Aki Európával akar beszélni, tudja, kit hívjon

Kopátsy Sándor                EH                    2016 07 14

Aki Európával akar beszélni, tudja, kit hívjon

Kissinger volt amerikai külügyminiszter szellemesen akarta illusztrálni, hogy Európának nincs vezetője: Ha Európával akarok beszélni, nem tudom, kit hívjak. Arra ugyan nem gondolt, hogy erre Európában soha nem volt lehetőség. Néha ugyan akadtak olyanok, akik erre törekedtek, de erőfeszítésük hamar kudarcba fulladt. De miért volt szükséges, hogy Európának egyetlen, vitathatatlan vezetője legyen.

Az Európai Unió megalakulása.

Adenauer és De Gaulle is az egységes keresztény Európáról álmodott. De ezt elődeikkel ellentétben nem erőszak alkalmazására gondoltak, hanem csupán békés, Európa népei számára kedvező politikai ambíciójuk volt.

De Gaulle nem mérte fel, hogy Franciaország ereje nem versenyezhet Németországéval, de bízott abban, hogy az európai államok többsége tiltakozni fog a német hegemónia ellen, és velük szövetkezhet Németország túlsúlyával szemben.

Adenauer idealista volt, olyan Európáról álmodott, ami önállóságot biztosíthat nemcsak arra, hogy ne szoruljon az Egyesült Államok védelmére, és katonai téren is védhesse magát a Szovjetunió imperializmusától.

A hidegháború viszonyai között joggal abban reménykedhettek, hogy az európai demokráciák a Szovjetunió katonai hatalmával szemben boldogan fognak az Európai Unió védőszárnya alá menekülni.

Egy generáció alatt az Európai Unió az 5 alapító tagból 28 tagú közösség lett. Ráadásul az akkor még katonai szuperhatalomnak számító Szovjetunió elemeire esett szét. A naivak mindezt óriási sikernek érezhetik.

Nagy Britannia eleve ugyan nem találhatta meg benne a súlyának megfelelő helyet, de ki sem akart maradni belőle. Végül azonban a lakossága 2016 nyarán megszavazta a kilépést, így 27 tagúak maradtak. Ezzel egyértelművé vált, hogy aki Európával akar beszélni, az csak a német kancellárt hívhatja.

Európa történetében nem volt olyan imperialista hatalom, amelyik vezetője álmodhatott volna arról, hogy a kontinens 27 országa engedelmes szolgája lesz. Most békésen mégis megvalósult. Méghozzá úgy, hogy senkit nem kellett erőszakkal bekényszeríteni, mindenki boldognak érezte magát, hogy az európai közösségnek tagja lehetett.

Németország étvágya sem fogyott el. Jelenleg már ott tart, hogy Ukrajna és Törökország tagságát is örömmel fogadná.

Pedig egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy Európa eleve alkalmatlan arra, hogy homogén közösséget alkothasson.

Azt egyetlen ország nem ismerte fel, hogy a tagság Németország hatalmának az elfogadását jelenti. Nem tudom elképzelni, hogy a német vezetés tudta mit ér el azzal, hogy a számukra hatékony felépítményt rákényszeríti a kevésbé fejlett és más kultúrájú országokra. Németország EU szervezése sokkal inkább a liberális társadalmi szemléleten alapul, am arra a hitre épül, hogy minél nagyobb, következetesebb a politikai demokrácia, annál nagyobb társadalmi siker várható el. Ezért lett az EU vezérelve, hogy minden tagállamra, azok kultúrájától, társadalmi fejlettségétől függetlenül, a Nyugat fejlett, puritán társadalmiban jellemző politikai demokráciát kell kényszeríteni.

Ez volt a világpolitika vezérelve a hidegháborúban is. Csak azt nézték, hogy a bolsevik tábor fő bűne a politikai demokrácia hiánya. Az még most negyed századdal a hidegháború után is általános felfogás, hogy a bolsevik tábor általános hibája a demokráciahiánya volt. Ezt a hitüket az sem zavarja, hogy számos volt szocialista ország sokkal gyengébben teljesít, mint a bolsevik rendszerben. Még a hithű kommunisták sem vetik fel, hogy számos volt tagállam, vagy csatlós, gyengébben teljesít, mint amit elért a bolsevik rendszerben.

Elég volna megnézni, hogy féltek az ukránok a Szovjetunióba, és hogyan élnek most a több pártrendszerben, annak ellenére, hogy a katonai kiadásaik a tört részükre csökkentek.

Ami a bolsevik tábort illeti.

Elég lenne végig gondolni, hogy élhettek volna a népek a Szovjetunióban, ha csak annyi lett volna a hadikiadásuk, mint jelenleg. A tények tudomásul vétele azért marad el mind a marxisták, mind a liberális demokraták részéről, mert nyilvánvalóvá válna, hogy ez európai marxista diktatúrák nem azért buktak meg, mert politikai diktatúrák voltak, vagyis, mert nem voltak demokráciák, hanem azért, mert erejüket meghaladó fegyverkezést folytattak. A bolsevik táborba tartozó államok között alig néhány volt, amelyik már demokrácia is lehetett volna. Ezek: Kelet-Németország, Csehország, Észtország és Szlovénia. Néhány ország is lehetett volna demokratikusabb: Lengyelország, Magyarország és Szlovákia. A többi tagállam, vagy csatlós, többet köszönhet, mint vesztett a bolsevik megszállás alatt.

Ami a demokratikus tábort illeti.

Az óriási gazdasági és jelentős katonai fölényt élvező szuperhatalmat, az Egyesült Államok betegesen hitt abban, hogy a táborában lemaradtak számára is a politikai demokrácia lenne az egyetlen megoldás. Ezért aztán mindenütt be akarta vezetni a demokráciát.

Az EU vezetés számára általános volt a felfogás, minden reformot a politikai demokrácia bevezetésével kell kezdeni. Egységes demokráciát kívántak bevezetni az összes tagállamban. Ez eleve abszurd követelmény, mert a demokrácia is olyan felépítmény, amit a társadalmak alépítménye determinál. Európa három kultúrájának eleve háromféle demokrácia felel meg.

Ami a vámuniót illeti.

Az áruk és szoláltatások vámmentesége olyan követelmény, ami kultúrától és fejlettségtől függetlenül előnyös, de csak akkor, ha minden ország szuverenitása megmarad arra, hogy a valutáját a világgazdasági környezethez és a pillanatnyi gazdasági érdekéhez igazíthassa.

Az EU vezetői, elsősorban Németország eleve azzal kezdte, hogy a tagországok számára egységes pénzügyi követelményeket támasztott. Már a maastrichti követelmények eleve olyanok voltak, amik korlátozták a tagországok pénzteremtési, adózásuk, költségvetésük, valutájuk le- illetve felértékelési jogát.

Ennek klasszikus példája volt a költségvetési hiány mértékének meghatározása. Az előírtnál nagyobb költségvetési hiány, büntetéssel jár. Azt, hogy ez a világgazdaság történelmében példátlan megkötés volt. Azt még a liberális közgazdászok sem állították, hogy a pénzteremtés az államok joga. Ennek egységes szabályozása soha nem merült fel. Az, hogy az államnak mennyi pénzt és milyen módon kell teremteni, nemcsak a lakosság pénzügyi kultúrájától és relatív fejlettségétől, de a pillanatnyi körülményektől is függ. Egy alapvetően mezőgazdasági országban az adott év éghajlati feltételitől is.

Ebből következően, ha nincsenek vámok, akkor a valuta árfolyamának szabályozása elengedhetetlen állami hatáskörű feladat.

A közös valuta feltételei.

Az Európai Unió tehát végzetes hibát követett el azzal, hogy a tagországoktól elvette a pénzteremtés jogát. Ezt a hibát aztán megfejelték azzal, hogy a tagállamok nagyobb fele számára közös valutát vezettek be. Az EU vezetése tehát nem állt meg a maastrichti követelményeknél. Nem mérték fel a közös valuta társadalmi előfeltételeit. Pedig csak azonos kultúrájú és fejlettségű országoknak lehetett volna közös valutájuk.

Ebből fakadóan csak a puritán keresztény országai között lehetett volna kísérletezni. Ezek között nincsenek nagy fejlettségbeli különbségek. Ezért eleve csak ezeknek az államoknak lehetett nemcsak közös demokráciájuk, de még közös valutájuk is. De ami ezeknek jó, az a másik két másik kultúrájú népek országai számára eleve kényszerzubbony. Tehát csak a germán, az angolszász és a skandináv népek alkothatnak volna olyan politikai felépítményt, amit az Európai Unió kezdettől fogva minden tagjával szemben követelménynek tekintett.

A jelenlegi 27 tagországot nem lehet egységes követelményeket támasztó rendszerben hatékonyan működtetni. A jelenlegi követelmények csak a fejlett puritán erkölcsű országok közössége számára lehetnek alkalmazhatók. De ezeknek meg minek. Ezek hatékonyan működnek akkor is, ha nem alkotnak a közös vámterületnél szorosabb közösséget is.

Bármennyire egyértelműek a tapasztalatok, hogy a puritán országok, ha nem is világszinten, de Európán belül sikeresen működnek. Működtek már akkor is, amikor nem volt EU. Ezt jó száz éve megfogalmazta Max Weber, amikor azt állította, hogy Európában csak a protestáns erkölcsű népek szerepelnek sikeresen.

De nem elég az Európán belüli eredményeket összevetni. Európa puritán országai a négy óceánokon túli angolszász országgal és a Távol-Kelettel állnak az élvonalon belül folyó versenyben. Ezt kellene elsősorban mérni. Azt, hogy az EU egésze ezekkel versenyképes maradjon, naiv ábránd.

Gyakran idézem az ENSZ tagok rangsorát. Ebben az első tíz legfejlettebb társadalom között csak négy kis EU tagország, Dánia, Svédország, Finnország és Hollandia, van. Aztán Európából két nem EU tagország, Norvégia ás Svájc. Továbbá a négy óceánokon túli angolszász ország, sorrendben, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. Már ez az első tíz is elgondolkodható. A négy EU tag nem azért van a világ élcsapatában, mert EU tagok, hanem ettől függetlenül is ott lennének. Ezt bizonyítja Norvégia és Svájc szereplése.

De ezek csak a darabszámok. A négy óceánokon túl ország népessége a négy EU-énak tízszerese. A politikai és katonai súlyuknak inkább csak százada.

Az EU két nagyhatalma, Németország csak a második tízben, Franciaország csak a harmadikban van.

Nem meglepő, hogy a négy óceánokon túli ország egy lakosra vetített jövedelme, vagyona nemcsak az EU átlagánál sokkal magasabb, sokkal gyorsabban nő, de gyorsabban növekszik. Azt tehát eleve naiv ábránd volt, hogy az EU egésze versenyképes lehessen a négy óceánokon túli angolszász országgal. Erről az összevetésről Brüsszelben aztán mélyen hallgatnak. Pedig illene figyelemmel kísérni. Minden az EU működésétől várható illúzió, ha a germán, angolszász és skandináv népek versenyképességénél többet akarunk.

Még sokkal szomorúbb a kép, ha a távol-keleti népek fejlődéséve vetjük össze az EU eredményeit.

Jelenleg a Távol-Keletet még nem lehet egységként kezelni, holott a kulturális egység Európáéval össze sem hasonlítható. A konfuciánus népek puritánsága egyrészt homogén, másrészt még a protestáns Nyugat népeinél is keményebb.

A hidegháborúban a demokratikus oldalon álló kelet-ázsiai országok, Japánok és a Négy Kis Tigris mindegyike az elmúlt ötven év leggyorsabban fejlődő tíze között van.

A népesség 90 százalékát azonban Kína jelenti. Ez az ország 1990-ben még szegényebb volt, mint az EU legszegényebb országa volt. Negyed század alatt azonban elérte az EU átlagát, és a növekedés rátája az EU-énak ötszöröse.

A hatalmas és nagyon megfizetett brüsszeli adminisztráció a verseny állásáról mélyen hallgat. De még mélyebb a hallgatás a tagországok közti különbség alakulásáról. A kezdeti célok között a leginkább hangsúlyozott volt a tagállamok közti különbségek csökkentése.

A közösség működését elsősorban két mutató jellemezné.

Hogyan változott az egy laksora jutó jövedelem és vagyon.

Az egy laksora jutó jövedelem a nemzetközi statisztikában szerepel. Ebben a tekintetben is egyértelmű, hogy nem csökkentek, hanem növekedtek a különbségek. A botrány azonban az egy laksor vetített vagyon differenciálódásában van. A szegényebb tagországok viszonylagosan vagyonvesztők, a puritánok, elsősorban Németország viszonylag is gyorsan gazdagodott.

Hangsúlyozni kell, hogy csak a külső adósság az ország adóssága. A közgazdászok mégis az államadósságot összesen tartják számon. Ebben a mutatóban Japán a legeladósodottabb ország. Ugyanakkor a valóságban a leggazdagabb. Külső adóssága ugyanis nincsen, a belsőnek pedig a legalacsonyabb a kamatja. Ráadásul óriási devizatartalékkal rendelkezik. Nem ismerek félrevezetőbb mutatót az államadósság mércéjénél. A leggazdagabbat mutatja a legszegényebbnek.

A nettó adósságot kellene mérni, de még inkább annak a nemzeti jövedelemhez viszonyított kamatterhét.

Miért nem közli a brüsszeli adminisztráció a céljai teljesítését mutató adatokat?

Mert kiderülne, hogy az EU egyetlen fontos célja sem teljesült.

Ami teljesült, az nem volt a az eredeti célja.

Adenauer és De Gaulle nem álmodott arról, hogy Németország az EU hibás politikájának köszönhetően elérte azt, ami nem is volt célja, Európa olyan hatalma lett, amihez hasonló 2.500 év alatt senki nem érhetett el. Ma, ha valaki Európával tárgyalni akar, csak a német kancellár jöhet szóba.

Ez a hatalom azonban csak pillanatnyi, mert nem tartható fenn. Németország ugyan egyértelműen a legnagyobb európai hatalom, de Európa éppen ennek következében nem lehet a világ három központja között az egyik. Európa azért lesz egyre kisebb a két vetélytársához képest, mert nagyobb akart lenni annál, amekkora lehetett volna.

Európa akkor lehetett volna a három élvonal egyike, ha ebbe nem akarta volna bevonni egész Európát. Európán belül csak annak a puritán népei lehetnek a világ élcsapatának részei. Ezek az európai népek azonban csak a germánok, az angolszászok és a skandinávok. De ezek is csak akkor, ha a négy óceánokon túli angolszász országgal alkotnak közösséget.

Száz éve az európai nagyhatalmak még nem tudtak elképzelni olyan világot, amiben nem az övéké a vezető szerep. Ma már világos, hogy az európai puritánok nem versenyképesek a tengerentúli angolszászokkal, és az is világos, hogy együtt is kisebbek lesznek a Távol-Kelethez viszonyítva. Megállíthatatlan, hogy a puritánok között ne a konfuciánusok győzzenek, mert nemcsak többen vannak, de puritánabbak is.

A Nyugat le fog maradni a konfuciánusok mögött, és az európai puritán Nyugat le fog maradni az óceánokon túli Nyugathoz képest.

Európának tudomásul kell venni, hogy a súlypontja egyre inkább áttevődik az új kontinensekre. Európában is az történik, ami Amerikában. A két északi puritán állam nem akar erősebb lenni azzal, hogy a latin-amerikai többségre rákényszeríti az akaratát, hanem tudomásul veszi, hogy azok eleve alkalmatlanok arra, hogy az angolszászokkal közös utat járjanak.

Cirkuszi bohóckodásnak tűnik, amit Németország erőltet, hogy Európa egészére rákényszerítse akaratát. Ezzel szemben az Egyesült Államok inkább kerítést épít a mexikói határra, hogy mérsékelhesse a latin-maerikaiak beözönlését. Németország pedig arra akarja a saját munkaerejüket sem képes foglalkoztató államokat, hogy közel-kelet muzulmánokat fogadjanak be. A Brüsszel parancsait nem tejesítőket pedig aránytalanul súlyos pénzbüntetéssel sújtják.

95.-ik évemben nem jósolhatom, hogy még megérem, hogy az EU-nak vissza kell menni a kezdethez, és megelégedni azzal, hogy az áruk és szolgáltatások előtt szabadok a határok. Ezen túl minden tagállam szuverenitása sértetlen marad. Visszaáll az eredeti helyzet, hogy aki Európával akar beszélni, annak az európai kormányokkal kell felvenni a kapcsolatot. Lejárt az idő az olyan kontinensek felett, amelyeket földrajztudósok állapítottak meg. Európa soha nem volt és nem is lehet olyan kontinens, aminek egyetlen vezetője van.