1956. november 4.

Kopátsy Sándor                  EH                  2015 11 05

1956. november 4.

Ma is libabőrös a hátam, ha visszagondolok Nagy Imre szózatára. Annak ellenére, hogy a koalíciós kormány megalakulása, Mao és Tito tiltakozása ismeretében a legkisebb kétségem sem volt a Szovjetunió katonai beavatkozását illetően. Tisztán láttam, hogy Nagy Imre mesze túllépett azon a határon, ami elkerülhetetlenné tette a szovjet csapatok beavatkozását. Azt is tudtam, hogy nincs olyan belső erő az országban, ami megállíthatná a lakosság forradalmi lendületét.

Azon lehet vitatkozni, hogy mekkora lett volna a bosszúállás, ha a szovjet tankok nem tiporják el a forradalmat. Abban azonban nem kételkedtem, hogy annak sokkal több áldozata lett volna, mint a forradalom győzelmének.

Ezt tudva, a legjobb megoldásnak azt tekintettem, ha Nagy Imre hívja be a szovjet csapotokat. Ugyan a magyar közvélemény óriási többsége őt ugyanolyan árulónak tartotta volna, mint Kádár Jánost.

Az utókornak, mindenekelőtt a magyar történészeknek azt kellene látni, hogy az 1956-os forradalom elkésett, 1954 nyarán kínálkozott az utolsó alkalom arra, hogy a hidegháború szocialista oldalán maradva megtörténhessen olyan reform, amit Kína 1990-ben megvalósított. Piacosítsuk a gazdaságot, a dogmatikus marxistákat távolítsuk el a hatalomból, de ne számoljuk fel az egy párt rendszert. 1956-ban ez már kevés volt, a több pedig eleve lehetetlen.

Azt, hogy a kevesebb is több lett volna, bizonyítja a példátlan sikerű kínai reform. A magyar történelemfelfogás általános betegsége, hogy a bukásra ítélt forradalmakat dicsőíti. A forradalmak nagyságát nem a realitásokhoz szabja. Pedig a tudománynak kötelessége a történelmi eseményeket a lehetőség kihasználási fogával mérni. Máig még utalást sem találtam arra, hogy valaki az 1848-49-es szabadságharcot, vagy az 1956-os forradalmat a realitásának arányában értékelje.

Maradva 1956-nál. Azt annak fényében kellene értékelni, hogy mi volt akkor az elérhető legnagyobb eredmény. E helyett azt harsogjuk, mi lett volna, ha a magyar forradalmárok győznek. De nem teszi senki hozzá, hogy a forradalmárok céljának nem volt semmi realitása az adott világpolitikai helyzetben.

A Rákosi rendszer felszámolásának és a gazdaság piacosításának az esélye 1954, Nagy Imre leváltása után már nem volt többé esélye. Ekkor volt még olyan a közvélemény, hogy az is eredmény, ha a dogmatikusokat eltávolítják, és a gazdaságot piacosítják. 1956 tavaszán már világosan láttam, hogy a közvéleményt nem lehet megállítani, közvélemény óriási többsége már teljes rendszerváltást akar. A palack kinyitása robbanással fog járni.

Ahhoz nem kellett nagy politikai tehetség, hogy az Egyesült Államoknak még alapvető érdeke a hidegháború. Ezt a Szuezi Vállság kezelése világosan megmutatta. A Jaltai Szerződésben rögzített hatalmi megosztásra az Egyesült Államoknak még szüksége volt. A 20. század második fele világtörténelmét csak azon az alapon lehet megérteni, hogy a hidegháború addig közös érdeke a két katonai szuperhatalomnak, amíg a Szovjetunió megelégszik azzal, amit Jaltában kapott. Ezt a küszövöt akkor lépte át, amikor megszállta Afganisztánt.

Ezzel párhuzamosan ekkor derült ki, hogy a Szovjetunió nem elégszik meg azzal, amit Európában kapott, és az óceánokon is katonai szuperhatalom akar lenni. Nem mérte fel, hogy ez egyrészt kihívást jelent a világ egészét uralma alá vonó ambícióra, másrészt, ez akkora katonai terhet jelent, ami alatt a szovjetunió szétesik.

1990-ben a Szovjetunió összeomlott, illetve elemeire esett szét, ezzel a Jaltai Szerződés is értelmét vesztette. Amennyire 1956-ban semmi esélye nem volt annak, hogy a Szovjetuniónak adott térségben egy ország a maga útját járja, annyira természetessé vált, hogy a csatlósok minden forradalom nélkül is szuverén államok lettek.

A történészek feladata volna tisztázni a hősiesség fogalmát. Az a hős, aki akár az életét is feláldozza az elérhető célokért. Az viszont nem hős, legfeljebb naiv, aki az eleve elérhetetlen célért áldozza életét. Mivel a magyar történészek kénesen vigyáznak arra, hogy a cél elérhetősége ne merüljön fel, sok olyan hősünk van, aki irreális célokért halt meg.

Az 56-os forradalmárok esetében is mély hallgatásba burkolózunk a forradalom céljának realitása érdekében.

Számomra ennek a legjobb bizonyítéka Nagy Imre és Kádár János értékelése. Nagy Imre elbukott hős, Kádár János pedig Nagy Imre minden célját valóra váltotta, de áruló.