Mit érne ma a háború előtti zsidóság megmaradása?

Kopátsy Sándor                 PK                   2016 06 08

Mit érne ma a háború előtti zsidóság megmaradása?

Sokszor leírtam, hogy Európa keleti fele, ezen belül Magyarország, mint vesztett a zsidó kisebbségének elvesztésével. Az átlagos véleményem az volt, hogy Európa keleti fele száz év múlva sem lesz a fejlett Nyugathoz viszonyítva azon a szinten, amire a zsidó etnikumának köszönhetően a 20. század küszöbéig eljutott. A kárvallottak között a két legjobban érintettnek Lengyelországot és Magyarországot tartom.

Közelebbről csak a Kárpát Medence, azon belül is a jelenlegi ország sorsát ismerem. A hiányuk okozta kárt csak a második világháború után mértem fel. Senkinek sem jutott eszébe felmérni, hogyan alakul a háborúvesztés után a sorsuk, ha félmillióval nagyobb zsidóságunk megmarad.

A szovjet megszállás idejére a zsidóságunk öthatodát elvesztettük. A maradók maradását máig nem értem meg, de azt legalább meg kellene értenünk, hogy ugyan megmaradtaknak, de nem lehetett biztonság éreztük a magyar társadalomban, ezért az egyetlen kapaszkodójuk csak a Szovjetunió lehetett.

A magyar közvélemény jelentős hányada a Rákosi-rendszert úgy értelmezi, hogy a 70 ezer zsidó uralma volt. Az ugyan igaz, hogy a hatalmi pozíciók többségét ők birtokolták, de a rendszer nem azért volt sztálinista, mert a magyar zsidóság olyanra vágyott, olyant akart, hanem azért, mert a Szovjetunió csak azt engedte meg. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a forradalom előtti rendszer azért volt sztálinista, mert a magyar hatalmi pozícióba került zsidók olyannak akarták, hanem azért, mert csak olyan volt engedélyezve. Ha nem a zsidók vezénylik le, lényegesen rosszabb lett volna.

1947-ig a Nemzeti Parasztpárt vezetőinek közelében foroghattam. Mi akkor egy olyan baloldali politikai megvalósíthatóságában hittünk, ami azonban a közvéleménytől még annál is kisebb támogatást kapott, mint a kommunisták. A magyar választók kétharmada a két háború közti társadalmi viszonyok kissé jobbított változtatásának a helyreállítását látta volna a legszívesebben.

Még nem fejtette ki senki, milyen rendszer alakul ki a háború után, ha Jaltában nem a Szovjetunió megszállási övezetébe kerülünk. Pedig nagyon olyan irányba történt volna a rendeződés, ami az első világháború után Szegeden. Az úri középosztály uralma az arisztokráciára, és a katolikus főpapokra támaszkodva. Nem az, de a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodva olyan. Nyilván nem lehetett volna nyíltan antiszemita, annyira főrendi, mint negyed századdal korábban.

Ugyanakkor szegényebb azzal, hogy a 600 ezres zsidó polgárságának alig tizedével, tehát még nagyobb polgársághiánnyal.

A magyar történészek máig sem vallják be, hogy a magyar társadalom ezer éve betegesen polgárhiányos volt, és a kiegyezés utáni viszonylagos sikerünket is csak annak köszönhettük, hogy a zsidóságunk magyar polgár lehetett. A második világháború után azonban annyi polgárunk sem volt, mint az első világháború után. A két háborút követő berendezkedésünk között mind a külső, mint a belső feltételek nagyon eltérők voltak.

Az első világháború után a társadalmi berendezkedésünk tekintetében viszonylag függetlenek voltunk. Kínálkozott az alaklom, hogy sokkal kisebb, de nemzeti államot építhessünk. Ehhez csak folytatni kellett volna a kiegyezés utáni polgárosodás. Ezzel szemben Szegenden az úri középosztálynak, és az országnál is nagyobb birtokvesztést szenvedő arisztokráciának sikerült megragadni a hatalmat azzal a kettős céllal, hogy az első a teljes területi revízió, és a zsidóságot ki kell szorítani a gazdaság feletti hatalmából. Vagyis visszafordítani a kiegyezés utáni polgárosodást, és kiszakadni a Habsburg Monarchiából.

A második világháború után a szovjet megszállás determinálta társadalmi mozgásterületünket. Kelet-európai módszerekkel fel kellett számolni a félfeudális uralmát az arisztokrácia és az úri középosztály uralmát. Ehhez saját belső politikai erőnk még annyi sem volt, mint az első világháború után. Elvesztettük a polgárságunk többségét, és olyan kelet-európai uralom alá kerültünk, ami nemcsak az uralkodó osztály, de még a közvélemény számára is elfogadhatatlan volt. Ezért hiányzott a társadalmi érdekünknek megfelelő politikai erők választói támogatása.

Akkor a nyugat-európai útra térést leginkább a Szociáldemokrata Párt képviselte. Az adott helyzetben többségi támogatásra nem számíthatott. A mintegy 20 százalékos támogatást is jórészt annak köszönhette, hogy a kommunisták elleni befolyást tőle vártak.

Hamar kiderült, hogy a sztálinista módszerek javítása, reformálása csak a Kommunista Párton keresztül, a Szovjetunió beleegyezésével történhet. Ez pedig azt jelentette, hogy minden reformnak az állampárton bel kell kezdődni. Ezt a zsidóságunk értette meg jobban. Ha azt mondhatjuk, hogy a Rákosi-rendszerben a sztálinista politikát felsősorban a zsidóságunk vezényelte le, a gazdasági reformok támogatását is első sorban ők biztosították.

Ezek ismeretében vallom, hogy a kiegyezés óta, ami jó történt, annak a főszereplője a zsidóságunk volt.

Ezek alapján nem lepődtem meg azon a statisztikán, ami azt mutatja, hogy a különböző államokban jelenleg a dolgozók hány százaléka dolgozik tudományban és kutatásban. Izrael vezet 1.000 dolgozóból 8. Ha ez a mutató Izraelben 8, az európai eredetű zsidóságban legalább még egyszer ekkora volna. Az európai zsidóság a saját, közel-keleti hittestvéreikhez viszonyítva is ugyanolyan fölényben vannak, mint voltak a közép- és kelet-európai népek kisebbségében.

De ami igazán érdekelne, mennyi volt a tudósok és kutatók aránya 1910-ben a magyar zsidóságon belül. Az ország lakosságához viszonyítva, talán tízszer többen.

Izraeliták aligha építhettek volna maguknak kedvezőtlenebb helyen hazát, saját országot, mind ahova hazatértek. Tegyük hozzá, hogy az is hiba volt, hogy vallási alapra helyzeték, ami a zsidók esetében faji alapot is jelent. Szinte mindenben az ellenkezőjét tették annak, amit a világ másik nagysikerű diaszpórája, a kínai tett Szingapúrban. A legjobb helyen kozmopolita városállamot alapított.

Számomra nagyon korán e két kozmopolita diaszpóra népe ideális megoldás csíráját hordozta. Ezek voltak a leggazdagabbak, a legiskolázottabbak annak ellenére, vagy éppen azért üldözték őket, mégis a legtöbbre vitték.

Az elmúlt fél évszázadban, Szingapúrban a kínaiak vitték a legtöbbre. Nem csak ők, de a városállam másutt sikertelen etnikumai is, az egy főre jutó mutatókban a legtöbbre vitték. Ma megelőzik az Egyesült Államokat is. Valószínű, hogy hasonlóan kedvező adottságú városállamban az európai zsidóság még nagyobb eredmény ért volna el. Ha volna Izrael európai kultúrájú zsidóségéről is volnának adataink, kiderülne, hogy még többre vitték.

Izraelt a legtöbb tudományos kutatóban követő négy ország, Finnország, Szingapúr és Dél-Korea szinte az oktatási rendszerében a világ első három helyén osztozik. A következők sorrendje: Japán, Németország, Nagy Britannia és az Egyesült Államok. Távol-keleti konfuciánusok, és nyugati protestánsok. Azt, hogy a puritán népek minden kultúránál sikeresebbek, jó száz éve már Max Weber felismerte. Hiába igazolódott be egyértelműen a következő száz évben, a kulturális magatartás szerepével alig foglalkoznak.

Azt pedig a magyar történészek kötelessége volna megmutatni, mire mehettünk volna, ha élünk a lehetőséggel, hogy a világ legnagyobb zsidó etnikumú ország voltunk a 20. század elején, és erre a tényre építjük az országunk stratégiáját.