Keresztény értékek? Aminek az okát és a következményit nem ismered, ne minősítsd.

Kopátsy Sándor                 PH                   2016 05 31

Keresztény értékek?

Aminek az okát és a következményit nem ismered, ne minősítsd.

A Népszabadság mai számra a fenti címen közli Berend Anna történész értékelését a kereszténységről. Mindig örömmel olvasok minden olyan írást, amiben a történészek a múltunkkal bártan szembe néznek. Az a hazámra és a vallásomra is vonatkozik, mert minket mind az országunk, mind a vallásuk tekinttében különösen érint. Az indokoltnál nacionalistábbak és katolikusabbak vagyunk.

Amit Berend Anna leír, azzal egyetértek, de tévedésnek tartom, hogy a tényeket a jelenkor szemével minősíti. A múltunkat nem a jelen értékrendjével kell minősíteni, de a múltat olyannak kell leírni, amilyen volt.

Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert a jelenkor nemcsak a múlttól várja el azt, hogy olyan legyen, amilyennek lenni jelenleg a fejlettektől joggal elvárható. Ez azért is tragikus hiba, mert a jelenkor legnagyobb hibája, hogy az olyan társadalmaktól, amelyek ma is időben le vannak maradva, elvárja, hogy úgy viselkedjenek, ahogyan a fejlettektől ma már elvárható. A hidegháborúban a Szovjetuniót azt várta el a Nyugat, hogy olyan demokrata legyen, amelyen ma ő. Kínától pedig most azt várja le, hogy olyan legyen, mint ma már a fejlett Nyugat.

A Közel-Keleten olyan társadalmat akar bevezetni, amilyen ma már a protestáns nyugati társadalmak. Vagyis a politikusok azon fáradoznak, hogy bevezessék azokban a társadalmakban az élenjárók által már elértet, nem veszik tudomásul, hogy nemcsak a múltban az volt, de az elmaradt társadalmakban ma is az van, aminek ott lenni kell.

Most az alábbiakban megkísérelem úgy értékelni az európai kereszténységet, ahogyan a hatásuk alapján akkor kellett.

Szerencsém volt, hogy előbb érdekelt a matematika, a fizika, a kémia, mint a társadalomtudományok. Márpedig ezekben a tudományokban nem azt kell keresni, milyen viselkedést várunk el tőlük, hanem elfogadjuk, hogy az a természetes, ami velük történik. Eszünkbe sem jut, hogy mást várunk el tőlük, mint ahogyan viselkednek. A történelem is csak akkor lesz tudomány, ha nem az elvárásainkhoz, hanem a korabeli követelményekhez igazodva értékelünk.

A társadalomtudományokban azonban még ma is általános, hogy felállítunk elvárásokat, és hibának tartjuk, ha nem azt szolgálva történjenek az események. Ezzel szemben már néhány görög filozófusok az ókorban is felfedezte, hogy a társadalomban is determináltak az események. Tehát nem azt kell a társadalomtudósnak vizsgálni, hogy mikor, mint kellett volna tenni, hanem azt megmagyarázni, hogy miért kellett annak és úgy történi, ahogyan történt.

Ezért okozott számomra zseniális felismerést, amikor Marxtól azt olvashattam, hogy a társadalom felépítményét, viselkedését, az alépítménye determinálja. Ennek megörültem. Marx viszont annyira megijedt tőle, hogy a történelmi materialista indítatása ellenére, a történelemfelfogásának idealista prófétája lett. Kitalált egy általa ideálisnak tartott társadalmat, és annak az erőszakos megvalósítására adott tanácsokat.

Én azonban igyekeztem megragadni a történelem egyetlen tudományos alapja, a társadalmi viselkedések, vagyis a felépítmény determinációja mellett. Ha más társadalomra vágyom, annak kialakulására törekszem, akkor meg kell találnom azokat az alépítményeket, amik olyanná teszik a társadalmat, amilyennek látni szeretném. Tehát nem a felépítményt kell építeni, hanem az olyan alépítményt, amire a kívánatosan tartott felépítmény spontán kialakul.

A keresztes háborúk emberpusztító karakterét én is hamar felismertem, de tudtam, hogy minden osztálytársadalom felépítményének közös feladata a túlnépesedés féken tartása volt.

Ezért aztán nem volt, mert nem is lehetett olyan osztálytársadalom, amelyik nem fokozta a halálozást. Egészen a jelenkorig csak olyan társadalmi felépítmény lehetett tartós, ami fokozta a halálozást. Márpedig ami minden osztálytársadalomra jellemző volt, annak az alépítményéből fakadó objektív oka volt.

A túlnépesedés objektív okát jóval később találtam meg. A termelő társadalmak a gyűjtögetőknél lényegesen jobb életkörülményeket teremtettek, ennek következtében a fajunkra jellemző termelékenység olyan magas népszaporulatot hozott létre, ami a húszas évek közepe körüli várható életkor esetén biztosíthatta a népesség viszonylag stabil szinten tartását.

Az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodó állattartás azonban a várható életkor lényeges hosszabbodását eredményezte. A kor technikai viszonyai azonban olyan lassan fejlődtek, ami nem engedett meg 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedést. A gyűjtögető életmódban a mintegy 150 ezer év alatt alig történt olyan technikai változás, ami növelte volna az életterek eltartó képességét. Ebben az életmódban még a nagyon lassú népességnövekedés is azzal járt, hogy fajunknak szinte folyamatosan újabb és újabb életteret kellett találni. Fajunk azonban a fejlett agyának köszönhetően az első és egetlen olyan faj lett, amelyik képes volt az új természeti környezetéhez alkalmazkodni.

Ez csak azért valósulhatott meg, mert a homo sapiens volt az első főemlős, ami nem a mutáció és szelekció útján idomult az életteréhez, hanem a rendkívül fejlett agyának köszönhetően képes volt szinte minden természeti környezethez alkalmazkodni.

Azt, hogy az ember volt az első, és máig utolsó emlős, amelyik nem a darwini módon, hanem tudatosan alakította a természeti környezetéhez az életmódját. Ha a zseniális Darwin ezt is felismeri, nem lett volna annyi ellensége, mert nem vonta volna kétségbe, hogy az ember, elődeihez képest, minőségi változást jelent azzal, hogy nem a természetes szelekció alakítja a természeti környezetekhez, azaz ösztönösen, tudatától függetlenül szelektálódott, hanem az eszének köszönhetően idomult a viselkedése az életteréhez. Ezzel nem változott új fajjá, hanem az elképesztően eltérő életmódokban genetikailag ugyanaz maradt.

Az utolsó jégkorszak megszűnését okozó jelentős éghajlat jelentős változás történt. A gyűjtögetésre használt életterek jelentős része elpusztult, mások eltartó képessége jelentősen megváltozott. Az elkerülhetetlen áttérések azonban néhány esetben sikeresek voltak. Ezek az alapvető életmódváltozások a fajok millióit érintették. Az ember jövője szempontjából jelentősek azok voltak, amikor néhány növényevő állat az ember segítsége nélkül kipusztult volna. Ezért az emberhez szelídülésre kényszerült. Domesztikálni ugyanis csak olyan állatot lehetett, amelyik az ember segítsége nélkül, kipusztult volna.

Azt a történészek is hangsúlyozzák, hogy az embert a gyűjtögetésről a termelésre a hatalmas éghajlatváltozás kényszerítette. Nem teszik azonban hozzá, hogy a kihalásra ítélt állatok domesztikációja nélkül erre sor sem kerülhetett volna. Pedig nagyon egyértelmű, hogy a pásztorkodó állattartáshoz nemcsak pásztor kellett, hanem háziasodott állatok sora is. Az már nem ilyen egyértelmű, hogy az öntözéses gabonatermeléshez szükség volt az ember fizikai erejét meghaladó igavonó állatra is. Szarvasmarha és bivaly nélkül nincs szántóföldi gabonatermelés. A talajműveléshez és a szállításhoz igavonó állatra is szükség volt. A nélkül nincs gabonatermelő társadalom.

A másik előfeltételt a folyamok völgyeinek öntözhetősége jelentette. Minden első magas-kultúra olyan folyamok völgyeiben alakult ki, melyek a tengerszínt mintegy 70 méteres emelkedése következtében lettek eláraszthatók.

Az ember akkor vált túlnépesedő fajjá, amikor életfeltételeit már nem a természeti környezetében gyűjtötte, hanem maga állította elő, termelte meg. Ez olyan nagy előre lépést és további haladást jelentett, ami felborította a fajuk szaporodási ösztönéből fakadó egyensúlyát. Ezt felismerve találtam meg az osztálytársadalmak alépítményének a legfontosabb pillérjét, a spontán túlszaporodást.

Az ember előtt is megjelentek olyan csúcsragadozók, amelyek hozzájárultak a létszámuk fékezéséhez. A kölykeiket megölték. Az köztudott az oroszlányoknál, a jegesmedvéknél, a baglyoknál, vagyis olyan állatoknál, amelyeknek nincs pusztító ellenségük. Ilyen csúcsragadozó lett a szükségleteiről munkával, vagyis termeléssel gondoskodó és településekben élő ember.

A gyűjtögetés a természetnek történő kiszolgáltatottságot jelentette. Ehhez képest az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodó állattartás viszonylag függetlené tette. A természetnek kiszolgáltatott ember a természetet szolgálatába állító lett.

Berend Anna azonban erkölcsi normái alapján ítél. Ezt az önkritikát is fontosnak tartom, de elsősorban csak a kereszténység számára. A tudós azonban csak azt tarthatja a társadalmi érdeket sértőnek, ami társadalmi kárt okoz. Minden háborút erkölcsi alapon is meg elehet ítélni, de a tudománynak csak a hatása alapján szabad ítéletet mondani. Ezért a keresztény egyháznak kötelessége lenne bevallani, hogy a keresztes háborúk az általa hirdetett dogmák, a tíz parancs alapján ugyan erkölcstelenek, de az adott viszonyok között indokoltak voltak. A történésznek fel kell tenni, mi lett volna azokkal az emberekkel, ha nem mennek el a keresztes hadáratokkal, illetve, ha haza jönnek.

A nyugti feudális társadalom gyermekvállalást korlátozó volt.

A sötét középkor után Nyugat-Európa azzal lépett az összes többi kultúra fölé, hogy sokkal kisebb volt a túlnépesedése. Ezt azzal érte el, hogy bevezette a kiscsaládos jobbágyrendszert. Előtte minden társadalom nagycsaládos volt, és szinte a jelenkorig az is maradt. A kiscsaládos rendszerének köszönhette Nyugat-Európa, hogy a következő ezer évben magasan minden más kultúra fölé emelkedhetett.

Ennek ellenére még nem találtam olyan tudományos munkát, ami megmagyarázta volna, hogy miért volt sokkal értékesebb, hatékonyabb társadalmi sejt a kiscsalád, mint a nagycsalád. Pedig Nyugat-Európa fölényét csak azon az alapon lehet megérteni, hogy az egyedüli kiscsaládos kultúra volt.

Ez akkor vált tudatossá számomra, amikor megszenvedtük a kiscsaládos parasztgazdaságok erőszakos kollektivizálását. A mezőgazdaság kollektivizálása elleni tiltakozás ösztönös, és már sok tekintetben idejét múlt volt, de így is igazolta a különbséget. A 20. század második felében az agrártechnika már megkövetelte a tőkeigényességet, a drága felszerelések jobb kihasználását, de a munkavégzők közvetlen érdekeltsége is egyre fontosabb lett. Jellemző módon, az Egyesült Államokban, a mezőgazdaságban a tőkés nagyüzemet legyőzte a családi farmergazdaság. Mi ugyan még messze voltunk ettől, de a munkavégzők közvetlen érdekeltségét jogosan érezték elsődlegesnek. Bármennyire indokolt lett volna, ha a mezőgazdasági szakemberek felvetik, hogy ezer évvel korábban azzal emelkedhetett fel a nyugat-európai mezőgazdaság az összes magas-kultúra fölé, hogy a rabszolgatartó nagyüzemet felváltotta a kiscsaládos jobbágyrendszer. A tulajdonos ugyan a földesúr maradt, de a működést kiscsaládos jobbágyság biztosította. A sötét középkor után a mezőgazdasági nagyüzemek átalakultak kiscsaládos jobbágygazdaságokká.

Amennyire nyilvánvaló volt, hogy a földesúr érdekének megfelelt, hogy kiscsaládos jobbágyok művelik a földjét, annyira nyoma sem található annak, hogy ki kezdeményezte ezt az új családformát, és az milyen módon valósult meg, hogy minden földesúr kiscsaládos jobbágyokkal műveltette meg a birtokát.

Ez a titoktartás ezért érdekes, mert egyetlen más kultúrában sem alakult ki ez a sokkal hatékonyabb megoldás, a kiscsaládos jobbágyrendszer. Csak sejtéseim vannak, hogy a legnagyobb földbirtokos, a keresztény egyház ismerte fel és mutatta a példát.

Még nagyobb titok maradt, hogy sejtette-e valaki, hogy a kiscsaládos megoldás nemcsak a közvetlen érdekeltség, hanem a gyermekvállalás fékezését is szolgálhatja. Ez következett abból, hogy a földesurak érdeke volt a jobbágytelkek állandósága. Ez azonban csak a kiscsaládos jobbágyrendszer esetében valósulhatott meg. A nagycsalád létszáma, munkaerejének nagysága nagyon széles határok között mozog, csak kisebb hányaduk van összhangban a telkük nagyságával. Ezért viszonylag gyakran, 5-10 évenként újra kell osztani. Ezzel szemben a kiscsalád telkének megművelése alapvetően a házaspárok munkaerejére épül.

Ha sikerül a gyermekvállalást csak a telkes jobbágyokra korlátozni, akkor a gyermekvállaló családok száma korlátozottá válik. Ennek tudatosságáról sem találtam semmi nyomot. Ez esetben azonban magyarázatot ad az a tény, hogy az egyház csak olyan házasság szentségét szolgáltatta ki, ahol a földesúr biztosította hozzá a jobbágytelket is.

Ez is régóta érdekelt, hogyan lett a házasságkötés olyan szentség, amiben csak azok részesülhettek, akik számára a földesúr telket biztosított. Ez a korlátozás jelentett garanciát arra, hogy gyermek csak ott születhessen, ahol a családnak már van telke. Vagyis csak azok vállalhattak gyermeket, akik már előzőleg telekhez jutottak. Tekintettel arra, hogy a jobbágytelkek száma csak nagyon lassan nőhetett, a gyermekvállalás elindulása korlátozva lett.

Vagyis a sötét középkor végén, Nyugat-Európában valósult meg az első gyermekvállalás korlátozása. Ez pedig azt jelentette, hogy a nagyobb népszaporulat estén egyre jobban kitolódott a házasságkötés, azaz az első gyermek vállalhatósága. Ezt először a 20. században, a két világháború között, a francia történészek mérték fel. Kiderült, hogy a házasságot köthető jobbágyok életkora jó tíz évvel a nemi érettségük utánra tolódott, vagyis az első 3-4 szülés kimaradt. Ez tehát 80 éve ismert, mégsem folytatta senki ennek a következményeinek a feltárását.

Sőt ismét divatba jött a sok gyermekes család előnyének méltatása. Pedig a sokgyermekes családnak szinte csak hátrányai voltak, és ezek a tudományos és technikai forradalom igényének felmerülése után csak nőttek.

A sok gyermeknevelés hátrányai egyértelműek. A gyermekek számával gyorsan csökken az egy családtagra jutó jövedelem és az egy gyerekre jutó szülői foglalkozás. A farizeus politikai ugyan igyekszik titokban tartani az egyetlen gyermek nevelésének a legnagyobbak az előnyei. Az ugyan nem vitatható, hogy egyetlen gyermek vállalása nagyon gyors népességfogyást okoz, de azt is mérni kellene, hogy milyen előnyökkel jár. Az ugyan ma már szinte minden gazdag társadalomra jellemző, hogy a diplomás anyák termékenysége 1.5 alatt van, de azt titok, hogy ennek mi az eredménye. A demográfia még mindig csak darabban számol, holott minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb a felnevelés eredménye. Az egyedek társadalmi értékében 1:100 különbség is lehetséges, és jeltős hányad társadalmi értéke negatív. Ideje volna, ha a demográfia is piacosodna, mert a következő generáció értéke már ma is sokkal fontosabb, mint a darabszámuk. Ez a torzulás csak fokozódni fog.

Most, hogy ezer évvel a kiscsaládos jobbágyrendszer után a fogamzásgátlás megoldhatósága lehetővé tette a fogamzásmentes szexuális életet, a féktelenül szaporodó Kína bevezette az egyetlen gyermekvállalás kikényszerítését. Ezzel 25 év után 500 millióval kevesebb lett a lakossága, mintha nem történik meg a korlátozás. Ez esetben azonban szó sem lehetett volna az elért sikerekről. Ez a korlátozás ugyan szigorúbb volt a kívánatosnál, de százszor jobb, mintha továbbra is változatlanul szaporodhattak volna.

Visszatérve a keresztes háborúkra.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak köszönhetően lényegesen javultak a táplálkozási viszonyok. Nőtt a várható életkor, és ennek következtében felgyorsult a népszaporulat. Ezt kellett lefékezni. A keresztes háborúkat megszervező katolikus egyház tudatosságát jellemezte a szabályozott toborzás. Csak azokat toborozták, akiknek a jövőjük nem volt biztosítható. Ez elsőszülött fiúkat be sem fogadták, őket várta a jobbágytelek. A többi jobbágyfiú pedig reménytelen jövő előtt állt.

Európa nyugati felének az elmúlt ezer évben elért eredményei létre sem jöhettek volna, ha a keresztény egyház nem áll a házasságkorlátozással és a keresztes háborúkkal a lakosságcsökkentés mögé. Azon ugyanis nem lehet vitatkozni, hogy a kevesebb gyermekvállalás volt a Nyugat páratlan sikerének a kulcsa.

Annak azonban a nyomát sem találtam, hogy a jobbágyfelszabadulással megszűnt a születések számát fékező rendszer következményeivel számolt volna valaki. Pedig a késői házasságkötés megszűnt. Ennek lett a következménye, hogy a parasztgazdaságok nagysága néhány generáció alatt olyan kicsi lett, amin a fejlődő technikai feltételeket nem lehet hasznosítani. A földreform idején háromszor, ötször annyi családnak kellett a község határában lévő földeken megélni, mint amennyi jól boldogulhatott volna.

Ugyanakkor felgyorsult az urbanizáció, a munkaerő átáramlása a falvakból a városokba, ahol már a házasság előtt megtörtént a munkavállalás, a kereső képesség, ezzel lehetővé vált a korai családalapítás. A városok közművesítése legyőzte a magas halandóságot.

Bármennyire nyilvánvaló volt is, hogy a jobbágyrendszer megszűnésével megszűnt a születések korlátozhatósága is, ennek nyoma sem maradt a kor történelmének leírásában. Öreg koromig a jobbágyrendszer megszűnését az egyik legnagyobb társadalmi forradalomnak tartottam, csak az utóbbi években vettem számításba, hogy ennek következtében megszűnt a születéskorlátozó mechanizmus is. Ma már világosan látom, hogy a nyugat-európai feudális társadalom kiemelkedően tejesített. Jelentős mértékben a római katolikus kereszténység aktív közreműködésének köszönhetően. Európa nyugati fele magas-kultúrává emelkedett egyrészt a természetes csapadékra épülő gabonatermelésének, másrészt a gyermekvállalás korlátozásának köszönhetően. Egyiket sem hangsúlyozzuk.

A természetes csapadékra épült gabonatermelés.

Előtte mintegy négy-ötezer évig csak az öntözött gabonatermelés létezett. Ez ugyan nagyon hatékony volt, nagyon magas lakosságeltartó képességet biztosított, de viszonylag nagyon kicsi volt a kor technikai feltételei mellett öntözhető és fagymentes terület. E két feltétel hiányában gabonatermelő kultúra csak a mérsékelt égöv területének mintegy húszadára korlátozódott.

Európa nyugati fele azzal vált először a világtörténelem fontos szereplőjévé, hogy megvalósította a télálló, és a természetes csapadékkal megelégedő szántóföldi gabonatermelést. Ezzel alig ezer év alatt megteremtette a gabonatermelésre alkalmas terület négyszeresére bővíthetőségét. Nagyobb területen kisebb hozamokkal és költséggel létrejöhetett a földműves magas kultúrák kiépülése. Ma az emberiség nagyobb fele a természetes csapadékkal megtermő, a fagyokat túlélő gabonán él. Ezt a lehetőséget a középkori Nyugat-Európa adta az emberiségnek.

Az európai történészek nem hangsúlyozzák, hogy a nyugat-európai középkor, milyen új utat nyitott az emberiség fejlődésében a kiscsaládos jobbágyrendszerrel és a természetes csapadékra épülő, a téli fagyokat elviselő gabonák kiszelektálásával. Ez is csak a római katolikus kereszténység aktív közreműködésével történhetett meg.

Reformáció.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom olyan mezőgazdasági hatékonysággal működött, ami a puritán európai népeket, az angolszászokat, a germánokat és a skandinávokat a mediterránok fölé emelte. Ez a fölényük szülte meg a reformációt, vagyis az első puritán kultúrához illeszkedő kereszténységet.

Berend Nóra hibásan kezeli a kereszténységet homogén világvallásként. Azon belül ugyanis annyi kereszténység van, ahány kultúrában képes volt meggyökerezni.

A kereszténység ugyan közel-kelti, keményen egy istent hívő vallás volt, de Szent Pál mediterrán, mai szóval latin vallássá formálta át. A közel-keleti kereszténységet aztán, mivel számura nem volt elég keményen egy istenhívő, áttérítette Mohamed vallása. Ezzel a Közel-Keleten csak elemiben maradt meg a kereszténység az arab, szemita tengerben.

Az mediterrán kereszténység szinte kezdettől fogva a két magja, Bizánc és Róma köré szerveződött. Csak akkor szakad el teljesen egymástól, amikor Európa nyugati fele kiscsaládos társadalom lett, a keleti fele pedig nagycsaládos maradt. Berend Nóra, amikor kereszténységről beszél, csak a nyugati kereszténységet érti alatta. Eltekint attól, hogy a keleti kereszténység mindig egészen más szerepet játszott, mindig elismerte a világi hatalom elsőbbségét, szemen a nyugat-európai középkorral, ahol az egyházi hatalom csak a politikai hatalom támogatója volt. A reformáció pedig feladta a politikai hatalomban való közvetlen szerepét is.

Berend Nóra is beleesik Marx hibájába, azzal, hogy a vallások szerepét negatívan ítéli meg. A múltban a vallások szerepe ugyanis általában pozitív volt, mint jelentős szerepet játszó minden felépítményé. A történelem materialista felfogása kénytelen elfogadni, hogy a múltunk nem lehetett lényegesen más, lényegesen jobb, mint amilyen volt. A jelenlegi feladat nem a múlt bírálata, hanem megértése. A múlt elemzése, a történelemtudomány feladata feltérni a múltat alakító tényezőket, és ezek alapján arra koncentrálni, hogy olyan alépítményt hozzunk létre, amire jobb társadalom épül.

Ebben a vallások szerepe is pozitív volt.

Azzal én is egyetértek, hogy a tudomány és a technika gyorsan fejlődő, változó világában a vallások szerepe okkal csökken, mert nem annyira a múltból, hanem egyre inkább a jelenből kell tanulni.

A vallás szerepe pedig azért csökken, mert nem vette tudomásul, hogy más lett a feladata. Nem a múlt dogmái szerint kell élni, hanem a jelen követelményeihez igazodni.

Közel 50 éve fogalmaztam meg a jelenkori fejlett társadalmakra vonatkozóan a négy szűk keresztmetszetet. Ezek a természet, az erkölcs, a tudás és a tehetség. Ennek a négy betűét adtam egy könyvem címének: TETT.

Ha egyetlen szóval kellene megfogalmazni a legfontosabbat, az erkölcsöt mondanám. Az elmúlt száz évben bekövetkező óriási változások azt igazolják, amit Weber száz éve megfogalmazott. A jelenkori fejlett társadalmakat hatékonyan csak a protestáns népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ezt a felismerését csak annyiban kell módosítani a tények alapján, hogy a protestáns helyett puritánt írunk. Azért mert nemcsak a Nyugat protestánsai, hanem a Távol-Kelet konfuciánusai is puritánok. A tény, hogy a világ húsz legfejlettebb társadalma puritán.