A sportban sem lehet egységes a világ

Kopátsy Sándor                ES                    2015 11 19

A sportban sem lehet egységes a világ

Az ókori olimpiák átmentése a modern világban, talán a legszebb politikai gondolat volt. Még tomboltak a gyarmattartók közötti harcok, ismétlődtek az egymással vívott háborúk, mégis az angol amatőr sportolóknak eszükbe jutott, hogy fel kell újítani az ókori görögök olimpiáinak a szellemét. Náluk a négyévenként tartott olimpiák idején nem lehettek háborúk. Az egymással versenyző görög államok négyévenként nem fegyverrel, hanem a spotokban mérték össze az erejüket. Nem tudok arról, hogy a vallásoknak lett volna ilyen nemes gondolatuk.

Az olimpiákat felújító angol urak első gondja az volt, hogy a sportból keményen kizárják a politikát és a pénzt. A győztesek legfeljebb babérkoszorút kaptak.

Ezt az idealizmust azonban hamar szétverte a politika. A fasiszta diktatúrák számára a versenysport szerves része lett a politikának. A diktatúrák sportolói az államuk jól megfizetett és megkülönböztetetten tekintélyes alkalmazottai lettek. Lényegében az történt, ami az ókorban, a mediterrán világban. A görög amatőröket a római császár hatalmát fényesítő alkalmazottak váltották fel. A görögök amatőr sportjából a császár politikai hatalmát kiszolgáló cirkusz lett.

A két háború között az olimpiákon két rendszer, a demokrácia és fasiszta diktatúra találkozott. A demokráciák amatőr sportolói a fasiszta diktatúrák gladiátoraival mérték össze a képességüket.

A második világháború után ez a kétarcúság megmaradt azzal a különbséggel, hogy a fasiszták szerepét átvették a kommunisták. Ezen belül a demokráciák sportjában is egyre jobban teret nyert a piac. Az amatőrök jól kereső vállalkozókká váltak. A rádió, majd a televízió nagyságrendekkel növelte meg nemcsak az olimpiák, de minden sportverseny nézőinek a számát. A nagy sportversenyek hirdetési bevételei óriásira nőttek. Ezért az olimpiák és a nagy sportesemények mind tőkés demokráciákban, mind a kommunista diktatúrákban fontosak lettek. A győztes sportolók a tőkés demokráciákban gazdagok vállalkozók, a diktatúrákban pedig anyagiakkal is megbecsült hősök lettek. Az előbbiekben a nagyvállalatok, az utóbbiban az állam busásan megfizetette őket. A demokráciákban a legjobb amatőr sportolókból a legjobban megfizetett vállalkozók közé emelkedtek. A leginkább nézett sportok legjobbjainak a jövedelme meghaladta a diktatúrákban megfizetett sportolókét. Ezen az alapon, a piac által támogatott sportokban a demokráciák, a piac által alig érdekeltekben pedig a diktatúrák fölénye érvényesült. A Szovjetunió szétesése előtt már egyértelművé vált, hogy a piac által nagyon érdekelt spotban a legjobbakat a diktatúrák nem tudták megfizetni. A keményen piacosodott spotokban, a labdarúgásban, a kosárlabdában, a jéghokiban, a teniszben a demokráciák fölénye egyre nagyobb lett. Ezekben a piacosodott sportokban a demokráciák fölénye egyértelművé vált.

Ha készülne olyan statisztika, hogy az elnyert olimpiai győzteseknek mekkora volt a piaci értékük, kiderülne a fejlett tőkés demokráciák fölénye. Ezzel szemben a piac által nem érdekelt sportokban, nehézatlétikában, vívásban, súlyemelésben, birkózásban, céllövésben, kajakban, kenuban, elseprő a szegény országok és a diktatúrák fölénye. Ezek ugyanis a győzelmek számát maximalizálják, nem a piaci értékét. A diktatúrák és a szegények csak az olyan spotokban maradhattak fölényben, amelyek a tőkés piac számára nem vonzók.

Mi magyarok is nagyon szomorú képet kapnánk egy olyan kimutatásról, ami megmutatná, mekkora volt az olimpiai érmeink piaci értéke az átlaghoz viszonyítva. Itt is, ott is volt ugyan kivétel, de az átlagok egyértelmű képet mutatnak.

A gazdag társadalmakban a magas piaci értékű spotokban a legjobbak számára megszűnt az amatőrség. A diktatúrákban és a szegény társadalmakban pedig a spotok lettek azok a szakmák, ahol viszonylag könnyebb a társadalmi felemelkedés. Ehhez jelentős társadalmi támogatást is kapnak. Nem véletlen, hogy a fiatalok Kelet-Afrikában a távfutók, Brazíliában a labdarugók, Oroszországban a jégkorongozók akarnak lenni. Ezek legjobbjai egyre kevésbé otthon, hanem ott versenyeznek, ahol a legtöbbet fizetnek.

Annak ellenére, hogy az amatőr sport és a versenysport egyre jobban eltávolodott egymástól, a sport mégis az érvényesülésnek leginkább az a területe maradt, ahol képesség nélkül nincs siker. Ennek köszönhető, hogy a gazdasággal és a politikával szemben a spot is olyan maradt, ahol képesség és szorgalom nélkül nincs lehetőség a sikerre. Az egyetlen visszaélés a dopping. De ez sem helyettesíti, legfeljebb megnöveli a képesség és a szorgalmas munka eredményességét.

Boldogok lehetnénk, ha a politikai és a gazdasági pályákon is csak képességnövelő dopping lehetne. De ott a gátlástalanság, a korrupció is elég lehet a legnagyobb sikerre.

Ennek ellenére mindig örültem, ha lépések történnek a sportversenyek tisztasága érdekében. Örülök, hogy ebben az évben előbb a labdarúgás csúcsán indult el a korrupció ellenes harc. A legutóbb pedig a sportok királynőjét, az atlétikát kezdték megtisztítani a korrupciótól. Mindkét esetben a jó ügy szolgálatát láttam, de tudom, hogy a versenysport a politikai és a gazdasági élethez viszonyítva tiszta. A viszonylag tisztát is tisztábbá kell tenni, de hiba lenne ezzel megnyugtatni a lelkiismeretünket.

Most látok egy statisztikát a 2013-ban leleplezett dopping esetekről. Három ország vezeti a rangsort, Törökország 53, Oroszország 40 és India 30 leleplezett vétséggel. Az összes többi ország tíz eset alatt van. Doppingból a kevés is sok, de óriási a javulás a hidegháború óta. Akkor a szocialista táborban általános volt az államilag szervezett dopping. Ezt magyarázata, hogy a versenysportokban szinte minden szocialista ország viszonylagos nagyhatalom volt. Kelet-Németország és a Szovjetunió pedig a sportban szuperhatalom volt. Mára doppinggal fertőzött csak ez a három ország maradt. Ez sem kevés, az emberiség közel harmada ebben a három országban él.

Az emberiség egésze számára alkalmas olimpiák, bajnokságok célját eleve irreálisnak tartottam, mert a demokráciák és a diktatúrák, a nagyon gazdagok és a nagyon szegények közös olimpiája eleve torz közösség volt és marad.

A hidegháború alatt a kettősség már látványosan döcögött, hol az egyik, hol a másik fél bojkottálta a játékokat. A polgári demokráciák és a politikai diktatúrák, a nagyon gazdagok és a nagyon szegények számára egészen mást jelentett a sport.

Az is kevéssé kapott hangot, hogy a demokráciák sportja egyre inkább vállalkozási formákat öltött, egyre kevésbé marat amatőr. Ugyanakkor a diktatúrákban a sport nemzeti cirkusz lett. Annak, hogy ez a két nagyon különböző gyökerő sport együtt versenyezzen, egyre kevesebb racionális oka maradt.

A sport témáját azért tartottam időszerűnek, mert mindig irritál, amikor az emberiségre általánosan érvényes erkölcsi szabályokról beszélnek. Egységes erkölcsi elvárások csak az egységes emberiségre vonatkozhatnak. Ilyen ugyan soha nem volt, de soha nem is akarták az egységes elvárásokat kikényszeríteni. Az egységes elvárások csak ott reálisak, ahol a kultúra és az anyagi feltételek azonosak. Ilyen ugyan soha nem volt, és jelenleg sokkal kevésbé van, mint valaha. Jelenleg a kulturális és még sokkal inkább a gazdasági feltételek még a száz évvel korábbihoz viszonyítva is, sokszorosára nőttek. Ezért a társadalmak felépítményeiben is sokkal nagyobbak a különbségek.

E témát az vetette fel nálam, hogy a Népszabadság múlt heti hétvégi számában az újság két tekintélyes újságírója Piszkos ügyek közös cím alatt háborog a doppingolás felett. A jó közös cím az lett volna, hogy Még a sportban is vannak piszokos ügyek. Az ugyan igaz, hogy a legtisztább lakásban is kell takarítni, de hiba ezt kiemelni.

A jelenkor világában a közvélemény joggal a két legtisztább szakmának a sportot és a művészeteket tartja. Ugyanakkor egyre hangosabban botránkozik a politikai és a gazdasági élet bajnokai korruptságán. Ennek oka van. Ebben a két szakmában korrupcióval, csalással is lehet valaki bajnok. A sportban és a művészeten azonban csak a tehetség és a szorgalom birtokában lehet az élre kerülni. A dopping ugyan fokozhatja a teljesítményt, de nem pótolhatja a tehetséget és a szorgalmat.

Az olimpiával kezdtem, mert a Nemzetközi Atlétikai Szövetség felvetette, hogy Oroszországot ki kell zárni a következő olimpiáról. A kizárással egyetértek, de akkor a kizárást Törökországgal kell kezdeni, mert a doppingvétségek ragsorában az a kisebb ország vezet. Ráadásul a harmadik, India is kiemelkedő vétkes. Olyan szabályt javasolnék, hogy elvi határozat szülessen, hogy a két olimpia között a három legtöbbet vétett automatikusan kerüljön kizárásra. Ez elég elrettentő eszköz, hogy az országok érdeke legyen a dopping ellenes harc.

A FIFA esetében még egyszerűbb megoldás is elégséges. A vezető szervezet közgyűlésén a szavazati jog súlya a teljesítménnyel legyen arányos. A súlytalan kicsik ne uralkodhassanak a súlyos nagyok felett.

Ajánlás.

Mindenütt takarítsunk, de elsősorban ott, ahol nagyobb a piszok.