Mit eszünk

Kopátsy Sándor                EH                    2016 06 19

Mit eszünk

Közgazdász szakmára állásom óta lelkesen keresem azokat a mutatókat, amik reálisan letürközik a társadalmak fejlettségét. Szerencsém volt, hogy nagyon hamar találkoztam a testmagasság alakulásával. Találkozhattam volna előbb is, de nem érdekelt. Amikor pedig már érdekelt kiderült, hogy ennek a mutatónak az első tudományos megalapozója Dr. Véli György kaposvári gyermekorvos, aki a gimnáziumban az egészségtant nekem is tanította. Mint zsidót deportálták, elégették. Csak a nemzetközi szakirodalom tudja, hogy ezt a mutatót neki köszönhetjük.

A testmagaság.

A testmagasság alakulása két számomra fontos tanulságot adott.

Beigazolta, hogy indokolt a bolsevik rendszerről a hivatalosnál lényegesen jobb véleményem. Ráadásul éppen egy olyan kérdésben igazolta, amire előtte ellentétes volt a válaszom. Nagy bánatomra, a bolsevik rendszer az egyetlen mért adatot, a sorozott katonák testmagasságát katonai titoknak minősítette. Ezért csak 2002-ben juthattam hozzá. Megdöbbenésemre, a sorozott katonák testmagassága a kiegyezéstől 2010-ig a leggyorsabban a Rákosi rendszerben növekedett. Az én tudatomban azok az évek negatív kategóriájúak voltak. Begyűjtés, kenyérhiány a boltokban, az ízetlen munkahelyi koszt élménye alapján gyenge eredményeket vártam. A kedvenc mutatóm mégis elgondolkodtatott. Megértettem, hogy nem a mutató tévedett, hanem én, és a történelemtudomány és a közvélemény is téved.

Ami a begyűjtést és a padlások seprését illeti. Rádöbbentem, hogy a magyar történelemben először volt, a radikális földreformnak köszönhetően, szinte minden falusi családnak learatott búzája volt a padláson. Vagyis korábban a falusi családok felének a padlásán nem is volt gabonája. A háború alatt is volt begyűjtés, de a begyűjtőknek a családok felénél nem is volt, mint begyűjteni. Arra is emlékeztem, hogy ezekben a háborút követő években nagyon olcsó volt a kenyér. Aki talált a boltban, megvehette, mert volt annyi pénze, és még akkor is megérte, ha volt már kenyere, a hízóját etette vele.

Ami az üzemi kosztot illeti. Én csak arra emlékeztem, hogy nem volt olyan jó íze, mint amit anyám főzött. Arra nem gondoltam, hogy nálunk csak vasárnap volt mindig hús. Ezért nem is értettem a böjti tilalmat. Minek tiltani pénteken a húst, ha a többi hétköznapon sem eszünk. Az üzemi konyhán viszont mindig volt húsétel is. Ráadásul, ne a mi konyhánkból induljak ki. A paraszti koszt nagyon egyhangú volt, sok a tészta, a krumpli, kevés a zöldség és a gyümölcs. Még a nyers salátát, paradicsomot, paprikát is alig fogyasztottak.

Ezzel szemben a gazdagok, az arisztokrácia és az úri középosztály, a lakosság 6-7 százaléka valóban rosszabbul élt, az ő gyengébb étkezésük súlya eltörpült a lakosság 90 százalékával szemben.

Az újszülöttek nagy többsége kórházakban született. Már azt is tudtam, hogy a csecsemők szakszerű gondozása az egész életteljesítményre kihat. Ezt is először a Rákosi rendszer vezette be.

Ezek után csak jobban bíztam a kedvenc mutatómban.

Az ipari forradalom sem csak jót hozott.

Mint társadalomtudós, az ipari forradalomban csak a pozitív hatásokat láttam. Arról a testmagasság csökkenése győzött meg, hogy a jobbágy jobban élt, mint a proletár. Amikor először láttam, hogy az ipari forradalom után jelentősen csökkent a testmagasság, és csak a 19. század végén lépte túl a jobbágyfelszabadítás előtti színvonalat, elgondolkodtam. Meglepett, de azonnal megértettem. A jobbágy a szabadban dolgozott, a proletár az emberekkel tömött egészségtelen levegőjű csarnokban. A jobbágyok gyerekei szabadban nőttek fel, és a szülei nehéz munkára sem fogták őket. Nem gyárban robotoltak, amikor a libákat őrizték. Ehettek gyümölcsöt. Ezzel szemben a proletárok gyermekfejjel is 10 órás műszakokban, zárt helyen robotoltak.

Európa magas-kultúrát eltartó kontinenssé vált.

A görög és római, vagyis a mediterrán kultúrát egyszerűen úgy kezeljük, mint az európai kultúra megjelenését. Ez annyiban jogos, hogy ezzel jelent meg a Földközi Tenger térségében, vagyis Európa területén először egy magas-kultúra. Azt meg sem említjük, hogy a görög és római kultúra lényegében még közel-keleti volt.

Az ugyan egyre vitathatatlanabbá válik, hogy nemcsak Egyiptom, de az egész Szahara feletti Afrika a Közel-Kelet szerves része. A történészek máig két ősi, közel-keleti magas-kultúráról, az egyiptomiról és mezopotámiairól, mint két különbözőről beszélnek. Ez lényegében a közel-keleti, öntözéssel búzát és árpát termelő magas kultúra volt, két folyamvölggyel, a Nílus, illetve a Tigris és Eufrátesz árterületén.

A görög városállamok kultúrája sokkal jobban kapcsolódott a Földközi Tenger Ázsiához és Afrikához tartozó részéhez, mint a barbár Európához.

Elhallgatjuk, hogy Európa csak az első ezredforduló után, a közel-keleti tudósoktól szerzett arról tudomást, hogy milyen magas kulturális szinten volt ezerötszáz évvel korábban a kis görög nép. Ezt a kapcsolatot is két térség, Konstantinápoly, és Andalúzia nem indoeurópai lakossága hozta meg Európának.

Európa csak akkor és azzal lett magas-kultúrát eltartó térségű, hogy az első ezredforduló végén önellátó gabonatermelővé vált. Nem vesszük tudomásul, hogy nem lehet magas-kultúra hordozója az a térség, amelyik nem képes a városok lakosságának az élelmezésére. Európa csak akkor lett egy a közel-keletitől lényegesen eltérő, önálló magas-kultúra hordozója, amikor képessé vált arra, hogy a városok lakosságának az élelmezését biztosítsa.

Mindezt meggyőzően bizonyítaná egy olyan statisztika, hogy az első évezred végéig miből állt, és mennyi kalóriát tartalmazott Európa lakosságának az élelmezése. Jelenleg is csak olyan adataink vannak, hogy egy laksora naponta mennyi kalória élelem jut, és annak mi az összetétele. A múltunk élelmezéséről szinte semmit sem tudunk. Emlékszem, amikor először láttam Diocletianus császár árrendeletét, elámultam, hogy egyetlen kiló árpa annyiba került, mint egy liba. Ez győzött meg arról, hogy a Római Birodalomban hiánycikk volt a kenyér. Miért mondta Cicero: Navigare necesse est! Ha nincsenek a hajóink biztonságban a tengeren, nincs kenyerünk.

Az utolsó kedvencem pedig az élelmezés színvonala lett.

Öreg fejjel találkoztam egy barátomnak a magyarországi istállós tehéntartásról készített tanulmányával.

Előtte csak annyit tudtam, hogy a kapás növények, mindenekelőtt a burgonya, a kukorica, a bab és a paradicsom nemcsak élelmezési forradalmat hozott Amerikából, hanem megnövelte a nők családon belüli gazdasági szerepét is. Arra már a faluban töltött évim megtanítottak, hogy a kapa a nők címere volt, de arra nem gondoltam, hogy e mögött óriási tartalom is van.

A nők társadalmi rangját a család gazdasági életében betöltött szerepük súlya határozza meg. Ebből fakadóan a pásztor- és a gabonatermelő társadalomban a nőknek nem is volt rangjuk. Ahogyan azonban megjelent a burgonya, a kukorica, a bab és a paradicsom, megnőtt a kapa, és ezzel a nők gazdasági szerepe.

A nők politikai egyenrangúságának óriási irodalma van. A gazdasági szerepük változásának azonban nyoma sincs a történelmünk tálalásában.

Erre először az amerikai kapás növények elterjedése hívta fel a figyelmemet. Európa újkori történelmére semmi sem hatott jobban, mint a kapásnövények behozatala. A történészek még a kapás növények elterjedésének következményét, az Alpoktól északra elterülő térség súlyának, népességének, gazdaságának a megerősödését sem hangsúlyozzák. Európa északi felének a lakosságeltartó képességét a kapásnövények elterjedése garantálta. Szinte nyoma sem található annak, hogy mint jelentett a burgonyatermelés megjelenése Európa hűvösebb éghajlatú térségében.

A jelenkori ember étrendje.

Ötven éve az emberiség jövőjének legnagyobb problémáját az élelmezésének megoldását tartottam. Ezért lepődtem meg, amikor azt látom, hogy a száz év alatt ötszörösére nőtt létszámunk ellenére példanélküli gyorsasággal javult a fajunk élelmezése.

Az élelmezésünk mércéje a naponta elfogyasztott étel kalóriaértéke és összetétele.

Az összetétel elemei: 1. Gabona, gyökér és hüvelyes. 2. Cukor. 3. Növényi olaj, 4. Hús. 5. Tejtermék. 6. Egyéb. A magas-kultúrák mindegyikében a kalória nagyobb fele, kétharmada a gabona volt.

Az első európai agrártechnikai forradalomig Európa lakossága saját forrásból nagyon kevés gabonát, tejet, tejterméket, de viszonylag sok húst fogyasztott. Sokat mondó volna, ha a történészek azzal kezdenék, hogyan alakult a táplálkozás összetétele a különböző korokban és kultúrákban. Ennek ellenére erre vonatkozó adataink nincsenek.

Magyarország lakosságának táplálkozásáról szinte semmit sem mond a történelmünk.

A magyar nép nomád életformájában, tehát az államalapítás előtt döntően húsevő volt, mint minden pásztorkodó nép. A kenyér ritka kincsnek számított.

Ezért volt számunkra nagy vonzása a már földművelő, gabonatermelő népek életvitelének. Nemcsak állandó közösségben, állandó lakásokban laktak, de kenyeret is ehettek. A magyar nép áttérését a földművelésre nem a királyaink kényszerítették, hanem a nép találta számára sokkal kedvezőbbnek a már itt talált életformát. Jókor érkeztünk a Kárpát Medencébe, mert itt először találhattak a honfoglalók gabonatermelő lakosságot, akinek a sorsát megirigyelhettük.

A hunoknak még eszükbe sem jutott, hogy feladják a pásztoréletüket. Korukban a pásztor lenézte a gabonával vesződő földművest. Hozzá képest jól élt.

Kezdetben az avarok sem lelkesedtek a földművelésre térésért, hiszen akkor még ennek csak a kezdetei voltak. A birodalmuk összeomlása után azonban a többségük földműves lett.

A honfoglaló magyarok már földműves, falvakban élő szlávokkal, köztük avarokkal találkoztak. Ezt érezte meg László Gyula a két háború között. A magyar honfoglalók tehát már földművelők által lakott térségbe érkeztek.

A Kárpát Medence honfoglalás előtti történelmét csak azon az alapon lehetett megérteni, hogy ez a térség a télálló gabonák, a patkolt lovak, a talajforgató ekék előtt csak a pásztorkodásra volt alkalmas. A honfoglalás idejére azonban az itt élő népek átértek a forradalmian új, a pásztorkodásnál sokkal jobb életfeltételeket teremtő földművelésre. Az európai agrártechnikai forradalom után a keletről idejövő pásztornépek mindegyike boldogan áttért a földművelésre. Húsevőből kenyeret evővé váltak.

A 20. század agártechnikai forradalma.

Amennyire hangsúlyozzák a történészek a vasút hálózat kiépülésének jelentőségét az iparosításban, a nemzetgazdaság kialakulásában, annyira kevés hangsúlyt kap a mezőgazdaság gépesítésében játszott, viszonylag jelentéktelen szerepe.

A kötött pályás szállítás és a gőzekés szántás, csak a nagyüzemi mezőgazdaságban jelentett előrelépést, de a mezőgazdaságban addigra már a nagyüzemek szerepe nagyon visszaszorult. Nagyüzemi mezőgazdaság csak a társadalmi fejlődésben lemaradó országokban maradt fenn.

A mezőgazdaság lett az egyetlen ágazat, amiben a családi farmergazdaságok fölénye érvényesült. Abban azonban a kötött pályás közlekedésnek, a nehezen mozgó gőzekének nem volt esélye. Az agrártechnikai forradalom technikai alapját az önjáró gépek, a traktorok jelentették. Még az agrártörténészek sem hangsúlyozzák a munkaterületen, a termőföldön is szabadon mozgó gépek, a traktorok, kombájnok megjelenésének a szerepét.

A mezőgazdaság hatezer éves problémája mindig az üzemen belüli és az üzem és a lakóhely közti szállítás volt. Az öntözéses gabonatermelés legnagyobb előnye abból származott, hogy a termékek, a trágya szállítása állóvízen történhetett. Aki nem tartja szem előtt, hogy az állóvízi csatornán, a lassú folyón egy tonnakilométer szállítás költsége tizede sem volt annak, mint a síkvidéki szárazföldön, és ezrede a hegyvidéken történő szállításnak, nem értheti meg, hogy az ipari forradalom miért nem hozott forradalmat a mezőgazdaságban.

A farmergazdaság fölénye.

Az elméleti agrárközgazdászok sem hangsúlyozzák, hogy a mezőgazdaságban a családi gazdaság, a farmercsalád legyőzte a nagyüzemeket. Az Egyesült Államokban a szántóföldek 90 százalékát farmer családok művelik. Szakszervezetekbe tömörült munkások szinte nincsenek. A marxista ideológia és a bolsevik rendszer a családi mezőgazdaságot a tőkés társadalom spontán kialakulási talajának tekintette. Ezért a családi farmergazdaság előnyeiről írni ellenforradalmi cselekedetnek számított. A rendszerváltás óta pedig a parasztromantika olyan birtokfelosztást teremtett, annyi ember akar eltartani az adott termőterületen, ami elve lehetetlenné teszi a farmergazdaságok kialakítását. Jelenleg tízszer annyi ember számára akarnak életteret teremteni a mezőgazdaságban, mint amennyi farmercsaládra volna szükség.

A családi mezőgazdasági vállalkozás fölénye abból fakad, hogy az időjáráshoz való időrendi alkalmazkodást, a nagyon drága és hatékony gépek üzemelését, állapotának megőrzését, a hatékony munkavégzésének biztosítását nem lehet bérmunkásra bízni. Ehhez a tulajdonos rugalmas alkalmazkodására van szükség. Ugyanakkor a munkavégzés egyre kevesebb fizikai erőt igényel, tehát az idősebb farmer, a család nő tagjai is alkalmasak a gépek kezelésére.

A gabonatermelés forradalma.

A múlt század 60-as éveiben az amerikai nemesítők jelentősen nagyobb hozamú, ellenállóbb kalászos gabonákat nemesítettek ki. Előbb a búza, majd a kukorica termésátlagai kettőződtek meg. Elérték azt a szintet, amin már nem lehet hasonló mértékben tovább lépni. Ezekben a gabonákban legfeljebb az időjárástól kisebb függőség, a kártevőkkel szembeni nagyobb ellenállás várható. További a hatékonyabb fajoktól várható eredmény az elmeredt társadalmakban való terjeszkedéstől várható. A finnyás nyugat-európai mezőgazdaság ugyan ellenáll a genetikai fejlesztésekkel szemben, de a szegény és éhező Afrika népei lelkesen fogadják.

Ez emberiség jelenkori táplálkozása.

Ötven éve az emberiség gyorsan növekvő lakosságának az élelmezése felett aggódom. Most került a kezembe az ENSZ agrárrészlegének, a FAO egy kiadványa. Ebben a világ népessége napi kalóriafogyasztását mutatja be 1970-2050 között. A megelőző negyven élvben a világ népessége ugyan háromszorosára növekedett. Ehhez hasonló mennyiségű növekedés soha nem volt a fajunk történelmében. Ennek ellenére az egy lakosra jutó fogyasztás 2.400 kalóriáról 2.900 kalóriára növekedett. Ezt elképzelni sem tudtam. A növekedés a legnagyobb a növényi olajok és a húsok esetében a megkétszereződés volt. A növényi olajok egyre inkább kiszorítják az állatok, mindenekelőtt a disznó zsiradékát. Azzal már találkoztam, hogy a legmodernebb olajpálma ültetvények hektáronként 50 tonna olaj terem, tized akkora költséggel, mint amikor disznót hizlalunk.

Gyermekkorom falujában a hízódisznó vágásának az értékét azzal mérték, hogy hány liter zsírja lett. A hentes is drágábban adta a zsírt, mint a legszebb húst. Ma már a húsok árának harmada az olaj. Egyre kevesebben főznek zsírral. Ennek ellenére a jelenkor fontos változásai, eredményei között meg sem említik a zsírról az olajra térést. Pedig nálunk még csak a napraforgó és a repce jelentkezett a még olcsóbb pálmaolaj még nem.

A várható jövő.

Ahogyan az elmúlt ötven év agrártermelésének útját előre nem látta senki, még kevesebb a remény arra, hogy a következő ötven ég láthatóbb.

A tengeri haltermelő farmok viharos terjeszkedéséről máshol már írtam. A lényege, hogy a halfogyasztás nő, elsősorban a tengeri halfarmok fergeteges növekedésének köszönhetően. A vörös húsok között a marhahús részaránya a mennyiségi növekedése ellenére csökken. A leggyorsabban a baromfi nő.

Az elmúlt hatezer évben messze a leghatékonyabb a síkvidéki rizstermelés volt. Abban aligha képzelhető el a búzáéhoz és a kukoricához hasonló siker, de a területi terjeszkedésben óriási lehetőségeket látok. A naperőművek és a széntüzeléses erőművek, a duzzasztók, mindenekelőtt az atomerőművek fel nm használható éjszakai áramtermelése olyan kapacitást biztosít a vízemelésekre, amivel óriási területek válhatnak öntözhető rizsföldekké.

Leginkább abban lehet bízni, hogy a nagyon gyorsan növekvő lakosságú Afrika, Dél-Ázsia és Latin-Amerika, az emberiség nagyobb felének várható élelemhiánya cselekedetekre késztet.

Népbetegség a túlsúlyosság.

Gyermekkoromban ritkaságnak számított a túlsúlyosság. Az ilyen embert egyszerűen gazdagnak néztük. Ma ez az emberiség felében népbetegség. Ha valamivel jellemezni akarnám, hogyan változott meg gyermekkorom óta a világ, a sok technikai csoda mellett azt is azt mondhatnám: Gyermekkoromban a csecsemőhalandóság és az alultápláltság volt a legnagyobb halálok. Ma a túlsúlyosság.