Néhány gondolat a 20. század világpolitikáról

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 07 22

Néhány gondolat a 20. század világpolitikáról

Örömmel vettem tudomásul, hogy Nagy Britannia elővette az ország szereplését az iraki háborúban. A jelentés végre feltárja a második világháború után beindult világpolitika, a demokrácia erőszakos terjesztése egyik, talán utolsó ballépését. Nem gondoltam, hogy ezt is megérem. Nem a Nyugat kijózanodása volt gyors, hanem én élek sokáig.

A 20. század világpolitikáját két részre lehet bontani.

Az első felében az európai imperialisták veszekedtek egymással. Az első világháború még csak a gyarmattartók, az imperialisták egymásközti harca volt. Még nem volt a tőkés gyarmattartó imperialistáknak külső ellenségük, egymással hadakoztak a gyarmatokból való nagyobb részesedésért. Európában gyakorlatilag a két legerősebb imperialista tábor, a germán harcolt a brit és francia imperializmussal. Az egyik szövetségese a feudális cári Oroszország, a másiké a közép-európai, operett nagyhatalom, a Habsburg Osztrák-Magyar Monarchia volt.

Japán Kelet-Ázsiában már sikerrel járta az imperialistává válás útját. A történészek máig nem hangsúlyozzák, hogy Japán már az első világháború előtt megszégyenítő vereséget márt az imperializmusra eleve alkalmatlan cári Oroszországra. A második világháborúban pedig már a nyugat-európai gyarmattartók fölé is kerekedett.

A kor történészei utólag sem látják, hogy akkor már volt egyetlen kívülálló nagyhatalom is az Egyesült Államok, amit a nyugat-európai tőkés osztálydemokráciák szövetségesüknek tartanak. Nem veszik tudomásul, hogy az Egyesült Államok már az első világháborúban is a gyarmattartás elkötelezett ellenfele volt. Wilson, az amerikai elnök már örömmel vette tudomásul, hogy a gyarmattartók egymást pusztítják, és minél több kárt okoznak egymásnak, annál jobban javul a gyarmatok felszabadulásának az esélye. Ismereteim szerint, az Egyesült Államok elnöke, Wilson eleve a népek önrendelkezésének a híve volt. Ezt, mi magyarok csak abban látjuk, hogy híve volt az Osztrák-Magyar Monarchia az önrendelkezés elvén történő felosztásának. Azt meg sem említjük, hogy Wilson elve, a népek önrendelkezési joga, általában az elnyomott népek felszabadulását támogatta. Ezt elhallgatjuk, mert azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a történelmi Magyarország felosztásának Wilson volt a kezdeményezője.

Az Egyesült Államok lakossága, közvéleménye elítélte a gyarmattartást, de ellene volt a gyarmattartók elleni háborúnak. Tegyük hozzá, hogy joggal, mert még nem volt olyan gazdasági és katonai fölénye, amivel célját nagy áldozatok nélkül elérhette volna. Ennek ellenére a század első felének történelme megértéséhez szükség volna arra, hogy az Egyesült Államok már az első világháborút is a gyarmattartók közti háborúnak tekintette, ami érdekét szolgálta. Ezért mindaddig be sem avatkozott, amíg Németország győzelmét csak a katonai segítésük akadályozhatja meg. Egyértelmű a párhuzam Wilson és Roosevelt külpolitikája között.

Roosevelt is örömmel nézte, hogy Franciaország összeomlott, Nagy Britannia pedig tehetetlen a náci Németország haderejével szemben. Érthetetlen, hogy nemcsak Hitler, de a haderő vezérkara sem mérte fel, hogy nekik akkor sem szabad hadat üzenni az Egyesült Államoknak, ha az már egyértelműen Nagy Britanniát támogatja, de haderőt oda még nem küld.

A második világháborúban a tőkés demokráciák győzelmét a fasiszta diktatúrák felett azonban a náci Németország ostobasága gyorsította fel. A nácik ugyan kegyetlen antikommunisták voltak, ennek ellenére, a győzelem érdekében a tőkés országok ellenségét, a Szovjetuniót semlegesnek kellett volna tartani. Erre a Szovjetunió lelkes támogatása természetes volt. A háborús céljai érdekében a sztálinista Szovjetunió és a náci Németország sokkal könnyebben megérthette egymást, mint ahogyan a javíthatatlan Churchill Nagy Britanniáját. Ezt csak Roosevelt értette meg, ezért kedvezőbb feltételekkel támogatta a Szovjetuniót, mint a tőkés demokrata, de gyarmattartó Nagy Britanniát.

Máig nem tájuk fel a Roosevelt által kitalált hidegháborút, ezért nem érthetjük meg a második világháborút követő közel félévszázadot. A hidegháború ugyanis zseniális folytatása volt a gyarmattartók elleni világpolitikának.

Jaltában ugyanis egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok érdeke a Szovjetunió katonai szuperhatalommá válása. Ez bármennyire érthető, mindmáig rejtve marad. Pedig az a tény, hogy a Jaltai Egyezmény Berlinig a Szovjetunió befolyási övezetének minősítette Európa keleti felét, egyértelműen azt jelentette, hogy az Egyesült Államok ezzel olyan helyzetbe hozta az egymással háborúzó gyarmattartókat, hogy félniük kell a Szovjetunió katonai túlerejétől.

Máig nem akadt egy nyugati történész, aki rámutatott volna, hogyan alakul a második világháború utáni világpolitikai helyzet, ha Jaltában nem kap a Szovjetunió jelentős befolyási térséget Európában, ha nem kellett volna félni a Szovjetunió hadseregének túlerejétől.

Nem lehetett volna német-francia szövetség.

Németország és Japán nem lehetett volna az Egyesült Államok kezes báránya, hadseregének a befogadója.

Arról még mélyebb a hallgatás, hogy a Szovjetunió azért esett szét, a megmaradt Oroszország azért lett viszonylag béna kacsa, mert az erejét messze meghaladó fegyverkezési versenyt folytatott az Egyesült Államokkal. Ha a Szovjetunió nem kapja meg a Jaltai Egyezményben, Churchill heves tiltakozása ellenére, Közép-Európa, a Balkán és a Baltikum keleti felét, nem jöhet létre Európa demokratikus felének egysége, a NATO, az Európai Unió, és végül nem esik szét elemeire a Szovjetunió. Aki nem érti meg ezt az összefüggést, nem értheti meg az elmúlt hetven év világtörténelmét.

A Szovjetunió sem omlik össze, ha nem válik imperialistává. De nem válhatott volna azzá, ha Jaltában nem kapja meg a befolyási övezetét. Ezért tekintem Roosevelt érdemének a Szovjetunió félévszázaddal későbbi összeomlását. Ő adott nekik ingyen alkalmat arra, hogy Európa számos országa felett uralkodhassanak. Ez csak akkor zárult le, amikor az Egyesült Államok véget vetett a hidegháborúnak.

A Szovjetunió három lépésével azonban arra kényszerítette az Egyesült Államokat, hogy vessen véget a hidegháborúnak, a Szovjetunió látszólagos szuperhatalmi katonai fölényének.

A Szovjetunó az óceánok feletti hatalomra tört.

A Szovjetunió a Jaltában kapott zsákmányán először azzal lépett túl, hogy az Egyesült Államokkal azonos szintű szuperhatalom akart lenni az óceánokon is. Olyan flottafejlesztésbe fogott, ami sikere estén az óceánok felett is hadászati egyensúlyt jelentett volna. Nem ismerem, talán senki sem ismeri, de e stratégiai cél érekében szalad el a legjobban a Szovjetunió katonai kiadása. Ez már nemcsak a volt gyarmattartók feletti katonai fölényt, hanem az Egyesült Államokkal való egyenrangúságot is jelentette volna. Ez a cél azonban már olyan anyai megterhelést jelentett, ami a gazdasági összeroppanást okozta.

A Szovjetunió Kubában létesített katonai támaszpontot.

Amikor a Sztálint követő felső vezetés szellemi színvonala tovább csökkent, az elvesztette a realitásérzékét, és már Kubában akart rakétái számára támaszpontot létesíteni. A szovjetvezetés nem elégedett meg a volt gyarmattartók feletti katonai fölényével, az Egyesült Államokat is veszélyeztetni akarta. Gyorsan kiderült, hogy ezt az Egyesült Államok még atomháború árán sem tűri.

A Szovjetunió bevonult Afganisztánba.

A Szovjetunió nem elégedett meg a Jaltában kapott zsákmánnyal, gyarmatot is akart magának. Az ostoba vezetése abban a hitben élt, hogy Afganisztán megszállása nemcsak hadserege számára könnyű feladat, de ezzel részt szerezhet magának az Egyesült Államok eleve reménytelen, a Közel-Keletet felosztó politikájában. A saját közel-keleti térégét és Szibériát is megemészteni képtelen birodalom terjeszkedni akart. Nem volt neki elég, hogy ugyan a nyugat-európai államok félnek a haderejét meghaladó hadereje van, de az a Távol-Keleten, előbb Koreában, végül a Közel-Keleten versenyképtelen volt. Ez legélesebben az arab térségben derült ki, ahol az izraeli legénységgel szemben csúfosan leszerepeltek még a technikai tekintetben egyenrangú fegyverei is.

Még egyetlen történész sem írta le, hogy a Szovjetunió ma is létezne, ha megelégszik azzal, amit Jaltában Roosevelttől kapott. Történelmi hibát követett el azzal, hogy az Egyesült Államokkal szemben is érvényesíteni akarta a katonai fölényét.

Az Egyesült Államok világpolitikai szerepe.

Az Egyesült Államok nem azért lett a történelemben példátlan politikai, gazdasági, tudományos és katonai szuperhatalom, mert az akart lenni, hanem azért, mert minden másik jelentős nagyságú állammal szemben minden tekintetben előnyös adottságokkal rendelkezett. Az adottságai ajánlották fel számára a szuperhatalommá válást.

Azt már a 20. század elején felismerte Max Weber, hogy csak a puritán népek képesek a jelenkor társadalmait hatékonyan működtetni. Akkor még puritán alatt csak a kereszténység protestáns népeit értette. Az csak a század második felében derült ki, hogy puritán népek élnek a Távol-Keleten, akiket konfuciánusoknak hívnak. Sőt, ott minden konfuciánus nép puritán.

Abba ugyan Weber sem merült bele, hogy mi jellemzi a Nyugat puritán népeit, és leegyszerűsítette arra, hogy puritánok a protestáns keresztények. Sőt a hitben élt, hogy a protestánsok azért lettek puritánok, mert a kereszténységük azzá formálta őket. Ezzel szemben az összefüggés fordított. A germánok, az angolszászok és a skandinávok eleve puritán népek voltak, és amikor elértek bizonyos társadalmi fejlettségi szintet, a kereszténységüket a puritanizmusukhoz igazították.

Máig nem tisztázta a tudomány, hogy miért lettek puritánok az Európa északnyugati harmadában élő, marhapásztor népek. Ezek sokkal előbb puritánok voltak, mint protestáns keresztények. Elég volna megismerni ezeknek a népnek a viselkedését már akkor is, amikor még pogányok voltak.

Az európai puritán népek csak azért nem lehettek szuperhatalmak, mert hiányoztak a hozzá szükséges gazdaságföldrajzi feltételeik. A kicsi és nagyon tagolt Európa eleve nem ad lehetőséget arra, hogy ott egy ország szuperhatalommá emelkedhessen. A szuperhatalmi szerep közelében csak Nagy Britannia volt a vasút századában. Befolyása azzá tette, de a mérete hiányzott ahhoz, hogy akárcsak a saját kontinensén azzá válhasson. Európában előbb Franciaország, majd az egyesítése után Németország nála nagyobb hatalom volt. Ezt Nagy Britannia belátta, és megelégedett azzal, ha a kontinensen hatalmi egyensúlyt teremthet.

Az is tudatosítani kellene, hogy szuperhatalom csak az önerőre épülő lehet. Nagy Britannia világhatalmi súlya döntően a kizsákmányolt gyarmatokból származott. A gyarmatok elveszése után a hatalma elfogyott, és az európai szigetekre szorult. Európában is előbb elvesztette Írországot, most pedig Skócia elszakadása várható. Nagy Britannia gazdaságföldrajzi adottsága Japánéhoz hasonlítható azzal a különbséggel, hogy annak a kontinensen 15-ször népesebb szomszédja van. Japán csak a 20. században lehetett átmenetileg a térségen belüli nagyhatalom.

Nagyhatalom a jelenkorban csak az lehet, ami katonai téren is fölényt élvezhet. Erre a rakéták és az atomfegyverek korában csak nagy területű, nagyszámú lakosú és fejlett gazdaságú ország lehet képes.

Ilyen csak egy van, az Egyesült Államok. A rakéták és az atomfegyverek előtt még katonai nagyhatalom lehetett az 50 millió lakosú Németország, a 100 millió lakosú Japán is. A Szovjetunió térsége ugyan alkalmas volt az atomháborús versengésre, de csak úgy, hogy az erejét meghaladóan fegyverkezett. Ennek következtében azonban egyre szegényebb lett. Jelenleg az Egyesült Államoktól eltekintve, nincs olyan ország, amelyik szuperhatalom lehetne. Legfeljebb a század második felébe Kína juthat el idáig.

Az Egyesült Államok szuperhatalmi szerepben.

Roosevelt után azonban nem volt az Egyesült Államoknak olyan elnöke, aki alkalmas volt a szuperhatalmi szerep betöltésére.

Európában erre ugyan szükség sem volt, ez eljátszotta még a súlyának megfelelő szerepét is azzal, hogy létrehozta az Európai Uniót. Európa ugyanis minél egységesebb akar lenni, annál gyengébb lesz. Kicsi és tagolt kontinensünknek az ereje éppen abban rejlik, hogy tudomásul veszi gazdaságföldrajzi és kulturális tagoltságát. Ennek fel nem ismerése okozta aztán azt, hogy minden egyesítési kísérlet katasztrófába torkollott.

Európa csak az ipari forradalomnak köszönhetően volt a világpolitika és a világgazdaság élcsapata. Ezt annak köszönhetően érhete el, hogy tudomásul vette, hogy szinte minden ország a maga útját járja.

A feudális Európa vezető politikai és katonai hatalma Franciaország volt. Az ipari forradalomban Nagy Britannia vette át a vezető szerepet. A vasutak és a közutak kiépülése után Németország lett Európa vezető hatalma. A második világháború után pedig összefogva is eltörpült az Egyesült Államokhoz viszonyítva.

A második világháború után az Egyesült Államok elég nagy és erős lett ahhoz, hogy a latin-amerikai országokkal nem akart sem politikai, sem gazdasági közösséget kiépíteni. Megelégedett azzal, hogy a volt gyarmattartók a tenyeréből esznek.

Az Egyesült Államok szerepe a Távol-Keleten.

Ebben a térségben szinte nem marat jelentős hatalom. Japán elvesztette a korábbi befolyását. Megelégedett azzal, hogy a hidegháborúban az exportja sikeres lehetett. Ennek köszönhetően az első csoda Japán fergeteges felemelkedése volt. Azt sem hangsúlyozzák, hogy Japán visszaemelkedésének előfeltétele a hidegháború volt. A tőkés világpiac örömmel fogadta az olcsó japán importot. Ekkor vált először nyilvánvalóvá, hogy a távol-keleti munkaerő a tömegtermelésre kiváló, a teljesítményéhez képest olcsó.

A Szovjetunió és Kína agressziós viselkedése következtében a Távol-Kelet, Korea és Vietnám lett a meleg háborús térség. Ennek köszönhetően a Kis tigrisek, Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hong-Kong élvezhette a demokratikus tábor támogatását. Ezek még Japánnál is gyorsabb fejlődést érhettek el.

Az Egyesült Államok történelmi szerepet játszott abban, hogy a 20. század második felében a Távol-Kelet nem kommunista országai felemelkedhettek a világgazdaság élvonalába. Ezzel beigazolódott, hogy Japán a két háború között csak ott gyarmatosított, ahol annak jók voltak a feltételei.

Az Egyesült Államok akkor tévedett, amikor Dél-Vietnám oldalán beavatkozott a kommunista Észak-Vietnámmal vívott belső háborúba. Nem vagyok távol-keleti szakértő, de Vietnámot Olaszországgal állítom párhuzamba, az ország déli része délkelet-ázsiai, az északi pedig konfuciánus kultúrájú. Az északiak lényegesen alkalmasabbak a kor elvárásainak a teljesítésére, szinte kínaiak. Elég lett volna, ha az Egyesült Államok csak azokat az országokat, támogatja, amelyiket Japán is gyarmatosítani, fejleszteni akart. A két városállamot pedig azért, mert azok a világgazdaság legnagyobb kikötői adottságai voltak.

Összefoglalva. Az Egyesült Államok a Távol-Keleten kiválóan vizsgázott. Történelmi szerepet játszott abban, hogy mára a Távol-Kelet a világgazdaság egyik bázisa, a Csendes Óceán északi medencéjének a nyugati oldalán.

Az Egyesült Államok a Közel-Keleten.

Itt szinte csak a hibákat halmozta egymásra.

Az első hiba az ENSZ alkotmánya volt, amiben a lát legnagyobb gyarmattartónak, Nagy Britanniának és Franciaországnak, valamint az imperialista Szovjetuniónak a Biztonsági Tanácsban vétójogot, és az imperialista Szovjetuniónak biztosított. Ezzel garantálta a működésképtelenségét.

A másik két hiba pedig máig nincs feltárva. Szaúd-Arábia és Izrael feltételek nélküli támogatása.

Szaúd-Arábia feudális rendszerének feltételek nélküli garantálása Eisenhower katonai tapasztalatiból fakadt, aki megélte, hogy a náci Németország háborús vereségében milyen fontos szerepet játszott az üzemanyaghiány. Azt nem mérte fel, hogy milyen mértékben kiszolgáltatottak az olajtermelő arab országok az amerikai olajigényeknek, és mennyire elkötelezettek a Szovjetunió elleni védettségért. Azzal viszont nem számolt, hogy mennyire nem az Egyesült Államok szellemének felel meg egy feudális társadalom stabilizálásának garantálása.

Izrael állam feltételek nélküli biztosítása érzelmi okok alapján ugyan érthető, de indokolt lett volna az államnak a zsidó vallás alapkára helyezését bírálni. Az amerikai nép erkölcsével nem fér össze a politikai jogok vallási alapon való kezelése. Ráadásul úgy, hogy az ország értelmiségének többsége nem vallásos, az ortodoxok pedig vallási türelmetlenek. Izraelen kívül az Egyesült Államok más államot hasonló vallási alapon nem támogatna.

A Közel-Kelet ősi kultúrája ellenére, versenyképtelen, függetlenül attól, milyen felépítményre épül. Ott tehát eleve lehetetlenség együttműködőt találni. Nem is talált senki.

Irán lett az első kiemelt szövetséges.

Az Egyesült Államok súlyosan hibázott, amikor a perzsa Birodalom örökösét, a sah által vezetett diktatúrát, Iránt választotta elsőszámú szövetségesének. Az ugyan igaz, hogy két ország, Irán és Egyiptom a többiek előtt jár, de egyik sem lehet működésképes demokrácia, de még dinamikusan fejlődő diktatúra sem. Ezért a Közel-Keletet magára kellett volna hagyni, azzal a feltétellel, hogy Izrael létét garantálják.

A 20. század nagy csodáját azonban Kína produkálta.

Kína, 1990 óta, a világtörténelem legnagyobb eseményét azzal teljesíti, hogy az emberiség felét példanélküli sebességgel az élvonalba emelés útjára állította. Ennek a 21. század közepére az lesz a várható eredménye, hogy az emberiség egészének kétötödét kitevő puritánok összessége, a protestáns Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet az élvonalba emelkedik. Minden puritán nép gazdag lesz, de nem lesz gazdag egyetlen más kultúrához tartozó nép társadalma sem.

A kínai csoda két társadalmi törvény felismerése. Egyrészt a gazdaság piacosodása, másrészt a túlnépesedés leállítása nélkül lehetetlen a gyorsa társadalmi fejlődés. Ez is csak akkor lehet sikeres, ha a lakosság viselkedése puritán. A nem puritán népek ki vannak zárva a siker lehetőségből. Mivel a kínaiak keményen puritánok, a gazdaság piacosítása és a népszaporulat leállítása volt a siker feltétele. Ez Teng műve volt, aki attól sem riadt vissza, hogy a politikai demokráciát követelőket a tankokkal verje le.

Korábbi könyvemben Lenin és Mao is ott volt a 20. század politikai óriásai között.

Lenin azért, mert felismerte, hogy az oroszok tudata és elmaradottsága eleve lehetetlenné teszi a politikai demokráciát, tehát a diktatúra elkerülhetetlen mindaddig, amíg a gazdaság el nem ér bizonyos fejlettségi szintet. A politikai diktatúra mellett azonban biztosítani kell a gazdaság piacosodását. Ez a lenini felismerés volt a bolsevik rendszerben az iránytűm. Lenin azonban azt nem ismerte fel, hogy az ortodox keresztény népek semmiféle módszerrel nem lehetnek alkalmasak a társadalmi felzárkózásra. Ezt elfogadva, eleve lemondtam arról, hogy a Moszkva vezetése mellett eleve lehetetlen a felzárkózás. De azt is láttam, hogy a hidegháború alatt reménytelen minden szakítás Moszkvával. Ezért nem tévedtem el az 56-os forradalomban sem.

A bolsevik rendszer összeomlása előtt ezért csak a kínai kommunista pártban reméltem lehetőséget a kibontakozásra. Ezek a feltételek azonban csak 1990-ben egyetlen éven belül jelentek meg. De akkor nemcsak megszabadultunk a Szovjetunió omlott össze, és Kína hivatalosan bevezette a szükséges reformokat. Nekünk csak egy feladat maradt, mert a népességünk nem növekedett. Ugyanakkor az egy párt diktatúráját a magyar társadalom többsége elutasította, politikai demokráciát akart. Még a volt állampárt is. A több párti rendszer azonban hallani sem akart a demokrácia későbbre halasztásának. Így előbb az úri középosztály demokratikus vezetését akarta kiépíteni Antall József kormánya. Ezt az első ciklus után azonban a közvélemény példátlan többsége elutasította. Ezért a volt állampártot hozta vissza a hatalomra. Ekkor még felcsillant bennem az egyetlen baloldali párt uralmának a reménye. Máig érthetetlen volt számomra a volt állampárt kétharmados többsége. Ezzel szemben a baloldali Horn Gyula a liberális pártnak felajánlotta a koalíciót. Az pedig a volt állampárton belüli erős liberálisok erejére támaszkodva, liberális politikát folytatott.

Ezért eztán a jobbközép magyar közvéleményt képviselő párt hiányában Orbán Viktor a liberális Fideszt átállította közép-jobb párttá, meg is nyerte a harmadik választást. Tapasztalt hiányában azonban kis többséggel a szoclib szövetség került újra hatalomra. Ez azonban 2010-ben, példátlan vereséget szenvedett. Most egyre inkább azt látom, hogy az országnak akár évtizedekre is, közép-jobb kormányai lesznek. Vagyis még nem elég fejletten, nem versenyképes demokráciában fogunk élni.

A latin népek helye a világban.

A latin, és kelet-európai szláv népek, az emberiség mintegy ötöde, egy lényegesen a jelenleginél is hátrább álló második vonalban lesznek.

Dél-Ázsia, a Közel Kelet és Afrika minden népe létszámában gyorsan nő, de viszonylag egyre jobban lemarad.

Összefoglaló:

A 20. század világpolitikáját az jellemezte, hogy a vezetők, az amerikai Roosevelt és kínai Teng kivételével, nem voltak reálpolitikusok, hibát, hibára halmoztak. Abban a tévhitben éltek, hogy minden kultúra és annak minden fejlettségi szintű népe számára a politikai demokrácia az egyetlen üdvözítő út. A diktatúrát eleve elhibázott útnak minősítik.