom.

A ZSIDÓSÁG SZEREPE

A HÁBORÚVESZTÉS UTÁN

A kétharmados Fidesz győzelem után.

Bulik, partik, fesztiválok, disco... minden ami zene, bulizás