Kopátsy Sándor PH 2015 10 21
Az 56-os forradalom
Ez valóban forradalom
volt, és ez lett a végzete. 1956-ban a hidegháború közepén, semmilyen
forradalmi változásnak nem volt lehetősége. Meg kellett volna azzal elégedni, hogy reformot csinálhatunk. Ráadásul
arra is csak nekünk lett volna lehetőségünk. Ennek megértésében nem
előbbre, hanem egyre hátrább vagyunk. Ma is úgy kezeljük ezeket a gyönyörű
napokat, mintha rajtunk múlt volna a forradalmi változtatás módja, formája, nagysága.
A forradalom után kialakult helyzetben szereplőket úgy kezeljük, mintha rajtunk
is múlt, hogy nem lettünk demokrácia. Akik pedig nem mentek együtt a teljesen
reménytelen forradalommal, ellenforradalmárok voltak.
Ismereteim szerint, egyedül
voltam, aki nagyon akarta a gazdaság piacosítását, de egy percig sem hittem,
hogy ennél tovább is lehet menni. Ezt csak ma tudom úgy megfogalmazni, hogy
csak nekünk volt alkalmunk 1956-ban meglépni azt, amit Kína 1990-ben meglépett.
Piacosítani a gazdaságot, de fenntartani
az egyetlen párt korlátlan politikai hatalmát. A magyarság óriási
többségének azonban az kevés volt, képtelen volt felmérni, mekkora volt a
maximális mozgásszabadságunk. Sajnos, ezt az óta sem mérték fel, és úgy értékelik 1956-ot, mint az elárult
forradalmat. Akik pedig tudomásul vették a lehetőségekkel való élés
kötelességét, ellenforradalmárok lettek.
Kádár Jánosról
azt tartják, ő hívta be a szovjet csapatokat. Ezt senki sem méri fel, hogy a szovjet csaptok nem azért jöttek, mert
hívták. Azok akkor is jöttek volna, ha senki sem hívja őket. Legfeljebb jól
jött nekik, ha arra hivatkozhattak, hogy hívásra jöttek. Mi meg örülhettünk
annak, hogy úgy viselkedtek, mintha hívták volna őket. Az igazi hazaárulás az lett volna, ha fegyverrel állunk szembe velük.
Az ugyanis nem hazafias cselekedett, ha valaki olyan ügyben fog fegyvert,
amiben a győzelem esélytelen, azzal csak rontunk azon, ami elkerülhetetlen. Ez
volt akkor is a véleményem, de azt is felmértem, hogy erre képtelen lettem
volna. Szerencse, hogy voltak bölcsebbek, akik vállalták a behívás szerepét. Nekik köszönhetjük, hogy lassan Nagy Imre
minden forradalom előtti álma megvalósulhatott. Ma már talán az egyetlen
élő tanúja vagyok annak, hogy Nagy
Imrétől soha nem hallottam olyan jövőre szóló megjegyzést, hogy több párti
demokráciát, vagy a Szovjetuniótól elszakadást akart volna. Csak addig ment
el, hogy hajlandó volt olyanokkal is együttműködni, akiket Rákosi és társai
osztályellenségüknek tartottak. Ezek között nem volt senki, aki a Kádár-endszerben
nem működött aktívan a gazdasági mechanizmus kiépítésében. Megtanultam azt is,
hogy érdemes volna azokat is bevonni a
bolsevik rendszer piacosításába, akiket Rákosi és társai osztályellenségként
internáltak.
Nem ártana, ha Kádár kritikusai megneveznék azt, aki nála
jobb megoldást jelentett volna, kivéve azt a Nagy Imrét, aki nem akart kilépni
a hidegháború bolsevik táborából. Én ilyent nem tudok.
Ha Kádár nem vállalja
a forradalom előtti viszonyok visszaállítását, akkor Rákosi és társai jönnek
vissza, és fel sem merülhet, hogy mi lehetünk a legvidámabb barakk. Aki ezt
nem érti meg, annak Kádár átállt az ellenforradalomhoz, aki pedig megérti,
annak a magyar történelem egyik legnagyobb alakja. Nekem is az.
Biszku Béla ellen
most is pert folytatnak, mint a forradalom bukását követő megtorlást levezénylő
belügyminisztert vonják felelősségre. Ő engem ugyan nem csukott be, de még húsz
év múlva is megbízhatatlannak tartott, és féleállított, de utólag sem tudnák
nála jobbat javasolni, ha csak azok között választhattunk, akiben a megszállók
bíztak. A kor ismerőinek illene tudni, ha nem Kádár, akkor Rákosi, és annak a
belügyminisztere, hogyan szokták a bolsevista marxizmus történelmében a
forradalmárokat megbüntetni. Nem azt mondom, hogy nem voltak jogtalan és az
indokoltnál szigorúbb büntetések, csak azt, hogy a kelt-európai marxizmusban
nála is gorombábban szoktak büntettek. Tudomásul
kellene venni, hogy marxizmus kelet-európai formájának egészen más a stílusa,
mint az angolszász marxizmusé. Sokkal kevésbé humánus.
Számomra a Pécsett tartott első május elseje világossá
tette, hogy Kelet-Európában nemcsak a kereszténység más, de a marxizmus is.
Ehhez a különbéghez igazodni kellett, amíg a világpolitikai erők minket
Kelet-Európához csatoltak. Aki ezt nem veszi tudomásul, annak kemény sorsa volt.
Nyers Rezső érdeme
volt, hogy a magyar gazdasági élet a szocialista táboron belül a leginkább
szociáldemokrata, vagyis viszonylag nyugat-európai barakk lehetett. Ennek
ellenére pár éve az újságokból értesülök, hogy a másokénál valamivel magasabb
nyugdíját soknak tartják. Ez is azt
mutatja, hogy a jelenlegi véleményalakítók mennyire nincsenek tisztában azzal,
hogy kiknek mit köszönhetünk azért, hogy a rendszerváltás előtt a Szovjetunió
érdekkörébe rendeltek között a mi rendszerünk volt nemcsak a legvidámabb, de a
leghatékonyabb barakk.
Jaltában a győztesek, gyakorlatilag Roosevelt, a Szovjetunió
befolyási övezetébe sorolták Európa számos országát. Ezen elsősorban az Egyesült Államok érdekében, 1990 előtt nem lehetett
változtatni. Akkor pedig mindenki számára megszűnt. Előtte nem rajtunk
múlt, kik gyakorolják a hatalmat, az óta pedig azok, akik a választóktól a
nagyobb támogatást kapják.
Ideje volna, ha a politikusok és a történészek, a bolsevik
évtizedek szereplőit annak alapján értékelték, hogy akkor kinek mennyi érdeme
volt abban, hogy a legvidámabb barakk lehetünk. Ebből az is következik, hogy nem azok voltak a rendszerváltás előtt a
nemzet ügyének a hatékony szolgálói, akik attól a rendszertől távol tartották
magukat, hanem azok, akik tették, ami még tehető volt.
Ezen az alapon tartom Kádárt nagy magyar politikusnak,
Biszkut nem bűnös belügyminiszterek, Nyerset pedig a piacgazdaságnak a bolsevik
rendszerbe való beépülésében főszereplőnek. Kádárnak szobor, Biszkunak nyugodt
öregkor, Nyersnek pedig kiemelt nyugdíj járna.
A személyek
megítélésénél százszor fontosabb volna az 56-os forradalom reális megítélése. Sokszor
leírtam elmondtam, hogy életem ajándékának tartom, hogy a földreformot és az
56-os forradalmat átélhettem, mert mindkettő a nagyon ritka történelmi események
közé tartoznak, olyanok, amikor kiszabadult a nép vágya. Ezért voltak gyönyörűk.
Ugyanakkor az első órák után világosan láttam, hogy a forradalom irreális, nincs semmi
realitása. Megállíthatatlan, pedig minél messzebb megy, annál kevesebb
valósulhat meg a reális célokból.
Nagy Imre reális reformjaiból, nemcsak a mezőgazdaság, hanem
az egész gazdaági élet piacosításából, demokratizálásából annak kevesebb
valósulhat meg, minél messzebb megy a politikai forradalom. Amíg a gazdasági élet piacosítása nemcsak reális,
de megkerülhetetlen, a politikai demokrácia irányában jelentős változást a
világpolitika nem engedett meg.
Ezt csak az 1990-es kínai reform után számíthat megértésre. A világpolitika és a világgazdaság
legnagyobb sikerét az hozta, hogy Kínában nem forradalom történt, hanem csak a
gazdaság piacosítása, a politikai forradalmat sikerült tankokkal leverni.
Azon lehet vitatkozni, hogy mi történt volna, ha a gazdasági reformokat Kínában
politikai forradalom követheti. Meggyőződésem
szerint, a politikai felépítmény, vagyis a demokrácia bevezetése esetén Kína
elemeire esett volna szét, és megvalósíthatatlanná vált volna a reform
nélkülözhetetlen eleme, az egy gyermek vállalás kikényszerítése.
Kína csak azért lehetett a világ csodája, mert csak a gazdaság
piacosítása és a népszaporulat fékezése történt meg, a politikai forradalmat
tankokkal eltiporták.
Megborzadtam, amikor felmértem a párhuzamot. Magyarország akkor lehetett volna a világ
kis csodája, ha Nagy Imre marad a miniszterelnök és reformjai sorra
megvalósulnak. A számára adott utolsó lehetőség pedig az, ha 1956. november
elsején ő hívja be a szovjet tankokat. Nálunk nem állt fenn a veszélye az
ország szétesésének és nem volt szükség a gyermekvállalás erőszakos korlátozására,
de hiányoztak a politikai demokrácia
bevezethetőségének a feltételei.
Nagy Imre miniszterelnöksége alatt viszonylag simán
elindultak a reformok a mezőgazdaság területén. Még nyoma sem volt annak, hogy
elszabadul a politikai reformok követelése. Annál nagyobb veszélyt jelentett
Rákosi, Gerő, Révai következetes munkája annak érdekében, hogy Nagy Imre
hatalmát és befolyását korlátozzák. Ez felgyorsult az után, hogy Nagy Imrét
eltávolították a kormány éléről.
Ahogyan Rákosi és
köre előre haladt, úgy gyűlt a közvélemény türelmetlensége. Egyértelművé
vált, hogy a pártvezetésben is változásokra van szükség.
Ezt a folyamatot felismerve írtam Nagy Imrének, Vass
Zoltánon keresztül egy feljegyzést, amiben rámutattam
annak a tarthatatlanságára, hogy Nagy Imre miniszterelnöki mozgásterét a
mezőgazdaságra, a falupolitikára korlátozzák, ugyanakkor az egész gazdaság Gerő
kezében van, aki hallani sem akar a reformokról. Írásom azonnal Nagy
Imrétől támogatást kapott. Behívott és már ott volt két régi ismerősöm, Moré
András, a titkárságának a vezetője, és Fekete Ferenc a Nagy Imre által vezetett
Agrárpolitikai Tanszéken helyettesítője. Nagy Imre közölte, hogy hármunkra bízza egy olyan anyag
elkészítését, ami a gazdaság egész területének irányítását korszerűsíti. Menjünk
le Öszödre, a kormányüdülőbe, és ott dolgozzunk.
Ott becsöppentünk a kommunista paradicsomba.
Abban azonnal megállapodtunk, hogy a gazdasági élet
egészének a piacosítása a feladat. Ilyen irányú anyagokhoz csak Jugoszláviából
és Lengyelországból jutottunk. Rám bízták a lengyel professzor, Lange által
javasolt gazdasági modell magyar változatának, a magyar modellnek az
elkészítését. Én már a modell kifejezésen fennakadtam. A modell életképtelen tákolmány, helyette valami olyanra van szükség,
ami módosul a piac jelzéseire. Ezért áthúztam a tervezett címet, és odaírtam mechanizmus.
Talán egy hét alatt készült el a mintegy százoldalas anyag,
amiben a mechanizmus elé odaírtam a gazdasági jelzőt.
Másnap már hívtak a társim, hogy Nagy Imre az anyagunkat
változatlanul a következő minisztertanácsi ülés elé viszi.
Harmadnap már egy barátom, aki Gerő titkára volt, felhívott,
hogy főnöke azt írta rá: Bucharinista förmedvény!!!
Negyednap megjelentek az ÁVO-sok és még az indigókat is elvitték.
Kiderült, hogy Rákosi vezetése alatt összeült a párt legfelsőbb gazdasági
vezetése, és letiltották az anyag tárgyalását, elrendelték a példányok
visszagyűjtését, és megsemmisítését.
Ezért aztán jó húsz évig abban a hitben életem, hogy a
művünk megsemmisült. Közben a felső vezetésből Nyers Rezső és Fehér Lajos
érdeklődött nálam az anyag után.
Csak valamikor a 70-es évek végén értesültem, hogy a
Párttörténeti Intézetben van eredeti példány. Azt, hogy Vass Zolán is
megtartott egy példányt, a halála után a feleségétől tudtam meg. Eztán már
mondhatom, hogy a gazdasági mechanizmus
kifejezést én találtam ki, és mi hárman készítettünk el egy olyan reform tervét,
amit 36 évvel később Kínában bevezettek.
A két reform tartalmának közös jellemzője, hogy fel sem
merült benne az állampárt egyeduralmának felszámolása. A gazdasági élet piacosítása ugyanis minden kultúrában, azon belül
minden fejlettségi szinten hatékony, ezért indokolt. A gazdasági szféra
piacosítása azonban csak ott hozhat sikert, ahol a lakosság létszáma nem
növekszik gyorsan. Tehát Kínában nem lett volna a piacosításnak ekkora
eredménye, ha a lakosság száma 2 százaléknál is gyorsabban növekszik.
Marad azonban egy
további előfeltétele a sikernek, a lakosság viselkedését a puritanizmus
jellemezze. Itt kell rátérni a mániámra, arra, amit jó száz éve Max Weber
felismert, hogy a jelenkorban csak a
protestáns erkölcsű népek képesek a társadalmat a többi népnél hatékonyabban
működtetni.
Ez a marxista ideológiára is vonatkozik. A kelet-európai,
ortodox keresztény népek már a feudális társadalmaikat is alacsonyabb
hatékonysággal működtették. A kereszténységük sem lehetett olyan hatékony, mint
a nyugat-európaiaké.
Az ipari forradalom vívmányai is csak a nyugat-európai
keresztény népek számára voltak másokénál hatékonyabbak. Ennek hatására Nyugat-Európában
is kettévált a kereszténység. A puritán népek,
az angolszászok, a germánok és a skandinávok számára a latin népek
kereszténysége nem volt elég puritán. A két nyugat-európai kereszténység
közötti különbség eltérő hatékonysága nem volt olyan egyértelmű Európában, mint
a tengerentúli új hazájukban.
Európában a kereszténység kettéválása ugyanis nem volt olyan
egyértelmű, mert a protestáns vallások terjedését, elfogadását a politikai
hatalom is befolyásolta. Amíg az angolszászok és a skandinávok szinte
maradéktalanul protestáns egyházak hívei lettek, a germánok vallásválasztását a
katolikus császáraik politikai érdeke is befolyásolta. A Habsburg császárok
erősen kötődtek a római kereszténységhez, hiszen birodalmuk központja
Spanyolországban volt. Ezért a Habsburg Birodalom germán népei katolikusok
maradtak, annak ellenére, hogy puritánok voltak.
A nyugat-európai puritán és latin népek közti viselkedési
különbség karakterisztikusan csak a volt gyarmataikon vált egyértelművé.
Amerikában az angolszász gyarmatokon alakult államoktól jobban lemaradtak a
latin népek államai, mint Európában.
A tudományos és technikai forradalom előrenyomulásával egyre
jobban kiderült, hogy az elértő kultúrájú
népeknek nem lehet hatékony, ha közös az országuk. Még akkor sem, ha közös
a nyelvük. Ez sehol nem karakterisztikusabb, mint Olaszországban. A tiroliak
puritánok, a dél-olaszok pedig a legkevésbé azok. Kiderült, hogy Olaszország
északi, az Alpokhoz közeli tartományai puritánabbak a franciáknál.
Ha mérni lehetne a népek puritanizmusát, akkor kiderülne,
hogy az európai népek versenyképessége,
életszínvonala, vagyona, iskolázottsága nem attól függ, melyik országban élnek,
hanem attól, mennyire puritánok.
Másik példa. A cári Oroszországban két puritán nép élt, a
finnek és az észtek. A finnek kiváltak és a skandinávok szintjére emelkedtek.
Az észtek ugyan visszakényszerültek a Szovjetunióba, de annak a leggazdagabb,
legiskolázottabb népe lettek.
A második világháború
után a hidegháborús front demokrata oldalán a gazdasági csodát a japánok,
majd a kis tigrisek produkálták. Ekkor ismertem fel, hogy a nyugati
protestánsoknál is puritánabb konfuciánus népek törnek a világ élvonalába.
Ennek alapján vártam, hogy a marxizmus
is Kelet-Ázsiában fogja megmutatni oroszlánkörmeit. Ez minden várakozást felülmúlt. Levontam a tanulságot. Az utolérni akaró társadalmak számára nem
forradalomra, hanem reformra van szükség. A kevésbé fejlett társadalmakban
a forradalmak szükségszerűen túllendülnek a realitás határán, és visszaáll a
régi szemét. Ezt a bölcsességet is Marxtól tanultam, ő látta meg előre, „hogyha olyan társadalomban győz a
forradalom, amelyik alépítménye, kultúrája még nem érett meg arra, akkor a
forradalom győzelme után is visszaáll a régi szemét.”
A rendszerváltás előtt október 23.-án ellenforradalmat emlegetett
a hatalom. Az óta forradalmat. Az ugyan
forradalom volt, méghozzá csodaszép. Talán a legszebb a történelmünkben, mert a
kommunikációnak köszönhetően az egész ország ünnepelte az ország lakosságának
95 százaléka, csak azok nem, akiknek létét fenyegette a forradalom győzelme.
Nem ok nélkül féltek, mert nagyságrenddel több áldozata lett volna a bosszúnak,
mint a forradalmat tankokkal leverő szovjet megszállásnak.
Ha győz a forradalom, a követő választáson, az ellenzék még szavazni
sem ment. Az előző rendszert elutasítók 99 százalékos győzelmet arattak volna. Máig sem meri felvetni senki, hogy a
forradalom győzelme esetén mi történt volna. Sok lincselés, heves
antiszemitizmus, bosszúállás. Szerintem még maga Nagy Imre kivégzésére is sor
került volna. Mező Imre meglincselésének sokkal kevesebb oka volt, mint Nagy
Imre felelősségre vonásának.
Most, közel hatvan évvel a forradalom után, kötelességemnek
érzem, hogy elmondjam a véleményemet.
1954 nyarán volt az
utolsó alkalom arra, hogy a gazdaság piacosítása és Rákosi és társainak
félreállítása megelőzze a belső erőkkel féken nem tartható, de a győzelme semmi
esélyű forradalmat. Természetesen, ezt én akkor nem láttam, csak azt
éreztem, hogy az adott világpolitikai és
a magyar társadalom akkori állapotában nem szabad gyökeres politikai fordulatot
követelni. Ezt Rákosinak és társainak kellett volna megérteni, de ők görcsösen
ragaszkodtak korlátlan hatalmukhoz. Ráadásul Béria kivégzése után úgy
érezhették, hogy a Szovjetunió sem áll már Nagy Imre mögött.
Azzal, hogy 1954
őszén Nagy Imrét félreállították, úgy lefojtottak minden reformigényt, hogy a
forradalom kirobbanása elkerülhetetlenné vált.
Nagy Imrének a forradalom alatti viselkedését, az egy
pártrendszer feladását csak azzal tudom magyarázni, hogy a lelkesedése
elhomályosította a realitását. Viszont
azt máig nem tudom megérteni, hogy a forradalom eltiprása után sem látta be,
hogy Kádár vezetése az országa számára az elképzelhető legjobb megoldás volt,
valamint az ő és társai helyzetét is csak az tehette volna könnyebbé, ha
lemond.
Ebben lényegében két politikussal, már a forradalom alatt
Fehér Lajossal, a kiszabadulása után pedig Donáth Ferenccel értettem egyet. Az
utóbbitól kaptam a legnagyobb elismerést, a kórházban már halódott,
meglátogattam, amikor bejött egy régi harcostársa, akinek bemutatott: „Kopátsy,
de nem a hős, hanem a bölcs.” Ezt őrzöm, mint a legnagyobb kitüntetésemet.
Azt nem tudom, mikor jutunk el odáig, hogy megtanuljuk a
forradalom és a reform történelmi speciális szerepét. A reform mindig jótékony,
a forradalom azonban csak akkor, ha az elért eredménye stabilizálható. Ezért a
bukásra ítélt forradalomra ne legyünk büszkék.
Én leírom.
Mivel 1954-ben a
reform elmaradt, 1956.-ban kudarcra ítélt forradalom lett a következménye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése