Tartalom
Kopátsy Sándor EH 2015 10 24
A szovjeturalom
alatti évtizedek mérlege
Az 56-os forradalom ünneplése élesebb megvilágításba
helyzete, hogy az 1945-1990 közti időről mennyire negatív mérleget állítunk. A
rendszerváltás óta eltelt idő eredményét azzal akarjuk illusztrálni, hogy a
megelőző 45 évet minél sötétebbnek festjük. Ezért a történészeink is felelősek.
Az ugyan vitathatatlan, hogy a második világháborút követően
ránk a kelet-európai kultúra módszereit kényszerítették. Úgy kellett
viselkednünk, mintha kelet-európaiak volnánk. Pedig mi ezer éve
nyugat-európaiak akartunk lenni.
Ez legfeljebb néhányszor a királyi udvarnak sikerült. A
Kárpát Medence mindig nagyon messze maradt Nyugat-Európától. Általános divat
volt hangoztatni az országuk területének kedvező adottságait. Az ugyan igaz,
hogy az ország területe gazdasági egység volt, de az nem, hogy elérhető
távolságra voltunk Nyugat-Európához. Említést sem találtam arról, hogy
szállításban, elérhetetlen távolságra voltunk a Nyugattól. Nem tanítjuk, hogy a
szárazföldi utakon az egy napi járóföld nagyon rövid volt. Ennél messzebb az
ember és a holt áru csak nagy erőfeszítéssel, illetve költséggel jutott. Kedvező
összeköttetést csak a vízi út jelenthetett. Nekünk az egyetlen vízi út a
Balkánon keresztül vezetett.
Mindig vágytam az olyan térképre, ami azt ábrázolta,
Európának mely része, milyen szállítási költséggel képes árut szállítani
Nyugat-Európába. Ez világossá tette volna, hogy a magyar termékek sokkal
drágábban jutottak a nyugati piacokra, mind az ukrán, a lengyel és a balti
területekről.
Ennek tükrében válik világossá, miért a vasúthálózat
kiépítésével kerültünk először közel a Nyugathoz. Az emberek és az áruk húszad
idő és költség árán érhettek Nyugat-Európába.
Ezzel azonos időben lett, a gyorsan magyarosodó zsidóságnak
köszönhetően először magyarul beszélő, a Nyugaton is otthonosan viselkedő
polgárságunk. Ideje volna elkészíteni egy olyan könyvet, mint jelentett a
számunkra a vasút és a zsidó polgárság.
Amennyit hangsúlyozzuk, hogyan lettünk a nomádból
földművelő, a pogányból keresztény feudális állam, nem mutatjuk meg ennek az
ezer éves kudarcának az okát. Nagyon leegyszerűsítve: Legyőzhetetlen távolágra
voltunk, és nem volt polgárságunk. A 19.
század végére a vasútnak köszönhetően közel kerültünk, és a zsidóságnak
köszönhetően lett magyarul beszélő polgárságunk. Ezért lehetett Budapest
Európa egyik legdinamikusabban fejlődő városa. A sikerhez azonban hiányzott a Kárpát Medence nem magyar etnikuma
lakosságának a megnyerése.
Az általunk is kezdett első világháború elvesztése után etnikai
elemeire esett szét Magyarország. A megmaradt rész még az etikai határainál is
szűkebb területre szorult. A kicsi, de etnikailag viszonylag homogén ország
azonban, a helyett, hogy végre a saját lábára állt volna, a semmilyen realitású
revízióra koncentrált, és kiüldözte, kipusztította a zsidó polgárságát. A
helyett, hogy modernizálódott volna, feudálisabb és polgárhiányosabb lett, mint
a világháború előtt volt.
Magyarország a második világháború
után.
A két háború közti
Magyarország a társadalmi fejlődésében lényegesen hátrább került, mint ahol az
első világháború előtt volt.
Ez a Magyarország került szovjeturalom alá. Ezt már
nagykorúként élhettem meg. Azt előtte is tudtam, hogy a megszállás brutális
lesz. Annyit a kelet-európai és a balkáni nagycsaládos társadalmakról tudtam,
hogy emberséget nem tőlük kell tanulni. Ráadásul hazájuk azon területén jöttek
keresztül, ahol a fasiszták sem ismertek könyörületet.
Nekik a félfeudális Magyarország már Nyugat-Európának
számított. A mi kétszobás lakásunk, zongoránk, világvevő rádiónk tőkés
gazdagságnak számított. A nőket és a magántulajdont nem, de a gyerekeket és az
öregeket tisztelték.
Azt, hogy mint jelent a szovjet megszállás, Pécsett a május
elseje ünneplése értette meg velem. Számukra a marxista ideológia az ortodox
kereszténység ellenpárja volt. A felvonuláson a marxista szentek képét és
szövegeit hordták, és ideológiai dalokat énekeltek.
Tudomásul vettem,
hogy az övék más vallás, mint az enyém. Ugyanakkor biztos voltam abban, hogy
amit össze kell törnünk, és abban számíthatunk rájuk. Ezt kellene a
történészeknek tudatosítani. Az első két választáson, mint a Nemzeti
Parasztpárt megyei titkára vettem részt és felmérhettem, hogy az úri
Magyarország restaurációja volt a választók nagy többségének a vágya. Ha
nincsenek itt a szovjet megszállók, aligha kerülhetett volna ki más kormány,
mint olyan, amelyik nem ott folytatja, ahol a Horthy-rendszer a német
megszállás előtt abba hagyta. Nemcsak az úri középosztály tarthatta volna meg a
hatalmát, de a munkások többsége is olyan Szocialista Pártot támogatott volna,
amelyik kommunista ellenes volt, a falvak lakosságának többsége pedig az
őskonzervatív katolikus egyház által támogatott, kommunista ellenes pártra
szavazott volna, közte még azok a parasztok is, akik födet kaptak. Az Ellenőrző
Bizottságban pedig a Szovjetunió képviselője nem érvényesíthette volna az
akaratát.
A Szovjetunió akaratának az érvényesülése azonban azt
biztosította, hogy sem a Szociáldemokrata, sem a Kisgazda Párt nem állt a
Nyugat oldalára. De máig sem
tudatosítottuk, hogy csak a Kommunista és a Parasztpárt állt a következetes
társadalmi átalakulás mögött. Ketten is boldogok lehettek, ha a szavazatok
negyedét megkapták. Nyugati megszállás esetén ennyire sem számíthattunk volna.
Azt sem valljuk be, hogy a Horthy rendszerben vezető
rétegnek jelentős hányada elhagyta az országot, és külföldön várta a szovjetek
kivonulását.
Ennek ellenére úgy állítjuk be a teljes hatalomátvétel
előtti néhány évet, mintha azok akkor is olyanok lettek volna, ha a szovjetunió
nem kap szabad kezet.
Nem lett volna ilyen
következetes földreform. Nem Moszkvából hazatért kommunista, Nagy Imre lett
volna a földművelésügyi miniszter, nem a kommunistákkal együttműködő belügyminiszter.
Tehát nem azt mondom, hogy nem lett volna földreform, de nem ilyen következetes.
A belügyminiszteri tárca végig a kommunisták kezében maradt. Ennek volt
köszönhető, hogy a választások levezénylése mindig kommunista kézben volt.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem a választási csaláson múlt a Kommunista Párt
hatalma, hanem a szovjet megszálláson.
A tekintélyes világi
és egyházi vezetőket letartóztatták, Moszkvába vitték, politikai perekben
elítélték. Vagyis állandó volt a megfélemlítés. Nemcsak a Nyugat-barátokat,
de még a Titóval kapcsolatot tartókat is eltették láb alól.
A fordulat éve után
pedig olyan iparosítást vezettek be, amire a nyugati megszállás alatt nem
kerülhetett sor. A szovjet megszállás legnagyobb eredményének a teljes
foglalkoztatást eredményező iparosítást tartom. Nem azért, mert hatékony
gazdaságot építettünk fel, hiszen a magyar gazdaság nem volt hatékony, drágán
és elavult technikával működött, hanem azért mert felszívta a
munkanélküliséget. Közgazdászként ugyanis azt tartom, hogy az iparosítás sikerének első feltétele, hogy munkaerőhiányt teremt.
A munkásoknak csak ott lehet hatalmuk, ahol hiány van belőlük. Márpedig a
túlhajtott iparosítás ezt valósította meg.
Marxnak is az volt a
legnagyobb tévedése, hogy forradalmi terveiben mellőzte a munkaerő keresletének
biztosítását. Szinte megbotránkoztatónak hangzik, pedig igaz, hogy a munkaerőnek csak ott lehet politikai
hatalma, ahol nagyobb a kereslete, mint a kínálata. Azt ugyan nem mondom,
hogy az erőltetett iparosítás eredeti célja a munkaerő keresletének
felpumpálása volt, sőt tudom, hogy ettől megijedtek volna. A bolsevik marxisták
a korlátlan párthatalmat akartak, és nem a munkaerőt hatalmi pozícióba hozni.
Sőt olyan munkajogi feltételeket teremtettek, amiben a munkás a vállat
vezetésének és a vállalati pártszervezetnek ki voltak szolgáltatva. Ennek
ellenére a munkaerő hiánya a munkást hatalmi pozícióba hozta.
A bolsevik társadalmakban szinte csak a munkásnak volt
hatalma.
Marx és a marxisták azt hitték a párté minden hatalom. Ezzel
szemben sehol nem volt a párttal szemben hatalom, még a pártban sem. Sőt ott
volt a legnagyobb az alárendeltség, a kiszolgáltatottság. A legnagyobb arányú kivégzés, internálás, indoklásnélküli elbocsájtás a
pártapparátuson belül volt. A legkisebb viszont a munkások között.
De a munkaerőhiányból fakadó bérszabályozás azt is elérte,
hogy a gyenge minőségű munkaerőnek is megbecsülése volt. Az átlagbérnél
kevesebbet kereső munkás tette lehetővé, hogy a magasabb képzettségűket is meg
tudják fizetni.
Még nem írta el senki, hogy ezer éves történelmünkben csak a bolsevik rendszerben volt foglalkoztatás.
Ettől eltekintve békeidőben mindig munkaerő felesleg volt. Márpedig akiben felesleg van az akkor is
jogtalan, ha a rendszert proletárdiktatúrának hívják.
Marx ugyan elméletében materialista volt, mégis azt hitte,
hogy erőszakkal is lehet munkáshatalmat teremteni. Annak az elsődleges feltétele, hogy a munkaerőben hiány legyen.
Ez bármennyire érthető, nem hangsúlyozzuk, mert a liberális
demokráciák képtelenek a teljes foglalkoztatásra.
Erdei Ferencet egyszer azzal leptem meg, hogy feltettem a
kérdést.
Ki tett a legtöbbet a
falusi lakosság érdekében?
A válasz: A Rákosi
rendszer.
Az indoklás: A
túlnépesedett falvak munkaereje nagyobbik felének állást teremtettek a
városokban. Ő értette meg a legjobban, milyen lett volna az agrárpolitika,
ha az ipar nem vonja el a felesleges munkaerőt.
Ideje volna olyan adatokat leírni, hogy a magyar történelemben először valósult meg, hogy minden munkaképes
munkából élhetett meg. Ez a rendszerváltással újra elmúlt, de most legalább a
munkátlanok kapnak alamizsnát. Ez ugyan emberséges, de mégis kártékony.
Táplálkozás
Jó hatvan élve, hogy megtaláltam
az életminőség legjobb mércéjét, az átlagos testmagasság alakulását. Külön
örömöt jelentett számomra, hogy ezt
egy kaposvári magyar, zsidó gyermekorvos, Dr. Véli György alkalmazta először.
Ezt a nemzetközi szakirodalom következetesen elismeri, Magyarországon még az
orvosok sem tuják. Pedig ehhez hasonló mérce nincs a történészek számára.
Hatvan éve követem az erre vonatkozó publikációkat. Minden társadalmi változás
eredményét helyesen világítja meg.
A szocialista rendszerben a sorozási adat katonai titkok
volt. 2.000-ben juthattam először hozzá, és megdöbbentett. A magyar
történelemben a leggyorsabb változást a háborút követő tíz évben születettek
sorozásai mutatják. Magam is meglepődtem. Én is csak a padlások seprésére és a
kevésbé ízletes munkahelyi kosztra, az üres élelmiszerboltokra emlékeztem. De
utána gondoltam, és a testmagasság ez esetben sem hazudott.
Ami a padlások
seprését illeti.
Ez tagadhatatlan, de ezer
éve először volt minden falusi lakosnak saját termelésű búzája. Hiszen
először volt saját földje. Azt nem tette soha senki hozzá, hogy a háború előtt
a falvak lakossága felének nem volt földje, aki kenyeret akart adni a
családjának az elment sommásnak. A kenyérvásárlásra ugyanis nem volt pénze. Azt
sem említik, hogy a begyűjtött búzából olcsó kenyeret gyártott az ipar. Olyan
olcsót és sokat, hogy még a hízónak is jutott.
Arról is megfeledkeznek a siránkozók, hogy ekkor már
áramlott vissza városban munkát vállalók bére.
Azt sem az irodalomból tudom, hogy a falusi táplálkozás nemcsak szegény, de egyoldalú is volt. A
többség hetente egyszer evett húst, zöldséget, zöldfőzeléket is keveset.
Családom sem a nyomorban nőtt fel, négyünkből hárman lettünk diplomások, de
hetente egyszer ettünk húst, annak a többsége is házinyúl és galamb volt. Nem
is értettem a pénteki böjt értelmét, hiszen minden hétköznap böjt volt.
De az érveimen ne is vitatkozzunk, vegyük tudomásul, hogy a Rákosi uralma alatt született gyermekekből
egyre magasabb katonák lettek. A két háború közti társadalom felső
tizedének ugyan sokat romlott a sorsa, de az alsó kétharmad lényegesen jobban
élhetett.
Nem is az a bajom, hogy a szabadságérzet fontosságát a
nyertes politikusok, és a történészek hangsúlyozzák, csak azon káromkodom, hogy
a lakosság foglalkoztatását, élelmezését figyelmen kívül hagyják. Pedig az
utóbbi a sokkal fontosabb.
A nők egyenjogúsága.
A történészek máig nem hajlandók tudomásul venni, hogy a
társadalmak fele nő. A történészek nemcsak a lakosság hétköznapjait nem kezelik
kellő fontossággal, hanem a nőkét sem.
Számomra az egyik legnagyobb történelmi élményt annak a
felismerése okozott, hogy a
kapásnövények és az istállós tehéntartás emelt a legtöbbet a nők családon
belüli rangján. De nemcsak a nőkön, hanem a lakosság egészének élelmezésén
is ezek minden politikánál többet javítottak.
Azt, hogy az erőszakos kollektivizálás embertelen volt,
megéltem azzal, hogy nem agitáltam érte. De az, hogy hatvan és sem volt elég
arra, hogy belássuk, a nők csak a nagyüzemben lettek egyenrangúak. Életem egyik
nagy élménye volt, amikor egy traktoros fiatalasszony felvilágosított. Boldogan
dicsekedett a valóban rázós traktoron ülve, hogy életében először most van a
férjétől független jövedelme, méghozzá több volt a fizetése, a munkaegysége,
mint a férjének. Elmondta, hogy anyám még nem ült az asztalnál, csak a sámlin.
Én meg már kereső lettem. Az az eszébe sem jutott, hogy ezért tűrni kellett a
rázós traktort.
A népi kollégiumok.
A jelenlegi politikai hatalom élcsapata többségének népi
kollégiumokban felnevelt diplomás volt a nagyapja. Sőt még ők is népi
kollégisták voltak. Ennek ellenére alig tesz valaki említést arról, hogy ahol
tartunk, azt annak köszönhetjük, hogy a jelenlegi értelmiségnek már munkások és
parasztok voltak az őseik.
Többször elmondtam, hogy a 20. században két miniszternek
köszönhetünk a legtöbbet, Klebelsbergnek és Rajknak.
Klebelsberg
számolta fel az analfabétaságot azzal, hogy a tanyai és a pusztai gyerekek
számára megoldotta az iskolázottságot. Revizionizmusát
ugyan elítéltem, az antiszemitizmusát pedig bűnnek tartom, de az alapfokú
oktatási rendszer általánossá tétele és az új egyetemek építése minden
miniszterek közül kiemeli.
Rajk történelmi
érdemét a népi kollégiumok kiépítésében és megvédésében látom. Amit a második világháború óta elértünk,
abban a legfontosabbnak a teljes foglalkoztatás mellett az új értelmiség
felnevelését tartom. Az úri középosztály ugyanis erre teljesen alkalmatlan
volt. Ezt számomra mindennél jobban bebizonyította, Antall József politikai
szerepe a rendszerváltást követő első kormány élén. Ő még megpróbálta a
társadalom vezetését az úri középosztály és az arisztokrácia maradványaira
bízni. Szerencsénkre, az annyira nem sikerült, amihez hasonló vereséget a
demokráciák történelme sem ismer. Nem
találtam az 1994-es választáshoz hasonló kormányvereséget. Vele szemben az
állampárt utódja nyerte meg a körzetek négyötödét.
Ennél is súlyosabb vereséget csak a szoclib kormány
szenvedett, amikor a közép-jobb Fidesz nyerte el a körzetek 99 százalékát. Húsz
év után beigazolódott, hogy a népi kollégiumok ugyan nem nemes urakat, de
közép-jobb nemzedéket neveltek. Nagyot kell a közép-jobb kormánynak hibázni,
hogy veszélybe kerüljön a kétharmad.
Nemesi társadalom.
A magyar történelem megértéséhez a kulcsot a fiatal marxista
történészektől kaptam. Ők tárták fel, hogy amíg a nyugat-európai feudális társadalmak a földesurak társadalmai, a
lengyel és a magyar feudális társadalom a nemesség társadalma voltak. Sokszor
idézem a két feudális társadalom közti különbséget. A nyugat-európai feudális társadalmakban 1 százalék, a földesúr volt
nemes, de 6 százalék volt a polgár. A lengyelben és a magyarban 6 százalék volt
a nemes, többségük hét szilvafás, de csak 1 százalék a polgár. Magyarországon a
magyar etnikum tizede volt nemes, polgár pedig csak 1 százalék volt, de az sem
magyar. Magyar polgárság csak a Hódoltságban volt, a módos parasztság.
Kereskedő és tőkés polgárságunk csak a kiegyezés után volt, a magyarul is
beszélő zsidóság.
Kevés ismeret lepett meg jobban, Gyilas naplója a Sztálinnal
folytatott beszélgetése. Ez nem 56 után, hanem évekkel korábban történt.
Sztálin ugyan Titót hívta meg, de ő nem akart Sztálin markéba kerülni, de
elküldte egyik helyettesét, Gyilast. Neki mondta el Sztálin, hogy a csatlósok
közül csak a lengyelektől és a magyaroktól fél, hogy nem akarnak neki
engedelmeskedni. Szerinte, e két népben
olyan erősek a nemesi hagyományok, hogy a függetlenségüket mindennél
fontosabbnak tartják. Ezt a bölcsességet nem néztem ki belőle.
A Rákosi rendszer zsidó uralom volt.
Annak, hogy a szovjetmegszállást az úri középosztály nem
fogadta el, azt átmeneti állapotnak tekintette, hogy a politikailag tapasztalt
káderek tartózkodtak a kommunistákkal való együttműködéstől, szinte nem volt
más megoldás a Szovjetuniótól támogatott kommunisták számára, mint a nagyon
kevés hívő kommunistára, és a zsidóságra támaszkodjanak.
A vete3ránok többsége dogmatikus és műveletlen hívő volt,
minden politikai vezetési tapasztalat nélkül. Ellenben a megmaradt zsidó
értelmiség lelkesen csatlakozott. Ebben volt ugyan karrierizmus is, de
elsősorban az úri világ antiszemitizmusától való félelem.
A magyar zsidóságnak
minden oka megvolt arra, hogy a legkisebb antiszemita veszélyt is félelemmel
kezelje. A két háború között érthetetlen naivsággal kezelte a magyar
uralkodó réteg, az arisztokrácia és az úri középosztály antiszemitizmusát, a
háború után az árnyékától is megrémült. Amennyire érthető volt ez a háború után
közvetlenül, annyira túlzottnak tartottam a rendszerváltás során, és főleg ma.
A megmarat magyar
zsidóság létbiztonságának hiánya volt az oka annak, hogy a Rákosi rendszerben
olyan buzgó sztálinisták lettek. Azzal mégsem értek egyet, hogy a Rákosi
rendszer azért volt olyan brutális és népidegen, mert a zsidók vezették. Még
keményebb lett volna, ha nem a zsidó értelmiség kezében van a korlátlan
hatalom. Ezt Nagy Imre miniszterelnöksége előtt is érezhettem. A rendszer
legprimitívebb hibáit Gerő gyomlálta ki. Neki köszönhetjük a gyapot, a citrom
és a gumipitypang terelés felszámolását, az erdészetben a világpiaci árarányok
bevezetését. A politikában azonban minden demokráciát ellenzett.
Nagy Imre megjelenése, majd a gazdasági mechanizmus
bevezetése során a zsidók is ott voltak az élcsapatban. Nyers Rezső csapatában pedig
többségben voltak. Nélkülük nem
lehettünk volna a legvidámabb barakk.
A szocializmusunk a
magyar zsidóság nélkül nem dicsekedhetett volna azzal, hogy a többi csatlósnál
jobban csinálja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése