Kopátsy Sándor PH 2016 07 25
Utunk a háborúba
A Népszabadság hétvégi számában
Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere Utunk a háborúba címmel tér vissza Révész Sándor egy hónappal
korábban, a Szovjetuniónak hadüzenetet küldésünk évfordulóján megjelent írását
szakszerűen magyarázza. Jeszenszky írása színvonalas, de nem felel a címének.
Amit elmond, az olyan címnek felelne meg: A
hadüzenettel végződő út végén.
Jeszenszky sem kerüli meg, hogy akkor
már nem volt a magyar kormányoknak mozgásszabadsága, mert az előzmények ezt
felszámolták. Nemcsak a magyar politikai elit, de a közvélemény is előtte, húsz
éven keresztül olyan revizionista és antiszemita nevelésen ment keresztül, hogy
1941 nyarán már nem volt az országban olyan politikai erő, amelyik támogatást
adhatott volna azoknak a döntéseknek, amiket Jeszenszky is bölcsnek tartana.
Elsősorban a magyar hadsereg tiszti kara és az államapparátusa még Horthynak
sem engedelmeskedett volna. Ez a két
apparátus olyan elkötelezetten revizionista és antiszemita volt, hogy a
hadüzenet idején már nem volt választási lehetőség a külpolitikai döntések
között.
De nemcsak a hadsereg és a
közigazgatás tisztikara, de a közép-európai, azon belül a magyar közvélemény
óriási többsége is meg volt győződve Hitler győzelmében. Ez a magyarázata
annak, hogy Hitler támogatásában a szlovákokat és a románokat nem lehetett
volna megelőzni.
A hadüzenetből való kimaradásnak csak
egy lehetősége kínálkozott, arra hivatkozni, hogy Romániával nem akarunk közös
fronton harcolni, és a hadseregünk még alkalmatlan egy ilyen távoli fronton
való eredményes szerepre. Ez a két érvet ugyanis Hitler, nyilván a vezérkara
tanácsára, világosan látta. Ezért minket fel sem kért a háborúban való aktív
szereplésre. Neki ugyanis a magyar élelmiszernél fontosabb volt a román olaj.
Abban sem kételkedett volna, hogy a
magyar hadsereg eleve alkalmatlan volt a Szovjetunió belsejében folyó háborúra.
Én fiatal egyetemi hallgatóként nevettem a keleti frontra küldött huszárokon,
kerékpáros alakulatokon, lovas tüzérségen. A magyar haderő alkalmatlanságát
máig nem említjük, pedig nem volt véletlen, hogy a szovjet hadvetetés ott tört
át a fronton, ahol a magyar, a román és az olasz hadosztályok voltak.
Jeszenszky ugyan joggal bírálja a
magyar kormány minőségét, de említést sem tesz arról, hogy a hadsereg önbizalma
szinte gyerekes volt.
Jeszenszky is azok közé tartozik,
akik a magyar revíziót reális célnak tartják, nemcsak akkor, de ma is. Nincs
evvel egyedül. Pedig a Trianont követő minden nemzeti tragédiánk abból fakadt,
hogy a magyar társadalom elsődleges céljának a revíziót tekintettünk. Azzal
ugyan én is egyetértek, hogy a határunk közelében lévő magyarlakta területek
elcsatolása igazságtalan volt, és örülni kellett annak, ha azok békésen
visszakerülnek. Meggyőződésem szerint, ezek jó részét Csehszlovákiától és
Romániától vissza is kaphattuk volna, de Hitlertől elfogadni mégis hiba volt.
De a Horthy rendszer teljes revíziót követelő politikája eleve lehetetlenné
tette a szomszédjainkkal való szomszédi viszonyt. A teljes revízió azonban minden indokolt cél elérését eleve
lehetetlenné tette.
Aki ezt nem mondja ki, képtelen a
reálpolitika adta lehetőségeket kihasználni.
Jeszenszkyvel mindenben egyetértenék,
ha azzal zárná le az írását, hogy 1941
nyaráig már eljátszottuk minden lehetőségét annak, hogy letérjünk a végzetes
hibákhoz vezető útról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése