Kína két gyermekvállalás megengedésére tért át

Kopátsy Sándor                 EH                   2015 10 30

Kína két gyermekvállalás megengedésére tért át

Kína 1990-ben a világtörténelem két legnagyobb reformját valósította meg.

Piacosította a gazdaságát és egyetlenre korlátozta a gyermekvállalást.

A gazdaság piacosítása.

A gazdaság piacosítását a liberálisok legfeljebb kevésnek minősítették. Botránkoztak azon, hogy a veszteséges vállaltokat életben tartották, és a városokba özönlést bürokratikus módszerekkel fékezték. Mindkettőre szükségük volt.

A veszteséges vállaltok életben tartása ugyan példátlan, de annál sikeresebb volt. 1990-ben a veszteséges vállatok felszámolása öngyilkosság lett volna. Több mint 200 millió munkás vesztette volna el a munkáját. Ráadásul, le kellett volna írni ezeknek a vállaltoknak a vagyonát is. Kína ugyan a reform óta 350 millió új munkahelyet teremtett, de ennek fele is irreális feladattá válik, ha a veszteségesekben munkátlanná váló 200 milliónak is új munkahelyet kellett volna teremteni.

Ha Kína azt teszi, amit mi magyarok, vagyis leállít minden veszteséges vállalatot, szinte semmi sem sikerült volna. Magyarországon azonban máig nem akadt senki, aki kiszámolta, mibe került nekünk a veszteséges vállaltok könyörtelen felszámolása, kiderülne, hogy az okozott kár az államadósságunk többszöröse. Ezért eztán senkinek sem vállalkozott a mérlegkészítésre. Becslésem szerint, ha csak akkor számoljuk fel a veszteséges vállalatokat, amikor az ott dolgozókat másutt hatékonyabban tudják foglalkoztatni, ma több tíz százalékkal magasabb volna az egy lakosra jutó jövedelmünk, 75 százalék felett a foglakoztatásunk.

Az átkos rendszer minden ostobasága együtt nem tett akkora társadalmi és gazdasági kárt, mint a rendszerváltás során teremtett munkanélküliség. Tudom, hogy megállapításom káromkodásnak tűnik, de a megbotránkozók számoljanak utána. Megmaradt volna a 70 százalék feletti foglalkoztatás, és sokkal kisebb a költségvetési hiány. Az óta sem találtam olyan veszteséges vállalatot, aminek a leállítása nem rontotta a foglalkoztatást és a pénzügyi mérleget. Az okozott erkölcsi kárt, bűnözést, iskolarendszerünk leértékelését figyelmen kívül is hagyhatják.

Kínában a lakosság városokba özönlése a bürokratikus korlátozás ellenére is a történelemben páratlanul nagy volt. Közel 300 millió ember kötözött a városokba annak ellenére, hogy ott csak korlátozott jogokat kapott. Mi lett volna, ha a városokba áramlást nem korlátozzák a csökkentett jogok a korábbi városlakókkal szemen, és a veszteséges vállatok 200 millió dolgozójának is munkahelyet kell biztosítani?

Amennyiben Kínában a gazdaság piacosítását a veszteséges vállaltok felszámolásával és a lakosság városokba költözésének korlátozása nélkül hajtják végre, szó sem lehetne a példátlan sikerről.

A gyermekvállalás korlátozása.

Az egyetlen gyermek vállalhatására kényszerítés példátlan a történelemben. De példátlan az eredménye is. Erre demokratikus állam ugyan képtelen, de az ezzel arra is képtelenné válik, hogy gyorsan növekedjen az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. Kína a gyermekvállalás korlátozásával évente mintegy 25 millióval csökkentette a születések számát. Vagyis ma 625 millióval több lakosa volna Kínának, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást. Ennyi ember felnevelése, a szükséges infrastruktúra, lakás, iskola, kórház, stb. biztosítása, és a növekmény kétharmadának munkahelyteremtés, felemésztette volna az elért eredmények többségét. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon mintegy harmadával kisebb lenne.

Az a tény viszont engem is meglepett, hogy az egyetlen gyermek nevelésére mennyivel több ráfordított költség és figyelem is jutott. A kínai oktatási rendszer nagy javulása és a magyar oktatási rendszer romlása elsősorban azzal magyarázható, hogy Kínában a korábbinál több szülői és társadalmi figyelem és költség jutott az egyetlen gyerekre. Ezzel szemben, nálunk a tartóan munkanélküliek felelőtlen gyermekvállalása rontotta le az oktatás eredményét.

Negyed század drasztikusan korlátozott gyermekvállalása azonban elég volt arra, hogy Kínában lazítani lehet a gyermekvállalás korlátozásán.

Az egyetlen gyermekvállalhatóság estén ugyanis gyorsan csökken a lakosság száma. Az ilyen gyors csökkenés idővel elviselhetetlenné válik. A lakosság számának csökkenése tartósan csak akkor elviselhető, ha az nem haladja meg a néhány ezreléket.

A negyed százados drasztikus csökkenés Kínában azonban több előnnyel, mint hátránnyal járt. Az ország eleve túlnépesedett. Kevesebben jobban élhetnének. A csökkenés azonban nem lehet gyors.

A japán és a német példa azt mutatja, hogy a már gazdag társadalmakban még az évi egy százalékos lakosságcsökkenés is elviselhető, mert ezzel nő az egy lakosra jutó jövedelem, és még inkább a vagyon, ugyanakkor a jó minőségű munkaerő befogadására bőven van lehetőség. A fejlett, gazdag országok ráadásul kényelmes helyzeten vannak, mert mazsolázhatnak a bevándorolni akarók legjobb egyetlen százalékában. Ennyi kiváló munkaerő még a legszegényebb országban is van.

A minőségi munkaerő bevándorlását nem lehet megállítani, mert az a fejlett világ számára óriási előny, hogy meríthet a túlszaporodó, és egyre jobban lemaradó világ szellemi vagyonából, az lemaradó világban található kiváló munkaerő számára pedig óriási előny a fejlettekhez költözés.

Azt sem mutatja ki a fejlett Nyugat, hogy mit keresett az elmúlt ötven évben azon, hogy a szellemi elit oda áramlott. Ez ugyan annál jobban érinti a jó munkaerőt, minél nagyobb a fejlettségük különbsége. Márpedig ez a különbség az elmúlt száz év alatt mintegy tízszeresére nőtt. A következő száz évben a fejlettek és a szegények közötti szakadék egyre gyorsabban tágul. De nemcsak a szakadék nő, hanem a túlnépesedési nyomás, és a munkaerő térbeni mozgássebessége is.

A tudományos és technikai forradalom azzal hozta fajunk életében a legnagyobb változást, hogy a népesség növekedése ott gyorsul, ahol a kilátások kedvezőtlenek, és ott lassul, ahol kedvezők. A fejlettekben egyre drágább lesz az új generáció hatékony felnevelése, ugyanakkor egyre nagyobb lesz a szegény világban felnevelt tehetségek bevándorlásából származó előny.

A jelenleg elszabadult közel-keleti bevándorlás azt bizonyítja, hogy a fejlett országokban nem úgy kell megoldani a munkaerőhiányt, hogy jöjjön, aki akar, hanem úgy, hogy a kibocsátó országokban kell szelektálni, kikre van szükség, és csak ezeket szabad beengedni.

Németország és alázatos szolgája az EU brüsszeli vezetés éppen ennek az ellenkezőjét szabadította Nyugat-Európára. Erkölcsi megfontolás alapján kitárta a kapuját a bevándorolni akarók előtt. Nem számoltak azzal, hogy az ott válogatott munkaerő nagyságrenddel jobb és értékesebb, mint amit a beözönlők közti válogatás eredményezhet.

