Kopátsy Sándor PG 2016 06 10
Nem a vagyon termel jövedelmet, hanem
az ember
Piketty könyvének megjelenése óta visszatért
az osztálytársadalmak ötezer éves divatja a vagyoni különbségeken rágódás.
Ennek az az oka, hogy a közgazdaságtan tudósai nem vették tudomásul, hogy a
jelenkor társadalma már nem a vagyon, hanem a képesség körül forog. Korunkban a vagyonarányok egyre inkább
másodlagosak, ma már a társadalmi rang elsősorban a vagyon használatának képességétől
függ.
Az osztálytársadalmakat valóban az
jellemezte, hogy azokban a munkaerőből több és jobb volt, mint amennyit a
társadalom hasznosítani tudott. Ezért aztán nemcsak a munkaerőnek, de még a
minőségének is csak ritka esetben volt elegendő kereslete, a minőségének pedig
még kevésbé a vagyonban azonban hiány volt.
A feudális társadalomban a rangot a
földbirtokkal, a tőkésben vagyonnal, a tőkével mérték.
Nemcsak a tőkés társadalmak a
profitot nem a vállalkozó érdemének jutalmának, hanem a tőke jövedelmének
tekintették. De még a tőkés osztálytársadalmakat felszámolni akaró Marx is a
profitot a tőke jövedelmének tekintették. Ezt azért tehették meg, mert a
viszonylag lassú technikai fejlődésnek, és az óriási tőkehiánynak köszönhetően nem
volt kellett jelentős szerep, képesség ahhoz, hogy a tőke jövedelmet is hozzon.
Jellemző módon, a gazdasági válságok sem
a tőkésosztályt tették tönkre, hanem a dolgozókat.
Az osztálytársadalmak ugyanis nem kívántak az uralkodó osztálytól
jelentős teljesítményt. Ezért lehetett mind a földesúri, mind a tőkésosztály örökletes.
A gyűjtögető társadalom minőségi igényű volt.
A termelésre való áttérés előtt,
vagyis szinte az fajunk életének utolsó néhány ezredéig, mindenkinek magáról és családjáról közvetlenül kellett gondoskodni.
A gyűjtögetés sok tízezer éve alatt minden család a saját képességei alapján a
létminimum, a természetnek való kiszolgáltatottság határán élt és képességei
szerint boldogult. A társadalomtudományok máig sem mérték fel, hogy a
gyűjtögetésből megélés mennyire képességigényes volt. A nagyon kezdetleges
eszközökkel a természet adta ajándékokból való megélés nagyon képességigényes
volt. Az emberi faj csak azért élhetett meg, sőt terjedhetett el, mert az ember
a fejlett agyának és kezeinek képessége alapján feltalálta megát. Először a
Robinzon lakatlan szigeten történő fennmaradása mutatta meg a közönségnek, hogy
az életben maradás milyen óriási képességet igényel. Jelenleg a televízió
filmeken mutatja be, milyen kiemelkedő fizikai és szellemi képességek kellenek
ahhoz, hogy akárcsak néhány hónapot átélhessen valaki magára hagyva a
természetben.
Ehhez képest óriási minőségi
változást, könnyebbséget jelentett a megtermelt növényi és állati táplálékra
való megélés. A lakosság eltartását az önözéses gabonatermelést biztosító
területre, illetve megfelelő állatállományra, azaz vagyonra lett szükség. Ezzel párhuzamosan csökkent a többség
képességére, tapasztalatára szorulás.
Azt a tényt, hogy a gyűjtögetésből, a
kezdetleges fegyverekkel való vadászatból és halászatból való megélés
lényegében értelmiségi feladat volt, Ezzel szemben a településeken lakó
családoknak szinte elég ez, ha azt teszik, amit a közösség tesz. Még
gyermekkorom falujában is minden család ugyanazt ugyanúgy termelte, ugyanazokat
az állatokat ugyanúgy tartotta, amint a falu többi családja. A jelenkor tudósai
sem ismerik fel, hogy az osztálytársadalmakban való élés viszonylag alacsony
szellemi teljesítményt követelt. A nomád
pásztorkodást, illetve öntözéses gabonatermelést folytató társadalomban elég a volt
néhány bölcs tanácsai alapján a többiekhez hasonlóan cselekedni.
A gyűjtögetésről a terelésre való áttérés azt jelentette, hogy az egyedek
képességétől való függés átalakult az elit képességéhez való igazodásra épülő társadalommá.
Ez az átalakulás
azonban a sokkal kisebb tudásigénye ellenére a korábbinál sokkal stabilabb és
jobb életkörülményeket teremtett. Ennek hatására egyre nőtt a várható életkor,
beállt az élettér eltartó képességét meghaladó népszaporulat. Nőtt a létszám, de ezzel nem tarthatott
lépést az életterek eltartó képességének növekedése.
A pásztortársadalmakban ugyan egyre nagyobb értékű állatállományra, vagyis vagyonra
volt szükség, hogy annak szaporulatából biztosítható legyen a lakosság
élelmezése, de ez sem volt tartósan megoldható. Az állatállomány takarmánya
ugyanis nem volt növelhető. Ebben az életformában csak abban a tekintetben
történt változás, hogy az ember tudatosan terelte az állatállományát az egyik
legelőről a másikra, gondoskodott az itatásuk feltételiről, kutakat ásott,
vizet gyűjtött, téli szállásukról a ragadozók elleni védelmükről gondoskodott.
A közösség állatállományán belül számon tartották a családok állatállományát.
Ezért a családoknál és településeknél nagyobb egységre nem volt gazdasági
kényszer. A nagycsaládoknál nagyobb egységekre csak a másokkal szembeni
védekezés érdekében volt szükség. A
makro társadalomra csak a másik makro társadalmakkal szembeni versengésben volt
szükség.
A pásztortársadalomnak nem voltak
eszközei arra, hogy az életterük kapacitását növeljék, ezek csak egymás rovására
terjeszkedhettek.
Az önözéses gabonatermelés azonban közös vagyont, az öntözéses hálózat kiépítését,
karbantartását, a víz elosztását igényelte. Ezek a társadalmak ezért a
vízgyűjtő térségük felett egységes politikai hatalmat, képzett apparátust
igényeltek, mai szóval államot, uralkodó osztályt igényeltek. Magas-kultúrák
csak az öntözéses földművelésre épülhettek.
Azt, hogy az önözéses szántóföldi gabonatermelés létrehozásának feltétele
volt a talajművelésre és termék szállítására alkalmas igavonó háziállatuk is
legyen, tudtommal senki sem hangsúlyozta. A háziasított szarvasmarha és a bivaly nélkül
lehetetlen volt a szántóföldi gabonatermelés. Ennek a két állatnak a domesztikációja volt a magas-kultúrák
megszülethetőségének egyik elengedhetetlen előfeltétele. Ez ad magyarázatot
arra, hogy a két amerikai kultúra az ismeretei tekinttében az eurázsiai
kultúrák szintjére emelkedett, de a kukorica és a burgonya szántóföldi
termelését igavonó állat hiányában nem oldhatták meg. Ez a két állat nemcsak a talajművelést és az anyagmozgatást oldotta
meg, hanem a talajerőt biztosító trágyázást is.
Az önözéses szántóterület növelhető,
ha nem is a lakosság növekvő számához igazodó arányban. Mindegyik öntözéses
társadalom megpróbált élni ezzel a lehetőséggel. Az adott technikai
ismeretekkel azonban nagyon szűkösek voltak a vízemelés lehetőségei. Az
öntözéses kultúrák történetében ebben a tekintetben is a kínai kultúra tette a
legnagyobbat azzal, hogy a két legnagyobb folyamának a csatornahálózatát
összekötötte a Nagy Csatornával. Az egységes Kínai Birodalom stabil léte aligha
alakulhatott volna ki, ha nem épül meg ez a Nagy Falnál is monumentálisabb
csatorna.
Az öntözéses gabonatermelő kultúrákban a vagyon nagyságát az öntözhető
területük nagyságával lehetett mérni.
A kor viszonyai között önözhető csak
az olyan terület volt, ahova a vizet gravitációs módon is el lehet jutatani. Jó
ideig csak a síkságok voltak öntözhetők. Mintegy ezer éves késéssel aztán
megjelentek a természetes csapadékot fenntartó
teraszokon megtartott csapadékkal történő öntözés. Ez azonban a felmerülő
anyagmozgatás nehézsége miatt nem lehetett versenyképes. Ebben a termelési
módban az egy tonnakilométer szállítási teljesítmény felfelé százszor, lefelé
tízszer drágább volt, mint a síkvidéki csatornákon. Ezért aztán nagyszámú lakosság
eltartását, nagy birodalmak tartósságát csak egy-egy vízgyűjtő rendszerben lehetett
megoldani. A szállítási szempontból a tengeren egymástól több száz kilométeres
távolságban lévő kikötők, a szállítási költségen mérve, sokkal közelebb voltak
egymáshoz, mint a hegyek túloldalán a légvonalban nagyon közeli völgyek.
A természetes csapadékra épülő szántóföldi gabonatermelés.
A
megjelenése újabb világtörténelmi esemény volt. Az utóbbi ezer évben ez játszott
egyre nagyobb szerepet. A megelőző mintegy ötezer éven csak az önözéses
gabonatermelés játszott történelemformáló szerepet. Az önözéses
gabonatermelésnek nagyon magas volt az eltartó késsége. Szorosan szervezett,
stabil társadalom csak erre épülhetett.
Az első ezredforduló vége előtt azonban Európában megjelent a természetes
csapadékra épülő gabonatermelés. Ennek az eltartó képessége középen volt a ritka lakosságot
eltartó pásztorkodás és a nagy lakosság sűrűséget eltartó öntözéses
gabonatermelés között. Ráadásul ez mind a növénytermelést, mind az
állattartást, ezzel az egészségesebb táplálkozást is megoldotta.
Azzal, hogy Európa megoldotta a telet elviselő gabonák természetes
csapadékon történő termelését, a földünk potenciális lakosságeltartó képességét
háromszorosára növelte. Ma az emberiség harmada a négy
évszakos térségekben él, fele az ott termelt, télálló gabonával táplálkozik, a
megtermelt jövedelem kétharmadát ebben termelik, és az osztálytársadalmakon
túllépő, fejlett társadalmak nagy többsége itt él.
Azt csak öreg koromban ismertem fel,
hogy a jelenkor legnagyobb értéke a
tudásvágy számára is a négy évszakos klíma a legkedvezőbb. Nemcsak Darwin,
de a jelenkor tudósai sem ismerték fel, hogy az emberi agy teljesítménye
számára az évente négyszer változó éghajlat a legkedvezőbb. Azt ugyan régen tudtam, hogy a térben sok kultúrával, életmóddal
találkozó távolsági kereskedők, tengerészek gondolkodása fejlettebb. Arra
azonban nem régen döbbentem rá, hogy gyermekkorom falujában, a négy évszakban
nagyon eltérő módon éltek az emberek.
A négy évszakos klímához alakított életmódot Európa nyugati felében
oldották meg először a magas-kultúrát eltartható szinten. Ez volt az utóbbi ezer év egyik
legjelentősebb technikai találmánya.
Ami az emberiség számára fontos volt, az ebben a Nyugat által ezer éve
kialakított termelési módban történt.
Az ipari forradalom előtt az európai feudális társadalmakban a
gazdagságot a földtulajdon nagyágával mérték. Azzal, hogy mekkora földje és mennyi
jobbágya van. De voltak olyan feudális társadalmak, amiben minden föld a
korlátlan hatalmú császár, szultán tulajdonban volt. Ilyen volt az Oszmán
Birodalom is. Ez volt az Oszmán Hódoltság 150 éven Magyarország leginkább
magyar etikumú térségében is. A magyar
etnikum polgárosodása éppen akkor történt, amikor minden föld a szultán
birtoka, minden jobbágy a szultán jobbágya, és minden köztisztviselő a szultán
rabszolgája volt. Ennek ellenére a magyar jobbágy akkor költözhetett,
kereskedhetett, vásárolhatott ingatlant először. Ebben a helyzetben indult meg a magyar etnikum paraszt polgárosodása.
Nem találtam meg, hogyan minősítette,
hova sorolta Piketty az oszmán társadalmat. Azt Móricz Zsigmondnak a középkori
Erdélyről írt regénye győzött meg, hogy a
magyar feudális társadalomnál fejlettebb, rugalmasabb társadalom volt akkor,
amikor Erdély lényegében az Oszmán Birodalom egyik provinciája volt.
Azt pedig Erdei Ferenctől tanultam
meg, hogy az alföldi magyar városok, falvak az Oszmán Hódoltságban
polgárosodtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése