Gondolatok a homogén társadalmú államról

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 08 04

Gondolatok a homogén társadalmú államról

Három napra Széphalmon egy 17. éve tartó értelmiségi találkozáson való részvételnek köszönhetően léptem egy nagyot a történelemszemléletem kialakulásban, rádöbbentem arra, hogy a liberális társadalomszemléletet elvileg hibás. Ott az egyik délutáni megbeszélésen a magyar cigányság problémájával foglalkoztunk. Ennek az egyre súlyosabbá váló problémának a fejtegetése vezetett arra a felismerésre, hogy az államok számára a kulturális és gazdasági tarkaság nem előnyös. Illetve az ideális állam kulturálisan és gazdaságilag legyen minél homogénebb. Egyetlen éhszaka elég volt arra, hogy jó hetven éves társadalmi útkeresésem végre szerves egységgé állt össze bennem.

Az ideális állam alépítménye homogén.

Másnap már ebbe a hosszabb tanulmányba kezdtem azzal a szándékkal, hogy állításom bizonyítsam.

Magyarország mindig heterogén társadalmú ország volt.

Ezt most írom le először, pedig diákkorom óta ösztönösen nem értettem egyet a sokszínű társadalommal. Erre már középiskolás koromban a magyar történelmi ismereteim tanítottak meg. Magyarország történelme a feudális államunk megalapítása óra társadalmi összetételében elviselhetetlenül heterogén ország, politikai egység volt.

Minden Trianon előtti magyar történelemnek a közös jellemzője volt, hogy abban a magyar etnikum soha nem volt abszolút többség. Erőltetve is csak addig jutottunk el, hogy az ország lakosságának a fele magyar. De nem tettük azonnal hozzá, hogy a nyugati kultúrában mi voltunk az egyetlen olyan ország, ahol a lakosság mintegy fele nem magyar etnikumú volt. Ráadásul, nem volt az ország lakosai között egyetlen velünk rokon etnikumú kisebbség sem.

Ezt nemcsak nem vallottuk be, hanem igyekeztünk hangsúlyozni, hogy azért mi voltunk a többség. Valóban, amikor már voltak népszámlálási adatok, túlléptük az 50 százalékot. Ezt azonban soha nem tettük hozzá, hogy ezeket a felméréseket a döntően magyar etnikumú magyar közigazgatás végezte el olyan viszonyok között, amikor a számba vettek többsége még analfabéta volt, és a felmérést végző magyar tisztviselők magasan felettük álltak. Azt, hogy mit jelentett a magyar felügyelet, mutatják a Trianon utáni népszámlálások, amik azonnal számunkra lényegesen kedvezőtlenebb etnikai összetételt mutattak.

Azt sem fűzik hozzá, hogy a magyar népszámlálási törvény szerint nem volt olyan etnikai rovat, hogy zsidó és cigány, ezeket nem etnikumnak, hanem csupán vallásnak minősítettük. Amikor mi számolunk, ezek nagy többségét magyarokként vettük figyelembe.

A zsidóság létszámát a Trianon után hozott első zsidótörvény, 6 százaléka becsülte. Ezt az adatot is csak az első zsidótörvény indoklásában találtam. A megállapításának a módját azonban nem rögzítették. A felmérések ugyanis csak a vallási hovatartozást rögzítették, vagyis az izraelita vallásúakat tekintették zsidónak. Ezzel szemben a zsidótörvények még az egyetlen zsidó nagyszülőt is elégnek tartották arra, hogy valakit üldözött zsidónak minősítsenek.

A cigányság részaránya még titokzatosabb. Nemcsak akkor, de most is, ezért csak becsülni tudom, 1-2 százalékra lehetett. De őket szinte még állampolgárnak sem tekintették. Azon pedig a rendszerváltás óta folyamatosan háborgok, hogy a cigányság létszámát a hatóságok igyekeznek elködösíteni.

Ennek alapján 1847-ben úgy volt a magyar etnikum aránya 52 százalék, hogy annak legalább tizede zsidó és cigány volt. vagyis a lakosság 45 százaléka volt magyar.

A zsidóság nagy többsége legalább magyar nyelvű volt. Ráadásul, nemcsak az országos átlagnál, de a magyarokénál lényegesen magasabban az iskolázottak és vagyonosabbak voltak.

A cigányok között sokan ugyan szinte minden jelentősebb etnikum nyelvén is képesek voltak kommunikálni, de közöttük iskolázott nagyon kevés volt.

Engem az is érdekelne, hogy az oszmán hódoltság idején melyik országrészben, milyen volt az etnikai összetétel.

A Királyi Magyarországban a többség, minden bizonnyal nem magyar, hanem szlovák volt.

Erdélyben pedig a legnagyobb létszámú etnikum a román. A két germán etnikum, a szász és a sváb is meghaladhatta a magyart.

A Hódoltságban, a mai Horvátország területén a többség horvát, a területén többségében magyarok éltek. Ez volt a leginkább magyarok által lakott. Az ország felszabadítása után jelentős sváb betelepítés, a határőrvidéken pedig a szerb és román etnikum erősödött.

Általában jellemző a magyar történészek felfogására, hogy a lakosság etnikai összetételét, és annak változását alig hangsúlyozzák.

Arról sem találtam anyagot, hogyan módosult a vasút századában az etnikai összetétel. Pedig a megelőző ezer ében akkor történt a legfontosabb társadalmi esemény, felgyorsult a vidéki magyar lakosságnak a városokba áramlása, és a gyorsan elmagyarosodó zsidóság mennyiségében gyorsan szaporodott és városi polgárrá emelkedett. Amíg a nyugat-európai feudális és tőkés társadalmakban mindig volt mintegy 6 százalékos az állam nyelvét beszélő polgárság. Magyarországon a vasúthálózat kiépülése előtt nem volt 1 százaléknál több a magyar etnikumú polgárság. Csak az Oszmán Hódoltság területén jelent meg először a városok és a városméretű falvak magyar etnikumú parasztpolgársága. Ez a polgárság azonban csak a lakhelyén volt polgár, az államhatalomban nem volt ilyen szerepe.

A vasúthálózat kiépülésével párhuzamosan azonban megindult a zsidóság polgárosodása, és ők lettek ez első nemcsak magyarul beszélő, de a magyar kulturális, gazdasági és politikai életben is hangadó polgárok.

A kiegyezés és az első világháború vége közt lett Magyarország társadalma először polgári. Ez a legmarkánsabban a fővárosban, és a vonzáskörzetében jelentkezett. Budapest és bolygóvárosai Európa legdinamikusabban növekvő nagyvárosa lett. Nemcsak a lakossága, de kultúrája és gazdasága is. Operaháza, múzeumai, tudományos súlya, a Nyugat színvonalába emelkedett. Ezt elsősorban annak köszönhette, hogy 360 ezer négyzetkilométeres és 20 millió lakosú országnak volt a centruma, amit a vasúthálózat egyértelmű centrummává tett.

Budapest naggyá tevője mégis elsősorban a lakosságának ötödét kitevő zsidóság volt. Ez volt a legtöbb zsidóval rendelkező város a világon. De nemcsak sok zsidó élt Nagy-Budapesten, de ezek voltak a leggyorsabban fejlődő zsidók a világon. Ezt annak köszönhették, hogy a magyar arisztokrácia és az úri középosztály alkalmatlan volt a tőkés polgárrá válásra. Az uralkodó politikai osztály tőlük keletre legalább ennyire alkalmatlan volt, de ott a társadalmi és gazdasági fejlődés lehetőségei voltak sokkal szűkösebbek. Tőlünk nyugatra, pedig a zsidóságnak az arisztokráciával és a saját etnikumú polgársággal kellett versenyezni. Ezért a Kárpát Medence volt a szegény zsidóság számára a legjobb meggazdagodási térség.

Azt csak később ismertem fel, hogy nemcsak az európai zsidóságnak általában, de azon belül a nagypolgárságuknak, az élcsapatuknak is Budapest volt a centruma. Ezért volt itt a leggyorsabb a zsidó nagypolgárság asszimilációja, itt jött létre az európai zsidóság élcsapata, itt épültek a legnagyobb zsinagógák, itt született a cionizmus.

A budapesti zsidóság nem csak élcsapatot teremtett, hanem kulturális piacot is. Ady vagy Bartók, de általában a magyar irodalom és zene a világ élvonalában, mert számukra a pesti zsidóság a megértő és megfizető keresletet jelentett. Ady írásait, Bartók koncertjeit elsősorban a zsidóság értékelte, számukra ők voltak a megértő piac. Érdemes volna feldolgozni, ha egyáltalán lehet, hogy Ady könyveit, a Nyugat című irodalmi folyóiratot kik vásárolták, kik vettek részt Bartók koncertjein. Ebből kiderülne, hogy kik jelentették számukra a megértő közönséget és a megfizető piacot.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Magyarország társadalmi kudarcainak okát egyértelműen abban láttam, hogy a Nyugat legheterogénebb társadalmú országa voltunk. De csak most teszem hozzá, hogy ebből származott a nemzeti tragédiák.

Voltak ugyan nálunk értékesebb etnikumaink is. Ha nem is sok, de nagyon hasznosak. Azt azonban nem értettem meg, hogy miért éppen a legértékesebb etnikumunk, a zsidóság lett a gyűlölt ellenség, és a tőlük való megszabadulás az elsődleges társadalmi feladat.

Nem találtam magyarázatot arra, hogy éppen az államunk legértékesebb elemétől, a zsidóságtól akartunk megszabadulni. Most ezt is értem. A kiegyezés után a lakosság alig 6 százalékát kitevő zsidóság olyan gazdasági és kulturális súlyt jelentett, ami egyre inkább a társadalom felépítményének alakítójává is vált. Ezt ösztönösen megérezte a magyar arisztokrácia és az úri középosztály. Létét fenyegető erőt látott a magyar zsidóságban, aki dinamikusan alakította át a feudális államot polgári demokráciává.

A magyar társadalom alépítményét elsősorban a magyar zsidóság alakította át egyre inkább olyanná, amire a polgárok demokratikus társadalma épülhet. Ez a fiatal Marx szavával élve azt jelentette, hogy Magyarországon a társadalom alépítménye úgy volt átalakulóban, hogy arra polgári demokratikus társadalom épülhessen. Ennek a társadalmi átalakulásnak az élcsapata a magyar zsidó polgárság volt. Ezért a feudális osztályok, az arisztokrácia és a nemesség szerepét átvevő úri középosztály hatalmát fenyegető ellenségnek tekintette az elpolgárosodott zsidóságot.

Azt sem tárták fel a történészeink, hogy miért állt a magyar közvélemény többsége a feudális rend megőrzői mögé. Ezt ismereteim szerint, egyedül Sztálin tudta. Gyilas naplójában említi meg Sztálin véleményét a Lengyelország és Magyarország várható ellenállásának okáról. Ez a két közép-európai államalkotó nép, amelyik közvéleményét még a jelenkorban is a nemesi múltjuk alakítja. Ezeknél a nemesség száma és befolyása aránytalanul nagy maradt, a közvélemény követi őket.

Aligha Sztálin maga ismerte fel a lengyel és magyar társadalom nemesekben példátlanul gazdagságát, elég okos volt, hogy elhitte.

Vagyis a feudális múltjából itt maradt magyar uralkodó osztály a hatalomféltés okán gyűlölte a nála sokkal értékesebb zsidóságot. Eddig csak azt láttam, hogy mint vesztett a magyar társadalom azzal, hogy a legértékesebb huszada nagy többségétől megosztotta a magyar társadalmat. Azt csak most fogalmazom meg, hogy a heterogén, önmagában lépést tartani nem képes magyar társadalomban az zsidóság kipusztítása több kárt okozott, mint amire vitte volna a társadalom önerőből. Vagyis végső soron kevesebbre vittük, és visszük még generációkon keresztül, mint amennyi kárt okoztunk a zsidóságunk üldözésével.

A legtöbb kárt mégis azok a kisebbségek okozták, akiket képtelenek voltunk magunkhoz nyerni, akiket nem tekintettük magunkhoz méltónak, lenéztük, ezzel nemcsak minket is visszahúztak, és joggal, ellenségüket látták bennünk.

Ezért fogadtam még Trianont is a kisebbik rossznak. A megmaradt ország így lehetett nemzeti állam, mintegy 80 százalékos magyar etnikummal. Ráadásul a maradék kisebbségek nagy többsége a megmaradt zsidók, a puritán svábok nálunk is értékesebbek voltak. Trianon tehát először kínált volna alkalmat arra, hogy nálunk is jobb kisebbséggel egészséges nemzetállam lehessünk. Sajnos, azonban ezzel az először megadott alkalommal nem éltünk, hanem visszaéltünk.

Ezért érezhettem úgy magamat magyarként, hogy bizony úgy a legjobb, ha van nálunk is hatékonyabb, a többség politikai uralmát ugyan nem veszélyeztető, de a gazdasági, művészeti és tudományos élcsapat szerepét is átvevő kisebbség. Mi, Trianonnal ugyanis a zsidósággal és a svábsággal többek lettünk, de ez a magyar többség politikai hatalmát nem veszélyeztette. Magyarország ezer évig legkevésbé egészséges etnikai összetételű ország volt. Egészen a vasúthálózat kiépítéséig, nem volt elég a hatalom biztonságához az államalkotó etnikum többsége. A sok kisebbségből kevés volt az értékes, és sok a minket visszahúzó, polgárságban hiányos etnikum. A Trianonban kapott történelmi áldás mégis úgy hatott nemcsak a magyar arisztokráciára és a nemesség szerepét átvevő úri középosztályra, hanem a magyar etnikum közvéleményére is, mint ezer éves történelmünk legnagyobb csapása. Így hatott nemcsak kezdetben, de most, közel száz élv után is. Az ország területének kétharmadának és a magyarság ötödének elvesztését úgy éltük meg, mint a dicső történelmünk legnagyobb tragédiáját. Sajnos, ezt a magyar közvélemény többsége ma is így érzi. Ezt azért írom le, mert ennek megértése nélkül elérhetetlen célért, rossz úton jártunk.

Trianont kezdettől fogva, ha nem is igazságos, de a történelmünk jóra fordításához az első lehetőségnek tartom, amit mi nem ismertünk fel, és még ránk kényszerítve sem fogadtunk el. Ezért nemcsak a két háború között tartottuk a teljes revíziót a minden másnál fontosabb előfeltételnek, de még ma is sokan itt tartanak. Csak ezzel magyarázható, hogy a ránk kényszerített bolsevik rendszerből azt is barbár megszállásnak, csapásnak tartunk, ami jó volt, és önerőből nem is lett volna erőnk a megvalósításához.

Az ideális társadalom a homogén.

Svájc.

Történelmi nagyjaink mindegyike abban a hitben élt, hogy nekünk is utánozni kell a soketnikumúsága ellenére sikeres államokat. Mivel igazán ilyen csak egy van, Svájc, ezt akarták utánozni. Történelmünkben ilyen kísérlet csak egy volt, Erdély, de az is csak akkor és addig, ameddig az Oszmán Birodalom provinciája volt. A Magyar Királyság részeként szinte a lehetőséggel nem élés prototípusa maradt. Az Erdélyi Fejedelemséget mi magyarok kényszerítettük az unióra, az országba visszaépülésre. Ezzel formáltuk olyanná, aminek következtében egyre inkább Románia szerves részévé vált.

Azt ugyan nem értette meg senki, hogy Svájc ugyan többnyelvű és etnikumú ország, de kulturálisan nagyon homogén. Nemcsak Svájc, de minden alpi nép államában a lakosság életvitele, életfelfogása, eltérő nyelve és vallása ellenére, kulturálisan homogén, méghozzá puritán. Svájc tehát a lakosai elértő nyelve és vallása ellenére Európa leginkább homogén országa. Ezt azzal szoktam bizonyítani, hogy akármelyik alpi nép közé kerülnék az Alpokban, azt azonnal tudnám, hogy valamelyik alpi országban vagyok, mert nincs köztük szinte semmi különbség. A közös kultúrájú népek állama homogén.

Az államnak tehát nem egynyelvűnek, hanem közös kultúrájúnak kell lenni. Ilyen állam a négy óceánon túli angolszász ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. De ezek életvitele puritán, kulturális tekintetben protestáns.

Mind a négy ország angol gyarmatként kezdte az újvilágban. Aki odament, néhány generáció után angolszász társadalomba illeszkedett be. Ebben a tekintetben a latin-amerikai országok is kulturálisan a gyarmattartók utódai, latinok, még inkább spanyolok vagy portugálok lettek. Ez, amit Max Weber a múlt század elején Amerika-hatásnak nevezett, amikor kifejtette, hogy a lengyel parasztok a saját hazájukban szinte minden társadalmi változásnak ellenállnak, de Amerikában gyorsan alkalmazkodnak az ottani nagyon más és a körülményekhez érzékenyen alkalmazkodó életmódhoz, puritán amerikaiak lesznek. Ezt ő elsősorban az Észak-Amerikába vándorló lengyel parasztokra értette, de hozzá tehette volna, hogy ez nemcsak az angol, de a spanyol és portugál gyarmatok utódállamaiban is így van. Mexikóban minden európai kultúrából odatelepülő a spanyol erkölcsöknek megfelelő életmódot vesz fel. Brazíliába települt germán is portugálként viselkedik. Ausztráliában meglepetéssel tapasztaltam, hogy a balkáni népek is gyorsan puritán angolszászok lesznek, holott a saját hazájukban egymással szemben türelmetlenek voltak, az új hazájukban pedig balkéni rokonoknak tartják egymást. Vagyis az etnikumok történelmi hazájukban egymástól elhatárolódnak, az új hazájukban azonban rokonoknak érzik magukat.

