Foglalkoztatás etnikai követelménye

Kopátsy Sándor                EF                    2015 11 26

Foglalkoztatás etnikai követelménye

Jelenleg az egyik legfontosabb társadalmi feladatunk a cigányság foglalkoztatása lenne. Ennek ellenére egyetlen lépés nem történt ennek a súlyos problémánknak a megoldása érdekében. A cigányság foglalkozatására, és a gyermekvállalására két eltérő megoldást javaslok.

A cigányság foglalkoztatása.

Azt ugyan mindenki tudja, hogy a cigányság foglalkoztatása katasztrofális szinten van. A foglakoztatási rátájukat azonban mérni sem szabad. Évek óta a cigányság problémájával foglalkozókat megkérdem, mekkorára becsülik a munkaképes cigányoknak hány százaléka van munkaviszonyban. Adattal ugyan senki sem rendelkezik, de elképzelésük van. A becsült adataik a 10-25 százalék között van. Amíg ez államtitok, 20 százalékra becsülöm. Ez is alacsonyabb szint, amire soha és sehol nem találunk példát. Vagyis a magyar társadalomban, de aligha csak a magyarban, a cigányság foglalkoztatása példátlanul alacsony szinten van. Ez bármennyire vitathatatlan, senki sem méri. Éppen azért nem mérik, mert ijesztő és szégyenteljes. Ezt a kormányok elintézik azzal, hogy a cigányok többsége nem alkalmas arra, hogy a munkaerejüket a munkaadók megvásárolják. A cigányok többsége is inkább élnek az alacsonyabb jövedelmet biztosító munkanélküli segélyen, családi pótlékon és feketemunkán, mint a munkavállalással járó fegyelemben.

A privatizáció során a liberális politikusok addig is elmennek, hogy a társadalom számára olcsóbb segélyen tartani a cigányságot, mint alkalmazni. Ennek az ellenkezőjét semmi sem bizonyítja jobban, mint a magyar rendszerváltás tapasztalata.

Előtte a cigányság foglakoztatási rátája még nemzetközi viszonylatban is magas, mintegy 70-80 százalék volt. A rendszerváltás óta a cigány nélküli magyarság foglalkoztatása botrányosan alacsony, nem éri el a 60 százalékot.

A rendszerváltás legnagyobb bűne az alacsony foglalkoztatás.

Ezt a bűnünket azzal leplezzük, hogy nem is mérjük, helyette használjuk a nyilvántartott munkanélküliek százalékát. Ezt ugyan mi találtuk ki, és ragaszkodunk hozzá, mert szépíti a gyalázatot. Csupán ennek a változása mond valamit. Ez a mutatónk azt sugallja, hogy a foglalkoztatásunk valahol az EU tagországok átlaga körül mozog. Pedig a foglalkoztatásunk a 28 EU tagország között az utolsó előtti. Máltáé ugyan még a mienkénél is alacsonyabb, de csak azért, mert az elsők a turistáknak történő szobakiadásban, amit ők sem igen jelentenek be.

A nagy szégyen, hogy az alacsony foglalkoztatáson belül a cigányság foglalkoztatása 20 százalékra becsülhető. Ez egy gyorsan növekvő számú etnikum estében az nemzeti katasztrófa.

Azt ugyan minden kofa tudja, hogyha egy áruja nem fogy, annak csak az lehet az oka, hogy a minőségéhez viszonyítva magas az ára, és ha el akarja adni, olcsóbban kell árulni. Eddig azonban még a világon egyetlen szakszervezet és egyetlen kormány munkaerő politikája sem jutott el. Szerintük, egységes foglalkoztatási szabályokra van szükség, aki abba nem fér bele, azt tartsa el a társadalom.

Ezt az ostobaságot azzal játszotta ki a szocialista rendszer, hogy bevezette a vállatok és intézmények számára kötelező átlagbér szigorú ellenőrzését. Annak idején ezt én is ostobaságnak tartottam, nem ismertem fel, hogy ennél sokkal nagyobb ostobaság azok kizárása a munkavállalásból, akik az egységes foglalkoztatási feltételek mellett munkanélküliekké válnak.

Ezt a még nagyobb ostobaságot vezettük be a rendszerváltás után. Az óta olyan foglalkoztatási feltételeket alkalmazunk, ami mellett egymillió dolgozó foglalkoztatása szinte megszűnt. Ezt 25 éve tudomásul vesszük, senkinek sem jutott az eszébe, hogy egymillió munkaképes ember kizárása a munkavállalásból nemzetpusztítást jelent.

Ráadásul ennek az egymilliónak fele a cigányság, a másik fele pedig a keresett szakmával nem rendelkező, alacsonyan képzett falusi lakos. Vagyis a cigányság négyötödét és a falvakban élő képzetlen munkaerőt kizártuk a társadalmi munkamegosztásból. Beletörődtünk abba, hogy ezek foglalkoztatása megoldhatatlan, és egymillió munkaképes embert kötelességünk segélyekből, családi pótlékből és feketejövedelemből eltartani. Ez folyik 25 éve.

A tartósan munkanélküliek foglalkoztatási feltételeit olcsóbbá kell tenni. Pedig ez nagyon egyszerűen megoldható az olyan társadalomban, ahol a munkaadóknak nemcsak bért, hanem a bér után jelentős járulékot is kell fizetni. Ilyen munkaadói terhet a klasszikus közgazdaságtan nem ismert, mert akkor még nem volt sem állami nyugdíj, sem állami egészségügyi ellátás. Most azonban van. Ezt a munkaadói költséget az állam a szakszervezetekkel kötött az egységes foglalkoztatási feltételektől függetlenül szabályozhatná.

A bérjárulék mértéke ugyanis a kifizetett bértől független is lehet. A munkásnak kifizetett bér legyen továbbra is az állam és a szakszervezetek alkuja, de a bérjárulékok szabályozása az állam kezében maradjon. A bérjárulék teljes nagyságát a költségvetés állapítsa meg, de annak a felosztása úgy történjen, hogy minden szakmában, etnikumban, országrészen közel azonos legyen a foglalkoztatási ráta. Ahol munkaerőhiány van, ott viszonylag magasabb legyen a bérjárulék, ahol alacsony, ott annyival kisebb, hogy közel kerüljön a kereslet és kínálat aránya az átlaghoz. Ezért a bérjárulékot úgy oszthatja el, hogy a munkaerő foglalkoztatása minden etnikumban, minden szakmai szinten, minden térségen és minden korosztályban közel azonos legyen.

Az ilyen bérjárulék szabályozás azt eredményezné, hogy ahol kevés a kereslet a munkaerővel szemben, ott a munkaadó számára olcsóbb legyen a foglalkoztatás. Az állam számára az a fontos, hogy minél magasabb legyen a foglalkoztatás. Ha az magasabb lesz, javul a költségvetés, hiszen nagyobb megtakarítást jelent, hogy kevesebb lesz a munkanélküli segély.

Nem kétséges, hogy kisebb társadalmi veszteség származik abból, ha valaki úgy kap csak munkát, ha a munkaadó utána kisebb járulékot fizet, esetleg semmit, de dolgozik, mint az, ha egy millió munkaképes ember marad munka nélkül és az állam fizeti a munkanélküli segélyt. Könnyű megállapítani, hogy sokkal olcsóbb a társadalom számára, ha valakit csak azért foglalkoztatnak a munkaadók, mert nem kell a bérén felül még járulékot is fizetni, vagy az állam fizeti a munkanélküli segélyt és egymillió munkaképes ember elzüllik a munkátlanságban.

A liberális magyar privatizáció során nem találtam olyan nagy veszteségű vállaltot, aminek felszámolása nem rontotta a költségvetést, ráadásul az ország erkölcsi állapotát. Vagyis minden veszteséges vállalat leállítása, ha a munkaerejét másutt nem foglalkoztatták, rontotta a költségvetést.

Ez máig nem vált tudatossá. Hangosan hirdeti a szakma, hogy a Bokros-csomag pénzügyi összeomlástól mentette meg az államot, de soha nem teszik hozzá, hogy a csődveszélyt az okozta, hogy leállítottuk azokat a vállatokat, amelyek munkaereje az óta is munkátlan. Ha a rendszerváltás során csak azokat a veszteséges vállalatokat számolják fel, amelyek munkaerejét másutt foglalkoztatni tudják, nem esett volna vissza a megtermelt nemzeti jövedelem, nem lett volna pénzügy válság. Ezt a végezetes hibát kell kijavítani, és munkára fogni minden olyan munkaerőt, ami hasznosabb, ha dolgozik, mintha örökre munkanélkülivé válik. Ezek alkalmazását kell a munkaadók számára annyival olcsóbbá tenni, hogy munkát találjanak.

Még két további változatásra is szükség van.

A bérjárulék kedvezményt élvező dolgozó felmondása próbaidősnek minősül.

Tudomásul kell venni, hogy a gyenge, illetve a nem ismert minőségű munkaerő foglalkoztatásától azért is óvakodnak a munkaadók, mert, ha nem vállnak be, nehéz tőlük megszabadulni. Ezt egyszerűen megoldaná egy olyan rendelkezés, ami kimondja, hogy az olyan munkavállaló, aki után bérjárulék engedmény van, próbaidős alkalmazottnak minősül.

Bérjárulék kedvezmény jár a pályakezdőknek és tartós munkanélkülieknek.

Ez a két munkaképes réteg foglalkoztatása ugyanis, ha nem is akkora probléma, mint a cigányságé, de kezdetben ajánlatos a foglalkoztatásuk megkülönböztetett támogatása.

Ajánlás.

Minden etnikumot úgy kell kezelni, hogy ne lógjon ki a társadalom átalgából.