Néhány gondolat a két Koreáról

Kopátsy Sándor                PH                    2016 07 19

Néhány gondolat a két Koreáról

A jelenkor legnagyobb társadalmi deformációja a két Korea. Hatvan éve a kettészakadt ország azonos fejlettségi színvonalon állt, ma már közel hússzor magasabb az egy lakosra jutó jövedelem az ország déli kétharmadán, mint az északi egyharmadon. Amíg Dél-Korea az elmúlt hatvan évben a világ leggyorsabban fejlődő országa, Észak-Korea változott a legkevesebbet. Ez számomra elméleti problémát jelentett azért, mert történelmi materialista létemre állítom, hogy az országok felépítményét, az alépítményük determinálja. Az alépítmény legfontosabb eleme a lakosság viselkedési kultúrája. Márpedig a két Korea talán a világ egyik leginkább homogén kultúrájú országa volt évezredeken keresztül.

Ezért különösen izgat a kettejük társadalmi felépítménye közti óriási különbség.

Az a probléma először a náci Németország esetében okozott gondot. A germánokról ugyanis az a véleményem, hogy a Nyugat puritán népei között is ők a leginkább racionálisak.

Mi lehet az oka annak, hogy ez a nagyon racionális nép lett a legkevésbé racionális?

A Hitler által fanatizált Németország lett a legkevésbé racionális politikát folytató ország. Ráadásul, az irracionális háborúzásában a részleteket a legracionálisabban kezelte. A második világháborúban Japánról ugyanaz volt a véleményem, mint Németországról. Irreális nagypolitikát folytattak, de a részletekben a legracionálisabban kezelték a rájuk bízott feladatokat.

A második világháború után kettéosztott Németországban is azt láttam, hogy Kelet Németország találta fel a legkevésbé magát a Szovjetunó megszállása alatt. Mi magyarok, az államalapításunk óta először voltunk a kelet-németekhez a legközelebb életszínvonalban, és járhattunk előttük a politikai szabadságban. Most, negyed századdal az egyesülés után még mindig le van maradva az ország keleti fele, pedig a felzárkózásuk érdekében a nyugat-németek elképesztően nagy támogatást adtak.

Most, hogy egy tanulmányt olvasok a két Korea helyzetéről, mégis elgondolkodom. Ott ugyanis nagyságrenddel nagyobbak lettek a különbségek. Ebben hét mutatóval illusztrálják a két ország közti különbséget.

A lakosságuk száma.

Délen még egyszer annyian élnek, mint északon. Ez abból a szempontból jelentős, hogy az egyesülés esetén két déli gazdagra jutna egy szegény északi lakos felemelése. Ez a számarány, nagyságrendjében megfelel a két német állam egyesítésének. Észak Koreában olyan nagy a nyomor, hogy a déliek jövedelmének 6 százalékával megduplázhatnák az északiak jövedelmét. De ez szinte semmit nem jelentene a felzárkózáshoz. A nyugat-németek elviselték a kelet-németek fele szintről történő felzárkóztatását, de nem könnyen, mert elképzelhetetlen támogatást adtak, Ennek ellenre de 25 év után is messze vannak a különbségek eltűnésétől. Korea esetében a különbségek sokkal nagyobbak. Az egyesülés előbb-útóbb meg fog történni, de a hogyanja elképzelhetetlen.

A napi kalóriafogyasztás.

Erről ugyan nem ismerek egy országon belüli adatokat a jövedelmi tizedek bontásában. De nincs is sok értelme, mert a gazdag országokban az élelmezés kalóriamennyisége nem fontos adat, a nagy kalóriaértékű táplálékok ugyanis viszonylag olcsók. Ezért aztán a túlsúlyosság inkább fordítottan arányos a jövedelemmel. A diplomás nők kevés, de drága kalóriát fogyasztanak.

Az 5 éves gyerekek testmagassága.

Ez nagyon fontos mutató volna, de most találkozom vele először. Fontos, mert a jelenkori társadalom legfontosabb értéke a tudásvagyon nagysága, ami a fogamzás és az 5 éves kor közti táplálkozástól, annak az agyuknak fejlődésére hatásától függ. Márpedig a gyermekkori agyfejlődésnek nagy a táplálkozásigénye. De ezzel csak most kezdenek foglalkozni. Nagyon kíváncsi lennék egy olyan adatfelmérésre, ami megmutatná az összefüggést a gyermekkori táplálkozás és a felnőttkori iskolázottság, illetve jövedelem között. Az Egyesült Államokban most folyik egy óriási felmérés annak kiderítésére, hogy mi az összefüggés a 4 éves kori szókincs, és az iskolai eredmények között. Az már egyértelmű, hogy nagyon szoros a korreláció. De az is valószínű, hogy a végeredmény a gyermekévek táplálkozásától is függ. Az ugyan a tudomány számára egyértelmű, hogy az ember táplálékigényének negyede az agyat szolgálja. Addig azonban még nem jutott a társadalomtudomány, hogyan hat az agyfejlődésre a napi 2.300 és a 3.100 kalóriás táplálkozás.

Abban nem kételkedem, hogy a jobb gyermekkori táplálkozásnak hatása van a felnőttkori szellemi kapacitásra. Azt a mutatót ugyan fontos figyelmeztetésnek tartom, de egyelőre értékelhetetlen.

Van azonban egy régi mániám, ami a tejfogyasztást nagyon fontosnak tartja. A magyar történelem legjelentősebb egészségügyi változását az istállós tehéntartásban találtam meg. A tejtermelés javított lényegesen a két legnagyobb halálokon, a csecsemőhalandóságon és az angolkóron.

Azt később tudtam meg, hogy Európában a tejérzékenységgel fordítottan arányos a tejérzékenység. A norvégektől a görögökig vezető irányban egyre nagyobb a tejre érzékenyek száma. Akárcsak az egy főre jutó jövedelem, vagy az iskolázottság. Biztosan nem a tejfogyasztás az egyedüli ok, de az is biztos, hogy az is az.

Ezt a mutatót tehát érdeklődéssel kezeltem. Azt a tudománynak kell megállapítani, hogy milyen szerepe van annak, hogy az 5 éves gyerekek Koreában 9 centivel, közel 10 százalékkal magasabbak délen, mint északon.

Azt csak remélem, hogy egyszer majd az ilyen mutatókat is használni fogják. A társadalomtudományok ugyan addig már eljutottak, hogy a jelenkor társadalmaiban a legfontosabb vagyon a szellemi vagyon, de addig még nem, hogy az ilyen társadalmakban milyen mutatók a legfontosabbak.

Az egy lakosra jutó GDP.

Ez a mutató volt számomra a legnagyobb meglepetés. Azt érthető tényként kezelem, hogy minél fejlettebbek a társadalmak, annál inkább a szellemi vagyontól, a szellemi képességtől függnek a jövedelmek. Ezért érdekel minden olyan adat, ami azt bizonyítja, hogy a társadalmi fejlődés elsősorban attól függ, milyen a lakosság szellemi vagyona.

Ennek mérésére már régen kitaláltam egy mutatót, három tényező, a képesség, a tudás és az erkölcs szorzatát. Ez a mutató alig mást jelent, mint az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, de feltárná annak az alapját.

Az erkölcs, vagyis a viselkedési forma fontosságát jó száz éve már felismerte Max Weber. Általában elég ezt az egyetlen mutatót használni, de éppen a két Korea esetében kiderül, hogy esetükben nem sokat mond. Dél-Korea az oktatás eredménye alapján az első a világon, Észak-Koreát pedig nem is említik.

A két Korea lakosságának viselkedését a konfuciánus puritánság egyformán jellemzi, a társadalmi teljesítményük azonban köszönő viszonyban sincs egymással.

A külkereskedelmi forgalom.

Ez a mutató csak azt fejezi ki, hogy mennyire izolált Észak Korea a világgazdaságban. Amíg Japán és a Kis tigrisek viharos fejlődését a külkereskedelmük magas aránya jellemezte, Észak-Korea abnormálisan izolált.

A politikai foglyok száma.

Ez az adat is csak egy betegesen izolált diktatúrára jellemző. Délen ilyen alapon nem kerül senki börtönbe.

Az atomfegyverek száma.

Észak-Koreára a legjellemzőbb adat az volna, hogy a nemzeti jövedelmének legnagyobb hányadát emészti fel a haderejének fejlesztése és fenntartása. Ha ezt az országot egyetlen adattal kellene jellemezni, a fegyverkezési kiadásinak az aránya lenne erre a legmegfelelőbb. Ebbe fog belepusztulni.

A Szovjetunió szétesését is a fegyverkezésre fordított kiadások elviselhetetlen súlya okozta. A Szovjetunió nem azért esett szét, mert bolsevik diktatúra volt, hanem azért, mert erőforrásait elérhetetlen célú fegyverkezésre fordította.

Ezt még a szovjetvezetés sem tudta volna pontosan megmondani. Elégedjünk meg annyival, hogy elviselhetetlenül nagy volt. Becslésem szerint a nemzeti jövedelmük harmada, negyede lehetett. Ennél is többe került, ha a ráfordított emberi és anyagi erőforrások fegyverkezésre fordításából fakadó társadalmi hiányokat is fegyelembe vesszük.

Elég volna arra, gondolni, hogy mi lehetett volna annak a következménye, ha a Szovjetunió megelégszik azzal, hogy a nemzeti jövedelmének 2-3 százalékát fordítja a haderejére. Annak ugyanis semmi racionális okát nem látom, hogy a Szovjetunót erején felül fegyverkezett. Aligha akadt volna olyan ellenfele, ami le karta volna győzni. A második világháborút követő társadalmi és gazdasági fejlődés ugyanis olyan sikeres volt, ami mellett a nem fegyverkező, hanem a lakossága érdekit szolgáló Szovjetunió sem lett volna olyan vonzó, amilyen a két világháború között volt. A Szovjetunió ugyanis nem azért volt vonzó a két háború között, mert irigylésre méltó módon éltek ott az emberek, hanem csupán azért, mert ott nem volt munkanélküliség. A Szovjetunió soha nem volt irigylésre méltó társadalom, csak arra volt vonzó példa, hogy ott mindenkinek volt munkája.

Észak-Korea fegyverkezése azért ostoba, mert annak nagy többségét atomfegyverekre és rakétákra költi. Az atomfegyver birtoklása ugyanis kidobott pénz. Különösen az egy kis ország számára. Atomfegyvereket ugyanis csak olyan országnak érdemes tartani, amelyik óriási olyan területtel rendelkezik, ahol azok elpusztítása nem jár az ország elpusztulásával, és olyan sokat bombát és kilövőállást birtokol, aminek az elpusztítása nem lehetséges egyetlen csapással. Ilyent pedig csak az óceánok biztosíthatnak. Ezt ismerte fel a Szovjetunió, amikor nemcsak tömeges atombomba birtoklására, hanem az óceánok feletti uralomra is törekedett. E kettőben azonban nem lehetett versenyképes az Egyesült Államokkal. Sem pénzben, sem tudományos erőforrásokban.

Összefoglaló.

Egy ősi kultúrájú ország egyik fele a növekedésben, a másik az ostobaságban világbajnok. Az egyik fele a Távol-Kelet egyik legfejlettebb társadalmává emelkedett, a másik fele pedig önerőből képes arra, hogy atomfegyvereket fejlesszen. Ebbe azonban bele rokkan, azt bizonyítja, hogy eredményes működésre is képes lehetne.