Az emberiség élelmezése

Kopátsy Sándor                 EA                   2016 06 15

Az emberiség élelmezése

Megint nagy öröm ért. A The Economist legújabb számában részletesen foglalkozik az emberiség élelmezésével. Ahogyan olvastam, szinte megfiatalodtam. 1951-ben kerültem az Országos Tervhivatalba, a Mezőgazdasági Főosztályra. Végre hozzá juthattam a nemzetközi adatokhoz. Az egyik első felismerésem az volt, hogyan fogja az emberiség az elszabadult népszaporulatát élelmezni.

Azt már Bródy András – Rácz Jenő könyvéből megtanultam, hogy a népszaporulat elviselhetetlen vagyonigénnyel jár. A lakosság minden százaléknyi növekedéséhez a nemzeti vagyont a megtermelt nemzeti jövedelem 3-4 százalékával kell növelni annak érdekében, hogy az egylakosra jutó vagyon a már elért szinten maradjon. Ők még azt fel sem ismerték, hogy az egy lakosra jutó fogyasztás is ennyivel kell növelni. Ráadásul a nemzeti vagyon alatt csak a fizikai vagyont értették, a tudásvagyont figyelembe sem vették. De ebből is ki lehetett számítani, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése is elviselhetetlen teher. Ezzel szemben az emberiség négyötöde akkor 3 százalékkal gyarapodott.

Nálunk ugyan már akkor sem kellett félni a túlnépesedéstől. Az életszínvonal átlagos növekedése azonban nagyobb és jobb élelmiszerfogyasztással járt. Nemcsak kalóriában, de minőségi összetételében. Elsősorban több húst, zöldséget, gyümölcsöt fogyaszt a gazdagabb lakosság.

A bolsevik rendszer pedig éppen a mezőgazdaság fejlesztésére volt a legkevésbé alkalmas, ezért a szocialista rendszerek számára az élelmiszer keresett terméknek számítottak.

Ekkor már a fejlett tőkésállamokban azonban elindult az agrártechnikai forradalom, a farmergazdaságokban még az iparnál is gyorsabban nőtt a termelékenység. A négy évszakos klímában termelt növények termésátlaga gyorsan megkétszereződött. Különösen nagy visszhangja volt a gabonatermelésben történt óriási előrelépésnek. A kenyeret fogyasztó kultúrákban a kenyérrel való ellátás biztosítottnak látszott. Engem azonban a baromfitartás forradalma még jobban érdekelt. Hamar felmértem, hogy a melegvérű állatok között leginkább a baromfi hús és a tojás termelése fejlődhet. Méghozzá elsősorban a marhahúshoz viszonyítva.

Magyarországon is a húsfogyasztás növelésének a leggyorsabb lehetősége a modern baromfitartás mellett szólt.

A fajtanemesítés várható eredménye ugyanis elsősorban a potenciális szaporaságtól függ. Ebben a tekintetben a baromfihoz viszonyítva a szarvasmarha ezerszeres, a setés százszoros hátrányban van. Ráadásul akkor már a Nyugatról értesültünk, hogy korábban elképzelhetetlen sikereket értek el. Ezt a baromfi néhány adottsága biztosította.

A piac igényéhez való rugalmas alkalmazkodása. Ebben a tekintetben is hasonlók az arányok. Amíg a baromfiállomány maximum hónapok alatt jelentősen alakítható, a fejőstehenek létszámán évtizedek alatt is alig lehet lényegesen változtatni. A sertés már sokkal jobb, mert abban néhány év is elég a létszám lényeges alakításához. A baromfiús termelésben pedig néhány hónap is bőven elégséges.

Ezért volt világos volt számomra, hogy miért a baromfitartás forradalma volt az első, amiben minőségi változás következett be. Az, hogy ebben még a rendszerváltás előtt világszínvonalra emelkedtünk, barátom, Burgert Róbert érdeme, aki nemcsak felismerte a benne rejlő lehetőséget, de iszonyú energiával meg is valósította azt.

Az élelmezés forradalma azonban a tengerek művelése.

Már akkor, az 50-es évek elején a halhúsban, azaz a tengerek hidegvérű állataiban láttam az emberiség fehérjeigényének egyedüli megvalósíthatóságát.

Az elmúlt mintegy hatezer évben eredményeink alapja a szántóföldi növénytermelés volt, eljött az ideje a tengerek megművelésének is.

Először, mintegy másfél évezredig, csak a gravitációsan öntözhető völgyekben termeltek rizst a Távol-Keleten, Dél-Ázsiában, búzát és árpát a Közel-Keleten a folyamok elárasztható síkságain.

Ezek eredményeit látva lassan, közel kétezer év alatt az öntözéses rizs termelése elterjedt a csapadékban gazdag meleg éghajlatú hegyvidékeken is, ahol a bő csapadékot fenntartották a kiépített teraszokon. Ez a termelési mód azonban meg sem közelíthette az árasztásos völgyekben történő rizstermelését. A közúti és a termőföldeknek történő szállítás gépesítéséig a vízen történő szállítással nem lehetett versenyezni. Minden, amit nem lehetett vízen szállítani, óriási hátrányt jelentett. Különösen akkor, ha szintkülönbségeket is le kellett győzni.

A kereket a tudomány is korszakalkotó találmánynak tartja, de nem veszi tudomásul, hogy a keréken történő szállítás csak a viszonylag sík és kemény talajon, ott hatékony, ahol az ember fizikai erejét sokszorosan meghaladó igavonó állat is van. Dombos, hegyes terepen, hóban és mély sárban a kerék még ott sem volt előny, ahol volt igavonó állat. Hegyvidéken, havas telek idején a keréknél hatékonyabb volt a szán. Jellemző, hogy a traktorok előtt a téli tüzelőt szánon hordták be.

A rizzsel egy időben a Közel-Kelet pedig kialakult a búza és az árpa öntözéses termelése is.

Az időszámításunk utáni első évezredig csak a viszonylag meleg égövben, ahol nem voltak téli fagyok, termeltek önözéssel gabonát. Erre a művelési módra azonban csak a szárazföldnek maximum húszada volt alkalmas. Ezen a huszadnyi területen élt meg a kor emberiségének négyötöde, a magas-kultúráknak pedig az összessége. Egészen az időszámításunk utáni első évezred végéig ugyanis a magas-kultúrákat csak az önözéses gabonatermelés volt képes kialakítani.

Mintegy tízszer nagyobb területen volt pásztorkodás, de annak alig század akkora volt a népesség eltartó képessége. Máig nem tudatosítjuk, hogy a pásztorkodás nem volt igazán termelésre épült társadalom. Az abban jelentett minőségi változást, hogy a természet ajándékát nem az ember gyűjtötte be, hanem az állatállomány, ami a megkeresett takarmányán élve, eltartotta a viszonylag gyér lakosságot. Az ember csak az állatait segítette abban, hogy kereste az állatai számára a legelőt, az itatásukhoz szükséges vizet, és megvédte a ragadozóktól az állatait, azok pedig a természet ajándékaiból éltek. Az ember nem az általa megtermelt gabonával tartotta el az állatokat, csak segítéségre volt azoknak a legelőkön mozgásában, az ivóvizek biztosításában. A pásztortársadalmakban csak a kutak építése, a téli takarmány begyűjtése, és a ragadozók elleni védelem volt az ember által biztosított létfeltétel az állatok számára.

Ezen közel négyezer évig alig változtak. Csak az utóbbi ezer évben ismertük fel, oldottuk meg a természetes csapadékra épülő, a fagyos teleket átélő növénytermelést, és azokkal kapcsoltan az istállós állattartást, aminek trágyája a talajerő megtartását biztosította.

Az egész mezőgazdaságot az igaerő pépekkel való megoldása forradalmasította. Ennek következtében a termelés mennyisége alig nőtt, de a munkaerőigény a tört részére csökkent. Vagyis nem annyira a termés mennyisége nőtt, mint a munkaerő igénye csökkent. Száz éve még senki sem tudta elképzelni, hogy a lakosság élelmezésének nyersanyagigényét a munkaerő 3 százaléka is megtermeli. A Nyugat fejlett társadalmaiban a mezőgazdaság előtt nincsen nagy feladat. Ezért volt katasztrofális hiba, amikor az EU a forrásainak kétharmadát a mezőgazdaság dotációjára fordította.

Az emberiség élelmezési gondja egyrészt a lemaradó, de elviselhetetlenül gyorsan szaporodó háromötöd, és Kína, a fergetegesen gazdagodó egyötöd. Kína nem fog gondot jelenteni, mert lesz pénze hozzá, hogy takarmány, és élelmet vásároljon. A háromötöd azonban mennyiségében gyorsan növekedik, de viszonylag egyre szegényebb lesz. A mezőgazdasági termékek emelkedő árait nem lesz képes megfizetni.

Az emberiség fizetőképes kétötöde azonban elsősorban több hűst, gyümölcsöt és zöldséget fog fogyasztani. Az igazi gondot a hússal való ellátás fogja jelenteni, mert annak a piaca a gazdag országokban is nő, elsősorban a kenyér rovására. Az emberiség sorsának alakulását jelző mutatók kezdettől fogva lelkesítettek. Így lettem a várható életkor, a testmagasság mutatójának lelkes híve. Korunk változását pedig az iskolázottság és a túlsúlyosság méri.

Ezért álltam a baromfitartás mellé az 50-es években, de már akkor azt mondtam, hogy az emberiség legnagyobb agrárforradalmát a tengerek „megművelése” fogja jelenteni.

Az első tengeri farmok a 70-es években jelentek meg. 1990-ben már 10 millió tonnát termeltek. Jelenleg pedig 70 millió tonnánál tartanak. 2010-ben történt a történelmi fordulat, a halfarmok termelése elérte a marhahúsét. Pedig az is gyorsan nőtt, 1950 óta háromszorosára. A még nagyobb történelmi változást az fogja jelenteni, amikor a tengerből kifogott halak harminc éve stagnáló 60 millió tonnás szintjét is, tíz-húsz éven belül, túllépi a farmokban termelt halak mennyisége.

Ha valami fontos történt a világgazdaságban 1990 óta, akkor vitathatatlanul kettőt említek. Kínában gazdaság piacosítása és a lakosság növekedésének megállítása, valamint a tengeri farmok előretörése.

A tengeri halászat ébredt fel először, a kifogott halak mennyisége negyven év alatt, 1950-1990 között 20 millió tonnáról 90 millió tonnára nőtt, vagyis 350 százalékkal, többel mind a történelem során összesen. Ez a kifogás azonban már az állomány csökkentését jelentette. Itt meg kellett állni. Meg is álltak. Beléptek a farokban termelt halak. Ezek mennyisége a húszas évek közepén haladja meg a tengerből kifogottakat. Nagy annak valószínűsége, hogy a farmokban termelt halak mennyisége már az összes vörös húst is meghaladja.

Amikor ilyen történelemformáló eseményekkel találkozom, újra és újra megállapíthatom, hogy a társadalomtudomány képtelen a kor eseményeit reálisan mérlegelni.

A tudomány divatos témája a felmelegedés. Hosszú távon reálisan a tengerszint néhány méteres emelkedésével kell számolni. Ennek a kivédése század annyiba sem fog kerülni, mint amennyit azon keresünk, hogy a tudományok művelés alá veszik a tengereket.