Eltartási ráta

Kopátsy Sándor                 ED                   2016 07 29

Eltartási ráta

A Német Bank készített 25 fejlett országról egy olyan felmérést, hogyan hatott az eltartási ráta változása a gazdaság fejlődésére. Alapos munkát végeztek, tized százalékban mérték a változásokat. Azt ugyan előtte elfelejtették megvizsgálni, hogy mennyire jó mutató, amivel dolgoztak. Ez a mutató azt mutatja meg, hogy aránylik a 15-65 éves, munkaképesnek minősített lakosság arány az ennél fiatalobbakhoz és öregebbekhez viszonyítva. Pedig nagyon elvárható lett volna, ennek a torzításait elemezni. Ez a mutató ugyanis jó száz éve született, amikor a 15 éveseket már jogosan lehetett munkaképeseknek teremteni, a 65 évnél idősebbeket pedig már nem.

A vizsgált 25 fejlett országban a munkába lépés átlagos kora már egyre inkább túl van a 15 éves koron, becslésem szerint reálisabb volna a 20 év felettiekkel számolni. A munkaerő felső minőségi harmada 25 év körül, a diploma megszerzése után válik foglalkoztatottá.

Még sokkal súlyosabb elméleti hiba, hogy a 15 évesnél idősebb tanulókat, a leghatékonyabb munkaerőt termelőket eltartottnak minősíteni. Ezek a legfontosabb nemzeti vagyonnak, a tudásvagyonnak a leghatékonyabb gyarapítói. Sajnos, a klasszikus közgazdaságtan még olyan korban született, amikor a társadalomnak még arra a szellemi vagyonra, képzettségre sem volt szükség, amit 15 éves korra már megszereztek. Jelenleg az olyan munkaerő, amelyik 15 éves korában már nem tanul, a társadalom számára kis valószínűséggel lesz értéktermelő. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan felméréssel, ami kimutatta volna, hogy milyen értékű lesz az a munkaerő, amelyik 15 éves kora előtt hagyta abba a tanulását.

Meggyőződésem szerint, az ilyen képzettségű munkaerő nagy többsége munkát sem talál.

A klasszikus közgazdaságtan legnagyobb elméleti hibája, hogy a tudásvagyont nem tekinti a nemzeti vagyon szerves részének, az oktatást pedig nem értéktermelésnek. Ebből fakad, hogy az eltartási rátában a munkaképes korúak tanulását passzív eltartottnak minősíti.

De lyukas az eltartottsági ráta másik oldala is. Nem veszi figyelembe a 65 év feletti munkaképeseket, és az annál korábban nyugdíjba menteket. Görögországban, annak ellenére, hogy viszonylag nagyon hosszú a várható életkor, a dolgozók többsége 60 éves korában már nyugdíjas. Ezzel szemben, Japánban a nyugdíjba kerülők átlagos életkora, 71.8 év. Ott tehát eltartottnak számit a 65-72 éves korú, még munkavégző lakosság.

Azt pedig sehol nem mérik, hogy mennyien dolgoznak 65 éves koruk után. A családi vállatokban magas a 65 év felett munkát végzők aránya. Az Egyesült Államokban a farmerek többsége 65 év után is munkavégző marad. Az ilyenek aránya pedig egyre nagyobb lesz, mivel a munkavégzés egyre kisebb fizikai erőt igényel, egyre több nő, egyre több 65 év feletti férfi végezhet értékes munkát, és viszonylag egyre kevesebben halnak meg még munkaképes koruk előtt, vagy közben.

Amennyiben értéktermelőknek minősítjük a munkaképes korú tanulókat, alapvetően módosul a mutató.

A mérleg másik oldalán egyre többen fognak élni a munkaképes koruk után.

A legnagyobb hibát azonban az okozza, hogy figyelmen kívül hagyják, hogy egyre értékesebb, keresetképesebb, tehát többet eltartó képes lesz a következő nemzedék. A tudományos és technikai forradalom előtt még lehetett darabra mérni az értéktermelőket, ma az értékük ugyan nehezen mérhető, de a keresetképességük is jól mutatja. Elég volna, ha az átlag jövedelemhez viszonyított jövedelmük alapján értékelnénk Őket. Ha az iskolázatlanok jövedelme fele volna az átlagnak, akkor a szorzójuk 0.5 lenne. Ha a diplomások keresete az átlag kétszerese, akkor 2 lenne a szorzójuk. Az ilyen számbavétel kifejezné a munkaerő eltartó képességének javulását.

Ezzel a problémával a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalási támogatás megoldása során találkoztam. Egyértelmű nemzetközi tapasztalat, hogy a felnevelt gyerekek várható társadalmi értéke elsősorban a szülők társadalmi értékével lesz arányos. Vagyis a diplomás, jól kereső szülők gyermekei nagy valószínűséggel jól kereső diplomások lesznek. Az iskolázatlan, munkát sem találó, segélyen élő szülők gyermekeinek többsége ott ragad meg, ahol született. Ezzel szemben szinte minden országban, ahol már van gyermekvállalási támogatás, azt a gyermekek száma alapján megállapított összeg. Vagyis lényegében ugyanannyi társadalmi támogatást kap az a gyermekvállaló család, ahol a várható érték az átlag tízszerese lesz, mint az ahol a várható társadalmi érték negatív.

Azt ugyan senki sem vonhatja késébe, hogy a következő generáció teljesítménye akkora lesz, amekkora annak az értéke. Ennek ellenére a következő generáció felnevelésének pénzügyi támogatása a várható értékével fordítottan arányos.

Ugyan megjegyzendő, hogy az állam az oktatási rendszeren keresztül a társadalom érdekével arányosan támogat. Minél magasabb a képzés, annál nagyobb a megkapott támogatás. Valójában a következő generáció képzése, tehát a társadalom tudásvagyonának termelése sokkal dinamikusabban fejlődik, mint a fizikai nemzeti vagyon gyarapodása. Ebben azonban a gyermekvállalás és nevelés pénzügyi támogatása negatív szerepet játszik. Szerencsére, a diplomás szülők az átlagnál sokkal többet áldoznak a gyerekeik minél jobb iskoláztatás érdekében, és az iskolák is a tehetségesebbek tovább tanulását támogatják, az iskolák is ezeket keresik, a társadalom munkaerejének értéke dinamikusan gyarapodik. Ennek tudatosítása érdekében azonban kevés történik.

A gyermekvállalás azonban kontraszelekciós. Nem ismerek olyan társadalmat, amiben a gyermekvállalás nem kontraszelekciós. Minél jobbak a családok gyermeknevelési feltételei, annál kisebb a gyermekvállalásuk, és fordítva, minél kedvezőtlenebb, annál nagyobb. Ebben nálunk olyan durva a torzulás, hogy a kormányzat nem is meri publikálni az adatokat.

Összefoglalásként leírom a gyakran idézett tanácsomat.

Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint jelenleg az alsó harmadban, és fordítva az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, a következő generáció értéke, vagyis a megtermelt nemzeti jövedelmünk háromszor annyi lenne, mint amennyi a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett várható.

A következő generáció értékét elsősorban az határozza meg, hogy a gyermekvállalások aránya a családok gyermeknevelési képességével mennyire arányos.

Tehát semmivel nem tudunk annyit javítani a követező generációban várható eltartó képességen, mint a gyermekvállalási struktúra javításával. Ez egy bank tudományos tanácsadójának azonban aligha juthat az eszébe.