A születés és a halálozás közti egyensúly.

Azt hiszem, hogy első vagyok, aki a jelenkor legnagyobb eredményét abban látja, hogy az emberiség ötödét jelentő Kínában sikerült a születések számát 625 egymillióval csökkenteni.

A tudomány és a politika százszor annyit foglalkozik azzal, hogyan lehet csökkenteni a halálozást, mint azzal, hogy mennyi születés nem okoz fejlődést fékező túlnépesedést. Pedig az emberi faj esetében is a születések és halálozások között egyensúlyra van szükség. Soha sem inkább, mint a jelenkorban.

A tudomány azért nem állította szembe a születésekkel a halálozást, mert nem az emberiség, de még nem is a lakossága, hanem csupán az állam érdekét nézte. Az államok elsődleges érdeke az egymással szembeni érdekérvényesítés volt. Ez mindig az erő alapján történt. Az erőt mindig a számbeli fölény jelentette.

Az azonban felismerés nélkül maradt, hogy a túlnépesedés hosszú távon sérti a társadalom érdekét. A társadalom akkor a legerősebb, ha a népessége az optimális eltartó képesség közelében van. Ez a társadalmi törvény azonban rejtve maradt, mert a társadalmak közti erőaránya, rövidtávon, a létszámon alapult. Ez a magyarázata annak, hogy szinte nyomát is alig találjuk annak, hogy a túlnépesedés fékezi a társadalmak teljesítményét. Ezt azzal sikerült elrejteni, hogy a társadalmak erejét nem az egy lakosra jutó jövedelemmel, nem a várható életkorral és az iskolázottsággal, hanem az állam által termelt nemzeti jövedelemmel mérik.

A túlnépesedés veszélyét közel kétszáz éve az angol Malthus ugyan felvetette, de annak színvonala nem ütötte meg a kellő tudományos szintet, mert csupán az élelmezés szűkösségét hangsúlyozta. Azt azonban a 20. század agrártechnikai forradalma olyan sikeresen megoldotta, hogy ma közel tízszer annyi ember élelmezése jobb, mint a 19. század elején a tized ekkoráé volt.

Azt, hogy a nemzetek, társadalmak gazdagságát nem az általuk termelt jövedelemmel, hanem az egy lakosra jutóval, a várható életkorral és az átlagos iskolázottsággal kell mérni, az Egyesült Nemzetek Szövetsége megoldotta, de ezt a társadalomtudományok alig veszik tudomásul. Pedig sok téveszme lelepleződne, ha e három mutatóval mérnének a fejlődés mértékét. Az már csak az én mohóságom, hogy egy negyedik mutatóra, az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyonra is szükség volna, mert az igazán leplezné le a túlnépesedésből fakadó hátrányokat, mindenekelőtt a születések és a halálozás közti összefüggést.

Erre az összefüggésre már mintegy negyven éve felfigyeltem.

Először azt ismertem fel, hogy Európa nyugati fele azzal vált a többi kultúránál humánusabbá és sikersebbé, hogy fékezte a gyermekvállalást. Itt az első ezredforduló táján olyan feudális társadalom alakult ki, ami a kiscsaládos jobbágytelkek számához szabta a gyermekvállaló családok számát. Ennek lett az eredménye, hogy a népesség növekedése esetén kitolódtak a házasságok. Pár száz év után a házasságkötés jó tíz évvel a szexuális érettség utánra tolódott. Ezzel az első 2-3 szülés kimaradt. A spontán túlnépesedés százaléka fele lett a többi, nagycsaládos kultúrákéhoz képest. Ezt a tényt a francia történészek már a két világháború között kimutatták, de a jelentőségének hangsúlyozásával még nem találkoztam.  Pedig ez a magyarázata annak, hogy Európa nyugati felében sokkal alacsonyabb volt a szükséges társadalmi halálokozás, mint az összes többi kultúrában.

Ezt felismerve azonnal felmértem az 1990-es kínai reformban a gyermekvállalás korlátozásának a világtörténelmi jelentőségét.

Az egyetlen gyermek engedélyezésének következtében évente mintegy 625 millióval kevesebben születtek. Azzal, hogy a gyermekvállalást most kettőre bővítették a következő 25 évben harmadával kisebb lesz az elmaradó születések száma. A 25 éves korlátozás ugyanis a házasságok jelentős hányadában akkora elöregedést jelent, ami kizárja a második gyermek vállalását. Ezért becsülöm a hatvan év alatt kimaradt születések számát mintegy egymilliárdra.

Ez azt jelenti, hogy a kínai családmodell bevezetése 2050-ig mintegy egymilliárd születés csökkenést okoz. Azt, hogy az egy milliárd lakossal népesebb Kína mennyivel kisebb egy lakosra jutó eredményt ért volna el, csak megbecsülni lehet. Az biztos, hogy sokkal szerényebb eredmények történhettek volna.

Ezt 2050-ben majd le lehet mérni azon, hogy hol fog tartani akkor Kína és India. 1990-ben még India Kína előtt járt, ma már felénél sem tart, és 2050-ben talán negyede sem lesz.

Bármennyire meglepő, India azért marad le, és esik szét elemire, mert nem állította meg túlnépesedését. Ezt két okból nem tehette meg. Egyrészt, mert demokrácia, másrészt a lakosság viselkedése nem puritán. Vagyis Indiában nincs meg a társadalmi siker két előfeltétele.

2050-ben a világ népességének kisebbik fele, a puritán Nyugat, és a puritán Távol-Kelet a világ átlagához képest kétszer gazdagabb lesz, mint jelenleg, a jelenleg viszonylag szegényebb, gyorsan szaporodó háromötöd pedig létszámában négyötöd lesz, de éppen ezért viszonylag sokkal szegényebb. Ennek a katasztrofális kettészakadásnak az elsődleges oka az, hogy a túlnépesedés csak a puritán kultúrákban állítható meg.

Az 1930 és 1990 előtt az emberiség négyötöde szaporodott elviselhetetlenül gyorsan, és csak a fejlett ötöde elviselhető mértékben. A következő hatvan évben pedig csak háromötöde nő gyorsan, és kétötöde elfogadhatóan.

A túlnépesedő világban a lakosság növekedési rátája ugyan csökkent, de a létszámnövekedés nagysága szinte állandó marad. Minden 12-13 évben egymilliárddal nő. Szinte említésre sem kerül, hogy az emberiség az elmúlt száz évben évente mintegy 70 millióval növekszik.

A halálozás mindig csapás, a többen születés pedig jó hír. Aki életet ment, az jó, aki a születést korlátozza bűnt követ el. Ez évben halt meg az a tudós, akit a fogamzásgátlás feltalálójának tekinthetünk. Őt tartom az emberiség történelmében a legnagyobb jótevőnek. A Nobel díjakat pedig azoknak adják, akik a túlszaporodó világ népbetegségeinek visszaszorításában szereznek érdemeket. Még senki nem mérte fel, hogy mennyivel kevesebben születtek a fogamzásgátlásnak köszönhetően. Ha valaki kiszámolná, kiderülne, hogy most nem 7.5 milliárdan, hanem talán 10 milliárdan lennénk. Ez pedig azt jelentené, hogy közel nem tarthatnánk ott, ahol tartunk.

Fogamzásgátlás nélkül egészen más pályán haladna az emberiség sorsa, mint ahol tartunk. Kína sem tudta volna megvalósítani a gyermekvállalás korlátozását, ha nem lenne biztosítható a fogamzásmentes szexuális élet. Mégsem akadt senki, aki felismerte volna a fogamzásgátlás történelemformáló szerepét.