Az azonos szintre emelkedett közös kultúrák közössége.

Kopátsy Sándor                 EG                   2015 11 12

Az azonos szintre emelkedett közös kultúrák közössége.

Az euró övezet létrehozása azt jelentette, hogy a kevésbé fejlett és kevésbé puritán tagállamokat megfosztották a szuverenitásuktól azzal, hogy a valutájuk értékét igényeiknek megfelelő szinten nem tarthatják.

Már ezt megelőzően is gondoskodtak arról, hogy a gyengébbek az erős és puritán németekre szabott pénzügyi rendszert vezessenek be. A maastrichti uniós szabályok lényegében azt a pénzügyi fegyelmet vezették be az EU tagországokba, amit előtte csak a puritán népek országai, mindenekelőtt Németország alkalmazott. Megkövetelték a kemény pénzügyi fegyelmet, előírták az alacsony költségvetési hiányt, és rájuk szabadították az áruk és a munkaerő szabad áramlását. Eleve abban a hitben cselekedtek, mintha ami jó a németeknek, jó a kevésbé fejlett és a kevésbé puritán tagállamoknak is.

Ezt az EU elvárást a kevésbé fejlett tagállamok közvéleménye is pozitíven fogadta, örömmel szabadultak meg a nagy inflációtól és élvezhették az olcsó eladósodást. Azt talán még a brüsszeli vezetés, és Németország sem mérte fel, hogy a gyengébb tagországokra olyan könnyebbséget hoztak, ami azzal jár, hogy nemcsak egyre jobban lemaradnak, de reménytelenül eladósodnak.

Az EU hangadói ezzel még sem voltak megelégedve, a német márkából európai világpénzt, eurót teremtettek azzal, hogy az a tagországok nagyobb felének a közös devizája lett. Ma sem hiszem, hogy az euró övezet létrehozói látták, hova vezet az egységes valuta, hogy ez szükségesen a gyenge tagállamok, mindenekelőtt a négy mediterrán ország, katasztrofális lemaradását fogja jelenteni. Ezt valószínű nem látták, mert, ha látták volna, akkor felismerik, hogy ők pedig az eladósodó tagállamok olyan hitelezői lesznek, akik soha nem láthatják a hiteleik visszafizetését. Vagyis sokat nyernek papíron, de ezt a nyereséget soha nem tudják behajtani.

Nemcsak a német pénzügyi elit és a brüsszeli bürokrácia, de a közgazdaságtudomány elméleti nagyságai sem ismerték fel nemcsak a közös valuta, de még a közös pénzügyi rendszer csapda szerepét. Azt kellett volna látni, hogy közös valutájuk csak a közös kultúrájú és azonos fejlettségi szintű országoknak lehet. Márpedig az EU kulturálisan és fejlettségi szintben tarka. Közös pénzük legfeljebb a fejlett protestáns tagoknak lehet volna.

Már Németország és Franciaország számára is katasztrofális következményei lesznek a közös pénznek, mert a fejletségükben ugyan nincs nagy különbség, de a puritanizmusukban annál nagyobb. Ez ugyan még mindig nem vált nyilvánvalóvá, mivel a franciák a németekkel nemcsak közel azonos gazdasági, de az EU vezetőjeként, Németországgal közel azonos hatalmi szinten vannak. Azt mégis látni kellene, hogy Franciaország is képtelen az előírt költségvetési egyensúlyt betartani, és egyre jobban lemarad Németország mögött. Ez a lemaradás még gyorsabb volna, ha Franciaország nem élvezné a jelentős agrártámogatást. Így sem adok tíz évet annak, hogy Franciaország is tudomásul veszi, hogy a németekkel közös valuta számára tragédia.

A keményen puritán, fejlett és méreteiben is legnagyobb Németországgal a négy latin erkölcsű és szegényebb négy mediterrán országgal közös valutát tartani szakmai bohózat. Ez először Görögország esetében vált tarthatatlanná, de másik három sincs lényegesen könnyebb helyzetben. Ma már nyilvánvaló, hogy a mediterrán országok mintegy 2.000 milliárd adóssága soha nem lesz behajtható.

Az euró övezet tarthatatlansága a legkönnyebben a négy mediterrán övezettel illusztrálható. Ezek az országok azért voltak Európán belül működőképesek, ha ugyan lassan lemaradók, mert a gazdasági felépítményük kultúrájuknak és viszonylagos fejlettségüknek megfelelő volt. Ez elsősorban két területen jelentkezett.

Egyrészt lényegesen fedezet nélkül gyorsabban szaporították a pénzüket, azaz nagyobb inflációval éltek.

Másrészt, csak nagyon drágán tudtak eladósodni.

Egyik módszer sem tetszett nekik, de önerőből változtatni nem tudtak rajta.

A brüsszeli bürokraták, és a minden áron a márkájukat világpénzzé emelni akaró Németország, azt hihették, hogy ezek az országok is sikeresek lehetnek, ha a Németországban bevált pénzügyi rendszerbe kerülnek. Erre a téveszmére épült a közös valuta ötlete.

Németország örülhetett, hogy végre világpénz lesz a márkájuk szerepét átvevő euró.

Az EU kevésbé fejlett országai is boldogok voltak, mert egyrészt megszabadulnak az inflációtól, másrészt, olcsó hitelekhez juthatnak. Látszólag mindkét kívánságuk teljesült. Megszabadultak a gyorsan romló értékű pénzüktől, és harmad akkora kamatért kaphattak szinte korlátlan mennyiségű hitelt. Nem értették meg, hogy egyik sikerük sem volt reális.

Amíg számukra a fedezet nélkül teremetett pénzük nem jelentett visszafizetendő adóságot, az olcsó külső hitelek kamata ugyan alacsony volt, de az értékük stabil. Ez azonban csak olyan mértékben vált nyilvánvalóvá, ahogyan a hitelek törlesztése sorra került, és már nem lehetett a külső hiteleket külső hitelekből törleszteni.

Az életszínvonaluk ugyanis nem csökkent, hiszen külső forrásból, hitelből tömhették be a hiányt. Ez azért történhetett meg, mert a hitelezők többségét az euró övezet gazdag országainak bankjai, pénzügyi alapja voltak, akik joggal bíztak a sajt államuk pénzügyi erejében. A saját államuk érdekévé vált, hogy a reménytelenül eladósodottakat az államcsődtől megvédje. Rövidtávon ugyan igazuk volt, de hosszútávon tévednek. Az könnyelmű adósokat ugyanis nem lehet úgy segíteni, hogy fizetőképessé váljanak az adósságuk egészére. Ezeket csak úgy lehet menteni, hogy a soha vissza nem fizethető adósságukat növelik. Ez pedig nem tarthat örökké. Az euró övezet válsága megállíthatatlan, amíg a vissza nem fizethető hiteleket el nem engedik. Minél tovább halasztják a hitelek elengedését, annál nagyobb lesz a leírandó hitel.

Ideje volna kigombolni a rosszul begombolni kezdett mellényt. Európa nem lehet homogén egység. Földrajzilag, etnikailag, kulturálisan és társadalmilag annyira tagolt, hogy ez egységként soha nem szerepelhetett, és nem is szerepelhet. Ezt mindennél jobban a kereszténységének hármas tagozódása illusztrálja. A reformáció óta Európa kereszténysége háromra oszlott.

Az első évezredben még közös kereszténysége lehetett, hiszen Európa csak az volt, amit a Római Birodalom szervezett maga alá.

A második évezred elejére azonban Európa kettészakadt abban az értelemben, hogy a nyugati fele kiscsaládos, a keleti nagycsaládos feudális társadalommá szerveződött. A kiscsaládos feudális társadalom annyira más alépítményt hozott létre, mint a nagycsaládos, hogy a kereszténységük sem lehetett közös.

A második évezred közepére azonban nagykorúvá váltak a puritán erkölcsű népek, akiknek a mediterránnál, a latin népekénél puritánabb kereszténységre volt szükségük. Európa három kereszténysége fedte és fedi a három európai kultúrát. Ez a hármas tagoltság mindmáig fennmaradt. Ennek alapján a marxista vallásnak is három formája alakult ki. A protestáns népek szociáldemokraták, a latinok euró kommunisták, a kelet-európaiak bolsevik marxisták lettek.

A 20. század végén azonban a hidegháború lezárult, és megbuktak az európai marxizmusok. A nyugat-európai politikai elit azt érezte, hogy megszűntek az Európát felosztó kulturális különbségek, létrejött Európa egyesítésének lehetősége. A bölcsebbek gazdasági együttműködéssel, a szén és az acélipar összeszervezésével kezdték. Jó politikusok, de gyenge gazdasági ismeretekkel rendelkezők voltak. Nem vették tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom felszámolta az országok szénnel és acéllal való ellátottságának a jelentőségét, ráadásul Európa nyugati felén eleve nem volt versenyképes bányavagyon e két fontos ágazat számára. Mindkét iparág gyorsan elvesztette európai szerepét.

Utánuk jött Európa két politikai óriása, Adenauer és De Gaulle, aki még kevesebbet értett a gazdasághoz.

Ők még nagyobbat tévedtek, amikor Európa versenyképességét a mezőgazdaság nagyvonalú támogatásában látták. Az Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel akartak versenyképesek maradni, nem vették tudomásul, hogy Európa ugyanolyan versenyképtelen a mezőgazdaságban, ahogyan a szén és acéliparban.

Még naivabb elképzelésük volt, hogy konzervatív politikusokként csak a falvak népére számíthatnak. Ezért is azokat kell támogatni.

Az is nehezen érthető, hogy hittek abban, hogy a saját népük szövetsége alkalmas alapja lehet az Egyesült Európának.

Végül nem volt akkora történelmi perspektívájuk, hogy Európa egyesülve sem lehet azonos súlycsoportban, mint amit Észak-Amerika, illetve a Távol-Kelet jelent. Azt hitték, ha ketten maguk mögé szervezhetik Európa fejlettebb nyugati felét, és így elég nagyok lehetnek ahhoz, hogy a világ másik két nagy centrumával szemben is egyensúlyt jelenthessenek. Ez a remény mozgatja az óta is az EU két hatalmát, hogy minél több országból álló közösséget képviselhessenek.

A brüsszeli bürokrácia még mindig nem vette a fáradságot, hogy a tükörbe nézzen, hogyan is teljesíti az EU feladatát. Ebből kiderülne, hogy Észak Amerika, illetve a négy óceánon túli négy protestáns ország fölénye másfélszer nagyobb, Kelet-Ázsia pedig háromszor nagyobb sebességgel növekedik. Tehát az EU közössége pedig gyorsan lemarad, de még jobban differenciálódik, mint valaha. A puritánok, a protestánsok egyre nagyobb fölénybe kerülnek.

Ezt jól jellemzi, hogy az ENSZ tagországai között az első tíz mindegyike protestáns ország, közöttük van hat kis európai ország, és a négy óceánon túli protestáns. A második tízben is csak európai protestánsok és távol-keleti konfuciánusok vannak.

Az elmúlt negyedszázad történelme pedig azt bizonyítja, hogy a puritán Nyugat a Távol-Kelettel csak akkor lehet versenyképes, ha az európai és az óceánon túli Nyugat egységes közösségbe tömörül.