Az emberré válás útja

Kopátsy Sándor                  EH                  2015 11 14

Az emberré válás útja

Harminc éve az ausztrál vadonban döbbentem rá a tényre, hogy fajfejlődés csak változatlan természeti környezetben van. Ezt Darwin is felismerte abban az értelemben, hogy az új környezetbe került faj a környezetéhez igazodó fajjá alakul át. Addig mégsem jutott el, hogy a változatlan környezetben nincs fajfejlődés, a mutáció és a szelekció nem változtat a fajon, hanem azt stabilizálja. Ha egy faj mutációjával és szelekciójával alkalmazkodott a környezetéhez, mindaddig változatlan marad, amíg a környezete meg nem változik. Ha a változás jelentős, az érintett fajok többsége kipusztul, csak azok maradnak meg, amelyek az új környezethez idomulni tudnak. A fajok fejlődése tehát csak a környezet változásainak függvényében érthető meg.

Az emberé válás folyamata is csak a változó környezeteinek ismeretében tárható fel.

Azt az ausztrál őseredőben az emberi faj életében a természeti környezet nem változott. Vagyis ott hiába keresnénk fajfejlődést, nincsen. Ott megmaradtak az erszényes emlősök, és az egyszikű növények. Ezért a majmoktól a homo sapiensig vezető fajfejlődés lépcsőit ott kell keresni, ahol a természeti környeztet változásokon ment keresztül.

Ezt jól bizonyítja a tény, hogy a majmok a változatlan természeti környezetben majmok maradtak, sok évmillión keresztül semmivel nem lettek fejlettebbek. Mivel azt ma már tudjuk, hogy a majmoknál fejlettebb fajok mintegy 3-4 millió éve jelentek meg, azt kell keresni, hogy ezek életterében hol történt jelentős változás. Mert ahol nem változott meg az élettér, ott nincs, nem is lehet biológiai fejlődés.

Darwin helyes logikával kereste irányból közelítette meg a fajfejlődés útját az emberré válásig. A legfejlettebb életforma őse csak az előtte a legfejlettebb faj lehetett. Ezért abban igaza volt, hogy az ember csak a majomból származhatott.

Azt azonban ő is figyelmen kívül hagyta, hogy fajfejlődés csak a környezetváltozáshoz való alkalmazkodás során történhet. Ezért nem azon az égitesten van élet, amelyiken annak a feltéttelei adottak, hanem csak azon, amelyiken a környezet nagyon sokszor, nagyon jelentősen változott. Ebből az is következik, hogy két égitesten az életforma csak akkor lehet hasonló, ha a történelmük során hasonló változások hasonló sorrendben történtek.

Ez nemcsak égitestekre, hanem egymástól izolált életterekre is igaz. A kontinensek között közlekedni nem tudó fajok mindaddig eltérők maradtak, ameddig nem kerültek kapcsolatba. Csak a sós vizekben és a lebegőben óriási távolságokat megtevő fajok válhattak minden térségben jelenlevőkké.

A majomból az emberré válás útját is csak akkor lehet megtalálni, ha azokat a térségeket vizsgájuk, ahol a természeti környezet jelentős változáson ment keresztül.

Mivel az emberi faj kialakulása csupán néhány millió éve kezdődött, azt kell keresni, hol történek a majmok életében jelentős környezeti változások. Csak ilyen térségekben kezdődhettek el az ember fejlődése felé történő lépések. Ma már azt tudjuk, hogy nem egyetlen fajfejlődési útkeresés történt. A homo sapiens vezetőn kívül mindegyik zsákutca lett.

Minden fejlettebb faj felé történt lépés zsákutca lesz, ha olyan környezeti változások követik, amire az előember nem tudott a mutáció és a szelekció eszközével alkalmazkodni. A fajpusztulás ezért sokkal gyakoribb, mint a fejlettebb fajjá válás. A majomtól az emberig történő számos fajfejlődési ugrás mindegyike, egyetlen kivételtől eltekintve, kipusztult.

Az ember megjelenése számos karakteres változást hozott.

I.   Két lábon jár.

II.         Használta a tűzet.

III.    Nagyobb lett az agya.

IV.         Beszél.

V.   Hisz a túlvilágban.

A továbbiakban elsősorban csak az első hárommal foglalkozok. Az utóbbi kettő megjelenése nehezen feltárható.

Azzal már alig foglalkoztak, hogy ez a három hogyan hatott egymásra. Az fel sem merült, hogy a két lábon járásnak, és a tűz használatának eredője a fejlett agy. Pedig a három adottság csak együtt jelentett ugrást a fajfejlődésben.

A két lábon járás.

Nem a két lábon járás jelentett minőségi változást, hanem a kéz hasznosítása. Ugyanis, nem a két lábon járás vált jelentőssé, a szakmai tudósai ugyan erőlködnek azon, hogy a két lábon járás előnyeit hangsúlyozzák, de nem sok sikerrel. A magasan fejtartás ugyan a ragadozók korábbi felismerése ugyanis nem volt előny. Az emberre veszélyes ragadozók ugyanis sokkal inkább a szaglással, a hallással keresik a zsákmányt. Az embernek e két érzékszerve nem versenyképes a ragadozókéval. A legnagyobb hátránya pedig a lassú menekülése. A szavannák ragadozói számára az ember lassú mozgású zsákmány. A zsákmányai közül a leglassabb. Számára közömbös, milyen messze kezd el menekülni.

Az ember számára a forradalmi újítást a kezek hasznosítása jelentette. Az ember egyetlen fizikai adottsága van főlényben az ellenfeleivel szemben, a kezének elképesztő sokoldalúsága.

Ősük ellenfeleinél sokkal fejlettebb agya olyan feladatokat várt el az első végtagjaitól, ami nem fért össze a négy lábon járásával.

Amennyire hangsúlyozott az ember fejlett agya, annyira figyelmet sem kap a sok bonyolult feladat elvégzésére alkalmas két első végtagja, azon belül is elsősorban a keze. Bármennyire egyértelmű az ember két mellső végtagjának, kezének képessége. Ezerszer annyiszor hangsúlyozzuk az agyunk fejlettségét, mint az úgy páratlan a fejlettségű kezünket. Még nem találkoztam olyan tudóssal, aki felismerte volna, hogy az agyunknak kevés olyan technikai találmányt köszönhetünk, ami akkor is jelentős lehetett volna, ha a kezünk nem képes azt megvalósítani. Pedig, ha végiggondoljuk, a testünk fizikai adottságai közül a kezünk az egyetlen, ami kiemelkedő teljesítményre képest. A lábunk képességei messze elmaradnak a biológiai elődeinkéhez viszonyítva. Futni, ugrani, rúgni kevésbé tudunk, de a kezünk képességei páratlanok. Mind az öt újunk képes önállóan mozogni, nagyon kényes feladatokat teljesíteni. Az emberré válás szempontjából alapvető fontosságú volt a tűz hasznosítása. Azt is a kezünknek köszönhetjük, hogy a tűzet szolgálatunkba tudtuk állítani, és kőből, fából, csontból szerszámokat tudtuk készíteni.

Ezért helyesebb az első végtagok kézként használatának jelentőségét, és nem a két lábra állást hangsúlyozni. Nem az volt a fontos, hogy két lábra álljunk, hanem az, hogy a két első végtagunkat kézként használhattuk. Abból, hogy két lábra álltunk, alig volt előnyünk, viszont ezerszer annyi előnyünk származott abból, hogy az első két végtagot kézként használhattuk.

A kezünknek köszönhettük, hogy bunkót, követ ragadhattunk. A szerszámok és fegyverek elkészítésének folyamatát igyekszünk részletesen feltárni, de meg sem említjük, hogy ezeknek előfeltétele volt a kezünk képessége.

A tűz hasznosítása.

Ritkán hivatkozik a tudomány arra, hogy a tűz hasznosítása is az ember privilégiuma. Erre sem kerülhetett volna sor az ember kezének használata nélkül. A tűz szállítása, a tüzelőanyag összegyűjtése, táplálása, csak a kézzel történhetett.

A tűznek a hideg elleni védekezésben és az élelmezésben játszott szerepét joggal hangoztatjuk, de alig említjük, hogy a tűznek köszönhetjük a ragadozók, a hüllők, a rovarok elleni védekezést is.

Tűz nélkül az ember állandó életveszélyben volt. Nemcsak álmában, de az élete minden pillanatában védtelen volt a ragadozókkal, hüllőkkel, rovarokkal szemben. De a tűz és füstje elriasztotta a ragadozókat, a hüllőket, vérszívó rovarokat. Elég elképzelni, az ember mennyire ki volt szolgáltatva a mocsaras vidéken a szúnyogoknak, ha a tűz füstje nem védte meg.

Arról még a társadalomtudósok sem beszélnek, hogy a tűznek köszönhetjük, hogy a várható életkor jelentősen meghosszabbodott, a tűzre szorultságunk pedig közösséget szervezett. Talán még a beszédkészségünk is lassabban fejlődik, ha nem kényszerülünk nagyobb csoportokban élni, a tűz körül pihenni.

A nagyobb életbiztonság, a hosszabb várható életkor a tudásmennyiségünk növeléséhez is hozzájárult. A gyűjtögetésben az idősebbek ismereteinek átvétele fontos szerepet játszott. Ezért minél magasabb volt a gyűjtögető közösségben az öregek száma, annál több ismeret hasznosulhatott, és annál több ismeretet szerezhettek a fiatalok. A tűz hozta össze a nagyobb csoportokat. A nagyobb csoportos együttélés növelte a szókincset.

Az emberré válás folyamatának a kezdeti rugóját a kéz képessége garantálta. A fejlett kéz nyitotta meg az utat a tűz szolgálatba állításához, és a szerszámkészítéshez. Az ember őseinek keresését azzal kell kezdeni, hogy mikor jelent meg a két lábon járás. Ez nyitotta meg az utat a tűz használatához és a szerszámok készítéshez.

A tűzzel való védekezés, a fákból és kövekből készített szerszámok tették lehetővé, hogy a nagy macskák által elejtett dögök húsághoz, és csontjainak velőihez hozzáférhetett az ember. Az oroszlánok, párducok, kardfogú tigrisek nyomába jártak, magukkal vitték a tűzet, azzal elüldözhették a ragadozót, és a megmunkálatlan kövekkel összetörték a velős csontokat, koponyákat. A tűzzel és a hús összetörésével, főzésével, sütésével emészthetővé tették a zsákmányt. Az ember lett először olyan állat, ami zúzással, sütéssel, főzéssel és csonttöréssel könnyen emészthető fehérje dús táplálékhoz jutott. Ez a fehérje dús táplálék tette lehetővé az agyat kalóriával bőben ellátó táplálkozást. Vagyis, nem az ember agya fejlődött először, hanem a kéznek és a tűznek a használata tette lehetővé az ember olyan táplálkozását, ami az agyának fejlődését biztosította.

Ezért indult hibás nyomon az emberré válás útját feltáró tudomány, amikor a nagy agytérfogatú őst kereste. Az agyfejlődés csak lassan történt, annak köszönhetően, hogy az ember szerszámkészítő és tűzet hasznosító lénnyé vált.

Az ember azért lett a mellső végtagjait hasznosító faj, mert fizikai adottságai alkalmatlanok voltak a fennmaradásának biztosítására. Csak a kézhasználó ember lett képes arra, hogy a tűzzel védekezzen, meghosszabbítsa az életét, felgyorsítsa az agyának fejlődését azzal, hogy biztosította a fehérjében gazdag és könnyebben emészthetővé tett táplálkozását.

A fajfejlődés előfeltétele.

A fajfejlődés előfeltétele a megváltozott természeti környezet. Őseink is csak ott válhattak fejlettebb fajjá, ahol az eredeti erdei környezet szavannává változott.

Az őserdőben, fákon élő majmok számára nem volt kényszer, hogy szabaddá tegyék az első végtagjaikat, hiszen azok a gyümölcsök leszakítására megfeleltek. A szavanna azonban nem volt alkalmas a gyümölcsökre épült táplálkozásra. Ezért az őserdőben élő majomnak át kellett alakítani az életmódját, mindenekelőtt a táplálkozását. Az őserdőben a majmok máig sem álltak két lábra, hogy szabadabb legyen a kezük. A szavannára kényszerült ősünk azonban a mellső végtagjainak a tűz hasznosítására és szerszámkészítésre való alkalmassá tételére kényszerült. Ezért erre a feladatra szelektálódott.

A majmok egyik fajából azért lett ember, mert szavannára kényszerült, vagy elpusztul, vagy a merőben megváltozott természeti környezetéhez szelektálódik.