Talán a mohamedán kultúra az egyetlen kivétel, akik bevándorlókként nemcsak a befogadó kultúrától, de a másik mohamedán felekezettől is elhatárolódnak. Ezt, most a közel-keleti beáramlás során kellene világosan látni. A második világháború után befogadott vendégmunkások viszonylag gyorsan asszimilálódnak, kivéve az arabokat. Észak-Amerikában az is bebizonyosodott, hogy az ortodox oroszok, ukránok viszonylag gyorsan észak-amerikaiak, kanadaiak lettek, sokkal gyorsabban, mint a mediterrán bevándorlók. Az ortodox keresztények otthon azonban szinte változatlanok maradtak. Érdemes volna az európai politikusok számára tudományosan megmutatni, hogy melyik kultúra mennyire alkalmas a befogadásra. Az ilyen felmérések számos meglepetéssel szolgálnának.

A fejlett társadalmú népek között a japánok a legnehezebben befogadók annak ellenére, hogy a csökkenő lakosságuk indokolná, hogy befogadók legyenek. Ugyanakkor a magas szellemi színvonaluk okán a más kultúrák is örömmel fogadnák be őket. Minden felmérés azt bizonyítja, hogy a külföldi egyetemeken tanuló japánok közül a legkevesebben maradnak külföldön. A legjobban pedig az lepett meg, hogy a háború során több millió koreai vendégmunkást, félig-meddig rabszolgát fogadtak be, de vegyes házasságot nem kötöttek, koreait nem fogadtak be, pedig azokról kiderült, hogy hazájukban kiválóan teljesítenek, hogy ma már Dél-Korea elérte Japán fejlettségi szintjét. Vagyis Japán a világ egyik legértékesebb etnikumát sem fogadta be. Most is a leggyorsabban elöregedő, lakosságcsökkenésű ország, mégis nulla a befogadása abból a Távol-Keletről, ami az elmúlt ötven évben még sikeresebb volt.

Érdekes a kínaiak hozzáállása is a kitelepedéshez. A vasút századában, Csendes Óceán térségében, a kínaiak töltötték be azt a szerepet, amit a zsidóság Európa keleti felében. A gazdasági élet motorjai lettek, de nem asszimilálódtak. A befogadó országokban a leggazdagabb, a legiskolázottabb élcsapat lettek, akiket a társadalom idegenként, sőt egyre inkább ellenségesen, visszaszorítandónak kezelt. Megdöbbenve láttam, hogy negyven évvel a második világháború után Malajziában ugyanolyan törvények korlátozták a kínai kisebbség érvényesülését, mint a második világháború előtti zsidótörvények Európában.

A két világhírű diaszpóra.

A világtörténelem alakulásában hasonló fontos szerepet játszott, Európában a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. A 20. században a világ leggazdagabb, legiskolázottabb népe a zsidó és a kínai diaszpóra volt. Óriásit teljesített a zsidóság Európa keleti, a kínaiak pedig a Távol-Kelet térségében.

Szingapúr történelemformáló szerepe csak az ezredforduló idején világosodott meg előttem. Szingapúrról azt ugyan tudtam, hogy azért szakadt ki a kínaiakat üldöző Malajziából, mert a város kínai vezetése felismerte, hogy nem férnek össze a kínaiakat gyűlölő Malajziában. Az is köztudomású, hogy Szingapúr eleve a világgazdaság egyik legnagyobb kikötői adottsága. Az adottsága óriásit növekedett annak köszönhetően, hogy Kelet-Ázsia a világ leggyorsabban fejlődő térsége lett, és a konténeres szállítás még a darabárukban is forradalmi változást hozott. Ezzel a lehetőséggel Szingapúr kínai vezetése zseniálisan élni tudott. Egy nagyon szegény, nagyon tarka etnikumú tengerészeti katonai támaszpontból a világ leggazdagabbjai közé emelkedett. Szingapúr ma az ENSZ mércéje alapján megelőzte az Egyesült Államokat. Ezt az elképesztő sikert a kínai etnikumú lakosság egypártrendszeres politikai diktatúrája érte el, azzal, hogy a gazdasága és az etnikumainak kezelése a fejlett liberálisokénál is liberálisabb lett.

Az nem meglepő, hogy azt a Nyugat liberális politikusai, akik arra esküsznek, hogy a liberális politikai demokrácia nélkül lehetetlen a gazdasági siker, elhallgatják, hogy a távol-keleti Kis Tigrisek diktatúrákként kezdték. Mindegyik egy politikai párt diktatúrája, a gazdasága pedig liberális piaci volt.

Az még nehezebben érthető, hogy a hatalmukat vesztett nyugati marxisták sem veszik tudomásul, hogy a Szovjetunió szétesésével párhozamosan a háromszor nagyobb népességű Kína példátlan sikert arat azzal, hogy a politikai diktatúrát fenntartva, a gazdaságát piacosította, a gyermekvállalást pedig drákói szigorral korlátozta. Ugyanakkor arról tudomást sem vesznek, hogy csak az európai marxizmus bukott meg. A Távol-Keleten pedig háromszor annyi lakossal példátlan sikert aratott.

Európa nyugati fele arról még inkább hallgat, hogy a négy óceánokon túli, volt angolszász protestánssal szemben is csúfosan lemarad. Az EU nemcsak a távol-keleti társadalmakkal, de még a négy óceánon túli angolszász országgal szemben is lemarad.

A szingapúri példa.

Azt csak az elmúlt években ismertem fel, hogy a kínai kommunisták is Szingapúr példája alapján ismerték fel, hogy a jelenkorban csak a piacosított gazdaság lehet hatékony. Azt ugyan tudtam, hogy a Mao utódait ugyan nem az ő jelölése alapján választották, végül mégis a reform megvalósítója az lett. Az általa kijelölt utód már jóval előbb Teng volt. Azt azonban nem tudtam, hogy Mao a halála előtt öt évvel Mao küldte el egy fél éves tanulmányútra Tenget Szingapúrba, kitanulni, hogyan fér össze a politikai diktatúra a liberális piacgazdasággal. Azt még később tudtam meg, hogy Szingapúr kínai etnikumú diktátora Li Kuang-jao kezdettől fogva nemcsak kínai volt, de Tenggel közös kínai etnikumból származott, azaz a gyerekkori nyelvük közös volt. Azt a történelem szeszélyének lehet tekinteni, hogy az 1990-es kínai reform két olyan személynek köszönhető, aki egy olyan viszonylag kis kínai etnikumból származtak, aminek a létéről Kínától eltekintve nagyon kevés ember tudhat. A történelem is legfeljebb két kínairól beszél. Tehát még az is elképzelhető, hogy a kínai reform tervét egy olyan kínai nyelven beszélték meg, amit minden nagyon kevés kínai beszélt, de leírva, mandarin nyelven elolvashatott. Ha magnóra vették volna, nagyon kevesen érthették meg még Kínában is.

Az elmúlt negyedszázad.

A jelenkor legfontosabb eseménye a Távol-keleti Csoda volt. A hidegháborúban a demokraták oldalán álló minden távol-keleti nép mára már a világ élvonalába emelkedett. A lakosság öthatodát kitevő két kommunista ország, Kína és Vietnám pedig az utóbbi negyedszázadban a leggyorsabban fejlődő lett.

A kulturálisan nagyon homogén államok megszégyenítő fölénnyel még a puritán Nyugatnál is lényegesen gyorsabb fejődést értek el. Ez volt az első történelmi lecke a számomra.

A világtörténelem két legjelentősebb kisebbsége.

Számomra nagyon kedves a gondolat, hogy a világtörténelem két legnagyobb és főleg legnagyobb szerepet játszó diaszpórája, az európai zsidók, és a távol-keleti kínai kisebbség, magának egy kis saját államot, Izraelt és Szingapúrt, alapított. A kettő szinte polárisan más utat választott.

A holokausztot túlélő zsidóság állama, Izrael nem lehet példa a világ számára, mert anyajogú vallási állam lett, ami csak a zsidóság számára lehetett ország. Ráadásul a helyválasztás is ószövetségi alapon, a zsidóság őshazájának térségében, talán a világ egyik legkedvezőtlenebb adottságú térségében, a zsidóság megsemmisítését célnak tekintő arabvilágon belül létesült. A sikerük, a politikai történelem csodáinak egyike. Azt, hogy az anyajogi vallásukra építették, senki számára nem lehet példa. Ez tetőződött azzal, hogy a nyugat-európai és a közel-keleti zsidóság között óriási kulturális és gazdasági szakadék van, példátlanul nehéz feladattá teszi a közös államban élésüket. Őket csak az arab világ antiszemita gyűlölete tarthatja össze. Izrael története nem követhető példa, de maga a csoda. Nem volt, és nem is lesz még egy történelmi példa arra, hogy egy világi állam, vallási alapra épül.

Miért marad le az EU?

Mert heterogén. Közös szabályozású szervezetben csak a hasonló kultúrájú és hasonló fejlettségű államok működhetnek hatékonyan. Hatékony Európai Közösség csak a nyugat-európai puritán, fejlett államokból alakulhatott volna. Ilyenek Európában csak az angolszászok, a germánok és a skandinávok országai. Ha csak a fejlett puritán államok alakítottak volna közösséget, az minden bizonnyal azt garantálta volna, hogy Európa protestáns, illetve puritán része, ha nem is távol-keleti, de észak-amerikai tempóban fejlődik, és azzal közös szinten maradhat.

Máig a két észak-amerikai állam, az Egyesült Államok és Kanada csak azért lehetett ilyen sikeres, mert nem akarta maga alá gyűrni a latin-amerikai államokat. Érthetetlen módon, még egyetlen EU vezetőnek nem jutott az eszébe, hogy Észak-Amerika két angolszász országa sikeres lehetett volna, ha a kontinens latin-amerikai országival közösségbe szerveződik. Pedig nyilvánvaló, hogy az egész Amerika sokkal hátrább lenne, ha az államok ott is közös uniót akartak volna teremteni.

Az Egyesült Államok sikerének egyik feltétele volt, hogy nem akarta az egészen más kultúrájú és kevésbé fejlett latin-amerikai országokat maga alá gyűrni. A csak a fejlett protestáns államok alkottak volna uniót, minden bizonnyal sikeresebb lehetett volna. Meggyőződésem, hogy a latin Franciaország és a négy mediterrán ország is jobban állna, ha kimarad az EU-ból. Ezek számára is többet jelentett volna a gazdagabb, sikeres puritán országok szomszédsága, mint az azok felépítménye alatti lemaradásuk.

Problémát jelentene a közép-európai és a baltikumi, vagyis nyugat-európaivá válni akaró országok, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Horvátország, valamint a három balti állam. Ezek felzárkózási törekvése számára indokolt lenne a protestánsok mögötti második státusz.

A nem nyugati keresztény kultúrájú államok integrálása pedig csak ostobaságnak tekinthető.

Vámmentesség.

Maga az áruk vámmentes, a személyek vízum nélküli szabad mozgása nemcsak az EU térségében, de a világgazdaság egészében is előnyös lenne. De csak akkor, ha az államok pénzügyi szuverenitása fennmarad. Ennél szorosabb közösség csak közös kultúrájú és maximum néhány tízszázalékos fejlettségbeli különbségű országok között lehet előnyös. Ezt a megkerülhetetlen követelményt, az EU kezdettől fogva meghaladták, és egyre jobban meghaladják.

A maastrichti követelmények is túlmentek azon a határon, amit már a hat alapító tagra vezettek be. A megengedhető határt nemcsak Olaszország, de még Franciaország is túllépte. Olaszországban az infláció többször gyorsabb, a költségvetési hiány pedig többször nagyobb volt, mint amit a maastrichti követelmények előírtak. De azt még Franciaország sem tudta, és nem is fogja teljesíteni.

Ennek ellenére a 6 tagos EU gyorsan 28 tagúvá növekedett. Köztük kettő már nem is a nyugat-európai kereszténységű. Tegyük hozzá, hogy a jelenlegi beözönlési botrány idején már Ukrajna és Törökország tagsága is napirenden szerepelt. Ezek felvétele ugyan egyre kevésbé valószínű, de Brüsszel még ezt sem mondja meg nyíltan.

Ukrajna lenne a legszegényebb tagállam, a legnagyobb munkanélküliséggel és bevándorlási nyomással. Onnan több munkaképes lakos számára jelentene megoldást a gazdag országokban járó munkanélküli segélyből élés is, mint az otthon maradás.

Törökország tagságának a felmerülhetősége azonban már azt jelentené, hogy a 97 százalékban keresztény, 90 százalékában nyugat-európai keresztény tagú EU legnépesebb tagországa a mohamedán gyökereit erősítő Törökország, ahol a lakosság száma évente közel 3 százalékkal, 2 millióval gyarapodik, és ennek a gyarapodásnak tört részére számára képes munkaalkalmat teremteni. Törökország EU tagsága esetén azzal kellene számolni, hogy tíz éven belül tízmillió török vándorolna át Európába, nagy többségük Németországba, ahol már most is 5 millió török él, akik az összes bevándorló közül a legnehezebben asszimilálódnak.

Tegyük hozzá, hogy az EU megalakulása óta hibás úton haladt, de az úttévesztés csak fokozódott.

Ezt az írást ugyan annak a bizonyításával kezdtem, hogy a magyar történelem legnagyobb tragédiái a kulturális és gazdasági tarkaságunkból fakadtak. Most azzal zárom ezt a fejezetet, hogy az EU létrehozásának és történetének folyamata csak megerősítette ezt az aggályomat.

A távol-keleti országok sikerére pedig azt bizonyította, hogy előny az állam számára, ha homogén. Ez csak azzal fokozható, hogy van néhány százalékos olyan kisebbsége, ami a nemzetállam átlagánál is jobb minőségű.

A négy óceánokon túli angolszász ország sikere.

Az ENSZ tagállamait három mutató, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredője alapján rangsorolja. Ebben a rangsorban az első tíz helyen csak a Nyugat protestáns országai vannak. Európából hat kicsi és a négy óceánokon túli angolszász puritán ország. Az első tíz között az utolsó az Egyesült Államok, aminek egyedül több lakosa van, mint a kilencnek együtt, a nemzeti jövedelmének összegéről is ez mondható el, a katonai ereje pedig nagyságrendekkel nagyobb. Számomra csak az igényelt magyarázatot, hogy miért van ez a minden tekintetben szuperhatalom az elsők között az utolsó helyen, illetve az előtte állók, milyen okokból kerültek eléje.

A társadalmi fejlettségben a nagyság nem előny.

Európa történelmében mindig a kicsi államok voltak a fejlettebbek. Ez a Római Birodalom előtt nem szorult magyarázatra. Ennek ellenére nem tesszük közismertté, hogy a görög városállamoknak mekkora volt a lakosságuk, azokból mennyi volt a teljes jogú állampolgár. Ugyanis megdöbbentően kevés, mert a lakosság többsége rabszolga, illetve a nagycsaládok fejéhez viszonyítva, korlátozott jogú volt.

A Római Birodalom lakosságából is csak a városlakók lehetettek római polgárok. Nem véletlen, hogy a Római Birodalom összeomlását a városi lakosság katasztrofális csökkenése okozta. Ezt jól mutatja, hogy a légiók katonája sokáig csak a római polgár lehetett. Ahogy a járványok lecsökkentették a városi lakosságot, forradalmi reformnak számított, hogy a légiók katonája lehetett az is, aki nem római polgári családból származott, de ezek a szolgáltuk letöltése után római polgárok lettek.

A Római Birodalom összeomlása után Európában szinte eltűnt az urbanizáció, ez volt a sötét középkor. Ennek a nyugat-európai agrártechnikai forradalom győzelme vetett véget. Azt is hangsúlyozni kellene, hogy a sötét középkorban az urbanizáció csak a kontinens két déli sarkában maradt meg. A délkeleti sarokban egyetlen város, Konstantinápoly, a délnyugtiban pedig az anatóliai városok. Azt mindig elfelejtjük hozzátenni, hogy ezek lakosai nem indoeurópai népek voltak, hanem közel-keletiek, arabok, mórok és zsidók voltak, és a Közel-Kelet kultúráját képviselték. Csak ezek voltak elég ellenállók a közép-keleti betegségekkel szemben. Az indoeurópai népek csak akkor lehettek városlakók, amikor már megszabadulhattak a közel-keleti gabonaimporttal behozott betegségektől. Ez úgy is fogalmazhatnám, hogy Európa egésze csak akkor vált a Közel-Kelettől függetlenné, amikor már képes volt a lakossága számára megtermelni a kenyeret. Európa csak akkor vált önálló magas-kultúrájú kontinenssé, amikor képessé vált arra, hogy kenyeret adjon a lakosságának.

Azt még a kereszténység sem fogalmazta meg, hogy a megváltás szimbóluma azért lett a kenyér, mert annak biztosítása jelentette Európa népei számára a magas-kultúrává való felemelkedést.

Ezt nekünk, magyaroknak és azoknak az európai népeknek kellene a legvilágosabban látniuk, amelyek akkor lettek keresztények, amikor a térségük már képessé vált arra, hogy kenyérgabonát termeljen. A hunok és az avarok a Kárpát Medencében azért sem lehettek keresztények, mert nem ismerhették a kenyeret, mert korukban a pásztor még jobban élt, mint a földműves. Az európai kereszténység terjesztője a gabonatermelés megvalósulása volt.

Az Egyesült Államok viszonylagos hátránya.

Miért előzi meg az Egyesült Államokat a három óceánokon túli protestáns ország?

Mert a másik három etnikai tekintetben homogénebb. Becslésem szerint, az Egyesült Államok lenne az első, ha nem volnának a lakosságában a feketék és spanyolok. Az afrikaiak egy főre jutó teljesítménye legfeljebb fele, a spanyoloké kétharmada lehet a rajtuk kívüli lakosságénak. Mivel az Egyesült Államok a leginkább adatközlő a fejlett államok között vannak adataim. Számos adatot négyes bontásban, kelet-ázsiai, protestáns indoeurópai, latin és afrikai, közölnek. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy társadalmi fejletség tekintetében a keletázsiak vezetnek, az indoeurópai protestánsok az átlag felett vannak, a spanyolok harmaddal az átlag alatt, a feketék pedig a fele alatt vannak. Ezért tartom mutatónak, hogyha az Egyesült Államokban nem volnának feketék és csak harmadnyi spanyol lenne, mint a másik három angolszász országban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, akkor a rangsorban a másik három előtt lenne.

Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a feketéktől és a spanyolok kétharmadától meg kellene szabadulni az Egyesült Államoknak, csak azt bizonyítom, hogy az etnikai tarkasága nemcsak előny, hanem hátrány. Hozzáteszem, hogy ugyanakkor az Egyesült Államokban élnek a legnagyobb arányban európai származású zsidók, iskolázott távol-keletiek és a dél-ázsiai kultúrákból bevándorló elitből is. Ezeknek köszönhetően lenne az átlag alattiaktól való megszabadulása esetében az első. Mégsem ismerek más megoldást, mint az átlag alattiak szervezett felemelését. Ma indult meg Brazíliában az olimpia. Ott az Egyesült Államok az érmeik többségét a fekete lakosságuknak köszönhetik.

Mielőtt az általam javasolt megoldásra térek, röviden leírom a magyar kisebbségpolitikai lényegét, és kifejtem a jelenlegi helyzet megoldásáról a véleményem.

A cigánykérdés megoldása.

Magyarország egyik bűne a kisebbségekkel való bánásmódja. Azt máig nem értem, hogy első királyunk hogyan ismerhette fel, hogy az idegenek befogadása az egyik nagy történelmi kötelességünk. Azt még megértem, hogy a bőrén érezhette, hogy a magyar nemességtől nem várhatja, hogy a társadalmi fejlődés élcsapata legyen, de még azt sem hogy polgárosodjon, vagy könnyű, nyilas lovassággal erős hadserege legyen. Ugyanakkor azt nem tudom elképzelni, hogy felmérte volna a magyar társadalom szinte példátlan polgárhiányát.

A magyar társadalomból teljesen hiányzó polgárságot ugyan királyaink nyugat-európai, elsősorban germán polgárok betelepítésével igyekeztek enyhíteni, de a betelepült germán polgárok eleve azt a kedvezményt kapták, hogy izolálhatják magukat, de az országos politikában nem lesz beleszólásuk. Ezt a betelepített szászok, megelégedéssel elfogadták. A magyar uralkodó osztályt az sem zavarta, hogy a nyugatról idetelepülők életviszonyai olyanok maradtak, mint otthon lehettek volna. Még nem írta le senki, hogy az országba hívott nyugati etnikumok eleve olyan viszonyok között élhettek, mintha Nyugat-Európában maradtak volna. Ez ugyan természetes igényük, feltételük volt a betelepüléskor, de azt illett volna a magyar történészeknek leírni, hogy a szászok elérték, hogy úgy élhetnek a Kárpát Medencében, mintha Nyugat-Európában maradtak volna. Ezt a lehetőséget azonban olyan feltétellel biztosítottuk, hogy a nagypolitikába nem lesz beleszólásuk.

Azt azonban elhallgattuk, hogy Erdélyben ez megváltozott, amikor az Erdélyi Fejedelemség az Oszmán Birodalom provinciája lett. Arról nyomot sem találtam, hogyan alakult ki az, hogy a Fejedelemség három egyenrangú etnikum, a magyar, a székely és a szász közös állama. Ez a megoldás azonban eleve két cselt tartalmazott. Egyrészt az erdélyi magyarság két egyenrangú etnikumra osztódott. Ezt ma elhallgatjuk, pedig 1849-ig természetesnek tekintettük. Arról pedig mélyen hallgatunk, hogy Erdélyben a legnépesebb etnikum a román volt, aminek létét a politikai rendszer tudomásul sem vette. Amikor Trianon után Erdély Románia részévé vált, követeljük a székelység önkormányzatát, de említést sem teszünk arról, hogy a Magyarországhoz csatolt Erdélyi Fejedelemségben a legnagyobb etnikum ugyan a román volt, de fel sem merült azok egyenrangúsága a sokkal kisebb népességű szászokkal, magyarokkal és székelyekkel.

Erdély nem Svájc.

Diákkoromban a legnagyobb prózairodalmi élményem Móricz Zsigmond Erdélyről szóló regénye volt. Abban véltem felfedezni a magyar történelem feljavításának a kulcsát. Az etnikai tekintetben tarka Erdélyi Fejedelemség, mint az oszmán szultán provinciája, Móric ábrázolása alapján a vallási türelmem paradicsoma volt. Amennyire örvendeztem annak, hogy szinte minden keresztény templom minden keresztény vallás számára a közös istenháza lehetett. Nemcsak a keresztények, a zsidók és az örmények vallása is elismert volt.

Az fel sem tűnt, hogy a románk vallásának, az ortodox keresztény egyháznak nem volt a nyugati kereszténységgel azonos rangja. Legfeljebb nem akarták őket a hitűkről erőszakkal letéríteni, ahogyan nem sokkal később tettük. Vagyis éppen a legtöbb hívőt számláló vallásnak nem volt egyenlősége, sőt erőszakosan térítettük őket a római pápák elismerésére. Minden keresztény vallás papja nemesi rangot is élvezett, kivéve az ortodox pópákat.

Erdélyben járva azonban rádöbbentem, hogy Erdélyben etnikai és vallási egyenrangúság lehetett a nyugati egyházak számára néhány bölcs fejedelem alatt, de óriásaik voltak és maradtak a kulturális különbségek. Márpedig a békés és hatékony együttélés feltétele az utóbbi kiterjesztése a román etnikum vallására is. Ezt csodálom az alpi népek esetében. Amíg ott járva nem tudom, milyen a nyelvük, a vallásuk, csak azt, hogy egyformán élő alpi népek, Erdélyben óriásiak a különbségek, ott látom, hogy melyik etnikumban vagyok. Erdélyben igazi polgári városok csak azok, amiket a szászok alapították. Ott a két germán etnikum is nagyon másként élt. A szászok nyugat-európai polgárok, a svábok a nyugat-európai parasztok módjára éltek. Az erdélyi magyarság is két jelentősen eltérő városokat épített. A Székelyföld városi markánsak székelyek voltak, a szórvány magyarság városi, Kolozsvár vagy Nagyvárad a nyugat-dunántúli városokhoz hasonított. Román város pedig nem is volt Erdélyben.

Lassan megtanultam, hogy Erdély azért nem lehetett olyan, mint Svájc, mert kulturális, vallási és nyelvi téren markánsan tagolt.

Erdélyben is megfogalmazódott bennem: a távol-keleti államok homogének, akárcsak Svájc, az Európai Unió pedig heterogén, akárcsak Erdély.

A magyar cigányság jövője.

A magyar rendszerváltás a szuverenitásunk visszanyerését jelentő óriási nemzeti esemény. Nem mi vívtuk ki, hanem ajándékba kaptuk. Ahogyan azonban éltük, a kapott ajándékkal, nemzetünk történelmének egyik legnagyobb úttévesztése volt. Ami jó volt a bolsevik megszállásnak köszönhetően, az felszámoltuk, ami előtte hibánk volt, felélesztettük.

A történelemfelfogásunk legnagyobb hibája, hogy szinte úgy tálalja a múltunkat, mintha abban csak a politikai szuverenitás lenne a fontos, ami pedig fontos volt, azt meg sem említjük. Minden osztálytársadalomnak, a mienkének is a legnagyobb hibája, hogy a lakosság jelentős hányadának nem volt alkalma a munkából való megélésre. A mai szóhasználattal, alacsony volt a foglalkoztatás. Ezen ezer éves történelmünk során egyszer fordítottunk, a következetes földosztással és az erőltetett iparosítással.

A földosztás ugyan akkor sem maradt volna el, ha a háború végén a nyugati demokráciák hadserege vonul be, de akkor nem lett volna ilyen következetes.

Az erőltetett iparosításról pedig szó sem lehetett volna. Márpedig a második világháború után a mezőgazdaságban már nem volt lehetőség több munkahelyteremtésre, ott szükségszerűen munkahelycsökkentés volt az egyelten racionális feladat. Bármennyire tény, a 20. században a magas foglalkoztatáshoz a mezőgazdaság nem járult, nem járulhatott hozzá.

Az is tény, hogy a gyors iparosításhoz is hiányoztak azok az adottságok, amik jelentős hatékony munkahelyet teremtettek volna. Az erőltetett iparosítást a szovjet megszállás hozta magával. Ez szívta fel nemcsak a falvak óriási munkaerő feleslegét, de még a cigányságot is.

Az ország lakosságát csak az erőltetett iparosítás juttatta munkához, a cigányság számára pedig az jelentett igazán fordulatot. A magyar cigányság története során soha nem kapott részt a társadalmi munkamegosztásból, legfeljebb talált néhány elhanyagolt területet, ahova beépülhetett. Apró fogyasztási termékeket állított első, állatokkal, főleg lovakkal kereskedett, az ipar által vidékre alig terített termékeket készített, teknőt vájt, szeget vert, vályogot vetett. Ezek piacát azonban az ipar elfoglalta.

Az erőltetett iparosítás azonban akkora munkaerőigényt támasztott, ami a cigányságot is bevonta a társadalmi munkamegosztásba. A keresletüket fokozta az átlagbér ellenőrzés, ami mesterséges keresletet teremtett az átlagosnál olcsóbb munkaerő felé.

A liberális rendszerváltás azonban ostoba tévedésből, a veszteséges vállatok felszámolása érdekében szinte felszámolta a cigányság foglalkoztatását. Amíg a nem cigány munkaképes lakosság közel 60 százaléka továbbra is munkát talál, a cigányság foglalkoztatása valahol a 20-30 százalékos, már tűrhetetlen szintre zuhant. Ez a helyzet máig nem változott.

Azt nagyon hamar felmértem, hogy a cigányság nagyon alacsony foglalkoztatása iszonyú társadalmi kárt okoz. Ezt a közvélemény is azonnal felismerte, és táplálja a cigányság ellenes indulatokat. Nem a munkanélküliség következtében kieső értéktermelést hiányolták, hanem a tartós munkanélküliség okozta erkölcsi kárt tartják nagynak. Valószínű, hogy az okozott erkölcsi kár a nagyobb, de nagy a kieső értéktermelés is. A liberális közgazdászok között a túlzott iparosítás idején általánossá vált a veszteséges vállalatok által okozott kár túlértékelése. Az ugyan igaz, hogy a vállalati eredmények javítása, a veszteség csökkentése, és a nyereség növelése a társadalom hatékonyságát növelő igyekezet, de óriási károk származnak abból, ha az olyan veszteséges vállaltokat is felszámolnak, amelyek munkaerejét nem foglalkoztatják viszonylag gyorsan. A privatizáció során nem találtam olyan veszteséges vállaltot, aminek leállítása nem csökkentette azonnal a társadalom értéktermelését. A veszteséges vállaltok leállítása minden esetben veszteséget okozott, és mivel az elbocsátott munkaerő nagy többségét máig sem foglalkoztattuk, az okozott kár folyamatosan növekszik. Ma már többször nagyobb a veszteséges vállaltok leállításából fakadó kár, mint az államadósságunk. De ez csak a pénzügyik kár. Ennél sokkal nagyobb kár, amit az az erkölcsi kár, amit a tartós munkanélküliség okoz, és még generációk múlva is okozni fog.

Az még senkinek nem jutott eszébe, hogy milyen nagy kár származott abból, hogy a következő nemzedéknek jelentős hányada olyan családban nőtt és nő fel, ahol a szüleit nem látta munkába menni. Természetesnek tekintik a segélyekből történő társadalmi eltartást. Iszonyat volna szembenézni azzal, ha bemutatnák milyen különbség várható a következő generáció felnevelésében, attól függően, hogy miből és hogyan élt a gyermeknevelő család. Márpedig a munkátlanságból fakadó társadalmi kár elsősorban a cigányságunkat sújtotta.

Ezért tartom egyik legsürgősebb társadalmi feladatunknak a cigányság foglalkoztatását. Ezt csak úgy lehet megoldani, ha a cigányság foglalkoztatási feltételeit olyan mértékben könnyítjük, hogy a foglalkoztatási arányuk, mindenekelőtt a tartós munkanélküliségük az országos átlagosnál is alacsonyabb legyen. Ez fakad abból, hogy minél gyengébb a munkaerő minősége, aránylag annál nagyobb kárt okoz a tartós munkanélkülisége. A diplomás kisebb valószínűséggel lesz alkoholista, bűnöző, ha nincs munkája, mint a képzetlen.

Ezért javasolom évek óta, hogy a cigányság foglalkoztatási feltételeit úgy kell módosítani, hogy a munkaadó érdeke legyen a foglalkoztatásuk.

A bérük után ne kelljen bérjárulékot fizetni, ez olcsóbbá teszi a foglalkoztatásukat.

A felmondási feltételek legyenek könnyűek, hogy a meg nem felelőktől könnyű legyen megszabadulni.

Heti bért kapjanak, mert nem tudják jól beosztani.

Ez a javaslatom azt jelenti, hogy a foglalkoztatás feltételeit a cigány etnikum kultúrájához kell igazítani.

Ez általánosítva azt jelenti, hogy a több kultúrájú országnak nem lehet hatékony az egységes felépítménye. Ezt így csak a 95. évemben fogalmaztam meg annak ellenére, hogy 80 éve kerülgettem.

A történelmi atlaszunk néprajzi ábrázolása villantotta fel bennem először a gondolatot, hogy Trianonban ugyan sérelmünkre rendezték az országunk határait, megsértették az önrendelkezés elvét, mert az új tatár környékén is jelentős olyan területet szakítottak el, amin a magyarság többségben élt, ahol a népszavazás is mellettünk döntött volna.

Az is egyértelmű volt a számomra, hogy ez a térkép azt az etnikai összetételt tartalmazta, amint a magyar közigazgatás mért fel, magyar törvények alapján.

Ehhez még azt is hozzá tettem, hogy előtte ezer éven keresztül az elmagyarosítás folyt. A kelettől behívott népeket, a besenyőket, a kunokat, a jászokat teljesen, a zsidókat és örményeket jórészt elmagyarosítottuk. Azt is tudtam, hogy az etnikumok egyenrangúsága esetén, többet lehetett volna a magyarság oldalára csábítani.

A Horthy rendszerben azt láttam, hogy a két legnagyobb kisebbségünk, a zsidó és a sváb, előttünk járt, minket gazdagított. Hamar felmértem, hogy mennyivel szegényebbek lennénk, ha ez a két etnikum nem volna. Ennek ellenére a leghasznosabb kisebbségüket, a zsidóságot törvényesen is fekélynek, a nemzetet károsítónak tekintettük. Akkor a lakosság közel egy hatoda tartozott a két értékesebb etnikumba, de úgy becsültem, nélkülünk harmadával szegényebbek lennénk. A náci Németországban a zsidókat még nálunk is jobban üldözték, nekünk pedig a svábokat akkor is el kellett fogadni, amikor nem a magyar hadseregben szolgáltak. Jelentős volt még a szlovák kisebbség, aminek az értékét átlagosnak becsültem. A cigányság ugyan az átlagnál is sokkal elmaradottabb, legfeljebb 1 százalék volt, amivel nem is számoltunk.

Ezért aztán szinte öregkoromig, csak azt hangsúlyoztam, hogy mennyivel lettünk szegényebbek a zsidóság öthatodának elvesztésével és a százezer sváb kitelepítésével. Ez a félmillió fős veszteség, szerintem, a nemzeti jövedelmünk ötödének elvesztését jelentette.

A rendszerváltás után még nagyobbra becsöltem ezt a veszteséget, azt hiszem, ma harmadával gazdagabb ország lehetnénk, ha megmarad a zsidóságunk és a sváb kisebbségünk. Ez a két etnikum ugyanis felértékelődött volna a rendszerváltás után. Ugyanakkor a cigányság kezelése olyan mértékben megromlott a rendszerváltás során, hogy a társadalom működésének egyik jelentős fékjévé vált. 25 éve a magyar cigányság katasztrofális munkátlansága és ugyanakkor az átlagosnál nagyobb gyermekvállalása a cigánykérdés megoldását az elsődleges társadalmi feladatok egyikévé tette. Egyre inkább úgy érzem, hogy a jövőnket kevés korlátozza jobban, mint a cigányság sorsának megoldatlansága. Mániákusan kerestem a megoldását annak, hogy a cigányság foglalkoztatási rátáját az átlag fölé emeljük, a gyermekvállalását pedig az átlag alá szorítsuk, a cigány családokat pedig a kevesebb, de eredményesebb felnevelésre ösztönözzük.

Becslésem szerint, a lakosság talán 1 százalékát kitevő cigányság jelenleg negatív értéktermelő, a következő nemzedék minőségét rontó tényező, ami ma 4-5 százalékkal rontja az ország teljesítő képességét és a következő generáció várható teljesítményét. Ráadásul, a rontó hatásuk egyre nagyobb lesz. Még senki sem vette a fáradságot, hogy kikalkulálta, milyen nemzeti veszteség származik abból, hogy a munkaerő java kivándorol, és ezt meg sem lehet állítani, ugyanakkor a gyermekvállalás családi háttere egyre jobban romlik.

A közgazdaságtan a magas foglalkoztatás pozitív hatását, illetve az alacsony foglalkoztatás károkozását figyelembe sem veszi, holott a következő generáció teljesítménye elsősorban ezen múlik.

Ez a bolsevik rendszerben nem okozott problémát, mert az erőltetett iparosítás eleve kielégíthetetlen munkaerő keresletet teremtett. Akkor csak azt éreztük, hogy a munkaerőhiány elviselhetetlen béremelést okoz, ezt csak kierőszakolt államkötvényekkel és az átlagbér szabályozással próbáltuk féken tartani. Ez sem akadályozta meg a folyamatos pénzromlást, ugyanakkor a jó munkaerőt megfizethetetlenné tette. Ezt a hibát ugyan világosan láttuk, de nem is gondolunk arra, hogy a cigányság foglalkoztatását viszont megoldottuk. Az gyakori téma volt a szakmában, hogy a cigányok többsége nem jó munkaerő, de senkinek nem jutott az eszébe, hogy mennyivel nagyobb kár keletkezik abból, ha a cigányok foglalkoztatása olyan alacsony, mint a rendszerváltás után. Ezt ugyan a közvélemény világosan látja, de a kormány igyekszik elhomályosítani.

A különböző alépítményekre különböző felépítmény kívánkozik.

Az Marx zseniális felismeréséből következik, hogy ahány lényegesen eltérő alépítmény van, annyi felépítményre van szükség. Ez a materialista történelemfelfogás alapja. Ettől Marx is annyira megijedt, hogy azonnal lemondott az alépítmények vizsgálatáról, és meghirdette, hogy egyetlen tökéletes felépítmény van, a kommunista társadalom, és minden társadalom alépítményétől független kötelessége, a kommunista társadalom építése, ha ez spontán nem történik ez meg, az erőszakos bevezetés is indokolt.

Ezzel a magát materialista tudósnak tartó Marx, a társadalomtudomány legkövetkezetesebb idealistája lett.

Mivel materialista tudós maradtam, az első feladatomnak az osztálytársadalmak közös alépítményének a feltárására fordítottam a figyelmemet.

Csak a puritán társadalom lehet hatékony.

Ezt először a 20. század küszöbén Max Weber ismerte fel. Megállapította, hogy a jelenkor tudományos és technikai ismereteit csak a protestáns erkölcsű, magatartású népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ez a megállapítás ugyan korrekciókra szorul, de a lényege igaz. A jelenkor tudományos és technikai eredményeit, csak puritán erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.

Weber tévedett, hogy a protestáns népek nem azért puritánok, mert a protestáns kereszténység puritán vallás, hanem a puritán népek, az angolszászok, a germánok és a skandinávok ezért reformálták meg a kereszténységüket, mert a római katolikus kereszténység számukra nem volt elég puritán. De nem minden puritán nép hagyta ott a római katolikus vallását. Az Alpokban, Németalföldön olyan katolikusok életmódja is puritán. Ezért ajánlatos Weber megfogalmazásában a protestáns helyett megfelelőbb puritánt írni.

Weber másik tévedése annak feltételezése volt, hogy csak a protestáns keresztények puritánok. Az ó korában még nem lehetett felismerni, hogy a távol-keleti, konfuciánus népek még a protestánsoknál is puritánabbak. A 20. század második fele azonban a Távol-Kelet megkülönböztetett fölényét hozta. Nem találtam az ipari forradalom háromszáz éve alatt olyan országot, ahol az egy lakosra jutó teljesítmény, az egy főre jutó jövedelem, vagyon, a várható életkor, az iskolázottság, annyival nőtt volna, ahogyan először Japánban, majd a Kis Tigrisekben, évül Kínában 25 éve.

Weber másik tévedése az volt, hogy a gyors társadalmi fejlődésnek van még egy másik alépítményi követelménye is, a lakosság számának lassú változása. Gyorsan csak az olyan társadalomban nőhetnek a fejlettséget mutatók, ahol a lakosság száma évente 1-2 ezreléknél nem változik jobban. A társadalomtudományok alapvető hibája az volt, hogy nem vette tudomásul, hogy az osztálytársadalmakban a spontán népszaporulat évente több százalékos lett volna, vagyis tízszer nagyobb az elviselhetőnél. Ez tette elkerülhetetlenné, hogy minden osztálytársadalom a halálozást fokozó volt. Hatezer év során nem volt olyan osztálytársadalom, amelyik nem kényszerült arra, hogy a halálozást ne emelje olyan szintre, amin a népszaporulat még elviselhető. Az osztálytársadalmak megértésének kulcsa a halálozás szükségszerű növelése volt. Nem ismerek olyan osztálytársadalmat, amiben nem a halálozás fokozásával szorították le a népszaporulatot a spontán bekövetkező tizedére.

Ennek tudatában érthetetlen, hogy nyoma sem található annak, hogy minden társadalom önelpusztítóvá vált volna, ha nem fokozza a halálozást. Ennek ellenére a történelemtudomány úgy akarja megmagyarázni az osztálytársadalmak történelmét, hogy figyelmen kívül hagyja a halálokozás szükségességét, sőt arra buzdít, hogy humánusabb legyen. Mivel a társadalomtudományok nem ismerték fel, hogy a halálozás fokozása elkerülhetetlen, hogy minden társadalom gazdagabb lenne, ha kisebb lenne a népszaporulata. Ez még a nagyon alacsonyan lakott térségekben is igaz, ha belátjuk, hogy az életterek túlnépesedők, tehát az emberiség érdeke az volna, ha a kevésbé fejlett világból importálnák a számukra hasznosítható, jó minőségű munkaerőt. Ezt meggyőzően bizonyította Amerika és Óceánia betelepítése.

A betelepítés lehet nemcsak pozitív, de negatív is. Az emberiség történelmének a legnagyobb népvándorlása Amerika betelepítése volt. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy kiszámolja, mennyit nyert az emberiség azzal, hogy Amerika sokmillió bevándorlót fogadott be a túlnépesedő Európából.

Európa történelmét érdemes volna elképzelni úgy, ha nem lett volna alkalma benépesíteni Amerikát és Óceániát.

Európa sikerének kulcsa.

Európa bámulatos felemelkedését egyrészt a feudális társadalmának alacsonyabb gyermekvállalásnak, másrészt Amerika és Óceánia benépesíthetőségének köszönhette.

A kiscsaládos jobbágytársadalom.

A társadalomtudományok érthetetlen módon a családforma szerepét figyelmen kívül hagyják. Pedig Nyugat-Európa bámulatos sikerének első szakaszát a kiscsaládos jobbágyrendszerének köszönhette. Az 1. évezred utolsó negyedében az Alpoktól északra lévő Európa sikerrel szelektálta ki a téltűrő és a természetes csapadékkal is megelégedő búza és árpa termelését, valamint az éghajlati és kifejlesztette talajviszonyoknak viszonyoknak megfelelő talajművelést.

Az ezt megelőzően európai történelem még csak a közel-keleti kultúra behatolása volt a Földközi Tenger medencéjébe. A görög és a római történelem még csupán a közel-kelet behatolása volt a mediterrán európai térségbe. Ez a két kultúra még képtelen volt a lakosságát önerőből élelmezni, ezét a szíriai és észak-afrikai gabonából élt. Amikor ez egészségügyi okokból szinte megszűnt Európa térségében az urbanizáció, megszűnt a magas-kultúra is. Bekövetkezett a sötét középkor, a kontinensen visszaállt a barbárság.

Európa térségében az öneltartó magas-kultúra csak akkor jelent meg, amikor képessé vált arra, hogy megtermelje a maga kenyerét. A nyugat-európai agrártechnikai forradalom azonban valami forradalmi újat hozott az emberiség történetében azzal, hogy megoldotta az önözés nélküli gabonatermelést. Ezt megelőzően Európában magas-kultúra csak ott jöhetett létre, ahova gabonát lehetett importálni.

Az önözéses gabonatermelés korábban csak ott valósulhatott meg, ahol a folyók vízét csatornákkal szétoszthatták. Ilyen jelentős területű adottság csak Kelet- és Dél-Ázsia, valamint a Közel-Kelet folyamainak fagymentes telű völgye volt, a művelhető szárazföld talán huszad része. Ezen élt az emberiség háromnegyede, százszor sűrűbb lakossággal, mint ahol legfeljebb pásztorkodni lehetett.

A nyugat-európai agrártechnikai forradalom azonban megoldotta a gabonatermelést minden olyan térségben, ahol télen fagyok voltak, és önözni sem lehetett, de az éves csapadék 500-1.000 milliméter között volt. Ezt a gabonatermelési módot Európában, az Alpoktól északra találták fel. A hozamok ugyan legfeljebb fele akkorák voltak, de tízszer nagyobb területen működhetett ez a gabonatermelő kultúra. Ez a gabonatermelési mód ezer évig csak Európában terjedt el, de mára már több és olcsóbb gabonát ad, mint az önözéses termelés.

A természetes csapadékra épült gabonatermelés alig ezer év alatt az élelemtermelés motorjává vált. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy ezt elsősorban annak köszönhette, hogy kiscsaládos szervezetre épült.

A kiscsalád jelentősége.

Középiskolás koromban akadtam fenn azon, hogy a Nyugat nagy szellemi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a demokrácia, valamint a tudományos és technikai forradalom miért korlátozódott a kiscsaládos térségre, miért nem fogadták be a nagycsaládos kultúrák. Csak lassan, a kelet-európai bolsevizmus alatt értettem meg, hogy az új befogadása a kiscsalád sokkal alkalmasabb, mint a nagycsalád.

A kiscsaládos társadalom az ipari forradalom előtt, csak Nyugat-Európában volt. Ezzel ugyan magyarázatot kaptam arra, hogy mivel magyarázható Európa felemelkedése a nagycsaládos kultúrák fölé, de nyomát sem találtam meg annak, kik, miért döntöttek a kiscsaládos jobbágyrendszer bevezetése mellett.

Az ugyan egyértelmű, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszer mind a földesúrnak, mind a jobbágynak a jobb, racionálisabb megoldást jelentette, de nyomát sem találtam annak, ki vezette be ezt a forradalmi újítást.

Azt is csak sejtem, hogy a római katolikus egyház kezdettől fogva a kiscsaládos megoldás mellett volt. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy a Vatikán azonnal a kiscsaládos rendszerhez igazította a házasságkötést, a gyermekvállalás lehetőségének a szabályozását. A katolikus teológusok is mélyen hallgatnak arról, a feudális társadalomban ki és miért kötötte a házasságkötést ahhoz, hogy a házasságkötők részére jobbágytelek legyen biztosítva. Ez a házasságkötési követelmény azt jelentette, hogy csak azok köthetnek gyermekvállalásra jogosító házasságot, akik számára a földesuruk jobbágytelket biztosított. Ez a megkötés szorította vissza a jobbágyfelszabadításig 2-3 születéssel a gyermekvállalást. Ennek volt köszönhető, hogy Nyugat-Európában a minden más kultúránál humánusabb, kevésbé halálozást fokozó feudális társadalmak működhettek.

Az ipari forradalom is kiscsaládos volt.

Nyomát sem találtam annak, hogy az ipari forradalom nagy vívmánya volt a kiscsaládos társadalom fokozatos általánossá válása. Illetve annak, hogy előtte minden társadalom, kivéve a nyugat-európait, nagycsaládos volt, mára pedig döntően kiscsaládosakká váltak. A jobbágyrendszer megszűnése ugyan a kiscsaládos forma kényszerét is megszűntette, amiért aztán az önmagában népesség robbanással járt volna. Szerencsére, ez két okból mégsem történt.

Az ipari forradalom a mezőgazdaság gépesítésével, munkaerő felszabadítással járt. 300 év alatt a fejlett társadalmakban a mezőgazdaságban dolgozók aránya huszadára csökkent. Ezzel párhuzamosan az iparban és a szolgáltatásokban dolgozók száma hasonló arányban növekedett. Ráadásul, az ipari forradalom előtt az ipar is döntően családi vállalat volt, utána azonban nagyvállalatokban dolgozó egyéni munkavállalók, önálló keresők lettek. Ennek köszönhetően minden magas-kultúra kiscsaládossá alakult át. A házasságkötés korábbi korlátozása ugyan megszűnt, de a kiscsalád érdekeltté vált a kevesebb gyermekvállalásra.

A liberális társadalomtudósok, mindenekelőtt a közgazdászok hisztérikusan illusztrálják a társadalmakban az eltartó képesség alakulását, de ugyanezt a családokon belül figyelmen kívül hagyják. Pedig ott még élesebben jelentkezik. A családon belüli egy főre jutó jövedelem és vagyon elsősorban attól függ, hány gyermeket nevelnek, és hány öreget tartanak el. Ezért a családtagok jövedelmi szintje nemcsak a család jövedelmétől, de a jövedelemből élők számától ugyanúgy függ. A társadalom egyik fontos feladata volna a családokat arról tájékoztatni, hogyan függ az egy személyre vetített jövedelem a jövedelmet nem termelők számának alakulásától. De nemcsak az egy családtagra vetített jövedelmet, hanem az egy gyermek nevelésére fordított időt is fontos volna tudatosítani.

Az 1990-es kínai gyermekvállalás korlátozásának ma már mérhető hatása fényesen bizonyítja, hogy az egy gyermek iskoláztatásának az eredménye mennyivel nagyobb az egy gyermekes családokban, mint a több gyermekesekben.

A fogamzásgátlás megoldhatósága.

Nem találtam magyarázatot arra, miért hallgat a társadalomtudomány, a fogazásgátlás megoldhatóságának a jelentőségéről. Ha ez nem lenne a fejlett világban általánosan megoldható, sokkal hátrább lenne a világ társadalmi fejlettsége. Ma az emberiség mintegy ötöde csak azért élhet fejlett társadalomban, mert megszűnt a lakosságuk elviselhetetlenül gyors növekedése. Márpedig nem vitatható, hogy a népszaporulat csak ott fékezhető le az eltarthatóság színvonalára, ahol általános a fogamzásmentes szexuális élet megoldása.

Az ugyanis nem vonható kétségbe, hogy minél jobban él a társadalom, annál több a fogamzás, aktívabb a szexuális élet, minél magasabb a várható élettartam és minél több a szabadidő. Alapvető társadalmi ismeret volna ismerni a szexuális élet gyakoriságát és a jövedelem, valamint a szabadidő, az alkalom függvényében. Vagyis mennyi volna a megtermékenyülés. Ebből kiderülne, hogy fajunk egyre szaporább volna. Gyakoribb a szexuális vágy, ha alkalom kínálkozik rá, és gyakoribb a nők termékenysége.

Az ember olyan szapora faj, ami a nagyon magas halandóság és a nagyon rövid várható életkor mellett is biztosította a létszám megtartását. Becslésem szerint, a gyűjtögető életmódban, vagyis fajunk eddigi életének 95 százalékában mintegy 25 év lehetett a várható életkor, mégis viszonylag gyorsan megjelentünk és elterjedtünk szinte minden természeti környezetben. Miután a táplálékunk termelése óta egyre nőtt a várható életkorunk, egyre nőtt a szaporaságunk. Mintegy 6 ezer éve azért volt szükségszerű halálozás fokozása, mert sokkal gyorsabban szaporodtunk, mint amennyivel növelni tudtuk az élettereink eltartó képességét.

Elég volna meggondolni, száz éve ki tételezte fel, hogy mára ötször többen leszünk, mégis javulnak az életviszonyaink, megkétszereződött a várható életkorunk, többet javult a táplálkozásunk, mint előtte évezredek alatt. Ennek ellenére csak ott javultak az átlagosnál jobban az életviszonyaink, ahol a szexuális vágyaink kielégítését fogamzásgátló alkalmazásával elégíthettük ki. Azt csak becsülni tudom, hogy mennyien lennénk, és hogyan élhetnénk, ha nem lenne megoldható a fogamzásmentes szexuális élet. Már a létszámunk túl volna a 10 milliárdon.

Az ember is olyan faj, aminek a sorsa alakulását nem lehet megérteni a létszámának és szelekciójának ismerete nélkül. Ennek ellenére, mind a szaporaságunk sebességét, mind a szelekciónk irányát nem vizsgájuk.

Fajunk mára már mintegy ötöde számára olyan életfeltételeket, olyan várható életkort teremtett, ami mellett a túlnépesedése csak a fogamzásgátlás megoldása estében fékezhető le az elviselhető mértékre. Aki ezt tudomásul veszi, az csak olyan társadalmi változásokat kezdeményez, amelyek mellett a létszámunk az eltartó képesség optimuma közelében tartható. Nem lehet valaki társadalomjavító forradalmár, aki nem azt tartja elsődleges feladatának, hogy a létszámunk változását a tűréshatár közelében tartsa.

Fajunk az életfeltételeit termelőmunkával fenntartó társadalomban olyan szaporává vált, amit csak olyan felépítmény képes tartósan működtetni, amelyik megoldja az 1-2 ezrelékes szinten tartani a létszáma ingadozását. Minél jobb életfeltételeket biztosít a társadalom, annál nagyobb lesz a túlnépesedési nyomása.

A gyermekvállalás jelentős hányada nem volt tudatos.

Nemcsak a politikai érdek, de a vallás is a nagyobb népszaporodásban érdekelt. A politikai minél több alattvalót akart, a társadalomtudomány és a vallás, mint a hatalom szolgálóleányai, a minél több születés mellett munkálkodtak és munkálkodnak ma is. Nyomát sem találtam annak, hogy a társadalomtudomány és a vallás bevallotta, feltárta volna szülők akaratától független gyermekvállalások arányát. Azt ugyan elismerték, hogy vannak a házasságon kívüli megtermékenyítések, megerőszakolások, ezeket nem tekintették sem az isten akaratából történtnek, de arról mélyen hallgattak, hogy a házastársak is gyakoribb szexuális élvezetre vágynak, mint amennyi utód felnevelését akarják. Ezért minden a fogamzást kizáró módszert bűnnek minősítetek.

Tartalom

Az ideális társadalom a homogén. 2

Miért marad le az EU? 2

A négy óceánokon túli angolszász ország sikere. 2

A társadalmi fejlettségben a nagyság nem előny. 2

Az Egyesült Államok viszonylagos hátránya. 2

A cigánykérdés megoldása. 2

Erdély nem Svájc. 2

A magyar cigányság jövője. 2

A különböző alépítményekre különböző felépítmény kívánkozik. 2

Csak a puritán társadalom lehet hatékony. 2

Európa sikerének kulcsa. 2

A kiscsalád jelentősége. 2

Az ipari forradalom is kiscsaládos volt. 2

A fogamzásgátlás megoldhatósága. 2

A gyermekvállalás jelentős hányada nem volt tudatos. 2