Kopátsy Sándor EE 2016 06 14
A teljesítmény és a vagyon utáni
jövedelem
A klasszikus közgazdaságtan még
megengedhette magának, hogy csak tőkés jövedelmét, a profitot optimalizálja. Amivel
a fizikai tőke volt a tőkés osztálytársadalom szűk keresztmetszete, elég volt
annak az optimalizálása. Ezért még a tőkés osztálytársadalom megszállott
ellensége, Marx is megtehette, hogy csak a tőkét tekintette az egyetlen
felszámolandó vagyoni jövedelemnek.
Elméletileg minden osztálytársadalomban két vagyonjövedelem volt, a
földjáradék és a tőkeprofit.
A feudális osztálytársadalomban az elsődleges jövedelem a földjáradék volt, erre
optimalizált a társadalom. Az ipari forradalom után azonban már nem a
földbirtok volt az uralkodó osztály elsődleges vagyona, hanem a tőke.
A tőkés osztálytársadalom gazdaságának alakításában a tőkehiány csökkentése lett az
elsődleges társadalmi érdek. Ezért a mezőgazdaságban keletkezett
vagyonjövedelmet nem is profitnak, hanem földjáradéknak minősítették. Ezzel
hangsúlyozottan nem is foglalkoztak.
A klasszikus közgazdaságtan
megelégedett azzal, hogy a társadalom tőkeként működő vagyonigényére
koncentrált. A földesurakat is tőkésekként kezelték, de a vagyonukból származó
jövedelmet nem tekintették profitnak. Ezt külön fogalomnak, földjáradéknak
minősítették. A földesurakat, az arisztokratákat ugyan tőkéseknek tekintették, mivel
ugyanúgy a vagyonukból és nem a munkájukból éltek.
A tőkés profitját teljesen
vagyonjövedelemnek profitnak tartották annak ellenére, hogy annak a nagysága a
működtetés minőségétől ugyanúgy függött. A járadékon belül ugyan éles
különbséget tettek annak a föld adottságától független része volt a
földjáradék. De a minőségétől függő járadékot mégis különbözeti járadéknak
tekintették. Az egymástól nagyon eltérő rátájú profitot azonban egységesen
kezelték. Azt, hogy azonos tőke után nagyon eltérő profitok voltak, figyelmen
kívül hagyták. Vagyis a járadékból számolták a föld-, illetve a bánya értékét,
a tőke esetében viszont tudomásul vették, hogy nagyon elértő jövedelmet hoz.
Tehát amíg a vagyon értékét a járadéka nagyságából számoltak, a tőke értéke
esetében nem a profit lapján számolták ki az értékét. Még Marx sem vette
tudomásul, hogy a profit nagysága már az
ő korában is lényegesen függött attól, hogy a tőkés milyen hatékonyan
működtette. Az ugyan tény, hogy az ő korában még nem volt jellemző, hogy a
tőke sem hozott profitot annak, aki nem jól működtette. Olyan nagy volt a
tőkehiány, és olyan alacsony tudásigényt támasztott a működtetése, hogy
jellemzően örökölhető volt akárcsak a járadékot hozó föld és a bánya.
Nemcsak a klasszikus közgazdászok, de
Marx sem ismerte fel, hogy minden
járadék is a föld és a bánya, illetve a tőke kínálatának hiányából fakad.
Kevés volt a termőföld, ezért természetes volt a földjáradék, kevés a
bányakincs, ezért volt bányajáradék, és kevés a tőke, ezért természetes jövedelem
a profit. Egyik hasznosítása sem volt olyan képesség- és tudásigényes, hogy az
osztályhelyzet nem lehetett volna örökletes. A nagyon tehetségtelen földesúr,
bányatulajdonos és tőkés legfeljebb másra bízta a működetését, aminek a bérleti
díja, a várható profitnál kisebb volt. Ahogyan a földtulajdonosnak akkor is
volt jövedelme, ha bérbe adta, a tőketulajdonosnak is maradt jövedelme, ha
bérbe adta a hozzáértő vállalkozónak.
Sem a klasszikus közgazdászok, sem
azok ellenfelei nem vették tudomásul, hogy amiből hiány van, az munka nélkül is
jövedelmet biztosít. A termőföld, a bányakincsek hiánya járadékot, a tőke
hiánya munkanélküli jövedelmet, profitot biztosított.
Ugyanez érvényes volt a másik
termelési tényezőre, a munkaerőre is. Mivel nagyobb volt a munkaerő mennyiségi
és minőségi kínálata, mint a munkaadók kereslete, a munkaerő ára olyan alacsony
volt, hogy a megvásárlója számára jövedelmet biztosított. Vagyis, a munkaerő azért volt kizsákmányolható,
mert a kínálata nagyobb volt, mint a kereslete.
Már a klasszikus közgazdaságnak arra
kellett volna építeni, hogy a két
termelési tényező, a vagyon és a munkaerő ára a keresletük és kínálatuk arányán
múlott. Minden osztálytársadalomban több és jobb volt a munkaerő kínálata
annál, amennyit az adott technikai feltételek mellett a társadalom igényelt. Ezért minden osztálytársadalomban a
munkaerő keresete kisebb volt, mint amennyit a társadalom vagyona igényelt. Ezért
lettek az osztálytársadalmak urai a vagyontulajdonosok.
Amikor a társadalom elsődleges
feladata a lakosság élelmezése volt, akkor a föld volt az elsődleges vagyon,
ezért a földbirtokosok kezében volt a politikai hatalom is. Az ipari forradalom
hatására a korábbi ipar, a házi ipar és a manufaktúrák az értéküket vesztették,
elavultak, ugyanakkor óriási tőkeigényű gyárakat, vasutat igényelt a
társadalom. A termőföldeknél is nagyobb hiány keletkezett az iparban és a
szállításban. A földesurak vagyona leértékelődött, a gyárak, vasutak tőkés
tulajdonosai pedig uralkodó óriási jövedelem birtokosai lettek, uralkodó osztállyá
emelkedtek.
Ezt ugyan a klasszikus közgazdászok
egyértelműen tudomásul vették, de az máig háttérben maradt, hogy az ipari forradalom nemcsak sokkal több
munkaerőt igényelt az iparban és a szállításban, de ugyanakkor csökkent a
munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény.
Bármennyire egyértelmű volt, hogy a
manufaktúra és a háziipar magasabb szakmai igényt támasztott a munkaerővel
szemben, mint a gyári munka, azt már figyelmen kívül hagyták, hogy a gyári munkások is kevesebb szakmai igényű
munkát végeztek, mint a jobbágyok. Nemcsak az jellemezte a marxizmust, hogy
a proletárokat a politikai hatalom birtokosainak akarta állítani, de nem vette
tudomásul, hogy azok még a jobbágyoknál is felkészületlenebbek voltak. Marx is attól
félt, hogy a felszabadult jobbágyok parasztként spontán tőkésekké válhatnak. A kisárutermelés szüli a kapitalizmust.
A korabeli munkásokat ugyanakkor alkalmasoknak tartotta arra, hogy a
tőkésosztályt leváltva a sokkal fejlettebbnek tartott kommunista társadalmat
hatékonyan képesek lesznek vezetni.
Az ugyan nemcsak Marx, de senki sem sejthette, hogy bekövetkezik a
tudományos és technikai forradalom, aminek hatására megszűnik a túlnépesedés, a
munkaerő túlkínálata, a gazdaság pedig olyan minőségi munkaerőigényt támaszt,
amit a kínálat képtelen lesz kielégíteni.
A tudományos és technikai forradalom felépítménye.
A jelenkor közgazdaságtudománya még
mindig abban a hitben él, hogy a jelenkori fejlett társadalmak tőkés
osztálytársadalmak maradtak. Legfeljebb ezekben a lakosság egészének is megjárnak
a politikai jogok. Nem veszik tudomásul, hogy ötezer évig minden társadalom
alépítményét a vagyonhiánnyal és a munkaerő mennyiségi és minőségi feleslege
jellemezte. A jelenlegi fejlett társadalmakban azonban megszűnt a munkaerő
mennyiségei túltermelése, a minőségi munkaerőben pedig kielégíthetetlen
minőségi hiány keletkezett. A jelenkori
fejlett társadalmakban csökken a munkaerő mennyisége, és kielégíthetetlen a
minőségi munkaerővel szemben támasztott igény.
A tudományos és technikai forradalom
olyan alépítményi változást okozott, ami egy egészen más társadalmi
felépítményt kíván. Ezt a változást először Max Weber érezte meg, amikor a 20.
század küszöbén megállapította, hogy a
kor társadalmait csak a protestáns kultúrájú népek képesek másoknál
hatékonyabban működtetni. Ezzel azt jelezte, hogy a lakosság viselkedési
kultúrája, vagyis a szellemi vagyona fontosabb lesz, mint a fizikai vagyon
mennyisége. A megállapítása csak annyiban korrigálandó, hogy protestáns
viselkedés helyett puritánt kellett volna mondani. Ez pedig fényesen
beigazolódott. Jelenleg minden puritán
mentalitású nép lényegesen gazdagabb a többieknél. De legalább ennyire
igaz, hogy a társadalmak fejlettsége közti különbség azzal mérhető, hogy a
lakosság viselkedése milyen puritán. A
társadalmak lemaradása a puritánizmustól való távolsággal arányos.
Mai szemmel azt mondhatjuk, hogy
ötezer évig a lakosságát elviselhetetlen mértékben növelő, a vagyonukban
hiányos társadalmak voltak. Most a társadalmi élcsapatot a minőség
társadalmainak tekinthetjük. A jelenkor
forradalma a minőség győzelme a mennyiség felett.
Hátborzongatónak tényként éltem meg, hogy
a 30-as évek elején Ortega, a spanyol filozófus a Tömegek lázadása címmel írta meg társadalmi bírálatát. Ezt olvasta
Németh László, és szinte válaszként adta ki esszégyűjteményét, Minőség forradalma címmel. Nem is a racionalista
tudomány alapján, hanem művészi ráérzéssel adta a címet. E kötetek megjelenése
óta 80 év telt le, és egyre bizonyíthatóbb, hogy mennyire eltévedt a tömegek
ösztönére épült fasizmus, és mennyire
győzött a minőség forradalma.
Ötezer éven keresztül mind a föld,
mind a tőke tulajdonosai a minél olcsóbb munkaerőt keresték, ma nincs olyan fejlett társadalom, amiben nem
a viszonylag is megdrágult minőségi munkaerőben nem a hiány, a gyenge
minőségűben pedig nem a felesleg a jellemző. De nemcsak a munkaerőben, de
minden áruban és szoláltatásban a minőségre való átrendeződés a jellemző.
A tőkét nem a tulajdonos működteti.
A közgazdászok a jelenkori fejlett
társadalmakat is tőkés társadalmaknak tekintik. Az nem zavarja őket, hogy a tőke működtetésével egyre inkább nem a
tulajdonosok, hanem a tőke működtetéséhez értő menedzserek gazdálkodnak. Ez
a váltás azért történt, mert a tőke
hozadéka, a profit nagysága, nagyon széles határok között, attól függ, milyen
szakemberek működtetik. Minél nagyobb tőkével gazdálkodik egy vállalat,
annál fontosabb, hogy a működtetését minél jobb szakemberekre bízzák.
Ma már eltéved, téves
következtetéseket von le az, aki a tőkék profitját a tulajdonosok alapján
vizsgálják. Ezért tartom a jelenleg legdivatosabb közgazdasági művét, Pikettynek
a jelenkori tőke felosztás alakulását vizsgáló könyvét elhibázottnak, mert jelenleg már a tőkéből nem a tulajdonosok,
hanem szakma káderei gazdálkodnak. A vállatok tőkepiaci értéke egyre
kevésbé a tulajdonosoktól, de egyre inkább a tőkét kezelő menedzserek
munkájától függ. Számos esetben tapasztalhattuk, hogy egy óriás vállat
tőkepiaci értéke nagyobbat emelkedett akkor, amikor a szakma legjobbját
sikerült az élére állítani, mint amennyi részvényértékkel a legnagyobb
tulajdonos ott rendelkezik. Nem ismerek olyan nagy befektetési bankot, amelynek
a vezetője egyúttal a legnagyobb részvénytulajdonos lenne.
A legnagyobb részvénytulajdonosok a
nyugdíjpénztárak, a befektetési alapok, amelyek döntéseibe a tulajdonosok bele
sem szólnak. Marx tehát nagyot tévedett, amikor azt állította, hogy a profit
alapja a tőkés tulajdonviszony. Ezzel szemben, a profit olyan járadék, ami a tőkehiányból fakad. A föld- ás a
bányajáradék sem a föld és a bánya tulajdonformájából, hanem a termőföld és a
bányakincs szűkösségéből fakadó jövedelem. A
profit pedig a tőkehiányból fakadó jövedelem.
A kizsákmányolás sem a munkaadó társadalmi rangjából fakad.
Minden osztálytársadalomban
gyorsabban nőtt a lakosság, ezen belül a munkaképesek száma és javult a
minősége, mint amennyire a társadalom igénye, a munkaerő kereslete növekedhetett.
Még az sem tűnt fel a társadalomtudósoknak, hogy minden osztálytársadalomban
két szakterületen volt mindig hiány: a
gazdag uralkodó osztálynak szüksége volt művészekre, a kizsákmányolt népnek
pedig cirkuszra. Ezért e két területen minden osztálytársadalom a minél jobb
minőséget igyekezett kinevelni, és társadalmi és anyagi elismerésbe
részesíteni.
Ez volt az a két terület ahol az
érvényesülés szabad volt. A művész és az
élsportoló minden társadalmi osztályból, rétegből kiemelkedhetett, egymásközti
ragsoruk, elismertségük, jövedelmük, ha megfelelt a társadalom érdekének,
teljesítményüktől függött. Ennek az volt a társadalmi oka, hogy az uralkodó
osztály kereslete a művészekkel, a tömegek igénye pedig a cirkuszokkal szemben
kielégíthetetlenül nagy volt.
Ez akkor tárult fel előttem, amikor a tudományos és technikai forradalom
minőségi munkaerőigényét kielégítő oktatási reformot kerestem.
Kiderült, hogy az osztálytársadalmak oktatása kezdetben csak a vallás klérusának
igényét szolgálta. A dogmákra épülő vallásoknak a dogmáit gondolkodás
nélkül lefogadó tekintélyekre volt szüksége a klérusában. Az első vallás a
reformáció volt, amelyik felvetette a hívek képességét arra, hogy a szent
szövegeket maguk is olvashassák, az istenükkel közvetlen kapcsolatba
kerülhessenek. Ekkor jutott el a vallás addig, hogy az isten és a hívők közti
közvetlen kapcsolat, a szent könyvek olvasása, a rítus megértése a hívők
számára is adott. Ezt megelőző minden vallás a saját klérusát ruházta fel arra,
hogy a hívők az isten közti kapcsolatot kiszolgálhassa. Ezért lehetett korábban
a liturgia nyelve a hívőké, a szent szövegek pedig a hívők számára elérhetők. A
reformáció ennek érekében vezette be a hívők oktatását, fordította le a szent
szövegeket és zsoltárokat. Ebbe az irányban a római katolikus egyház is
kényetlen volt bizonyos engedményeket tenni, de a liturgia és a szent szövegek
nyelve a jelenkorig a latin maradt.
Amikor az ipari forradalom létrehozta a nemzetállamokat, vallás
klérusától független állami feladattá vált a közigazgatási káderigényét
kielégítő az oktatás.
De alapvető célját illetően, a tudományos és technikai forradalom győzelméig,
ez sem a gondolkodás, az újítás képességét fejlesztette, hanem az állami
törvények kritikátlan elfogadását, és betartatását. Az osztálytársadalom államainak olyan apparátusra volt szüksége, melyik
kritika nélkül élvezi lefelé a hatalmát, és tudomásul veszi az állami
hatalomnak való a kiszolgáltatottságát.
Lényegében ilyen apparátusa volt korábban
a Kínai, majd az Oszmán Birodalomnak. A tisztviselők a korlátlan hatalom jól
fizetett, lefelé nagy hatáskörű és nagy jövedelemmel rendelkező rabszolgái
voltak. Lényegében ilyen apparátussal dolgozott a bolsevik állam is.
A társadalmat az alépítménye szabályozza.
A társadalomtudományok azért tévedtek
el, mert a piactól független fogalmakkal próbálkoztak. Értékelméletre
építettek. Nem vették tudomásul, hogy csak annak van értéke, ami a társadalom
számára igényt jelent. Ezért mindennek
az árát a keresletének és kínálatának az aránya határozza meg. A társadalom
urainak, a lakosainak, a munkaerejének az árát a keresletének és a kínálatának
az aránya határozza meg. Minden annyit ér, amennyi az ára.
Mivel az osztálytársadalmakat a túlnépesedés jellemezte, amiben a
lakosság, és ezzel a munkaerő mindig több volt, mint a társadalom igénye, a
munkaerő kiszolgáltatott lett. Az osztálytársadalmak közös jellemzője a lakosság, a
munkaerő kiszolgáltatottsága.
Csak az a társadalom szabadulhatott meg a többség kizsákmányolásától,
amelyeikben egyrészt leállt a lakosság, ezzel a munkaerő gyors növekedése,
másrészt a társadalom igénye a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen
mértékben megnövekedett.
Azoknak a forradalmároknak, akik túl
akartak lépni az osztálytársadalmak szükségszerű embertelenségein, két
feladatuk lett volna.
-
Megállítani a túlnépesedést.
-
Olyan tudományos és technikai
eredményeket elérni, aminek a hatékony működtetése minél jobb munkaerőt kíván.
Ezzel szemben minden forradalmár azt
hitte, hogy elég megragadni a politikai hatalmat, erőszakkal új felépítményt
építeni. A túlnépesedés megállítása helyett minden javaslatuk a népszaporulat
növekedését, tehát az osztályuralom megerősödését jelentette volna.
A forradalmárok által elképzelt
javasolt felépítményt pedig nem a tudományok és találmányok serkentését, hanem
az ideológiának való alárendelését jelentette, tehát a forradalmárok nem
liberalizmust, hanem ideológiai uralmat akartak. Éppen az ellenkező irányban
igyekeztek avval, amire a társadalomfejlődés tartott. A forradalmárok nem a tudomány logikáját, hanem a hit uralmát akarták
bevezetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése