Az öregedésem titkai

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 08 23

Az öregedésem titkai

A jelenkor egyik legnagyobb történelemformáló eseménye a várható életkor megkétszereződése. Ez a mutató fajuk mintegy félmillió éve alatt alig kétszeresére nőtt, az utóbbi száz évben aztán újra kétszeres lett. Ezt jól kifejezi az, hogy ma két milliárddal kevesebben lennénk, ha csak annyi volna a várható életkorunk, mint száz évvel ezelőtt. Éppen a fejlett társadalmakban volna lényegesen kisebb a lakosság, ha nem nő az életkor. Fontos mutató volna az, hogyan változott a lakosságon belül a még és a már nem munkaképesek aránya.

Nem véletlen tehát, hogy a The Economist múlt heti száma címlapján „A halál becsapása” cím, és egy homokóra szerepel.

Mivel már én is évtizedek óta a halált becsapók között vagyok, lehet egyéni véleményem, azt pedig leírom.

A halált nem lehet becsapni. Aki fél a haláltól, annak üresebb lesz az élete. sokáig élni fajunk életében először, egyre inkább könnyebb lett.

Az élet hosszát ugyan lehet, de nem érdemes, legalábbis értelmetlen, az idejével mérni, mint ahogyan a testünk súlya és magassága sincs összefüggésben a tartalmával. Korunkban az életet csak a szellemi eredménnyel mérhetjük.

Az életem sem azért lett gazdag, mert hosszú volt, hanem azért mert sokat megéltem. Az én szellemi ideáljaim között nagyon kevesen voltak hosszú életűek, de a rövid idejük alatt is rengeteget éltek. A sűrű életüket irigyeltem.

Fajunk ösztöne ugyan a halál ellen védekezik, de a mai emberek nem azért élnek sokkal tovább, mert nem akarunk meghalni, vagy, mert be tudjuk csapni a halált, hanem azért, mert az életkörülményeink ezt lehetőbbé tették. A várható életkor ugyan az adott viszonyok közt rajtunk is múlik, de az átlagát a társadalom fejlettsége determinálja. Fajunk eddigi életében, egészen a termelésre való áttérésünkig, a várható életkor alig haladhatta meg a 25 évet, és ezen az egyének alig tudtak változtatni. A halállal szemben nem volt hatalmunk. Csak a legutóbbi mintegy 5.000 éve kezdett el a várható életkor hosszabbodni. Aki szorgalmasabb és mértéktartóbb volt, néha tovább élhetett.

Az egyének éltének hossza azonban nem jó mérce, mert az élet minőségét nem tartalmazza. Pedig az életben csak az a fontos, amit megéltünk.

Sokszor gondoltam, hogy szerencsés korban születtem, mert ezerszer több eseményt, információt megélhettem, mint az elődeim, és százszor, esetleg ezerszer többet, mint átlagosan a kortársaim. Ennek ellenére, Mozart, vagy Ady rövid élte mégis sokkal tartalmasabb, értékesebb volt, mint az én hosszú életem.

A közölt cikkel nem értek egyet, mert az életnek a hosszát méri, a nagyságát, a tartalmát figyelmen kívül hagyja. Az élet nagyságát nem az évekkel, hanem a tartalmával, a súlyával kell mérni.

Fajunk történelmét sem az évekkel, hanem az agyunk és kezünk teljesítményével mérem. Mindent, amit elértünk, az agyunk teljesítményének köszönhetjük.

Ezt Darwin sem értette meg. Nem vette tudomásul, hogy fajunk annak köszönhetően fejlődött, hogy nem a mutációval és a szelekcióval, hanem az agyával illeszkedett a természeti környezetéhez. Az emberi faj életére azért egészen más törvények vonatkoznak, mint a biológiai elődeinkké, mert azt az agyunk alakította.

Annak ellenére, hogy az agy elsődleges szerepe általánosan elfogadott, kevés figyelmet szenteltünk annak, hogy ebből mi következett és következik. Az ember ugyanis, kezdettől fogva az agy igényeinek kielégítéshez igazodott. Ez elsősorban abból állt, hogy a táplálékát a könnyebb emésztésre előkészítette, ezzel biztosítva elegendő kalóriát az agya működéséhez. A tűz használatának jelentősége közismert, de azt mégsem hangsúlyozzuk, hogy milyen mértékben növelte meg a sütés és főzés az emésztés az agyunk energiaigényének kielégítését. A táplálkozás tudománya ugyan tisztában van az emésztés változó energiaigényével, ennek ellenére az elfogyasztott kalóriával, nem pedig annak a szervezet számára fennmaradt, hasznosítható értékével számol. Márpedig a kettő között óriási a különbség. Az ember agyának ugyanis, a biológiai elődeinél sokkal több kalóriára szüksége, ezért tettük a táplálékunkat ösztönösen könnyebben emészthetőbbé. A könnyebb emésztés érdekében megtörtük, feldaraboltuk, megsütöttük, megfőztük a húsokat. A klasszikus példa azonban a kenyér, ami a megőrölt, kovásszal erjesztett, megsütött, azaz a könnyebben emészthető táplálékká dolgozták fel. De szinte minden nyers táplálékunkkal ezt tettük.

Az alkohol nemcsak nagyon könnyen emészthető, de egyúttal fertőtlenítő is. Csak az alkoholizmus károkozását hangsúlyozzuk. Alig találtam a nyomát annak, hogy a fertőzött vizeket ihatóvá a borral való keverése tette. A fertőtlenítő bor termelése és felhasználása döntő szerepet játszott a Római Birodalomban a városi lakosság halandóságának a megfékezésében.

Visszatérve a cikkre. Lényeges mondanivalója, hogy az élet célja a halál legyőzése, azaz a minél hosszabb élet. Ezt úgy kellene módosítani, hogy az élet célja a minél tartalmasabb élet. Azt egyrészt nem lehet csak a megélt évek számával mérni, mert annak ugyan a hossza nélkül nem lehet tartalma, de a nagyságát csak a hosszának és sűrűségének az eredőjével lehet mérni.

Az élet hossza években mérhető. Az tehát 1-100 évek között mozoghat. Ebből az első 20 és az utolsó negyven már nem sokat ér. Ezért volna indokolt csak az értéktermelésre, a munkaképességre alkalmas éveket számolni. A fiatalok felnevelése és a munkaképtelenek eltartása társadalmi teher. Ennek ellenére a várható életkor is elfogadható mérce, mert mögötte áttételesen sok társadalmi érték van.

Az élet sűrűsége szinte az ürességtől a végtelenig, a gyakorlatban a 0-1.000 között értékelhető. Az élet értéke nagyságrendekkel jobban függ a sűrűségétől, mint a hosszától.

A gyakorlatban a legjobb használatos mércét az ENSZ használja, amikor a tagállamainak a társadalmi fejlettségét három mutató eredője, az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, alapján rangsorolja.

A várható életkor figyelembevétele azt jelenti, hogy a társadalmi cél a minél munkaképes évek hosszabbítása. Ezt a várható életkor is elég jól méri, de ezt is jobban kifejezi a munkával hasznosult évek száma.

Az egy főre jutó jövedelem és az iskolázottság pedig az élet tartalmát, értékét fejezni ki. Az egy főre jutó jövedelemhez hozzáadnám az egy főre jutó vagyont is. Ezt a mutatót a közgazdaságtan ritkán használja, pedig az élet gazdasági eredményét a vagyon nélkül nem lehet jól kifejezni. A százalékokkal növekvő lakosságú társadalmak csődjét elrejti, ha a munkaerő számának és minőségének a hatásával nem számolunk. Az iskolázottság a szellemi vagyon viszonylag jó kifejezője.

Egyelőre azonban nem ismerek az egy lakos értékének jobb kifejezőjét, mint az ENSZ által használt mutató. Az élet értékét nemcsak azzal mérném, hogy meddig tartott, de az is fontos, hogy mennyi fizikai és szellemi vagyont hagyott maga után. A hátrahagyott fizikai vagyont egyszerű a belső vásárlóerővel mért jövedelemmel, a szellemit pedig az iskolázottsággal mérni. Ez a mérési módszer ugyan használható az országok társadalmi fejlettségi szintjének az összevetésére, de az egyénekre nem. Ezért megelégszem azzal, ha az országok közti verseny eredményét az ENSZ által használt mutató alapján mérjük.

Személyes tapasztataim.

95. évemben jogosan érzem úgy, hogy gazdag életet élhettem. A hossza már közel 20 évvel túl van a hazai átlagon. Az életem tartalmának értékével pedig ennél is megelégedettebb lehetek. Azt hiszem, benne vagyok a legjobb százezerben. Tehát nem az életem hosszát, hanem a tartalmát tartom eredményesebbnek.

Ehhez adok tanácsokat.

Szerencsés vagyok, mert tehetségesnek és genetikailag is egészségesnek születtem. E nélkül nem számíthattam volna a töredékére sem annak, amit elértem.

Az is szerencsémnek mondható, hogy családom elődihez képest anyagi tekintetben jelentősen visszaesett. Főleg apai nagyapámhoz képest, aki születésem előtt meghalt, nagyon szegények voltunk. Anyám tanítónő volt, ezért fel sem merült, hogy diplomaszerzés nélkül maradunk. Négyen voltunk gyerekek, csak a nővérem nem lett diplomás. Nem is akart.

Azt is a sorstól kaptam, hogy tanyán születtem, az első két osztályt egy falusi iskolában végeztem. Onnan kerültünk Kaposvárra, ahol érettségiztem. Egyetemre Budapesten jártam, és ott éltem 80 éves koromig. Ezt utólag úgy értelmezem, hogy a szellemi fejlődésem növekedésével arányosan megfelelő nagyságú közösségekben élhettem.

A tanyán eseménynek számított, hogy a családomon kívülivel találkoztam. Ellenben a saját háziállatinkkal, lovakkal, tehenekkel, kutyával, macskával életre szóló barátságot kötöttem. Aki ezt nem élte meg el sem hiszi, hogy ezt a kötődésem, még a vadállatok is azonnal megérezték. Ezt azzal is magyarázom, hogy az állatok megérzik, ha valaki idegenként, idegesen, nem őszintén, közeledik hozzájuk.

A borsodi faluban élhettem bele a két háború közti magyar falusi társadalomba, szerettem meg a természetet, lettem egy éltre gombász, eredményes vadász, és a népi írók lelkes híve.

Kaposvár is jó lecke volt. Az arisztokrácia és a dzsentrik megyéjében könnyű volt a feudális maradványokkal szeme kerülni. Ennek ellenére a kisvárosi úri középosztályba szüleimnél, testvéreimnél sokkal jobban beilleszkedtem. Versenyzőként teniszezetem, ami az úri középosztály és az arisztokraták sportja volt. A gimnazista koromban úri lányoknak udvaroltam. Soha nem éreztem kirekesztést, a szüleim és a testvéreim azonban kirekesztettek maradtak. A kiközösítettségük jobban sértett, mintha engem is érintett volna. Jók voltak a szüleim módosabb családjaival való kapcsolataim.

A magyar szellemi elittel azonban csak akkor kerültem belső kapcsolatba, amikor a Nemzeti Parasztpárt Kulturális Osztályának a vezetője lettem. Máig nem értem, hogyan lehettem egyenrangú társ a Parasztpárt országos hírű vezetői között. Ez a társaság volt életem egyik nagy ajándéka. A nálam jóval idősebbek, sikeresebbek befogadtak. Erdei Ferenccel, Kovács Imrével, Bibó Istvánnal, Darvas Józseffel napi munkatársi kapcsoltba élhettem. Filep Lajossal már Baranyában megismerkedhettem. Ennek köszönhetem, hogy örökre a demográfia vonásába kerültem. Erdei Ferenccel és Illyés Gyulával szinte haláláig élt a barátságunk.

29 évesen, a parasztpárt felszámolása után az Országos Tervhivatalba kerültem. Ott a közgazdász reformerek élcsapatába cseppentem, és elkezdtem a gazdasági reformokról publikálni. Ez lehetett az oka annak, hogy pártonkívüliségem ellenére, 1953 nyarán Nagy Imre két mezőgazdasági reform bizottságainak a titkára lettem.

Egy évvel később, már Nagy Imre rám bízta a mechanizmus reform kidolgozását. Ez marad máig életem csúcspontja. Utólag még tisztábban láttam, ha Rákosi és társai elfogadják a gazdaság mértéktartó piacosításának tervét, és Nagy Imrét megtartják miniszterelnöknek, 1954-ben mi vezetjük be, Moszkva jóváhagyásával, azt a gazdasági reformot, amit Kína 1990-ben megvalósított.

Ha 1954-ben piacosítjuk a gazdaságot, nemcsak mi lettünk volna az elsők, de akkor nem lesz 1956-ban forradalom, a hidegháború nem lesz nagyon hideg, és talán még a Szovjetunió, és vele az európai bolsevizmus sem esik széjjel.

Tudom, hogy nagyképűség azt hinni, hogy a világtörténelem alakulása jelentős részben egy kicsi ország gazdasági reformján múlhatott, de ennyi év után is így látnom, és ez elgondolkodásra késztető.

Diákkorom óta a két legjobb barátom Ady Endre és Móricz Zsigmond volt. Adyval mindig mindenben egyet értettem. Büszke vagyok arra, hogy a prózai írásait két könyvemben magyaráztam. Sok művét jobban megértettem, hogy olvastam az egy időben írt prózai műveit.

Móricz Zsigmond jelmondata nekem is iránytűm lett. Ne politizálj, építkezz! Ennek a megfogadásának sokat köszönhetek.

Az eredményes élet a feladat.

A The Economist írása azt bizonygatja, hogy a viszonylag lassú élettempó mellett tartósabban életképes marad a szervezet. Ebben is lehet igazság, de sokkal jelentősebbnek tartom a tartalmas, feladatos életet. Elsősorban ezzel magyarázom a nők jó tíz százalékkal hosszabb életét. Ők nem mennek nyugdíjba, öreg korukban nem kerülnek olyan helyzetbe, amikor úgy érezhetik, hogy haszontalanná váltak. A nők feladata a nyugdíjas férjük mellett nem kevesebb, hanem több lett. Ehhez járul, hogy a dolgozó anyák gyermekeinek felnevelésében nagyobb szerep hárul rájuk.

Az öregség foglalkoztatása érdekében a kertes családi házat tartom fontosnak. Ott az élet végéig található feladat. A bérkaszárnya és a kertes családi ház társadalmi értéke között a szabad idő hasznosításában van a legnagyobb különbség. Máig nem sikerült statisztikai bizonyítást találnom arra, hogy mi a várható életkorban a családi ház előnye. Ha volna ilyen adat, azt bizonyítaná, hogy jelentősen tovább és tartalmasabban élnek, kevesebbet betegek, akiknek a lakásukban, kertjükben marad feladatuk.

Az agyunk állapotának megőrzése.

Az is általános jelenség, hogy a többség agya előbb megöregszik, minthogy a fizikai életképességünk teljesen elfogy. Az agy nem akkor fárad el, ha használják, hanem akkor, amikor használaton kívülre kerül. A hosszú élet titka a szellemi feladatok megmaradása.

Az agy nem abban öregedik el, hogy sokat használják, hanem az ellenkezőjébe, hogy alig használják. Ezért nem értek egyet azzal, hogy öregkorban csökkenteni kell az elfogyasztott kalóriamennyiséget. A fizikai munkavégzés érdekében azért van szükség nagyobb kalóriás táplálkozásra, mert a munkavégzés sok kalóriát igényel. Az öregkorban pedig azért van szükség a több kalóriára, mert az agyunkat foglalkoztatjuk. Az öregeknek nem lehet a fizikai erejüket megtartani, hanem a szellemüket kell használni.

Még nem olvastam olyan tanulmányt, ami kimutatta volna, hogy az agy által elfogyasztott energia mennyire igényli az elfogyasztott kalória pótlását. A fizikai munkavégzés után reflexként jelentkezik az éhség. Ezt a szellemi munka után magamon nem tapasztaltam. Sokkal inkább a fáradság, a pihenésigény jelentkezett.

Ezért javasom öregkorban a könnyen felszívódó táplálékokat. A csokoládét, a cukrot, a mézet, az alkoholt.

Régóta tiltakozom az ellen, hogy a táplálkozás mértékét az elfogyasztott kalóriával mérik, pedig azzal kellene, ami a megemésztése után a szervezetnek rendelkezésére marad. Nem vagyok a táplálkozás tudományok szakértője, de azt tudom, hogy az alkoholok, a cukrok mértékletes mennyiségének a megemésztése az elfogyasztott kalória viszonylag kevés hányadával történik. Ezekből öreg koromban viszonylag többet és rendszeresebben kell fogyasztani.

Kezem remegése elég korán, 70 éves koromban kezdődött, és lassan fokozódott. Szerencsére, 50 éves korban megtanultam, vakon gépelni. Az óta géppel írok. Ennek köszönhetem, hogy évente még jelenleg is, 1.500-2.000 oldalt írok. Ezek harminc éve weboldalamon megjelennek. Hivatali munkám mellett csak szakcikkeket és tanulmányokat írtam a folyóiratokba, újságokba, és csak a két első könyvem jelnet meg. Ezek száma nyugdíjas koromban 28-ra nőtt. Az utolsó két, 90 éves korom után írt könyvemet tartom számomra a legjelentősebbnek. A megjelentetésük, folyamatban van. Több könyvet már nem akarok. A weblapomon azonban még folytatom.

Arra soha nem gondoltam, hogy szellemi tekintetben ilyen sokáig munkaképes maradjak.

Az egészségemre külön nem vigyáztam. Viszonylag keveset dohányoztam, még kevesebb alkoholt fogyasztottam, az első házasságom húsz éve során három fiam született, de sikertelen együtt nem élés volt. Ehhez társult a politikai meghurcoltatásom.

1956 után gyomorfekélyes lettem. Ez késztetett arra, hogy a még a már kitűzött operáció előtt, az első házasságomat felszámoltam, a dohányzásról leszoktam és a politikai ambícióimat fokozatosan leépítettem. Egy évvel később már a fekélyemnek nyoma sem volt. Mivel ezt egy nagyon sikeres házasság és nyugodtabb életforma követte. Második feleségem halála után, túl a 80-on, újra nősültem, ez a házasság is jól sikerült. Itt tartok.

Az életvitelemet nem tartom rövid lángra fogottnak. Annak érdekében, hogy sokáig éljek, soha nem mondtam le semmiről. Viszonylag sok időt csak a nőkre, a teniszre és a vadászatra fordítottam.

A nőkre fordított időmet nem tartom olyannak, amit másra érdemesebb lett volna hasznosítani. Vallom, hogy tőlük kaptam a legtöbbet.

A teniszt 65 éves korban, egy vállsérülésnek és a reflexeim romlásának köszönhetően időben abbahagytam.

A vadászatra fordított idő aránylag sok volt, de az is sok örömöt szerzett. Mentalitásom sokat köszönhet a természetben való jártasságomnak. Ezt 75 évesen, a fizikai erőm fogytával hagytam abba. Mindig egyedül kíséret nélkül vadásztam, választottam meg a kilövendő vadat, és magam zsigereltem ki. Büszkén vallom, hogy ebben is sokra vittem. Én lőttem ki a Bakony eddigi legnagyobb agancsú és a legnagyobb ágú gyilkos szarvasbikáját. Örülök, hogy ezek a keszthelyi vadászmúzeumban vannak, Széchenyi Zsigmond trófeái mellett. Benne a vadászzsenit ismerhettem meg.

A legnagyobb szerencsémnek azonban a kor nagyjai közül sokakkal tartom a barátságot, és az együttműködést.

Életem során egyetlen emberrel, Burgert Róberttal voltam folyamatosan nagyon szoros kapcsolatban. Mindig, mindenben egyet értettünk.

Az Országos Tervhivatalban a vezetők között mozogtam. Vas Zoltánnak sokat köszönhetek. Nem véletlen, hogy 1956-ban a Forradalmi Bizottság elnökévé választottak. Ott lettem közgazdász, majd társadalomtudós.

Az állampárt vezetéséből Donáth Ferenccel, Fehér Lajossal és Nyers Rezsővel és Pozsgai Imrével volt szoros kapcsolatom.

Nagyra értékelt barátja lehettem Fejtő Ferencnek és vagyok Kányádi Sándornak.

A Beruházási Bankban, majd a Pénzügy Minisztériumban, a Pénzügykutató Intézet vezetőjeként, szinte minden jelentős magyar közgazdásszal baráti, vagy legalább munkatársi kapcsolatom volt.

El nem tudtam volna képzelni, hogy ilyenek társaságában mozogok. Méghozzá úgy, hogy szinte egyedüli voltam, akit mind a népiekkel, mind az urbánusok maguk közé fogadtak.

64 éves koromban meglepetésként ért, hogy az állampárt utolsó miniszterelnöke felkért a Tanácsadó Testületének tagságára. Örömmel vállaltam, mert az ő minisztertanácsát tartottam a bolsevik megszállás idején a legjobbnak. Jó társaságban éreztem magam, de pesszimistának tartottam, Németh Miklós és csapatának az első több párt közti szabad választáson remélt eredményét. Egyetlen jelentős vitám a Dunai Erőművel kérdésében volt. A Nyugat Európa felé vezető dunai utat, és a Szlovákiával való jó viszont történelmi feladatnak tartottam és tartom ma is.

Ami az állampárt potenciális sikerét illeti, Horn Gyula 1940-ben bebizonyította, de a győzelmét megsemmisítette a saját pártjában erős liberális szárny, ami az SZDSZ-el koalíciót kötött.

Az utolsó politikai próbálkozásom az volt, amikor Nagy Sándor vezetése alatt kiharcoltunk az egészségügy és a nyugdíjrendszer önkormányzatát. Amit aztán a liberálisok szétvertek azzal, hogy a magán nyugdíjpénztárakba csábították az illetékeseket. Ezét onnan és a politikából végleg kivonultam.

Végső mérleg.

Utólag azt érzem, hogy a férfiak a nők között és a természetben kaphatnak a legtöbb örömöt. Ezt mindkettőt kihasználtam.

Koromhoz képest egészséges vagyok, de a feladataim elfogytak. Már nem fogok úgy meghalni, hogy valami fontosat elmulasztottam.

Ha újra kezdhetném az életemet, nem sokat változtatnák rajta.