Tartalom
Kopátsy Sándor EH 2015 10 27
A fejlett világban miért nincs háború
Az osztálytársadalmakban miért voltak a háborúk?
Az osztálytársadalmak történetében szinte folyamatos volt a
háborúra felkészülés, és ritka volt a háború nélküli generáció. A második világháború óta a fejlett világ
országai között nem volt háború. A kevésbé hangsúlyozott változás, hogy a fegyverkezésre fordított kiadások a
harmadára, tizedére csökkentek. Ennek ellenére, a változást nem
hangsúlyozzuk, az okát pedig nem keresik.
A történészek hangsúlyozottan sokat foglalkoztak a
háborúkkal, de szinte semmit azzal, miért volt a sok háború. Azt kiemelték,
hogy mennyi emberáldozattal jártak a háborúk, de azt nem keresték, hogy mi volt
az alapvető okuk.
Jó negyven éve döbbentem rá, hogy a háborúk alapvető oka a felesleges népességtől való megszabadulás. Ezt
ugyan soha nem vallották be, még akkor sem, ha egyértelműen ez volt az ok. Az osztálytársadalmak történelmének a
megértéséhez a kulcs a túlnépesedési nyomás volt. Az életkörülmények
javulásával nőtt a várható életkor, annak hatására hatványozottan nőtt a
népszaporulat, de ennél sokkal lassabban nem nőtt a térségek eltartó képessége.
Állandósult a túlnépesedési nyomás. Vagyis gyorsabban gyarapodott a következő
nemzedék, egyre többen születtek, mint amennyit növekedett a térségük eltartó
képessége.
A túlnépesedés ellen
minden osztálytársadalom a nyomor fokozásával és a háborúzással védekezett. Még
egyetlen történész sem tette fel a kérdést: Hogyan alakult volna a népesség, ha az értéktermelő többség
jövedelmének jelentős hányadát nem vonja el az uralkodó osztály, és ha nincsenek
embert és vagyont pusztító háborúk. A két legnagyobb halálokozó a nyomor és
a háborúzás volt. Ha ezek nincsenek, a túlnépesedés még nagyobb nyomort, elszegényedést
okozott volna.
Ma már az a bizonyíték, hogy ahogyan leállt a fejlett világban a túlnépesedés, megszűntek az egymás
közti háborúk.
Számomra a felesleges lakosságtól való megszabadulásnak a
klasszikus példája a keresztes háborúk voltak. A nyugat-európai agrártechnikai
forradalom, a hármas vetésforgó igen jelenős termelékenységi forradalom volt. A
sötét középkor után nagyot javult a lakosság táplálkozása, ennek okán nőtt a
születések száma, és a várható életkor. A
nyugat-európai feudális társadalmak azonban a kiscsaládos jobbágyrendszerrel
szabályozták a gyermekvállalásra jogosult családok számát. Csak annyi házasság történhetett, amennyi
volt a jobbágytelkek száma. Márpedig a jobbágytelkek száma csak nagyon
lassan növekedett. A jobbágycsaládokból
csak az első fiú számíthatott arra, hogy jobbágy lehet. Ebből fakadóan a
lányok közül is csak egy lehetett jobbágyfeleség, és ezzel gyermeket szülő
anya.
Ennek a következménye a
házasságok egyre jobban kitolódtak, a házasságkötések a nemi érettség után
jó tíz évvel történhettek. Kimaradt 2-3 gyermekszülés. Falhalmozódtak a
házasságot nem köthető fiatalok. Ezek kordában tartása egyre több gondot
okozott. Ettől való megszabadulásra módot adott az olyan hadjárat, amiből a
visszatérésnek nagyon csekély esélye volt. Annak semmi nyoma ugyan nem
található, hogy ki találta ki a keresztes hadjáratokat, de az tény, tökéletesen
ehhez a célhoz igazították. Eleve az elsőszülött fiúk nem mehettek a hadjártba.
Később már volt olyan keresztes hadjárt is, amiben a fegyverforgatásra még
képtelen fiúgyermekeket rakták hajókra azzal, hogy az ártatlanságuk fogja győzelemre
segíteni őket. Még nem írta le senki, hogy az örökségre számítható fiúk nem
lehettek keresztesek, azaz akiknek nem volt jövőjük a társadalomban.
Az utolsó karakteres
példát a két világháborúban láttam. A
20. század első felében a
haditechnika még nem igényelt képzett legénységet, ezért a frontra a képzetlen
falusi lakosságot küldhették. Máig nem tudatosítjuk, hogy a túlnépesedés szinte
csak a falvakat jellemezte. Az ipar, a
város képtelen volt felszívni a falvak feleslegessé váló munkaerejét.
Földosztóként megéltem, hogy a falvak lakossága legalább háromszorosa volt annak, amennyire a falu
határának megműveléséhez szükség volt. A falvak ugyan hősi halottaként tisztelték
az elesetteket, de lénygében még szegényebbek lettek volna, ha azokat is el
kell tartani, akik elpusztultak a fronton. Ezt sem merte még leírni senki. A nagy háborús veszteségek ellenére a
földosztáskor egy munkaképes lakosra harmad akkora föld jutott, amennyit képes
lett volna megművelni.
Az is érthető, hogy a beásott géppuskások elleni
szuronyrohamban mennyire kiszolgáltatottak voltak a támadók. Nem sokkal nagyobb
volt az esélyük a túlélésre, mint a közel ezer évvel korábban a szentföld
felszabadítására küldött kereszteseknek. Az utóbbiaknak már az sem jelentett
vigaszt, hogy a pápa garantálta az üdvözülésüket.
A vallási dogmákban való hitemet az rendítette meg, hogy
felismerem fajunk történetének utóbbi mintegy hatezer évét a túlnépesedési
nyomás tette tönkre. Ezzel szemben a
vallások mindegyike nem a gyermekvállalás felelősségére, hanem a minél több
gyermekvállalásra buzdított. Akárcsak a forradalmárok, aki mind olyan
társadalmat akartak, amelyikben még gyorsabb lett volna a túlnépesedés.
Az osztálytársadalmak
embertelenségein csak a születéseknek az eltarthatósághoz igazítása segíthetett
volna. Minden vallás és forradalmár az ellenkező irányban történő haladásra
buzdított.
A háborúk csak akkor
szűnhetnek meg, ha a családok már nem vállalnak több gyermeket, mint amennyire
az élettér optimumán szükség van.
Erre először akkor
lehetett megoldás, amikor a fogamzásgátlás megoldhatóvá vált. Erre a
múltban nem, csak a jelenkor gazdag
és iskolázott társadalmaiban lett lehetőség.
A demográfusok máig nem vallják be, hogy minden korábbi társadalomban lényegesen
kevesebb gyermeket akartak a szülők, mint amennyi a szexuális ösztönük
kiéléséből született.
Erre a ténybe a baranyai református falvak egykézése hívta
fel a figyelmemet. Ezek a református falvak megérezték azt, amit sem a
politika, sem a társadalomtudomány máig sem ismert fel, a meggazdagodás
elsődleges feltétele a kevesebb gyermekvállalás. Minden társadalmi közösség jövője elsősorban attól függ, hogyan tudja
létszámát az élettere eltartó képességéhez igazítani. A túlnépesedett
magyar falvak is csak akkor lehetnek gazdagabbak, ha a létszámukat a község
területének eltartó képességéhez igazítják.
Ezt nem annyira a községre vetítve állapították meg, hanem csak a gyerekeik
jövőjét igyekeztek optimalizálni. A
gyermekük jóléte elsősorban attól függött, mennyi földön fog gazdálkodni. Ha
csak egy gyermeket vállalnak, az négyszer nagyobb földre számíthat, mintha négy
gyermekük volna. Ha mindenki így viselkedik, akkor a következő generáció még
egyszer olyan gazdag lehet.
Ezt az egyszerű logikát a legkevésbé a megye talán
legokosabb embere értette meg a legkevésbé. Filep Lajos, zengővárkonyi
református pap, aki a háború előtt Ady legszorosabb barátja volt, az első, aki
nemcsak Ady, de Csontváry zsenialitását is felismerte. Ő a háború után
otthagyta ez eredeti szakmáját, a művészettörténetet, és elvégezte a református
teológiát, hogy visszavonulhasson egy csodálatos mecseki faluba papnak. Ott
botlott bele a hívei egykézésébe. Könyvet írt róla, mert az egykézésben a
magyar nép pusztulását látta. Ezt a könyvet tartjuk a népi írók szervezkedését
elindítónak.
Én meg a baranyai egykézésbe botlottam bele. Mint lelkes
földosztó rádöbbentem, hogy a falusi családok négyötödének sokkal kisebb föld
jut, mint amennyit megművelhetett volna. A
földreformmal csak annyi változott, hogy megszűnt a nincstelenség, de
általánosabbá vált a törpebirtokosok aránya. Ez is óriási eredmény volt, pedig
a magyar mezőgazdaság számára továbbra is elzárt út maradt, hogy optimális
méretű farmergazdaságok tulajdonosaivá váljanak. Ez csak akkor valósulhat meg,
ha a falvak lakossága tizedére csökken, vagyis a falusi lakosság kilenctizede vagy
a városokba költözik, vagy odajár dolgozni, vagy a faluban nem a
mezőgazdaságban talál munkát. 1945 előtt a munkaerő négyötödének kellett a
földművelésből megélni. A jövő mezőgazdasága azonban csupán 3 százalékát
foglalkoztathatja a munkaerőnek. Ez az arány is csak akkor reális, ha nő a
munkaintenzívebb termelési ágak aránya.
Mivel hetven éve még
nem jutott el a falvakba a modern fogamzásgátlás, keserves szenvedés volt az
egyetlen gyermekvállalás betartása.
Mára már a tények bizonyítják, hogy a spontán túlnépesedési nyomás csak akkor történhet meg, amikor a
fogamzásgátlás mellett az egy főre jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10 ezer
eurót, az átlagos iskolázottság pedig a 12 évet.
Tekintettel arra, hogy az emberiség nagyobb fele mindhárom
feltételtől még messze van, számukra a túlnépesedés elleni védekezés
kikerülhetetlen. Arra a tényre is ritkán található utalás, minél hosszabb a
várható életkor, annál kevesebb gyermekvállalásra van szükség a népesség
létszámának tartásához. Az ugyan igaz, hogy a fogamzásgátlás és az
iskolázottság az elmaradt világban is növekszik, ezért a spontán népszaporulat
rátája csökken, de még mindig tízszer gyorsabb marad, mint ami elviselhető
volna. Ezért a háborúk az emberiség
nagyobb felében szükségszerűbbek, mint valaha voltak.
Mivel a fejlett Nyugat politikai vezetése, és
társadalomtudománya még mindig nem jutott el odáig, hogy a gyors
népességnövekedés esetén a háborús halálokozás objektív szükségszerűség, a
katonai erejét elsősorban arra használja, hogy erőszakkal akadályozza meg az
emberiség szegényen marad felében a háborúzást.
A hadviselésben is a minőségi munkaerőre lett szükség.
Ahogyan a gazdaság egyre inkább a minőségi munkaerőt igényli,
ez történt a hadseregben is. A modern
haditechnika hatékonysága egyre inkább a működtetők minőségétől függ. Vagyis
a háború is azoktól szabadít meg, akikben egyre nagyobb hiány van. Ezzel
megszűnt annak lehetősége, hogy a feleslegessé vált, képzetlen munkaerőt
pusztítsa a háború.
A katonák társadalmi
értéke.
Már az osztálytársadalmak történelmének megértéséhez is
szükség volt felmérni, hogy a különböző kultúrákban hogyan aránylik a katonáknak
az egymáshoz viszonyított értéke. A háborúk csak akkor szolgálják a társadalom
értékét, ha azt a lakosságot csapolták le, amelyikre nem volt szüksége a
társadalomnak.
Mivel az osztálytársadalmak történelme során egyre csökkent
a gazdaság munkaerő mennyiségi, és minőségi igénye, a háborús veszteségek nem
jártak sem mennyiségi, sem minőségi munkerő hiánnyal.
A lőfegyverek szerepe.
Ezzel először a magyar történelemben találkoztam.
A lőfegyverek előtt a
lovas katona értékesebb volt, mint a gyalogos, vagyis a pásztor jobb katona
volt, mint a földműves. Ezért kellett félni a túlnépesedésük okán kirajzó lovas
pásztorok betöréseitől.
Ebből a szempontból a csapadékban gazdag Nyugat-Európa
szerencsés volt, mert a patkolatlan ló értéktelen volt a nedves, havas, hegyes
területeken. Ezt jól mutatta Európa történelmében a tény, hogy a lovas arab
seregek fölénye csak addig tartott, ameddig a patkolatlan arab lovasok fölénye
érvényesült.
Nyugat-Európában a
patkolatlan ló mind a gazdaság, mind a hadviselés számára értéktelen volt. Ez
akkor szűnt meg, amikor a lovak patáira patkó került. Ez egybeesett azzal,
hogy a csapadékosabb térségekben megvalósult a természetes csapadékra épülő, a
havas teleket is elviselő gabona termelése. A gazdaságilag virágzó
Nyugat-Európának azonban mindaddig nem volt katonai ereje, ameddig nem volt
ismert a patkó.
A nehéz, patkolt
lovakon karcoló páncélozott katona valóságos haditechnikai forradalom volt. Ez
a váltás éppen a honfoglalás idejére
esett. A hunok és az avarok beözönlése idején még nem termett gabona és nem
volt patkó. Ezek katonai fölénye azonban csak a kontinentális sztyeppén volt egyértelmű.
Ezzel szemben a honfoglalás idején már
termett a gabona és megjelent a patkó. A magyarok honfoglalása csak azért
járhatott a földművelésre és a kereszténységre történő átállással, mert
áttelelt a gabona és volt patkó.
Az arab patkolatlan lovakon érkező arabokat a frankok
azonban már a patkolt lovas, páncélosai legyőzték. A frank király nem
véletlenül kapta a kovács előnevet, mert az arabok elleni győzelmet a patkoló,
páncélt készítő kovácsoknak köszönhette Nyugat-Európa.
Jellemző módon, István és Koppány harcét a hatalomért a
krónikás úgy jegyezte fel, hogy István a német nehéz lovassággal győzte le
Koppány könnyű magyar lovasságát. Ráadásul a csata nem az alföldi homokon,
hanem a Bakony hegyei között történt.
Mivel a gyalogos
földművelőnél még a patkolatlan lovas pásztor is sokkal értékesebb katona volt,
Magyarország egészen a lőporos fegyverek megjelenéséig erős katonai
középhatalom volt. E a kor katonai elitje, a nehéz lovas, páncélos katona
volt. De ez nagyon drága felszerelést és költséget igényelt, ezért ezek
többsége az örökségből kiesett nemes fiatalokból került ki. Ez nagyon drága, de
hatékony fegyvernem volt.
A lőporral vívott
háborúkban azonban a lovas katonának a dicsősége is lejárt. Nemcsak az
ágyukkal, de még a kézi fegyverekkel szemben sem talált védelmet nemcsak a ló,
de még a páncélos lovag sem.
Mohács azért
jelentett történelmünkben tragikus fordulatot, mert akkor vált egyértelművé,
hogy a lőfegyverekkel szemben a lovas bandériumok értéktelenné váltak. A
lőfegyverek és különösen az ágyuk, a lőpor gyártása ipart, a hadviselés pedig
katonai fegyelmet igényelt, ezért a hadsereg felszerelése városi ipar, a hadviselés
pedig fegyelmezett zsoldosokat igényelt.
Ennek ellenére a második világháborúban, amikor már a
páncélozott járművek, a tankok léptek a fegyvernemek élére, a fél-feudális
magyar társadalomban a társadalmi elit számára mégis a huszárság volt az elit fegyvernem.
Az operett ország operett hadserege.
A tankok, hadihajók és repülők.
A második világháború
a tudományos és technikai forradalom megérkezését jelentette.
Az első világháború hadviselése még csak a vasút közlekedési
forradalmát élvezhette. Vasúton a távoli frontok közt is mozgatni lehetett a
hadsereget. Ez a hadseregek közti háborúban sokat jelentett.
Nem ismerem a német vezérkar
szerepét abban, hogy a vasutakról a közutakra helyzeték a hangsúlyt. A
közút ugyan a vállatok közti kapcsolatokban is fölényt jelentett a vasúttal
szemben, a tankokkal vívott csatákban döntő szemponttá vált. Hitler azonban nem
jutott el odáig, hogy a tankokkal vívott villámháborúhoz azonban közutakra van
szükség. Ha ezt megértette volna, soha nem megy keletre, ahol nincsenek utak,
de annál nagyobb a sár.
A levegő
meghódításában is élenjártak a németek. Arról azonban megfeledkeztek, hogy
a légierő ugyan a szárazföldi utakon való mozgást nagyon megnehezítette azzal,
hogy fontos műtárgyakat fontos hidakat, völgyet áthidaló felépítményt megsemmisített
meg. Az óceánok útjai
elrombolhatatlanok.
Horthy Miklós ostobaságát azon mértem le, hogy akkor is
bízott a nácik győzelmében, amikor már az óceánokon teljes lett a szövetségesek
uralma. A tengeralattjárók észlelése pedig értéktelenné tette még a
tengeralattjárókat is.
Az óta a tengerek feletti uralom jelentősége tovább nőtt. Ma már csak az lehet szuperhatalom, aki a
tengerek felett uralkodik.
Az atombomba.
A második világháború gyors befejezését ugyan két
atombombának köszönhetjük, de sok tekintetben azt is, hogy az óta nem volt ez a
fegyver bevetve. Pedig a közvélemény attól félt, hogy az atomfegyvereknek köszönhetően
világpusztító háborúk lehetősége nyílt meg. Az idő azonban azt igazolja, hogy viszonylag könnyű atomfegyvert
gyártani, de felmérhetetlen kockázattal jár a bevetése. Atomfegyvere
nemcsak a két katonai szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak, a
Szovjetuniónak, majd hamarosan Nagy Britanniának és Franciaországnak, de
Észak-Korea, Izrael, India és Pakisztán is atomfegyverrel rendelkező lett.
Igazán félelmetes fegyvere azonban csak az Egyesült Államok, Oroszország és végül
Kína birtokában van. Csak az a három ország számolhat azzal, hogy túlélne egy
atomháborút, de ezek vesztesekként is képesek lennének, egymásnak
elviselhetetlen károkat okozni. Ezért
ezek sem kockáztathatnak meg atomháborút. Sőt még olyan háborút sem,
amelyben sor kerülhet atomfegyverek bevetésére is.
De nemcsak a várható
háborús veszteségek miatt nincsenek a fejlett világban háborúk, hanem
elsősorban azért, mert a nemzetközi munkamegosztásból való kiesés is
elviselhetetlen károkkal járna. Minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb előnnyel
jár számára a béke, és annyival drágább a háború. A világkereskedelemre a
fejlettebb országoknak van nagyobb szükségük. Még nem számolta ki senki, hogy
mit vesztene például az Egyesült Államok és Kína, ha megszakadna köztük az
árucsere.
Összeomlott egy katonai szuperhatalom
A Szovjetunió a hidegháborúban katonai szuperhatalom volt.
Az Egyesült Államoktól eltekintve, a többi ország még egymással szövetkezve sem
volt ellenfele. Minden demokrácia csak az Egyesült Államok védelme alatt
érezhette magát biztonságban. Az pedig ennek az előnyét élvezhette. Németország
és Japán soha nem lett volna az Egyesült Államok kezes báránya, ha nem lett
volna kiszolgáltatva a Szovjetunió katonai erejének. Ezért volt a hidegháború
az Egyesült Államok számára létfontosságú. Ha a Szovjetunió nem válik
imperialista katonai szuperhatalommá, az Egyesült Államok védelme alatt nem
egyesülnek a demokráciák. Ez bármennyire egyértelmű, utólagosan sem vált
tudatossá.
Minthogy az sem, hogy a szovjetunió nem azért omlott össze,
mert bolsevik rendszerben működött, hanem azért mert imperialistává vált, és fegyverkezési
versenybe szállt az Egyesült Államokkal. Az erejét sokszorosan meghaladó
fegyverkezési versenybe kezdett.
Ráadásul, a zseniális tengerészeti parancsnoka felismerte,
hogy a világméretű katonai hegemónia az
óceánok feletti uralmon múlik. Ezért a hadseregfejlesztés súlypontját a tengerészetre
helyzete. Azt azonban nem mérte fel, hogy a
tengerészet a legnagyobb tudás- és vagyonigényű fegyvernem. A kezdeti
sikerei után azonban gyorsan kiderült, hogy ebben a harmad akkora gazdasági
erejű Szovjetunió nem lehet versenyképes az Egyesült Államokkal. Az nemzeti
jövedelmének 7 százalékát a haderőre, súllyal az óceánok feletti fölény
biztosítására fordította. Ez a
fegyverkezési verseny akkora követelményt támasztott a Szovjetunióval szemben,
amire a nemzeti jövedelmének a fele sem lett volna elég.
Ráadásul, a Szovjetunióban a hadiipar a gazdaságon belül
izolálva volt. Ez leszűkítette a besszállítókkal való együttműködést.
Még Oroszországban
sem akadt olyan tudós, aki felmérte volna, hol tarthatott volna a Szovjetunió
1990-ben, ha megelégszik azzal, amit Kína tudomásul vett, hogy nem fordít
aránylag sokkal többet a hadseregre, mint az Egyesült Államok. Az utóbbi a
csúcson a nemzeti jövedelmének 7, az óta 3.5 százalékát fordította a hadseregre,
és piacosítja a gazdaság egésznek a bevonását a hadiiparban. Ezzel ugyan nem
azt állítom, hogy a Szovjetunió képes lett volna arra, amire az Egyesült
Államok képes volt, és Kína, illetve eleve képes lett a gazdaság piacosításával.
Azt ugyan a közgazdasági irodaalom bőven hangsúlyozza, hogy
a gazdaság hatékony működetését csak a piac biztosíthatja, de arra még utalást
sem találtam, hogy az a hadiparban még inkább így van. De a gazdaságtól izolált
hadiipar azzal is veszteséget okoz, hogy a haditechnika vívmányai nem
épülhetnek be a gazdaságba.
Többé-kevésbé azonos
módszerek esetén is óriási különbség van a teljesítményben attól függően
mennyire puritán a lakosság.
Max Weber jó száz éve megmondta, hogy a 20. században a
tőkés osztálytársadalmakat csak a protestáns etikájú népek képesek másoknál
hatékonyabban működtetni. Ez fényesen beigazolódott a Nyugaton. Azt még ő sem
ismerte fel, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a protestánsoknál is
hatékonyabbak.
Ennek a felismerésnek az igazsága még Európánál is
markánsabban jelent meg Amerikában, ahol a két protestáns ország magasan fölé
nőtt a latinoknak.
Japán, majd sorban a
két városállam, Szingapúr és Hong Kong, majd Dél-Korea és Tajvan, jelenleg
pedig Kína felemelkedése még a Nyugat protestánsainál is lényegesen sikeresebb
volt. Kína páratlan sikere azt is bizonyítja, hogy a politikai diktatúra,
vagyis a politikai demokrácia hiánya is csodákra képes, ha piacosítják a
gazdaságot, és megállítják a túlnépesedést.
A jövő a Távol-Keleten fog eldőlni.
Oroszország ugyan még mindig messze nagyobb elrettentő
erővel rendelkezik, mint az utána következők, de az olajárak zuhanása
következtében nemcsak egyre kisebb gazdasági, de katonai hatalom is lesz.
Az Egyesült Államok katonai fölénye példátlanul nagy lett
annak ellenére, hogy a 25 év előtti szintről, a 7 százalékról 3.5 százalékra
csökkent a katonai kiadásainak súlya. Kínában alig haladja meg a 2 százalékot,
de ez a szinttartás is gyors növekedést jelent. Jelenleg harmad annyi a
költsége, mint az Egyesült Államoké. Évtizedekbe kerül, amíg a volumenük is hasonló
lehet.
Arról egyelőre még fogalmunk sem lehet, hova fejlődik a
haditechnika 30-40 év múlva. A legénység nélküli fegyverek elterjedése
beláthatatlan következményekkel járhat. A sok kis fegyver nagyobb változást
hozhat, mint az óriási erejű atombomba. Ráadásul ezek a fegyverek olcsók, és
akár tízezer számra bevethetők.
Az emberiség nagyobb fele egyre jobban lemarad.
Jelenleg 2-3 milliárd
ember él olyan alacsony szinten, amihez képest a gazdag államokban a
munkanélküliek irigylésre méltó módon élnek. Ezek számára az élet nem
érték, mert azt láthatják, hogy az emberiség másik feléhez képest egyre
szegényebbek lesznek.
Két szemponttal nem számol a fejlett és gazdag világ.
A kommunikáció és a
közlekedés forradalma biztosította a lemaradók számára, hogy a lemaradásukat
közvetlenül érzékelhessék. A kommunikáció eszközei olyan olcsók és
egyszerűek lettek, hogy a többség szánmára szinte minden információ elérhető. A múltban a lakosság négyötödének
életviszonyai között alig voltak különbségek. Az ipari forradalom után a
fejlett társadalmak munkásai nem éltek a gyarmatok lakói számára irigylésre
méltó módon. Sokkal többet kellett dolgozni, ugyanakkor az élelmezésük, lakásuk
sem volt irigylésre méltó.
Ez először akkor döbbentett meg, amikor a szovjethadsereg
katonái a magyar lakosság mintegy felét burzsujnak tekintették. Ekkor mérhettem
fel, hogy száz év alatt mi is sokat fejlődtünk. Előtte luxus volt nemcsak a
villany és a vízvezeték, de még a gyufa és a cukor is. Vagyis igaza volt a múlt század 30-as éveiben az egészségügyi
ismeretkeket tanító orvosnak, aki azt bizonygatta, hogy a kiegyezést követő két
generáció testmagassága többel nőtt a testmagasság, vagyis az életviszonyok legjobb
mércéje, mint előtte ezer év alatt. Ennél csak akkor lepődtem meg, amikor
megtudtam, hogy az átkos rendszer 50-es éveiben még gyorsabban nőtt a
testmagasság, azaz gyorsabban javultak az életviszonyok.
A háborúktól való megszabadulás feltételei.
A fentiek alapján világos, hogy a háborúktól való
megszabadulásnak társadalmi feltételei vannak.
A lakosság száma 1-2 ezreléknél ne változzon jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése