Kopátsy Sándor PG 2015 10 23
Az euró övezet
lényege
Akik kitalálták a közös valutát, jó szándékú, de ostoba
emberek voltak. Németországban is csak azt látták, hogy az ő pénzük a dollárral
egyenrangú világpénz lehet. Ezt elhitték a brüsszeli bürokraták is.
A közös valuta bevezetését a tagságot felajánlott országok
is lelkesen fogadták. Örültek, hogy megszabadulnak a gyorsan romló
valutájuktól, ráadásul olcsó hitelekhez is juthatnak. Megirigyelték a stabil
német márkát, és azt hitték, hogy akinek ilyen valutája lesz, az ugyanúgy
boldogul, mint Németország.
Arra nemcsak akkor,
de még most sem gondolt senki, hogy nem lehet szuverén az az ország, amelyik
elveszti a fedezet nélküli pénzteremetés, és a valutája árfolyamának alakítási
jogát. Ezzel olyan állapotba
kerülnek a tagországok, hogy az erősebbek spontán kizsákmányolják a
gyengébbeket. A nyereményből az átlagnál erősebbek erejük arányában
részesülnek. Az elérhető nyereség nagyságáról azonban senkinek nem volt
fogalma. A közös valutából származó veszteségek pedig a viszonylagos gyengeségük
arányában oszlanak meg.
Ez az újraelosztás
abból fakad, hogy az erősebbek erejükhöz viszonyítva gyenge, a gyengék pedig
gyengeségükkel arányosan felértékelt valutát kapnak. Ez fakad abból, hogy a
közös valuta az erőseknek viszonylag gyenge, a gyengéknek pedig
elviselhetetlenül felértékelt lett. Az
erősek külkereskedelmi mérlege egyre nagyobb aktívumot, a gyengéké pedig egyre
nagyobb hiányt mutat.
A gyengék azonban vidáman eladósodnak, hiszen a közös
valutában a korábbinál sokkal olcsóbb és több hitelt vehetnek fel. Meg is
tették, éltek az alkalommal. A négy mediterrán ország gyorsan eladósodott. Az
eladósodott országnak azonban elveszett a fegyvere, a valutájának leértékelése,
az export ösztönzése és az import drágítása.
A közös valutából azonban nem lehet kilábalni, mert a
hitelezők bármikor államcsődöt idézhetnek elő. Tekintve, hogy a hitelezők
többsége az euró övezet tagja, bajban vannak, mert az államcsőd a gyenge
tagországnak adott hitelük ezzel elveszik. Ez ugyan olyan hitel, ami soha nem
lesz behajtható, de amíg papíron létezik, nem kell bevallani. A közös valuta olyan kelepce, amiből a
nyertesek sem tudnak kilépni.
Ugyan olyan kelepce, ami egyre nyilvánvalóbbá válik. A
pénzvilág felismeri, hogy a közös valuta mögött óriási behajthatatlan
hitelállomány halmozódott fel, és az egyre csak növekszik. Az eladósodott euró
övezeti tagok hitelt már csak az euró övezeten belüli hitelezőiktől kaphatnak.
Azok pedig kénytelenek adni, mert az adósaik hitelképtelensége esetén
nyilvánvalóvá válik, hogy az államcsődbe került államoknak a könyveiben
szereplő hiteleit le kell írni. Márpedig csak a négy mediterrán országnak
kétezer milliárd eurós adóssága van az övezeten belül.
Ehhez képest csepegtetés a bajba jutott tagországok
kimentéséhez elegendő összeg. Azt, hogy meddig tarthat a reménytelen helyzetben
történő időhúzás, nehéz megmondani. Az egy olyan csapda, aminek a
semlegesítése, rendezése ugyan egyre többe kerül, de a halasztása viszonylag
egyre olcsóbb.
Annak tisztázását, hogy az infláció, a fedezet nélküli
pénzteremtés bizonyos helyzetben a legkisebb rossz lehet, közel száz éve Keynes
elkezdte, de senki sem fejezte be. Pedig mindig gyakoroltuk, tehát volnának
bőven tapasztalataink.
Bebizonyosodott, hogy az infláció kultúrafüggő. Még nem
láttam ilyen statisztikát, de minden bizonnyal a latin országokban sokkal
magasabb volt az infláció, mint a puritánokban. Ahol magas az infláció magasabb
a kamat, leértékeltebb a valuta. Ennek az elsődleges oka, hogy az adófegyelem,
a behajtható kamat csak a protestáns, azaz puritán országokban teszi lehetővé a
költségvetési egyensúlyt. Márpedig a bevételi hiányt csak pénzteremtéssel vagy
eladósodással lehet betömni.
A világkereskedelemben egyenlege a gyengébb országoknak csak
akkor lehet, ha a valutájukat a viszonylagos lemaradásuknak megfelelően
leértékelve tartják.
Ha a közös valuta kitalálói ezt szem előtt tartják, szóba
sem kerülhetett volna, hogy a németek és a mediterrán országok közös valutája.
Közös valutájuk csak a fejlett, közös kultúrájú országoknak lehet, de azoknak
minek. A világgazdaságnak van közös valutájuk, a dollár. Ez lehetne például
közös valutájuk a négy óceánon túli angolszász országnak, de azoknak meg nincs
rá szükségük. Nem is járnának jól vele, mert a két leginkább áringadozó
szektor, a bányászat, és a mezőgazdaság súlya nagyon eltérő. Meg vannak ők
nagyon jól a saját valutájukkal.
Ha nem is a dollárral azonos súlyú valutájuk az angoloknak
is van, tehát ők nem akarnak másokkal közös valutát. Ez csak a Németek vágya
volt, mert bármennyire büszkék lehetek arra, hogy stabil a valutájuk, nem volt
világpénz. Ezt akarták elérni azzal, hogy az EU-nak ők adnak közös valutát. Ehhez
a franciák is lelkesen csatlakoztak, mert az ő saját pénzüknek soha nem volt az
országnál nagyobb súlya, és a francia valuta minősége gyenge volt ahhoz, hogy a
dollár és a font mellett labdába rúgjon. Abban reménykedtek, hogy a németekkel
közös valutájuk felértékelődhet. Az is csábító volt az EU két nehézsúlyú
vezetője számára, hogy minél több tagország is csatlakozzon. Ezeknek a közös
valutára való minőségét nem is vizsgálták.
A közös valutára
eleve alkalmatlan országok pedig örömmel csatlakoztak, mivel mind a kormányaik,
mind a lakosságuk csak álmodozhatott arról, hogy megszabadulnak az inflációtól,
és olcsón kaphatnak külső hiteleket.
Ezért aztán gyorsan, lelkesen kiépült az euró övezet, és
éveknek kellett eltelni ahhoz, hogy kiderüljön a katasztrófa, az övezet
élcsapatába tartozók gyorsa gazdagodása, az átlag alattiak vészes eladósodása. A
hátrábbról indulók élvezték a kellemes változást, nem romlott a pénzük és
olcsón kaptak hiteleket. Arról tudomást sem vettek, hogyan nőtt a külső
adósságuk, vagyis fogyott a nettó vagyonuk. A folyamat egyre gyorsult, de a
külső hitelekből vidáman élhettek.
A fő hitelezők is lassan ébredtek. Elkezdtek botránkozni
azon, hogy a mediterrán országok milyen könnyelműen adósodnak el, és ezt a
könnyelműségüket ők fedezik hitelekkel. Papíron ugyanis nekik is előnyösnek
látszott, hogy pénzintézeteik viszonylag magas kamatra adhatnak euró hiteleket.
A mediterrán országok államkölcsöneinek a kamatja, ugyanis csak azoknak volt
olcsó, de ami azoknak olcsó volt, az a fejlettebbeknek a hazai
államkölcsönöknél sokkal magasabb kamatozású volt. Ezért aztán a német bankok,
pénztárak élvezhették a fizetésképtelenek által ígért magas kamatokat. Ahhoz
naivok voltak, hogy felmérjék ezeknek a hiteleknek a reális kockázatát, bíztak
a saját országuk pénzügyi erejében, hogy az garantálni fogja az államcsődök
elkerülését. Egyelőre igazolódni látszik a bizalmuk. Messzebb azonban ők sem
látnak. Én sem.
De azt tudom, hogy a négy mediterrán országnak mintegy
kétezer milliárd olyan magas kamatú adóssága van az övezet gazdag országok,
többségében Németország birtokában, amit soha nem fognak megfizetni. Azt
azonban senki sem tudhatja, meddig nőhet ez a lufi, mert a görög példa azt
igazolja, hogy senki sem reméli, hogy Görögország képes lesz egyszer megfizetni
az adósságát, mégis kapja az államcsőd elhalasztását biztosító hiteleket. Pedig
nem Görögország a legnagyobb adós.
Görögország csak abban bízhat, hogy Németország nem vállalja
a felelősséget arra, hogy elindítsa a lavinát. Amint ugyanis Görögország
adósságát le kell írni, a másik három mediterrán országban gyorsan győznek azok
a pártok, amelyek az övezeti tagságból származó adósságuk elengedését kérik. Ez
a politikai fordulat már nagyon benne van a levegőben.
Most ugyan a Németország által elindított, közel-keleti
népvándorlás tereli el a fedezet nélküli államadósságokról a figyelmet, de ez
elmúlik, az államadósságok pedig egyre nőnek. A mediterrán országok államadóssága már ma is messze meghaladja azt a
szintet, amit takarékoskodással meg lehet oldani. Erre különösen képtelenek az
olyan államok, amelyikekben a lakosság nem ismeri a takarékosság fogalmát.
Talán ez a pénzügyi csőd elég nagy lesz arra, hogy szétessen
az Európai Unió jelenlegi formája, és Európa nyugati fele megmarad a gazdasági
tekintetben is szuverén államok kontinense.
Ennek feltétele, hogy
Németország belássa, hogy ugyan a legnagyobb súlyú országa Európának, de ahhoz
kicsi, hogy e kontinens országait a német gazdasági csizmába kényszerítse.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése