A rendszerváltás demográfiája

Kopátsy Sándor                PD                    2015 11 21

A rendszerváltás demográfiája

A demográfusok még mindig nem ébretek annak tudatára, hogy az országok lakosságát egyre kevésbé szabad darabban számolni, mert a lakosság minősége lett és a jövőben még inkább az elsődleges. Nemcsak ez, de még az sem tudatosult, hogy az osztálytársadalmak mintegy hatezer éve alatt, teljesen elég volt darabban számolni a lakosságot, a jelenkor fejlett társadalmaiban azonban értelmetlenné vált.

1980 és 2000 között drámai változás állt be a számokban. Előtte évente mintegy 40 ezerrel többen születek, mint meghaltak. Utána közel ekkora lett az évenkénti népességvesztés. Az elmúlt tizenöt évben félmillió lakost vesztettünk a kivándorláson felül. Ha elfogadnánk a számokban történt veszteséget, akkor is történelmi jelentőségű lenne. A számok mögötti tartalom azonban sokkal tragikusabb.

A kivándorlással ugyan sokkal többet foglalkozik nemcsak a politika, de a közvélemény is. Ez azonban olyan veszteség, ami ellen nem lehet védekezni. Az EU számunkra olyan közösség, amiben a jó munkaerő kivándorlása elkerülhetetlen. Az alapítók elég könnyelműen belementek a munkaerőpiac szabadságába. Megtehették, hiszen ez az átlagnál gazdagabbak számra ingyen kapott kincs. Azt ugyan nem állítom, hogy ezt tudva, el kellett volna hárítani a tagságot. Amíg az EU csak az áruk és a lakosság mozgása előtt nyitotta meg a határokat, ez még az átlagosnál lényegesen szegényebb tagállamok számára is több előnnyel, mint hátránnyal járt. Tehát számunkra is.

A gyengébb tagokat akkor érte egyre nagyobb hátrány, amikor az EU ezen elkezdett túllépni. Ez már a Maastrichti Feltételekben jelentkezett. Ezek ugyanis belenyúltak a pénzpolitikába, olyan pénzügyi fegyelmet követeltek, amelyek a gazdag és keményen puritán Németországban jól vizsgáztak. Vagyis a latin, a közép-európai és a balkéni országokra is rákényszerítettek a gazdag és puritán országokban bevált pénzügyi fegyelmet. Már ezzel aztán elindult a nem puritán államok lemaradása, mindenekelőtt külső eladósodása.

Ez akkor vált válságossá, amikor létrehozták az euró övezetet. Ebben a tagok elvesztették a pénzügyek terén a szuverenitásukat. Nem teremthettek pénzt, nem alakíthatták a valutájuk árfolyamát. Ezért cserében megszabadultak az inflációtól, és megnyílt számukra az olcsó külső eladósodás lehetősége. Ez csak akkor derült ki, amikor a könnyűnek látszó adósságterhek is elviselhetetlenné váltak. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a négy mediterrán ország adóssága soha nem lesz visszafizethető, ennek bevallása annak ellenére késik, hogy a rendezés a hitelezők számára is egyre nagyobb áldozatokkal jár.

Az EU olyan tagországai, amelyek megtartották a saját valutájukat, még rendelkeznek a saját valutájuk leértékelésével. Ezek egyre inkább arra kényszerülnek, hogy a belső vásárlóerejéhez viszonyítva, leértékeljék a valutájukat, ezzel forrást teremthetnek az adóságuk rendezéséhez.

Az EU gyengébb tagországai, elsősorban a négy mediterrán ország, azonban menthetetlenül lemarad, a külkereskedelmi mérlegük egyre jobban romlik, valamint a munkaerejük javának kivándorlása fokozódni fog.

Mindebből az következik, hogy az EU tagállamai közti, eredetileg is nagy különbségek nőni fognak.

A lakosságot egyre kevésbé lehet darabban számolni.

A 2.000 óta jellemzővé váló lakosságvesztés jellemzővé vált, hangsúlyom, hogy ennél is sokkal nagyobb veszteséget okoz, a minőségi romlás. A tudományos és technikai forradalom olyan óriási változást hozott a munkaerő minőségével szemben támasztott igényben, hogy már a mennyiségi változása másodlagos lett a minőségének alakulásához képest.

Minden osztálytársdalom viszonylagos ereje elsősorban attól függött, mennyi lakosa van. A közgazdaságtudomány máig sem ismerte fel, hogy minden osztálytársadalomra a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata volt jellemző. A munkaerőből több és jobb volt annál, amennyit az osztálytársadalmak hatékonyan hasznosítani tudtak.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan mértékben növelte a jó minőségű munkaerővel szembeni igényét, ami kielégíthetetlennek bizonyult. Ebből következően a jelenkori fejlett társadalmakban a jó munkaerővel szemben támasztott igény, kielégíthetetlen, a gyenge minőségű munkaerő pedig a normatív árán nem is talál munkát.

Ezért aztán nem is az a nagyobb baj, hogy az alacsony gyermekvállalás következtében évente 30 ezerrel, kevesebb munkaerővel kell a következő generációban számolni, hanem az, hogy ezeknek romlik, legalábbis nem javul kellő mértékben a minősége.

A születések számával is gond van, de sokkal nagyobb gond származik abból, hogy a születések mögötti családi háttér romlik. Ezért írom le számos alkalommal. „Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermek születne, mint az alsó jövedelmi és iskolázottsági harmadban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb ország lennénk, mint a gyermekvállalás jelenlegi családi struktúrája mellett.”

A következő generáció minősége ugyanis elsősorban azon múlik, milyen családi háttérben születtek. Ezért szinte nincs is a jövőnk szempontjából fontosabb adat annál, hol születik a következő generáció. Ez nálunk azonban szigorú titok, nem követjük nyomon, hogy milyen szülői háttérből milyen eredménnyel nevelik a gyerekeket.

Ez ugyan titok, de a közvélemény világosan látja, hogy a jelenlegi gyermeknevelési támogatásnak az a következménye, hogy nemcsak kevesen születnek, de katasztrofális a gyermekvállalás mögötti családi háttér. Ezért tartom a legfontosabb feladatnak az olyan gyermekvállalási támogatást, ami a minél jobb családi háttérben történő gyermekvállalást támogatja. A szegényebb családok ne minél több gyermeket vállaljanak, hanem inkább egyet, de az legyen diplomás.

Ezt csak olyan öregkori támogatás ösztönzi, amiben annak nagysága a kevesebb, de jobban képzett gyermekvállalását jutalmazza.