Kopátsy Sándor PD 2015 11 09
A két gyermekes
család sem ideális megoldás
Az egy gyermekes család kötelezővé tétele ugyan feltétele
volt a kínai gazdasági csodának, de annál is minőségileg jobb lett volna az
átlagosan egy gyermekvállalás olyan formája, ami a családok alsó jövedelmi és
iskolázottsági harmadában az egy gyermek vállalását is késlelteti, ugyanakkor a
felső harmadban folyamatosan növeli a vállalható gyermekek számát.
A családok anyagi és iskolázottsági szintjétől független
egységes gyermekvállalás ugyan a korábbi 2-3 százalékos lakosságnövekedést
jelentő állapothoz képest minőségi változást hozott, de messze nem az
optimumot. Az ugyan vitathatatlan hogy Kínában a családok gyermekvállalása
két-háromszorosan meghaladta a társadalmi érdeknek megfelelőt, de az egységes
egy gyermekvállalhatóság csak időleges és addig sem optimális megoldást
jelenthetett.
Ahogy az éves 2-3 százalékos népességnövekedés
elviselhetetlen teher volt, az egyetlen gyermek vállalhatóság is csak időleges csak
viszonylag rövid ideit tartható megoldást jelenthetett. Ahogyan az 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedés sem jó, az ennél gyorsabb
tartós csökkenés is kártékony. Mivel Kína keletei harmada nagyon
túlnépesedett, és ott él a lakosság négyötöde, de csak ez a rész alkalmas a
gyors egy laksora vetített fejlődésre, az ország demográfiai feladatait ehhez
kell igazítani. Tekintettel arra is, hogy Kínában nagyon gyorsan nő a várható
életkor, és ezzel az öregkori ellátásra szorulók száma és aránya, az átlagos
kívánatos gyermekszám valamivel a kettő alatt van.
Ezt a valamivel kettő alatti átlag optimumát úgy kellene
megosztani, hogy a gyermekvállalás nagysága a családok gyermekvállalási
képességével fordított arányban osztódjon. A módos és iskolázott családok
vállaljanak többet, a lemaradtak kevesebbet. Ezzel csak az a probléma, hogy a
gyermekvállalás a családok adottságával fordítottan arányosak. Minél
iskolázottabbak a szülők, főleg az anyák annál alacsonyabb a gyermekvállalásuk.
A Kínánál gazdagabb és iskolázottabb országokban a családok felső negyede már
alig vállal egynél több gyermeket. Ezzel szemben minden társadalomban annál
nagyobb a vállalt gyermekek száma, minél kedvezőtlenebbek a felnevelés
feltételi.
Az egyetlen gyermek mindenkire kötelező vállalhatósága ugyan
nem jelent kontraszelekciót, de pozitívet sem. Ugyanakkor kártékony abban a
tekintetben, hogy gyors lakosságcsökkenést okoz.
A társadalom érdeke
olyan gyermekvállalási struktúrát kíván, ami a családok gyermeknevelési
képességével arányos. Évtizedek óta hangsúlyozom, hogy az ilyen
gyermekvállalás esetén a következő generáció értéke, teljesítménye lenne
optimális, vagyis nagyságrenddel nagyobb, mint a jelenlegi kontraszelekció
mellett.
Annak ellenére, hogy sokszor leírtam, a Kínai csoda két reformon
alapult, a gazdaság piacosításán és a gyermekvállalás korlátozásán, egyre
inkább rájövök, hogy a gyermekvállalás
egységes korlátozása helyett a következő generáció felnevelését is piacosítani
kellett volna.
Jelenleg a világ minden társadalmában már jelen van a
gyermekvállalás társadalmi támogatása, de ez ugyan növeli a gyermekvállalás
számát, de annak kontraszelekcióját eredményezi. Még senki sem írta le, hogy a
gyermekvállalást minden társadalom elsősorban olyan formában támogatja, ami
minőségi kontraszelekciót okoz. Ez közvetlenül és elsősorban a családi pótlékon
keresztül történik. A minden gyermekvállalás után járó családi pótlék nagysága
elsősorban a minél nagyobb számú gyermekvállalásra ösztönöz, és az ösztönzés a
család jövedelméhez viszonyítva annál nagyobb, minél kisebb a család jövedelme.
A családok alsó tizedében a családi pótlék eléri, esetleg
meghaladja a gyermek nevelésének a családi költségét. Ezzel szemben a családok
felső tizedében szi8nte számba sem vehető, a tényleges ráfordításhoz
viszonyítva, lényegtelen a családi pótlék összege. Vagyis a családi pótlék
elsősorban a családok alsó harmadában jelentős ösztönzés.
Nincsenek ugyan adataim, de évek óta írom:
Ha a magyar családok
felső harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, az alsó
harmadban pedig csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva az egy
főre jutó jövedelem háromszor akkora lenne, mint amennyit elérhetünk a
jelenlegi rendszerben.
Ez azt jelenti, hogy olyan társadalomban ahol az egy lakosra
jutó jövedelem mintegy 10 ezer euró, a következő generáció teljesítménye
elsősorban attól függ, hol születnek a gyermekek. Márpedig, ha ez igaz, a gyermekvállalás támogatását is piacosítani kell. Ez
ugyan vitathatatlan, mégsem vetette fel senki. Sőt minden társadalomban olyan a
gyermeknevelés minőségében való érdekeltség, hogy azokat bünteti jobban, akik a
felnevelés érdekében több áldozatot hoznak.
Még kevesebb nyoma van annak, hogy az öregkori ellátás, a nyugdíjrendszer a gyermekvállalásban a
kontraszelekcióra ösztönöz. Ez a
diplomás anyák esetében ugyan köztudott. A jól kereső, magasan képzett anyák a
gyermekvállalással igen jelentős anyagi áldozatot vállalnak. Nemcsak a
szolgálati idejük és a várható nyugdíjuk csökken, de még ennél is többet
veszítenek azzal, hogy évekre kiesnek a szakmai előmenetelből.
Közel negyven éve vetettem fel először, hogy az öregkori ellátást nem a befizetett
járadék, azaz a kereset, hanem a gyermeknevelés eredményével arányosan kell
megállapítani. Vagyis az öregkori ellátás mértéke a felnevelt gyermekek
értékével legyen arányos. Az egyetlen gyermek diplomássá nevelése esetén
nagyobb legyen a nyugdíj, mint hat, de szakmával sem rendelkező gyermek után.
Azt már jó hatvan éve felismertük, hogy a gazdaság hatékony
irányítását csak a piac jelzéseinek figyelembevételével lehet megoldani. Azt
azonban máig nem vettük tudomásul, hogy a következő generáció felnevelését is
csak a munkaerőpiac jelzéseit figyelembe vételével lehet hatékonyan irányítani.
Magyarországon a rendszerváltás után még az állami
nyugdíjrendszert is privatizálni akarták, de az senkinek nem jutott eszébe,
hogy az öregkori ellátást a munkaerőpiac igényéhez kell igazítani.
A bolsevik
rendszerben ugyan frázis volt, hogy a legfőbb érték az ember, de addig még a
liberális demokraták sem jutottak el, hogy az embertermelést, a következő
generáció felnevelését is piacosítani kell.
Ennek pedig az a fő formája, hogy az egyre gyarapodó öregek
jövőjét elsősorban ahhoz kössük, milyen nemzedéket neveltek fel maguk után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése