Néhány gondolat a közgazdasági elméletekről

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 07 26

Néhány gondolat a közgazdasági elméletekről

Nagy örömöm van abban, hogy megjelentik egy terjedelmes könyvem, talán angolul is, a Társadalomszemléletem című könyvem. Ez az írás már aligha kerül bele, de ebben is benne lesz a lényege. Ugyanekkor a The Economist e heti száma beharangozza, hogy a közgazdasági modellekről kezd el egy elméleti vitát. Ez jó alkalom arra, hogy előtte kifejtsem a véleményemet.

Marxnak köszönhetően történelmi materialista vagyok, de nem váltam idealista forradalmárrá, mint ő, aki aztán minden figyelmét az általa tökéletesnek tartott felépítmény erőszakos megvalósíthatóságára fordította a figyelmét. Az ifjú materialista idealista vallásalapító próféta lett. Én megmaradtam materialistának, és abban hiszek, hogy a felépítményt nem lehet megtervezni, létrehozni, mert azt determinálja az alépítménye. Az alépítménynek megfelelő felépítmény kialakulását lehet gyorsítani, fékezni, de megakadályozni nem. Ha változik a társadalom alépítménye, engedni kell, hogy arra spontán ráépülhessen a felépítménye, alakítsa ki az annak megfelelő tulajdonviszonyokat, a tudomány pedig fogalmazza meg a közgazdaságtanát. Tehát nincs valamiféle ideális, minden társadalmi alépítményt kiszolgáló társadalmi felépítmény. Minden alépítményre spontán más felépítmény, akaratunktól függetlenül, épül rá. Ezért minden társadalomtudós elsődleges feladata az alépítmény feltárása, és megkönnyítése annak, hogy arra minél gyorsabban ráépülhessen a felépítménye.

Az osztálytársadalmak alépítménye.

A logika vezetett arra, hogy először az osztálytársadalmak alépítményének feltárásával foglalkozzak.

Megtaláltam a kulcsot. Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt és maradt a lakosságának a spontán túlnépesedése. Ebből következett a felismerés, hogy a termelésből magukat eltartó társadalomban a lakosság gyorsabban szaporodik, mint ahogyan a technikai fejlődés növelheti az életterének eltartó képességét. Márpedig az életterek eltartó képessége sokkal lassabban nőtt, mint amekkora a spontán népszaporulat lett volna. Ebből következően az osztálytársadalom mindaddig szükségszerű felépítmény, amíg a népesség gyarapodása néhány ezreléknél gyorsabb. Ezért az osztálytársadalmakat olyan felépítménynek kell tekinteni, ami a halálozás fokozásával teremti meg az egyensúlyt a népesség növekedése és az eltartó képesség között. Hatezer éven keresztül azért volt szükségszerű felépítmény a többség nyomorát, kizsákmányolását és halálozását fokozó osztálytársadalom, mert a születések számát nem lehetett az eltartó képességhez igazítani.

A gyűjtögetésről a szántóföldi növénytermelésre és a pásztorkodó állattartásra való áttérésnek köszönhetően lényegesen javultak az életkörülmények, hosszabbodott a várható életkor, és ezért elkezdett gyorsulni a spontán népszaporulat. Azt csak becsülni tudom, hogy a gyűjtögetés közel 150 ezer éve alatt a várható élettartam valahol a húszas évek közepén lehetett. Ezzel a rövid várható életkorral volt összhangban fajunk viszonylag magas szaporasága.

Még a nagyon rövid várható életkor mellett is jelen volt a túlnépesedés. Ezt bizonyítja, hogy a fajtörténetben nagyon rövid idő alatt fajunk szinte minden természeti környezetbe berendezkedhetett. Darwin sem figyelt fel arra, hogy az ember megkülönböztetett képességgel rendelkező új faj lett. A fejlett agyának és a nagyon ügyes kezének köszönhetően, nem szelekcióval, hanem viselkedésével alkalmazkodott a környezetéhez a nélkül, hogy mint faj, genetikailag változott volna. Az ember a nagyon eltérő természeti környezetekhez nagyon eltérő életmóddal alkalmazkodott, másként táplálkozott, lakott, ruházkodott, mégis ugyanaz a faj maradt. A gyűjtögető társadalmaknak csak néhány közös jellemzőjük maradt. Beszéddel kommunikáltak, ismerték a tűzet, a táplálékukat emészthetőbbé tették, hittek a halál utáni életben.

Az a tény, hogy az emberiség alig százezer év alatt szinte minden természeti környezetben megjelent, azt bizonyítja, hogy élettereiben túlnépesedett, kirajzásokra kényszerült. A jégkorszak végéig, tehát mintegy 140 ezer év alatt fajunk annak ellenére, hogy szinte minden természeti környezetben megjelent, a létszáma milliókban kifejezhető maradt. Ez azt jelenti, hogy a létszáma legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Becslésem szerint, az életterek nagyon kis hányadában érhette el a négyzetkilométerenkénti egy lakost. Ennél is nagyobb népesség csak néhány dagályjárta lapos tengerparton, a tenger gyümölcsinek gyűjtéséből élhetett meg.

A gyűjtögető társadalmakban az eltartó képességet a természet szabályozta. Méghozzá nagyon ingadozó módon. A természet ajándékainak mennyisége ugyanis az adott élettérben nagyon ingadozó. Tapasztalatból tudom, hogy a gyűjthető gombák, gyümölcsök mennyisége nagyon ingadozó. Erre az ott élő népességnek semmi hatása nem lehet. A gyűjtögetés népességeltartó képessége 1:10 arányokban évenként is változhat. Ehhez való igazodást szinte csak az éhhalál, és a kirajzás biztosíthatta.

A termelő ember függetlenedett a természet szeszélyétől.

A függetlenedés óriási volt, de mégsem jelentett függetlenséget. Az önözéses gabonatermelés azonban óriási forradalom volt. Máig az önözéses gabonatermelés jelenti a legnagyobb függetlenséget. Nincsenek adataim, de vitathatatlan, hogy az önözéses gabona éves termésének nagyságában voltak és maradtak a legkisebb ingadozások. A két háború között a viszonylag kevés csapadékú, és nagy elpárolgású Alföldön a falvak gabonatermésében nem volt ritkaság az 1:2 termésarány. Az önözéses gabonák hozamában talán csak a sáskajárás és a jégverés okozhatott ennél is nagyobb terméskülönbséget.

Az önözéses gabonaterelés nemcsak közel százszor akkora lakosság élelmezését biztosította, de sokkal kisebb volt a megterelt mennyiség ingadozása is. Ennek következtében nemcsak az eltartható lakosság nőtt, de annak az ingadozása is csökkent. Ennek következtében elkezdett növekedni a várható élettartam, nőtt a spontán népszaporulat. Sokatmondó volna egy olyan demográfiai ábra, ami megmutatná, mekkora várható életkor mellett az emberi fajt jellemző szaporodás hogyan alakul.

Számomra jelzésértéke volt, hogy az egyiptomi történészek alig látnak időkülönbséget az önözéses gabonatermelés megjelenése és a piramisok építése között. Márpedig a piramisépítést a túlnépesedett lakosság közmunkával való foglalkozásának tekintem. Az önözéses gabonatermelés ugyan közel százszorosára növelte a lakosság eltartó képességet, és mégis szinte azonnal megjelent a túlnépesedés. Annak ellenére, hogy azonnal megindult a gyűjtögetőknek az öntözött területekre történő beáramlása, de szinte azonnal jelentkezett az is, hogy a jobb élelmezés hatására megnőtt a várható életkor, ami megtízszerezhette a népszaporulatot.

Ha Marx felismeri, hogy a várható élettartam hogyan sokszorosíthatja meg a népszaporulatot, azonnal rájön, hogy a szerinte ideális, kommunista társadalomban elszabadulna a túlnépesedés. Nem lehetett volna olyan lesújtó véleménye Malthus művéről, ami először hívta fel a túlnépesedésre a figyelmet. Rádöbbent volna, hogy a kommunista társadalom létrehozásának elsődleges feltétele a gyermekvállalás csökkentése lenne. Ezen azonban fennakadt volna, mivel az ő korában hiányzott a gyermekvállalás korlátozásának az elsődleges feltétele, a fogamzásgátlás megoldottsága.

Erre azonban csak a 20. században került sor. Ezért mondom, hogy az osztálytársadalmakon való túllépést csak a fogamzás gátlás megoldása tette elérhetővé. Az utolsó hatezer évnek ez volt a legjelentősebb történelemformáló találmánya.

Ezzel szemben a társadalomtudományokban még a nyoma sincs annak, hogy minden osztálytársadalomban annál is lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Ez ugyan még nem azt jelenti, hogy nem lett volna túlnépesedési nyomás, nem kellett volna a társadalomnak alkalmazni a halálokozást, csak azt, hogy ennek a mértéke sokkal kisebb lett volna.

Mivel a 20. század előtt nem volt olyan társadalom, ahol a munkaképtelen korú öregek ellátásáról a társadalom gondoskodott volna, a szülők öregkori ellátásukat csak a munkaképes gyermekiktől várhatták. Mivel a halálozás nagyon magas volt, a szülők csak akkor számíthattak gyermekikre, ha legalább kettő munkaképes koráig életben marad. Ehhez statisztikai valószínűséget is minimum négy gyermek vállalása jelentett. Ezért a fogamzásgátlás megoldhatósága esetében is több gyermekvállalást kívánt mindaddig, amíg a várható életkor nem emelkedett a 40 évek fölé. Demográfiai ismeretek nélkül nem lehet megérteni a korábbi társadalmak gyermekvállalását.

Csak a tudományos és technikai forradalom oldotta meg mind a fogazásmentes szexuális életet, mind születéskor várható magas életkort. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy a társadalomtudományok feltárták volna a fogamzásgátlás és a magas várható életkor szerepét abban, hogy létrejöhettek az első osztálynélküli társadalmak. Márpedig e kettő volt az előfeltétele annak, hogy leállhatott az elviselhetőnél nagyobb gyermekvállalás.

Az osztálytársadalmakon túllépés másik előfeltétele.

A tények ugyanis azt mutatják, hogy csak a puritán erkölcsű társadalmak tudtak túllépni az osztálytársadalmakon.

Ezt először Max Weber ismerte fel a múlt század elején, amikor kimondta, hogy a jelenkorban csak a puritán népek képesek a társadalmukat a többi kultúra népei fölé emelni. Ezt tényként állapította meg, amikor azt látta, hogy a Nyugat protestáns népei megelőzik a latin és az ortodox keresztényeket. A jelenséget jól látta, az okát fordítottan magyarázta. Ő még azt hitte, hogy a protestáns népek azét sikeresek, mert a vallásuk puritánabb, mint a Nyugat másik két kereszténységé. Nem vette tudomásul, hogy a germánok, az angolszászok és a skandinávok nem azért puritánok, mert a kereszténységük puritánabb. Az összefüggés ugyanis fordított. Ez a három etnikum előbb volt puritán, és csak nagykorúvá válva alakította át puritánná a kereszténységét is.

Az Weber esetében érhető, hogy a Távol-Kelet népeinek puritanizmusát nem ismerte. Azóta sem adott senki magyarázatot arra, hogy a konfuciánus népek miért voltak képtelenek átvenni az ipari forradalom technikai találmányait. Erre nekem sincs magyarázatom. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a tudományos és technikai forradalom eredményeit bámulatos gyorsasággal átvették, és azoknak köszönhetően még a protestáns nyugati népeknél is sikeresebben alkalmazzák.

Az ipari forradalom vívmányai mellett figyelmen kívül hagyják egy hátrányát, hogy csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A minőségében gyenge munkaerő olcsón sem kell, a minőségében kiváló pedig drágán is megéri. Minden nyugati társadalomban kielégíthetetlen hiány van az egyre drágább, de jó munkaerőben, a gyenge minőségű pedig olcsón sem talál munkát.

A tudományos és technikai forradalom a munkaerő piacán azzal hozott kedvező fordulatot, hogy felértékelte a távol-kelet munkaerőt. A nyugati közgazdászok csak a munkaerő árát nézik, és azt nem a minősségéhez viszonyítják. Nem veszik tudomásul, hogy a távol-keleti munkaerő még a monoton munkák végzésében is megbízható.

A második világháborút követő 50 év azt mutatja, hogy Nyugaton a protestáns népek növelték az előnyüket a másik két kereszténységhez tartozókhoz képest. Az európai protestánsoknál pedig gyorsabban fejlődtek a négy óceánokon túli angolszász protestánsok. Erre látszólag magyarázatot ad, hogy óriási életterük van. Ennek viszont ellentmondanak a távol-keleti sikerek, ahol túlnépesedettek a még gyorsabban fejlődnek. A Távol-Kelet sikerének alapja a jó, lelkiismeretes, fegyelmezett, a hosszabb munkaidőt is vállaló munkaerő.

Ezt igazolják az oktatás hatékonyságról készülő felmérések. Ezekben is egyértelmű a távol-keleti népek fölénye. Ugyanakkor a sikeres angolszász országok oktatási rendszere viszonylag gyengén szerepel.

A klasszikus közgazdaságtan.

A klasszikus közgazdaságtan csak az ipari forradalom után a Nyugaton kialakult tőkés polgárok osztálytársadalmára szabott tudomány volt. A 20. század második felében a tudományos és technikai forradalom hatására a Nyugat európai társadalmaiban leállt a túlnépesedési nyomás. A halálozást fokozó tőkés osztálytársadalmak átalakultak a lakosságot védő össznépi társadalmakká. Ez szinte azonnal és élesen jelentkezett a társadalmi elvonás és visszaosztás megváltozásában.

Az osztálytársadalmakban a lakosság szegényebb többsége volt az állami elvonások fő teherviselője. A század végére az állami elvonás ugyan jelentősen megnőtt, de egyre inkább progresszív lett. Az egyetlen megmaradt, a jövedelemarányos adó a fogalmi adó maradt.

Még nagyobb fordulat következett be az elvont jövedelmek visszaosztásában. A tőkés osztálytársadalmakban az elvont jövedelmek élvezői az uralkodó osztály, a közigazgatás és a hadsereg volt. Ezzel szemben a század második felében tört részéra zsugorodtak a katonai kiadások, a többséget az öregek ellátására, a gyermekvállalásra, az oktatásra, a lakosság egészségvédelmére fordítják.

Elég volna a 150 évvel korábbi és a jelenkori fejlett társadalmak nemzeti jövedelmének felosztását egymással szembeállítani, és kiderülne, hogy mennyivel más társadalmak voltak azok, mint a maiak. Még nagyobb lett a különbség az egy lakóra jutó jövedelemben, várható életkorban, testmagságban és iskolázottságban. Ha valaki 150 éve azt mondta volna Marxnak, hogyan fognak élni a jelenkor munkásai, feladta volna forradalmár ambícióit.

A hidegháborúban sokszor felvetettem a kérdést, mi lett volna Krisztusnak és Marxnak a véleménye a jelenkori társadalmakról.

Krisztus minden bizonnyal azt érezhette volna, hogy ő csak a jóléti társadalmak, a protestánsok lakosságának lett a megváltója. Látta volna a kereszténységek közti minőséget. Ugyanakkor az emberiség nagyobb felét a megváltásból kimaradónak tartotta volna.

Marx is úgy látta volna, hogy a skandináv országokban valósult meg leginkább az ő társadalmi jövőképe. Csak a szociáldemokratákat tartotta volna tanítványainak. A bolsevik Szovjetuniót pedig Európában a leginkább elmaradott társadalmú országnak mi nősítené.

Legalább ilyen fontos volna a különböző kultúrák közti mutatókban mért különbségek szembeállítása, mi volt 150 éve és mi van most. Ebből az is kiderülne, hogy akkor miért élhetett az emberiség nagy többsége ugyanabban a típusú osztálytársadalomban, most pedig miért lettek sokszorosak a társadalmak közti különbségek. Közös véleményük volna, hogy a különböző kultúrákhoz tartozó népnek más módszereket kellett volna ajánlani. Az erőszakos társadalmi változásokat egyik próféta sem tanácsolta volna.

A múltban is minden kultúrában más volt a társadalom alépítménye, de nem annyira, mint jelenleg. Korábban is sok nyelv, sok vallás, sok társadalmi forma volt, de ezek alépítménye abban közös volt, hogy túlnépesedtek, a halálozást a társadalomnak kellett a létszámnövekedés fékezésével elviselhető szinten tartani. De annyira soha nem volt lelassítva a népszaporulat, hogy megszüntethető lett volna a szervezett halálokozás.

Csak a 20. század derekén érte el a társadalom fejlettsége azt a szintet, amin a szülők már nem akarnak annyi gyermeket, ami biztosította az öregkori gondoskodásukat. Erről maguk és a társadalom gondoskodnak. Ugyanakkor a fogamzásgátlás megoldottá vált, és a társadalmi beavatkozás nélkül is a népszaporulat az újratermelés szintje alá esett a gyermekvállalás. Ennek lett a következménye, hogy az ilyen társadalmakban bevezették a gyermekvállalás anyagi támogatását.

A túlnépesedés leállásának a feltételei.

Kiderült, hogy milyen feltételek mellett kell a társadalomnak a gyermekvállalást anyagilag támogatni.

-       A lakosság minden szintjén biztosított a fogamzásgátlás.

-       Az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt.

-       Az iskolázottság átlaga 12 évnél több.

Ahol a három feltétel létrejött, mindenütt spontán leállt a túlnépesedés. Ugyanakkor minden társadalom olyan módszerrel támogatta a gyermekvállalást, hogy az kontraszelekciót okozott. Az olyan családi pótlék, aminek a nagysága elsősorban a vállalt gyermekszámtól függ, azzal jár, hogy minél kisebb a család jövedelme, annál több gyermeket vállal. Ez azért okozott kontraszelekciót, mert a következő generáció felnevelésének az eredménye elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ. Ezzel szemen az alkalmazott családtámogatás nagysága a családi jövedelemtől független. Vannak már jelei annak, hogy a gyermekvállalást adókedvezmény formájában is adják. Ennek ellenre, nem ismerek olyan társadalmat, amiben a gyermekvállalás a szülők jövedelmével és iskolázottságával nem fordítottan arányos. Csak az olyan gyermekvállalás támogatása felel meg a társadalom érdeknek, ahol a gyermekvállalás nagysága a családok jövedelmével és iskolázottságával lesz arányos.

Egyértelmű a tapasztalat, hogy a gyermekek várható társadalmi értéke a szülőkével arányos. A tartósan munka nélkül élő családok gyermekeinek várható társadalmi éréke negatív lesz. Ezt azonban a magyar kormányzat is titokban tartja, a közvélemény azonban még a várhatónál is negatívabbnak tekinti.

Minél differenciáltabbak a társadalmak alépítményei, annál eltérőbbek lesznek a felépítmények.

Ezért nemcsak tévednek, de károkozók is azok a liberálisok, akik, minden kultúra és minden fejlettségi szintű táradalom számára azonos, liberális és demokratikus felépítményt akarnak.

Történelmi tanulság.

A 150 ével korábbi múltban soha nem fordult elő, hogy az alig eltérő társadalmaknak azonos felépítményei lettek volna. Most, hogy százszor nagyobbak lettek a különbségek, mind a politikusok, mint a társadalomtudósok arra törekszenek, hogy egységes legyen a felépítményük. Méra százszor eltérőbb fel-építmények váltak szükségszerűvé.

Az ENSZ általános emberi jogokról beszél.

Minden társadalomra kötelező emberi jog sérelmének tekinti a halálbüntetést, a gyermekmunkát, a sajtó szabadságát, a több párt közötti választást biztosító demokráciát. Az ENSZ visszahelyezte magát a vallási dogmák világába azzal, hogy a vallás törvényeit örök társadalmi törvényeknek tartja. A Mózessel közölt Tíz Parancsot is ilyen örökérvényű parancsnak tartják. Legfeljebb, ha sérti a vallás érdekét elnéznek felette. A vallás tanaiban kételkedőket el lehetett égetni, a keresztes háborúkban épedig örök üdvösséget ígértek azoknak, aki megölik a Szentföldön uralkodós pogányokat. Hősöknek minősítik az imperialisták háborúiban elesett katonákat.

A világ differenciálódott.

Az emberiség sorsa egészen a tudományos és technikai forradalom megjelenéséig, a fizikai munkán alapult. Szellemi képességekben nagy felesleg volt. A szellemi képességgel szemben csak a művészetek és területén volt kereslet. A művészeket csak a társadalmi elit, a cirkuszi sportolókat a tömeg is igényelte. Ezért e két szakterületen a tudásfelesleges társadalmakban is volt kereslet.

A fizikai erő forradalmai.

A gyűjtögető társadalmakban minimális volt a fizikai erőigény, szinte a járóképes lakosság egésze részt vehetett az életfeltételek biztosításában. Elég volt, ha minden gyűjtögető csoportban, közösségben volt egy tapasztalt.

A vitorla.

Az első, az emberénél nagyobb munkaerőt igénylő feladatot a vízen történő szállítás igényelte. Minden bizonnyal az első fizikai erőnket meghaladó eszköz a szelet hasznosító vitorla volt. A szélkerék megjelenésének történetét nem ismerem, de valószínű, hogy ennek sokáig nem volt társadalomformáló szerepe.

A széllel vízen történő szállítás történelmi útját már korán felismertem. Erre az ideális alkalmat az önözéses gabonatermelés kínálta. A példám a Nílus volt. Ennek a folyamnak az alsó folyása olyan lassú, hogy a folyásával szemben is hajózható. Az egyiptomi gazdaságot egységgé az tette, hogy szinte egyetlen lassú folyású folyamra épült. Ugyan nem találtam nyomát annak, hogy mikor kezdtek el a Níluson felfelé vitorlázni. Minden bizonnyal nagyon hamar rájöttek, hogy a déli szelek mellett milyen segítséget jelent a vitorla a folyással szembe történő hajózásban.

Mivel csak két olyan magas-kultúra, az egyiptomi és a mezopotámiai volt, aminek az eltartó folyói beltengerbe ömlöttek, egészen a 15. századig, csak ezek alkalmazták a beltengeren a vitorlás hajókkal történő szállítást. A tengeri szállítás ezt megelőzően csak ebben a két kultúrában játszott fontos szerepet.

Az egyiptomi folyami hajózás merészkedett ki először a Fölközi és a Vörös Tengerre. A Földközi Tenger nemcsak viszonylag kis Tenger, de tele van szigetekkel, és viszonylag kedvezők a látási viszonyai is. A Vörös Tenger pedig viszonylag keskeny, és ezért azon is könnyű a tájékozódás. Az iránytű előtt is el lehetett rajtuk igazodni. Ugyanez elmondható volt a Perzsa Öbölről is. Az ezeken szerezett néhány ezer év hajózási tapasztalat alapján a Földközi Tenger hajósai hódíthatták meg az Atlanti Óceánt, az arab hajósok pedig a Perzsa Öbölből kiindulva a Csendes Óceán északi medencéjét és Kelet Afrikát.

Történelmi fordulatot a szántóföldi mezőgazdaság jelentett.

Az emberiség történelmében minőségi fordulatot a szántóföldi mezőgazdaság megjelenése teremtett. A termőföld talajának felszántása, a termékek behordása és a trágya kihordása volt az első olyan feladat, amit az ember fizikai ereje képtelen megoldani. Erre a tényre 1953-ban a Nagy Imre agrárreformjának munkái során döbbentem rá, amikor kiderült, hogy a magyar mezőgazdaságnak nagyobb tonnakilométer szállítást kellett telesíteni, mint a vasútnak.

Ez győzött meg aztán arról, hogy a két amerikai kultúra előbb termelte a burgonyát és a kukoricát kapásan, mint az eurázsiai kultúrák. A szántóföldi termelésig mégsem jutottak el, mert nem volt igavonó állatuk. Tehát Eurázsiában is csak azért lehetett a rizst, a kölest, a búzát, az árpát szántóföldön termelni, mert domesztikálták a szarvasmarhát és a bivalyt.

Vagyis az első két igásállat jelentette az ember erejénél közel tízszeresen nagyobb állati erővel megoldani a talajművelést és a kerekes járművekkel megoldani a szükséges szállítási feladatokat. A két amerikai kultúrában fel sem találták a kereket, mivel nem volt hozzá szükséges igásállatuk.

Az ipari forradalomban a gőzgép, majd a robbanó motorok jelentették az ember fizikai erejének a további megsokszorosítását.

A 20. század tudományos és technikai forradalma aztán az emberi szellemi képességeinek, mindenekelőtt a kommunikációnak a forradalma lett. De szinte minden ágazatban megjelentek azok tudományos és technikai igények, amelyek már nem a fizikai erőt növelték, hanem a munkaerő agyától várnak el minél nagyobb teljesítményt. Alig száz év alatt szinte minden munkavégzés fizikai erőigénye megszűnt, a munkavégzés hatékonysága elsősorban a munkaerő szellemi képességétől vált függővé.

A szellemi képességeiben százszor nagyobbak a különbségek.

Gyermekkorom falujában a munkaképes emberek jövedelme elsősorban attól függött, mennyi és milyen adottságú földön gazdálkodtak. Ma már a jövedelmek még a mezőgazdaságban is egyre inkább attól függenek, ki mit és hogyan termel. Ismerek olyan díszkertészt, aki fél hektáros földjén miniszteri szintű jövedelmet termel. Ausztráliában találkoztam olyan farmerrel, aki tíz hektáron nagyon drága rákokat termel a japán gazdagoknak és nagyobb a jövedelme, mint az ezer hektáron gabonát termelő testvérének.

A tudásfelesleges és tudáshiányos társadalmak

A társadalomtudományokban nyomát sem találtam annak, hogy minden osztálytársadalom tudásfelesleges volt. Diákkoromban fennakadtam azon, hogy a zsidó és keresztény vallásokban a tudásvágy volt az eredendő bűn. Könnyű volt fennakadni, hiszen már olyan társadalomban éltünk, amiben nem bűn, hanem erény volt a tudásvágy.

Az csak társadalomtudósként vált bennem felismertté, hogy fajunk életének első 95 százalékban, amit elért a tudásvágyának köszönhette. Az ember volt az első faj, amelyik a természeti környezetéhez a fejlett agyának köszönhetően alkalmazkodott.

Az ember azért lett két lábon járó lény, mert az agya olyan feladatokat kívánt elvégezni a kezével, amiket a lábnak is használt végtagokkal nem lehetett elérni. Az ember ugyan az agyának köszönhetően ismerte fel a tűz és a szerszámok szerepét, de egyiket sem tudta volna hasznosítani, ha a kételső végtagja nem minőségileg tökéletesebb, mint a genetikai elődeié. Az ember azért állt két lábra, mert a kezeire az agya egyre bonyolultabb feladatokat bízott. Bármennyire köztudott, hogy az ember két első végtagja bámulatos feladatokra képes, ennek a jelentőségét senki sem hangsúlyozta. Az ember fejlett agya olyan célokat ismert fel, akart a kezeivel megvalósítani, amire szabaddá kellett tenni az első végtagjait.

A fajunk történetének megértéséhez az a kulcs, hogy a fejlett agyunk felismert olyan feladatokat, amit csak e rendkívül fejlett kezekkel lehetett megoldani. Az ugyan köztudott, hogy az ember egyetlen fizikai képessége nem volt olyan fejlett, mint a biológiai elődeié. Kisebb volt a fizikai ereje, lassabb a futása, a távolságlegyőző képessége, a látása, a szaglása, a látása, a reflexe.

Az ember fizikai erejének megsokszorozása.

Erről korábban írtam. Az első lépés a szél és az igásállatok hasznosítása volt. A forradalmi továbblépést a gőzgépek és a robban motorok jelentették. Ezekkel az az ember messze túlhaladott minden faj fizikai erején. A gépek fizikai erejét jellemző módon lóerőben, az igavonó állat erejével mérik. Ma már ennek az ezerszeresén is messze túl vannak.

Az ember látóképessége is viszonylag gyenge, és a korral, körülményekkel gyorsan romló lett. Az ember látásának korlátozott voltán szinte a jelenkorig keveset tudtunk javítani, csak az elmúlt száz évben történt ebben a tekintetben forradalmi változás. Ma már ez a képességünk is messze túlment minden biológiai lényénél.

A jelenkor legnagyobb változását a számítógépek és a kommunikációs eszközök fejlesztése jelenti. Egyelősre fel sem lehet mérni, hogyan fog hatni a tudtunkra az az információs özön, amiről egy generációval korábban fogalmunk sem lehetett.

A szellemi képességekben nagyobbak a különbségek.

Az emberek között viszonylag kicsik a természetes fizikai erejük közti különbségek. Ezeket a kis különbségek ugyan kellő fizikai képzéssel jelentősen növelhetők, de akkor is nagyságrendekkel kisebbek maradnak, mint a szellemi képességekben. Néhány sportban ugyan egyértelműen mérni lehet az időt, a távolságot, a súlyt, de az eliten belül nagyon kicsi és változó sorendek vannak. Nagyon kevés az olyan sport, ahol a rangsor előre megállapítható. A 100 méteres síkfutást ma már a másodperc századával kell mérni, vagyis a lefutott idő ezredével.

Ezzel szemben a szellemi képességekben óriásiak, de mégsem mérhetők a különbségek. Az ugyan nehezen vitatható, hogy Shakespeare volt a legnagyobb drámaíró, Leonardo a legnagyobb festő, Einstein a legnagyobb fizikus, de még az sem, hogy a magyarok között Ady volt a legnagyobb költő, Móricz a legnagyobb író és Neumann a legnagyobb matematikus. Az azonban nem, hogy mennyivel, és mi volna a következő száz sorrendje, és a századik nagyságrendekkel kisebb volt a legnagyobbnál.

A világ társadalmainak a felosztása.

A jelenkor társadalmait elég egyértelmű felosztani sikeresekre és sikertelenekre.

Sikeresek csak a puritánok. Puritánok a Nyugaton az angolszászok, a germánok és a skandinávok, a Távol-Keleten pedig a konfuciánusok. Ezek már jelenleg is aránylag gazdagok, de az átlaghoz képest még gazdagabbak lesznek. ezek jelenleg az emberiség sikeres ötödét alkotják. Minden tekintetben jelentősen a négyötöd előtt járnak.

A másik ötödöt a mindegyiknél gyorsabban fejlődő Kína jelenti.

Várhatóan, a század második felére Kína is az élcsapat része lesz. Addigra a távol-keletiek megelőzik a nyugati puritánokat is.

A harmadik ötödöt a latin és az ortodox keresztény népek képezik. Ezek egy laksora jutó jövedelme és vagyona harmada lesz az élcsapatnak. Európában élők már nem gyorsan, a latin-amerikaiak még mindig gyorsan szaporodnak, de azok még nem túlnépesedettek.

A negyedik ötödöt a dél-ázsiai és a közel-keleti kultúrák jelentik. Az utóbbiakhoz tartoznak a Szahara felett élő társadalmak is. Ezek kulturális múltja ugyan lehetőséget adna a lépéstartásra, de lehetetlenné teszi az elviselhetetlen túlnépesedésük.

Az ötödik ötöd a Szahara alatti Afrika. Ebben a térségben a leginkább reménytelenek a kilátások. A lakosságuk a század közepére megkétszereződik, az urbanizációjuk pedig négyszeres lesz. A viszonylagos szegénységük többszöröse lesz a jelenleginek.

A várható jövő.

A politika és társadalomtudomány abban a tévhitben él, hogy a tudományos és technikai forradalom egyre nagyobb egységekbe fogja integrálni nemcsak a világgazdaságot, de politikai egységeket is. Ez nem új elvárás, a politikai mindig a nagyobb egységek kialakítását erőltette.

Azt, hogy a történészek a politikai elvárásokhoz igazodnak, bizonyítja a tény, hogy elhallgatják a tényt, hogy kisebb politikai egységek mindig gazdagabbak voltak, mint a nagyobbak, kivéve a gyarmattartást. Nem véletlen, hogy még arról sem találtam felmérést, hagy a gyarmattartók jövedelmének mekkora hányada származott a gyarmatokból. Igaz, az ellenkezőjéről sem, hogy mikor vált előnyből teherré a gyarmattartás.

Pedig a tudományos és technikai forradalommal azért haladt párhuzamosan a gyarmatok megszűnése, mert azok jövedelemforrásokból jövedelem elszívókká váltak. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy a 20. század előtt a világkereskedelem többsége a fejlettek és az elmaradottak között történt, a jelenkorban pedig egyre inkább a fejlettek közti kooperáció.

A világgazdaság tehát egyre szélesebb körben szervezi egybe magát, de ehhez nem politikai erőszakra, hanem a vámmentes világgazdaságra van szükség. A vámmentes világgazdaság progresszív feladat, de csak addig, amíg minden állam szuverén abban, hogy a valutáját milyen értéken tartja.

A közös valuta, amit az EU létrehozott, azonban a gyengébbek kizsákmányolásának az eszköze.

A jelenkor éppen abban hozott újat, hagy a különböző kultúrája és fejlettségi szintű államoknak szuveréneknek kell maradni.

Az ipari forradalom hatására azért csökkent a szuverén államok száma, mert a kizsákmányoláshoz erőszakra volt szükség. A tudományos és technikai forradalom azonban fordulatot hozott. Hatékony csak a kultúrájában és gazdasági színvonalában homogén állam lehet. Ezért esett szét az Osztrák Magyar Monarchia, a Szovjetunió, és Jugoszlávia. Ezért szűntek meg a gyarmatok. Ezért vált ketté Csehszlovákia. Esik egyre jobban vissza a kétkultúrájú Olaszország. Ezért járna jól, ha kiszakadna Spanyolországból Katalónia. Finnország ma ötször gazdagabb, mintha Oroszországon belül marad. Észtország még egyszer olyan gazdag, hogy önállóvá válhatott.

Honfitársaim felháborodnak, ha olvassák a véleményem Trianonról. Burgenland háromszor gazdagabb lett, hogy Ausztria részévé válhatott. Szlovákia lényegesen gazdagabb lett azzal, hogy előbb Csehországgal közös államban élhetett, és még azzal is, hogy saját országa lett. Horvátország is nyert azzal, hogy saját országgá vált. Erdély is gazdagabb lenne, ha önálló fejedelemségként maradt volna. Szegényebb lett viszont azzal, hogy a nálunk is elmaradottabb Románia részévé vált és elvesztette a tejes zsidó és germán lakosságát. Ezt azzal koronázom meg, hogy Magyarország pedig először kapott lehetőséget arra, hogy a magyarok országa lett. Csak azért élhet a jelenlegi szinten is, mert nemzeti állammá változott. Az Ukrajnához kerülő rész az egyetlen, aminek a sorsa még annál is mostohább, mint amikor Magyarország része volt.

Kontinensek nem társadalomtudományi egységek.

A közgazdaságtan úttévesztését talán semmi sem jellemzi jobban, mint a Szahara alatti Afrika menthetetlen lemaradásának figyelem kívül hagyása. Még az sem tudatosul, hogy Afrika csak földrajzi értelemben kontinens, kulturálisan, társadalomtudományi értelemben két jelentősen eltérő térség.

De nemcsak ez, de még a kis Európa is három kultúra, amik csak három nagyon eltérő társadalmi felépítmény hordozására alkalmas. Egészen más társadalomra van szüksége az ezer éve újra érzékeny puritán Európának, mint a latin és az ortodox keresztény népeknek. Még a történészek számára sem tudatosult, hogy Európa soha nem lehetett egyetlen politikai birodalom. Nem lehetett, mert kulturálisan is tagolt

A legélesebben Amerika osztódik ketté, a puritán Észak-Amerikára és Latin Amerikára. De nem azért, mert földrajzi érelemben is két kontinens, hanem azért, mert ott két európai kultúra vert gyökeret. A két északi állama nagyon gazdag és stabil, a többi pedig ugyan sokkal jobban indult, de mégis egyre lejjebb csúszik, mert a latin kultúrája nem lehet a két északi puritán népek államával versenyképes.

Ázsiát sem lehet kontinensként kezelni.

Ázsia, mint kontinens négy alapvetően eltérő kultúrára oszlik.

Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet adta az ipari forradalom győzelméig az emberiség nagyobb fele számára az életteret. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a Közel-Kelet nemcsak Ázsiában volt, kezdettől fogva szervesen hozzá tartozott, és hozzá tartozik ma is a Szaharától északra lévő Afrika.

Észak Ázsia óriási térsége külön, lényegesen kevésbé fejlett kultúrát jelentett. Politikai értelemben az európai Oroszországhoz tartozott, és tartozik ma is, de a lakossága és a gazdasága Ázsiáénak alig néhány százaléka.

Társadalomtudományi értelemben az emberiséget nem kontinensekre, hanem kultúrákra bontva kell felosztani. Nemcsak a múltjuk, de a jövőjük is ennek megfelelően fog alakulni.

A puritán Nyugat.

Az ipari forradalom óta az emberiség sorsát a puritán Nyugat alakította. Ez alatt a protestáns Európát, Észak-Amerikát és Óceániát kell érteni. Ennek a súlypontja egyre inkább Észak-Amerikára tevődik át. Tudomásul kellene venni, hogy a puritán Nyugat lényegében a protestáns Nyugat-Európát, Észak-Amerikát és a két óceániai angolszász országot jelenti. Csak ezeknek a népeknek lehet közös, rájuk szabott társadalmi felépítményük.

Nagyon tévedtek a volt nyugat-európai gyarmattartók, hogy a három eltérő európai kultúrát közösségbe lehet szervezni. Az Európai tekintélyes politikusok, élükön Adenauerrel, a német kancellárral és De Gaulle francia köztársasági elnökkel, képtelenek voltak tudomásul venni, hogy a jövő élcsapatába csak akkor tartozhatnak, ha az óceánokon túli négy angolszász országgal szerveznek közösséget. Ha a latin és az ortodox keresztény európai államokat akarják maguk alá szervezni, kudarcra lesznek ítélve. Ennek a koncepciónak a kudarca nagyon gyorsan beigazolódik.