Kopátsy Sándor EE 2016 06 13
Az Európai Unió válsága
A hidegháború alatt a demokrata
táborba tartozó nyugat-európai államok együttműködési kísérleteit örömmel
szemléltem. Örültem, hogy hozzájuk csatlakozatunk. A vámuniót és a személyek
szabad mozgását óriási vívmánynak tekintettem, és tartom ma is. Azonban az
ennél többet eleve nemcsak irreálisnak, de kártékonynak minősítettem.
A világgazdaság működése arról
győzött meg, hogy a tudományos és
technikai forradalom olyan új helyzetet teremtett, amiben a fejlettek azzal
zsákmányolják ki a gyengébbeket, ha a felépítményüket, más fejlettségű szintű,
és más kultúrájú országokra kényszerítik. Ennek az egyre klasszikusabb
példája lett az Európai Unió. A fejlett
és puritán Németország politikai és gazdasági felépítményét kényszerítik rá a
fele és harmad olyan fejlettségű és latin, illetve ortodox kereszténységű
országokra.
A közös felépítmény első fokozata, a
vámhatárok megszűntetése és a személyek szabad mozgása egyértelműen hasznos
volt. De ez is csak akkor, ha megmarad a valuták értékelésének szabad alakítása.
Az infláció szabályozása, az adórendszerük alakítása a tagországok hatáskörében
marad, ha korlátozhatják az országban való letelepedést, vagyis az
állampolgárság és a munkaviszony szerezhetőségét.
A valuták értékének alakítása.
Az, hogy az ország érdeke milyen
átváltási szinten tarja a valutáját, az ország kultúrájától, viszonylagos
gazdasági fejlettségétől, a turizmusra utaltságától, a külső hitelekre
szorultságától, a külső és belső adósságának nagyságától függő joga, erre nem
lehet rendelkezési joga az EU bár melyik szintű szervezetének sem.
Az infláció mértéke.
Az a közgazdasági koncepció, hogy
minden ország számára a minél kisebb infláció követelménye nemcsak érvényesíthető,
de hatékony is, szakmai ostobaság. Az ugyan tény, hogy sokkal inkább jellemző
az indokoltnál nagyobb, mint a kisebb infláció, de legalább annyira igaz az,
hogy az államok fedezet nélküli pénzteremtésének a joga nélkül a 20. században
elért példátlan eredmények sem következhettek volna be.
Tehetetlen az olyan állam, amelyik az
inflációját nem igazíthatja a lakossága dózási fegyelméhez, gazdasági
elmaradottságához.
Ez az EU előtt természetes joga volt,
minden szuverén államnak. A múltjukat el sem tudom képzelni, hogyan alakult
volna a sorsuk, ha nem teremthetnek fedezet nélküli pénzt. Ezt a jogukat az
euró övezeti tagságukkal elvesztették. Most megnézhetjük, hogyan adósodtak el,
és mennyire elképzelhetetlen, hogy ezt az adósságot viselni, nemhogy visszafizetni
képesek lehetnek.
Az egységes adórendszer.
A lakosság adózási fegyelme teljesen
a kultúrájától függ. A skandináv országokban az adócsalást nemcsak a törvény,
de a társadalmi erkölcs is bünteti. A mediterrán országokban pedig büszkélkedni
lehet vele. A skandináv országokban a kivetett adó néhány százalékától
eltekintve, behajtható. A mediterrán országokban pedig a kétharmad behajtása
már dicsőségnek számít. A behathatóság Norvégiától Görögországig folyamatosan
csökken. Az a brüsszeli bürokrácia, amelyik az egységes adóztatás
követelményére épít, kabaréba való tréfa. Pedig már kezdetben is erre
építettek.
A foglalkoztatás egységes szabályozása.
Elég volna megnézni a foglalkoztatási
mutatókat. A protestáns államokban a mutató 70 százalék felett, a latinokban
pedig 60 százalék alatt van. De ez még a hiányzások, betegségre hivatkozások, a
nyugdíjba menetelt biztosító kedvezmények esetében is így van.
Itt megemlítem, hogy nálunk a
cigányság foglalkoztatása valahol a 20 százalék körül lehet. Ezt 25 éve megoldhatatlan,
mert rájuk is a nem cigány lakosságra szabott feltételekhez ragaszkodunk.
Az EU teljesítménye.
Brüsszel gondosan vigyáz arra, hogy
ne készüljön a teljesítményéről felmérés. Nem véletlenül, mert az eredeti
terveiből szinte semmi sem valósult meg.
Az EU-ba szervezett Európa nem
fejlődött gyorsan, nem lett még versenyképes sem. Mindkét versenytársával
szemben nem csökkent, hanem nőtt a lemaradása. Nemcsak a tagállamok, de még a
puritánok is lemaradtak nemcsak a négy óceánokon túli protestáns országgal, de
különösen nagyon a távol-keleti konfuciánus népek országaihoz képest is. Európa
nyugati felének a lemaradása az óceánon túli protestánsokhoz képest jelentősen
nőtt. Az EU puritán országai közül csak négynek, Dániának, Svédországnak,
Finnországnak és Hollandiának, sikerült az óceánon túli puritánokkal együtt
fejletségi színvonalán maradni. Még kettő, Norvégia és Svájc, amelyek nem tagok
maradtak az első tízben. Az EU három óriása közül egyik sincs az első tíz
között, Németország és Nagy Britannia a második, Franciaország pedig már a
harmadik tizedben van.
Sajnos az EU megalapítói, Adenauer és
De Gaulle, sem vették tudomásul, amit a német politológus, Max Weber a 20. század küszöbén felismert, hogy az osztálytársadalmak
közti versenyben a protestánsokkal, azaz a puritánokkal sem a latin, sem az
ortodox keresztény kultúrájú népek nem lehetnek versenyképesek. A két
államférfi csak azt tekintette céljának, hogy az Egyesült Államokkal, ha nem is
egyedül, vagy ketten együtt, de legalább Európa minél nagyobb részét maguk
mellé állítva, versenyképesek lehetnek. El sem tudták képzelni, hogy ezekkel
összefogva gyengébbek, mint egyedül. Azonban
a négy óceánon túli angolszász országgal versenyképes csak az európai
protestáns ország, az angolszászok, a germánok és a skandinávok, uniója lehetett
volna versenyképes. Ezt ma sem látják. De, ha már a háromkultúrájú és
eltérő fejlettségű országokat is maguk alá akarják szervezni, akkor az ilyen
EU-nak eleve több szintűnek kell lenni.
Tíz nap múlva Nagy Britannia szavaz
az EU-ban maradásról. A szavazás végeredménye még most is kétséges. De nem a
kilépés volna a jobb megoldás, hanem az EU több szintűvé átszervezése, úgy,
hogy csak a közös kultúrájúak és hasonló gazdasági fejlettségűek legyenek
egymással szorosabb szövetségbe, de azon belül is sokkal nagyobb legyen a
tagállamok szuverenitása. Ugyanakkor a puritánok legyenek az óceánon túli
néggyel szorosabb kapcsolatban. Együtt is nehéz lesz a lépést tartani a sokkal
népesebb távol-keleti konfuciánusokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése