Ami a történelmet alakítja

Tartalom

A Szovjetunió utódállamai. 2

A minőség társadalma. 2

Az ember mindent a fejlett agyának köszönhet. 2

Mivel mérjük a társadalomnak a fejlődésre alkalmasságát? 2

Kopátsy Sándor                EH                    2016 07 05

Ami a történelmet alakítja

Max Weber felismerése lett már az 50-es években az iránytűm. Máig is őt tartom annak, aki először felismerte, hogy a jelenkori társadalmak teljesítménye elsősorban a lakosság viselkedési kultúrájától függ. Ezt már a 20. század küszöbén leszögezte, hogy Európában egyre nő a protestáns államok fölénye.

Három megközelítése korrekcióra szorult.

A lakosság puritán viselkedését a reformációval magyarázta.

Nem vette tudomásul, hogy az angolszász, a germán és a skandináv népek eleve puritánok voltak, azért lett a kereszténységük is puritánabb, mert a vallás is felépítmény, ami igazodik a felépítményhez. Az összefüggés tehát fordított. Ő azt állította, hogy ezek a népek azért viselkednek puritán módon, mert református, azaz puritán a kereszténységük. Máig nem tudatosult, hogy milyen okokból lettek az északi népek puritánok. Pedig egyértelmű a magyarázat, a hidegebb éghajlat több előrelátást, több védekezést, nagyobb vagyont követelt.

Nagyon sokatmondó mutatónak tartom az egy éves jövedelem és a vagyon arányát. Ez a mutató a trópusok felé közeledve egyre kisebb. Kivételt csak Oroszország, mindenekelőtt Szibéria jelent. Ezt az izolációjával magyarázom. A lakosság tudati fejlődése ugyanis lemarad ott, ahol nincs szerves kapcsolat a kor fejlett világával. Ez a magyarázata annak, hogy az izolált Oroszország Európa legszegényebb, leginkább elmaradott része. Ugyanakkor a tőle nyugatra az északi népek a leggazdagabbak, a leiskolázottabbak. A Szibériához hasonló Kanada a világ 5. legfejlettebb országa. Ezt pedig az magyarázza, hogy az oda települtek, köztük az oroszok is, nyugat-európai elsősorban angolszász társadalmi környezetbe kerültek.

Az új, fejlettebb környezet fejlesztő hatását is Weber hangsúlyozta először. A lengyel etnikumon belüli germán városba a beköltöző cselédlányok, szinte azonnal felvették az új környezetüknek az életvitelét. Azt is ő hangsúlyozta, hogy a városba költöző lengyel parasztok, akik a falujuk környezetében konzervatívan ragaszkodtak elavult életvitelükhöz, a városba gyorsan a városi polgárok viselkedését vették fel. Még megdöbbentőbb volt az, amint Weber az Amerikába költözött lengyel parasztokról mondott, és Amerika-hatásnak nevezett. Azok az új hazájukban gyorsan modern farmerek és bányászok lettek.

Nem láthatta Távol-Kelet konfuciánus népek sikerét.

Weber, mivel korában még egyértelmű volt a Nyugat-Európa fölénye, a társadalmak működésének okait csak Európán belül kereste. A Távol-Kelet a 20. század elején még nagyon elmaradott volt, kivéve Japánt. Annak fölénye először a század elején jelentkezett, amikor a japán flotta tönkreverte az oroszt.

Negyven évvel Weber felismerése után Japán flottája a második világháború előtt azonban már fölényben volt Nagy Britannia és Franciaország flottájával szemben. Japán csak az Egyesült Államokban talált a magáénál erősebb katonai ellenfélre. De a Távol Keleten csak Japán volt a protestáns Nyugathoz felzárkózva. A 20. század közepén még senki sem sejthette, hogy a Kis tigrisek két generáció alatt felzárkózhatnak Japánhoz. Nyoma sem található annak, hogy valaki felvetette volna a második világháború után, hogy a Kis Tigrisek lesznek a leggyorsabban fejlődő államok.

Kína felemelkedését még 1990 előtt sem várta senki.

Kína jövőjét sem látta senki.

A kommunista Kína erőfeszítésétől sem vártak látványos eredményeket. Pedig a kínai diaszpóra délkelet ázsiai sikeréből ezt várni lehetett volna. Erre senki sem figyelt.

Azt a tényt, hogy a vasút századában két diaszpóra ért el páratlan sikert, alig említik a történészek. Pedig Európában a zsidó, Délkelet Ázsiában pedig a kínai etnikum volt a vasúthálózat kiépítésének és a gőzhajózás elterjedésének hatásra megindult gazdasági fellendülés élcsapata. Ennek a két hazátlan etnikumnak a sikerével máig nem foglalkozik a tudomány. Ahogy az első világháború előtt Európa leggazdagabb és leginkább iskolázott népe a zsidóság volt, úgy a Távol-Kelet kisebb államaiban a kínaiak jelentették a társadalmi és gazdasági haladást. Az európai zsidó diaszpórának országa sem volt, a kelet-ázsiai kínai diaszpórának ugyan volt a világ legnépesebb országa, de az nagyon szegény maradt.

Nehezen érthető, hogy a két hazátlan etnikum sikerével, annak okával nem foglalkoznak. Pedig egyszerű, és nagyon fontos a magyarázat. Ez a két etnikum volt a legiskolázottabb, ennek köszönhetően a leggazdagabb. Ebből az lett volna a következtetés, hogy a társadalmi sikerhez nem a minél nagyobb politikai hatalomra, hanem a minél nagyobb szellemi vagyonra van szükség.

Ha majd az utókor értékelni fogja a jelenkorunk történelmét, az lesz a véleménye, hogy túlértékeltük a politikai és a katonai hatalmat, és elhanyagoltuk a szellemi vagyon társadalmi szerepét.

Az alépítmény legfontosabb pillére a lakosság kultúrája

Kollégám, barátom Jánossy Ferenc munkássága hívta fel a figyelmemet arra, hogy a politikai felépítmény nem játszik fontos szerepet abban, hogyan fejlődik a társadalom, gyorsan korrigálódnak a háborúk nyerésének és elvesztésének hatásai. Azt bizonyította, amit már Webertől megtanultam, hogy a társadalmak fejlődés tempója nem a háborús sikerektől, illetve veszteségektől, de nem is a politikai felépítmény milyenségétől függ, hanem a lakosság szellemi vagyonától.

A második világháború két legnagyobb vesztese Németország és Japán volt. A háború után húsz évvel pedig már Japán és Németország csodájáról beszélt a világ.

A háborúban győztes nyugat-európaiak szinte mindent elvesztettek, amiért háborúztak. Nemcsak a gyarmatikat vesztették el, de Németországhoz képest is romlott a helyeztük. Churchillt a második világháború hősének tartják, holott országa szinte minden háborús célját, a háború megnyerése ellenére, elvesztette. Franciaországot pedig csak az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként lehet nagyhatalomnak tekinteni.

A kelet-európai, viszonylag elmaradt Szovjetunió kezdetben a legnagyobb európai nyertesnek számított. A század végére azonban a megmaradt Oroszország a cári Oroszországnál kisebb hatalom, és viszonylag elmaradottabb, erőtlenebb társadalom lett. Itt csak megemlítem, hogy a közgazdaságtan és a világpolitika kiemelt szerepet várt az úgy nevezett négy BRICs országoktól, Brazília, Oroszország, India és Kína. Ma már világos, hogy a négy óriásból három béna kacsa, vészesen lemaradó, Kína pedig a világtörténelem páratlan csodája.

Ha valamivel jellemezni lehet a kor politikai és közgazdasági elmaradottságát, akkor a BRICs országok fogalma erre kiváló illusztráció.

Brazília szerves része annak a latin-amerikai térségnek, amelyik egyre jobban lemarad. A nyersanyagárak zuhanása következtében katasztrofális politikai és gazdasági válságban van.

Oroszország ugyancsak a nyersanyagárak zuhanása következtében hanyatlik.

India szerves része a túlszaporodása okán lemaradó Dél-Ázsiának. Az egy lakosra jutó vagyona csökken, annak ellenére, hogy a nyersanyagárak csökkenésének a legnagyobb élvezője. A lakosság szegény nagy többsége ugyan nyer azzal, hogy az olcsóbb energiához és nyersanyaghoz jut. A gyorsan szaporodó lakossága azonban egyre jobban elszegényedik. 

A Szovjetunió utódállamai.

Ebbe az írásba azért kezdtem, mert elém került egy táblázat arról, hogy a Szovjetunió tagállamai és csatlósai hol tartanak ma. Ebből kiderül, hogy a bolsevik Szovjetunióban töltött hetven, a hidegháborúban töltött negyven, és a független állam formájában megélt 25 év alatt nem csökkentek, hanem inkább nőttek az érintett népek gazdasági fejlettsége közti eleve is elviselhetetlen különbségek.

A Szovjetuniót a népei számára szűk, de azonos lehetőséget biztosító lágernek láttam.

Ezért lepett meg, amikor a kezembe került a Szovjetunió állami gazdaságainak a statisztikája. Kiderült, hogy Észtországban az átlagnál 40 százalékkal magasabbak voltak az állami gazdaságokban fizetett bérek. Ezek Oroszországban átlagosak, és a közép-ázsiai köztársaságokban azonban alig érték el az átlag felét. Tehát a Szovjetunióban is az elnyomott észtek élhettek a legjobban.

Valamikor a 70-es években, egy pénzügyminisztériumi kollégámat beiskolázták egy moszkvai magas szintű káderképző pártiskolába. Ő számolt be büszkén arról, hogy a mintegy 50 fős elitben ő végzett a második helyen. Előtte egy észt volt az első. Mivel az ő orosz tudása még hiányos volt, az észt barátja vette a pártfogása alá. Ő írta meg a dolgozatait. Amikor megkérdezte, minek köszönheti a segítségét, azt válaszolta, mert csak mi ketten voltunk itt európaiak.

Azt is megtudtam, hogy az orosz lányoknak, fiúknak az volt a karrier, ha Észtországba nősülhettek. Észtországban ugyan a törvények korlátozzák a jelentős orosz kisebbségük jogait, de ennek ellenére, senki sem akar visszamenni a szegény Oroszországába.

A jelenlegi egy lakosra jutó jövedelmek dollárban.

Észtország                  18.000 dollár

Lengyelország               13.000 dollár

Kazakhsztán                 10 000 dollár

Oroszország                  8.000 dollár

Türkisztán                   6.500 dollár

Urajna                       2.000 dollár

Tadzsikisztán                1.200 dollár

Az előttem lévő táblázaton csak ezek az országok szerepelnek.

De ötven éve gyűjtöm az elmúlt száz évben beállt változásokat. Fejből ismerem a jelentőseket. A cári Oroszországból egyedül Finnország lépett nagyot. Az első világháború előtt lényegesen mögöttünk állt, ma kétszer gazdagabb nálunk és ötször gazdagabb Oroszországnál. Észtország is Finnország közelében lenne, ha önálló államként élhetett volna. A másik két balti állam is Lengyelországgal közel azonos szinte lenne, ha nem került volna vissza a sztálinista Szovjetunióba.

A fenti táblázatnak az a mondanivalója, hogy Kelet-Európa, vagy a hidegháborús bolsevik tábor lehetett bármennyire centralizált, az ott élő népek közti különbségek inkább nőttek, mint csökkentek.

A közölt adatok azt is tanúsítják, hogy az olyan ország, amin belül élő népek átlagos jövedelme között ekkora a különbség csak fogolytábor lehet.

A Szovjetunó hetven éves történelme egyértelműen azt bizonyítja, hogy a különböző kultúrájú és gazdagságú népeknek nem lehet közös országuk, mert mindegyiknek más felépítményre lett volna szüksége.

Marxnak abban igaza volt, hogy minden nép akkor jár viszonylag a legjobban, ha olyan társadalmi felépítménye lehet, ami az alépítményének megfelel. A Szovjetunió pedig csak egy olyan láger lehetett, amiben a nagyon eltérő kultúrájú és jövedelmű népekre azonos, tehát egyikükre sem megfelelő felépítményt kényszerítettek.

Ez nemcsak a Szovjetunióra volt jellemző, hanem a Jaltában rábízott csatlósok táborára is. A Szovjetunió vezetése ugyan megtett szinte mindent annak érdekében, hogy a csatlósai is olyan társadalmi felépítmény alatt éljenek, mint amilyen a szovjetunióban működik. Természetesen ez a deformáció sem lehetett hatékony.

Azt már korábban többször leírtam, hogy a Szovjetunió lágerébe kerültek közül Kelet-Németország és Csehország esett vissza az által már a háború előtt elért színvonalhoz képest. A megszállással azok vesztettek többet, akik előtte a legmesszebb jutottak. Ennek ellenére a hidegháború bolsevik oldalán élők közül ezek maradtak a leggazdagabbak. Relatív a legtöbbet vesztettek, de mégis a legmagasabb szinten maradtak.

A Szovjetuniónál is elmaradtabb társadalmak veszettek a legkevesebbet, de nem értek senkit utó az előttük járók közül.

Azt is látni kell, hogy a Szovjetunió ugyan nem riadt vissza a lágerébe tartozókkal szembeni erőszaktól, de nem volt gazdasági értelemben gyarmattartó. A csatlósait nem zsákmányolta ki. Aki engedelmet mutatott, olcsón juthatott nyersanyagokhoz, az élelmiszerüket pedig jól megfizették.

Ennyi is elég annak bizonyságára, hogy a hidegháborús bolsevik táborban a Szovjetuniónál fejlettebb csatlósok esetében csak visszaesés történt. Kemény politikai és gazdasági diktatúra és viszonylagos lemaradás volt minden olyan országban, akik 1917 előtt Oroszország előtt volt.

Azonban azt is láttam, amit a liberálisok máig sem látnak, hogy a lemaradás oka nem a demokrácia hiánya, hanem a tudati elmaradottságuk volt.

A minőség társadalma.

Reálisabb világtörténelmi felmérés volna, ha a történészek jobban figyelnének arra, amint Weber, Polányi, Maddison, Jánossy alaposan kifejtettek.

Ők voltak az elsők, akik a lakosság minőségében találták meg a jelenkori társadalmi fejlődés kulcsát. Számomra azért voltak fontosak, mert ők adtak először tudományos magyarázatot arra, ami a 20. században történt.

Én ugyan már a 30-as években Németh László Minőség forradalma cím alatt megjelent esszégyűjteményében meghirdetetteknek a híve voltam, de nem volt tudományos magyarázatom arra, hogy miért az ember minősége vált elsődlegessé.

Erre tudományos magyarázatot Marxtól kaptam. Ő fogalmazta meg a történelmi materializmus elméleti alapját azzal, hogy kimondta a társadalmak politikai, gazdasági, vallási felépítményét az alépítménye határozza meg. Ezzel adhatott volna a történelmi események alakulására tudományos magyarázatot. Sajnos, politikai forradalmársága az ellenkező irányba ragadta. Marx a helyett, hogy az alépítmény feltárásával foglalkozott volna, kitalált egy általa tökéletesnek tartott felépítményt, a kommunista társadalmat, és azt minden társadalomra, akár erőszakkal is, rákényszeríthetőnek tartotta. Így lett a legnagyobb materialista társadalomtudósból a legnagyobb idealista, vallásalapító forradalmár.

Amikor az 50-es években Weber művei között rátaláltam az alépítmény legfontosabb pillérére, az ember viselkedési kultúrájára, megakadtam. Hogyan lehet a materialista tudomány szerint a társadalom alépítményének legfontosabb eleme az ember viselkedési kultúrája. Különösen úgy, ahogyan Weber megfogalmazta: a protestáns viselkedési kultúra a jelenkori fejlett társadalmak ideális alépítménye. Weber definíciójából még az volt kiolvasható, hogy a protestáns vallás alakította puritánokká a reformátusokat. Ennek ellenére a tények Weber felismerését igazolták.

Azt csak jó harminc évvel később ismertem fel, hogy az ember az egyetlen olyan biológiai lény, aminek sorsát a fejlett agyára hallgatás determinálja. Az ember az egyetlen lény, amelyik a természeti környezetéhez az agyára hallgatva idomul. Vagyis nem a mutáció és a szelekció alapján, hanem viselkedését az agyára hallgatva alakítja a környezete adottságaihoz.

Weber és követői tehát azt ismerték fel, hogy a társadalom annak mértékében fejlődik, mennyire alkalmas az agyuk a változó viszonyokhoz alkalmazkodni. Ebből pedig az következett, hogy a társadalmak hatékonysága elsősorban attól függ, hogy a lakosság viselkedése mennyire felel meg a kor követelményeinek.

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amihez csak a lakosság puritán viselkedési kultúrája tudott más kultúrákénál hatékonyabban idomulni.

Az ember mindent a fejlett agyának köszönhet.

Az ember azért lett a két lábon járó emlős, mert a fejlett agya annyi feladatot várt el a két első végtagjára, amit csak akkor oldhatott meg, ha azokat járásra nem kell használni. Sokan találgatták, mi késztette az embert arra, hogy a kezét ne kelljen járásra használni. Véleményem szerint, ennek egyetlen oka az volt, hogy a kezével kellett a tűzet hasznosítani, szerszámokat készíteni.

Azt már sok tudós megállapította, hogy az ember az első szerszámot készítő emlős. De addig senki sem jutott el, hogy a szerszámokat az agya találta fel, és a kezeivel készítette el. Az ember keze ugyanolyan ugrást jelent a fajfejlődésben, mint a fejlett agya. Az ember ügyes keze nélkül nem lehetett szerszámkészítő.

Az ember sikereiben mindent a fejlett agyának és a rendkívül ügyes kezének köszönhet.

Az ember fejlett agya késztette a kezét példátlanul ügyessé, és szinte az agya által felismert célok egyikét sem érhette volna el a rendkívül ügyes kezei nem lettek volna képesek azok megvalósítására. Az ember agya találta ki a szerszámokat, de csak a keze tudta azokat megvalósítani. A kezünk volt a fejlett agy kapacitását hasznosítani képes szervünk.

Mivel mérjük a társadalomnak a fejlődésre alkalmasságát?

Ezzel a problémával az általam nagyra becsült tudósok foglalkoztak. Nem sok sikerrel.

Egyelőre a leginkább elfogadható mutatónak az ENSZ által használtat tartom. Ez három adat, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság eredője. Ennél csak sokkal rosszabb mutatókat használnak. Ezzel nagyon meg lennék elégedve, ha a negyedikként az egy laksora jutó vagyont is figyelembe vennék.

Nagyon nehéz azonban e négy mutató eredőjét megállapítani.

Gyakorlati megoldásként az a javaslatom, hogy mindegyik mutató alapján készüljön rangsor, és a négy rangsor számainak összessége alapján a legkisebbtől kezdődően készülne a végleges rangsor.

A három mutatós ENSZ rangsort ugyan, jobb hiányában, gyakran használom, de csak addig tartom megbízhatónak, amíg az első húsz között értékelek. A városállamok és az adóparadicsomok nélküli rangsort gyakran idézem. Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Új-Zéland, Ausztrália, Svájc, Hollandia és végül az Egyesült Államok. A második tízben is csak a fejlett nyugat-európai puritán, és a fejlett kelet-ázsiai fejlett konfuciánus népei vannak. A legjobb helyezésű, a 23. a latin és katolikus Franciaország.

Eddig a rangsorban csak csökkenő és stagnáló belső szaporaságú országok vannak. Ezért a rangsoruk aligha változna, ha az egy laksora jutó vagyont is figyelembe vennénk. Erre a mutatóra csak olyan országokban volna szükség, ahol a lakosság belső szaporodása meghaladja a néhány ezreléket.

Az egy laksora jutó vagyon akkor válik elengedhetetlenné, ha gyors a népesség növekedése. Ezt idézem, amikor Kína és India növekedését vetik össze. Indiában, ahol eleve viszonylag alacsony a vagyon, ráadásul csökken. Kínában magas a vagyon, és mégis példátlanul gyorsan nő. A két ország nemzeti jövedelme nagyon gyorsan nő, a lakosságuk pedig Indiában elviselhetetlenül gyorsan nő, Kínában pedig erőszakosan csökken.