A vasút százada

Kopátsy Sándor                EH                    2015 11 06

A vasút százada

Már középiskolás koromban megakadtam azon, hogy a Kárpát Medencét az istenkalapján bokrétának minősítették. Az ugyan kétségtelen, hogy a Kárpát Medence önmagában sok tekintetben ideális élettere lehet egy nemzeti államnak, mert szinte szerves egységű térségnek tekinthető. Szinte példátlanul egységes a vízrendszere, változatos a tája, a permemét nagyrészt nehezen járható hegyek alkotják, ahonnan a vizek medence a közepe felé folynak. Az alföldje mediterrán éghajlatú, a hegyek pedig szinte csak állattartásra voltak alkalmasak.

Először azt ismertem fel, hogy nincs vízi utunk a fontos nyugati piacok felé. A vasút előtti századokban a Nyugat szinte elérhetetlen volt a kereskedelem számára. Ember és állat Nyugatra csak a lábán járva juthatott el. Amennyire hangsúlyozzuk, hogy országunk alföldi tájai kiválók voltak a legértékesebb gabona, a búza termelésére, egyetlen történészünk sem vetette fel, hogy a vasút előtt a gabona tőlünk sokkal nagyobb szállítási költséggel juthatott a nyugati piacokra, mint szinte bárhonnan Európából. Ez a vasút után is agy maradt, de először vált elviselhetővé.

A vasúthálózat kiépülésének történelemformáló eredményét nem hangsúlyozzák a történészek. A vasút előtt nemcsak Nyugat-Európa volt elérhetetlen, hanem a Kárpát Medence sem lehetett egységes élettér. A gyors folyók csak lefelé jelentettek utat. A szárazföldi szállítás pedig az országon belül is szinte az egynapi járóföldre korlátozódott. Ezért a Kárpát Medence csak a vasúthálózat kiépítése után lett egyetlen gazdasági élettér.

Tudatosítani kellene, hogy a városok élettere, ahol nem volt könnyen járható vízi út csupán mintegy 15 kilométeres körzetet jelentett. Csak a lábon járó jószág kereskedelme, vagyis az állatvárások körzete haladta meg mintegy felével ezt a távolságot. Ezen túl már távolsági kereskedelemről kell beszélni, ami csak az értékes árukra szakosodott kereskedelem feladata volt.

A vasút hálózat kiépítése teremtette meg először a nemzeti államok gazdasági egységgé válásának technikai feltételét. Ezért kellene jobban hangsúlyozni a vasúthálózat kiépülésének történelemformáló jelentőségét. Az ezer éves megyerendszernek először jött létre a gazdasági alapja. Nagyon hasznos felvilágosítást adna egy olyan felmérés, hogy a vasút előtt és után a megyék lakosságának hány százaléka fordult meg a megyeszékhelyeken. Világossá válna az óriási változás.

Ez először Gárdonyi könyvét olvasva jutott az eszembe, amikor Göre Gábor már feljutott a fővárosba, és az ott látott élet mennyire megdöbbentően más volt, mint az eddig általa ismert. Akkor képzeltem el először a vasút okozta társadalmi változást. A 19. század végén már az ország szinte minden pontjáról fel lehetett jutni a fővárosba, és a kevés középfokú képzésre járó gyerek, szinte csak a fiúk, naponta vonattal mentek az iskolába.

Nem kisebb jelentősége lett annak, hogy a városok piacára tízszer nagyobb területről érkezhetett az áru, és váltak a termékek, a tej, a baromfi, a tojás, a bőrök, a dió áruvá. Csak becsülni tudom, hogy a vasútnak köszönhetően mennyire nőtt meg a vidékről begyűjthető, illetve a vidékre szállítható áruk mennyisége. Ez az adat világossá teszi, hogy a vasúthálózat nélkül szó sem lehetett volna a zsidóság fergeteges meggazdagodásáról. A néprajzosoknak kellene kimutatni, hogyan nőtt meg a kereskedelem volumene a vasúthálózat kiépülésének köszönhetően.

A vasúthálózat kiépülése azonban nemcsak a nemzeti államok gazdasági egységgé alakulását tette lehetővé, de a távolsági kereskedelmét is. A vasúthálózat kiépülésének köszönhetően a személyek és a holt áruk szállítási ideje és költsége a tizedénél is kisebbre zsugorodott. Szinte egyetlen generáció alatt a Kárpát Medence költségben és időben tized távolságra került Nyugat-Európához.

Ehhez a változáshoz Európa keleti felén szinte csak a zsidóság alkalmazkodott gyorsan. Páratlan sikerük azonban olyan irigységet szült, ami a nagy többségük elpusztítását, kivándorlását jelentette. Velük azonban az eleve polgárságban nagyon szegény társadalmak elvesztették élcsapatukat.

Amennyire túlhangsúlyoztuk az abból fakadó veszteséget, hogy a Történelmi Magyarországot az első világháború elvesztése után felosztották, annyira súlyához képest elhallgatjuk azt a veszteséget, amit a zsidóság öthatodának elvesztése okozott, és okozni fog.

Nemcsak magyar, de európai történész sem akadt, aki rámutatott volna arra, mit jelent a tény, hogy Európa polgárságban mindig eleve nagyon szegény fele elveszette a két sikeresen polgárosuló etnikumát, a zsidót és a germánt. Pedig ezt a veszteséget évszázadok múlva is érezni fogjuk.

A történészek amennyire túlhangsúlyozzák a háborúk által okozott emberveszteség számát, annyira figyelmen kívül hagyják a veszteség minőségét. Ezt csak a két világháború magyar katonai veszteségei alapján tudom megbecsülni. Ugyan nem ismerek az áldozatok társadalmi összetételére vonatkozó adatokat, de könnyű megbecsülni, hogy a többségük parasztságból, és az úri középosztályból került ki. Mindkettőből több volt, mint amennyire szüksége volt a társadalomnak.

Ami az úri középosztályt illeti.

A két háború közti magyar társadalom lényegében az úri középosztály igényéhez idomult. Úrtisztelő és polgárgyűlölő volt. Ennek fordítottja lett volna a magyar társadalom érdeke.

Azt pedig a földreform során tapasztaltam meg, hogy a két háború között a magyar falvak lakossága többszöröse volt annak, amennyit ember optimálisan élhetett volna meg a községek határában lévő földek megműveléséhez szükséges volt. Vagyis, minden falú még szegényebb lett volna, ha nem halnak meg sokan a lakosságából.

Ami pedig a magyar falusi emberek elvesztését illeti.

Azt is sok magyar hazafi szomorúan állapítja meg, hogy a történelmi Magyarországból másfél millió emberünk vándorolt ki. Az senki sem teszi hozzá, hogy egyrészt ezek nagyobb fele nem magyar etnikumú volt, másrészt a magyarok többsége olyan földnélküli volt, akikkel csak fogyott a falvak túlnépesedése.

A zsidók és a svábok elvesztése.

Trianon előtt az országnak egymillió zsidó lakosa volt. Ezeknek mintegy kétharmada a harmadnyi ország területen maradt. Rajtuk kívül kevés polgárja volt az országnak. Ez a 6 százalékos polgárság elég lehetett volna az ország demokratikus átalakulásához. A második világháború utáni magyar történészek érdeme annak bemutatása, hogy ezer éve már a nyugt-európai feudális társadalmakban is 6 százalék volt a polgárok aránya. Ráadásul ezek nagy többsége az államalkotó etnikumhoz tartozott. Ezzel szemben a magyar társadalomban hatszor annyi volt a nemes, és tized annyi a polgár, akik között szinte nem is volt magyar.

A Trianon utáni Magyarország lényegében az egyik leginkább egy etnikumú társadalom lett Európa keleti felén. Ebben a zsidóság jelentett mintegy 6 százalékú, asszimilálódni akaró polgárságot. A germán etnikumúnk is alig volt nagyobb ennél, de nagy többségük a magyaroknál módosabb paraszt volt. Még nem írta le senki, hogy Trianon után ugyan elvesztettük a magyarságnak mintegy ötödét, de nemzeti állam lettünk. Az ország társadalmi összetétele először vált olyanná, ami alkalmas a demokratikus társadalom építésére.

Ettől azonban úgy megijedt nemcsak a halálraítélt arisztokrácia, de a polgárosodástól irtózó úri középosztály is, hogy nemcsak teljes revíziót akart, hanem a politikai hatalmának a megtartását is.

A történelmi Magyarország visszaállítása ugyan elve irreális cél volt. Marad tehát a polgárosodás belső élcsapata, a zsidóság, ezektől akartak minden áron megszabadulni. Az utóbbiban az európai fasizmusok megerősödése segítségükre volt. Szerencsére, a náci Németország korlátlan hatalomra törése összeomlott.

Máig a történészek csak azt hangsúlyozzák, hogy milyen csapás volt számunkra, hogy a Szovjetunió fennhatósága alá kerültünk, de arról senki sem tesz említést, mi lett volna Magyarország sorsa, ha Hitler győz. Azt, hogy a náci uralom győzelme mennyivel rosszabb megoldást jelentett volna, mint a Szovjetunió megszállása. Csak egyetlen összevetést tesznek, a nyugati hatalmak megszállása számukra jobb lett volna, mint a Szovjetunióé. De még ebben sem mennek a részletekbe. Azt pedig óvatosan megkerülik, hogyan alakulhatott volna a második világháború, és az azt követő rendezés, ha a két diktátor összefog.

Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy a két diktatúra szövetése sem lehetett volna tartós, hiszen a győztes náci birodalom diktálta volna a feltételeket.

Sajnos, a magyar történészek sem merik feltenni a kérdést. Mi lett volna, ha a nácik győznek. Ez a kérdés nem indoktalan, mivel a náci Németország a keleti fronton vesztette el a háborút.