Kopátsy Sándor PP 2016 05 28
Az Európai Unió Európa szégyene
Ugyan már alig remélhetem, hogy az
összeomlását megérem, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy összeomlik. Az EU
nemcsak eleve hibás koncepcióra épült, de a szakma vezetése is egyre
botrányosabban gyenge.
Kezdetben szerényen és reálisan
indult az Unió gondolata, hogy a jelenlegei világgazdaságban egyre több iparág
versenyképességéhez kicsik az európai országok. Ezért a tervezői megelégedtek
volna azzal, ha az ipari forradalom kezdetben legfontosabb ágazatát, a
szénbányászatot és az acélipart szervezzék a nemzeti államoknál nagyobb
egységekbe. Ebbe csak az volt a hiba, hogy nem vették tudomásul, hogy Európa
ebben a két ágazatban is eleve versenyképtelen. Elég volna megnézni, hova lett
Európa szénbányászata és acélipara a második világháború óta. Kiderült, hogy
ezt a két nyersanyagot olcsóbb importálni, mint venni. A piac legyőzte a hibás
gazdaságpolitikát.
Európa szerencsétlenségére a kor két
legnagyobb formátumú politikusa, Adenauer és De Gaulle képtelen volt
belenyugodni abba, hogy a háború utánra az Egyesült Államokhoz képest
másodrangú hatalmak lettek. Ezen csak úgy tudnak változtatni, ha Európa nem
bolsevik felét maguk mögé állítják. Adenauer joggal számíthatott arra, hogy
mivel Franciaország sokkal gyengébb, sokkal kevesebb lehet a befolyása, tehát a
német-francia befolyás gyakorlatilag majd német uralmat jelent.
Adenauer tudta, hogy mivel
Franciaország a mezőgazdaságban érzi erősebbnek magát, olyan EU-ra számít, ami
a forrásainak aránytalanul magas hányadát a mezőgazdaság támogatásra pocsékolja
el. Ez ellen Adenauer sem tiltakozott, egyrészt, mer otthon a
szociáldemokratákkal szemben a támasza a vidék és a mezőgazdaság volt, másrészt
a négy óceánokon túli angolszász országgal szemben függetlenség csak akkor
képzelhető el, ha az EU a mezőgazdasági termékekben önellátó marad. Elég volna
megnézni az EU költségvetését, hogy kiderüljön, nagyobb ostobaságot aligha
lehetett volna elképzelni, mint a mezőgazdaság tódotációjára költeni az EU
forrásainak többségét. Európa nyugati felének az oktatásban és a tudományban
volt esélye a fölényre. Ezzel szemben arra kötötte a pénzét, amiben az isten
pénze sem lenne elég arra, hogy versenyképes legyen.
Arról azonban fogalma sem volt
Adenauernek és De Gaulle-nak, hogy a gyarmatok és a befolyási övezetek feletti
uralom előnye hátránnyá vált. Ők még mindig a fiatalkoruk szemével látták a
világgazdaságot. Előnyt láttak abban, hogy uralkodhatnak az európai államok
felett. Ennek érdekében mohón hozzáláttak a gyengébb államok beszervezéséhez. Franciaország
mohón támogatta a latin országok felvételét, Németország pedig a többieket. Ezzel
egyre több tagja lett az EU-nak, de ettől egyre gyengébbé is vált.
Arról azonban a nyugat-európai politikai elitben senkinek nem volt
fogalma, hogy a század végére a háromszor népesebb kelet-ázsiai államok fogják
állva hagyni Európát. Ha ezt megsejtik, csak egyetlen reális védekezési stratégia marad volna,
ha az európai protestánsok az óceánokon túli protestánsokkal szövetkeznek. A
Távol-Kelet viharos felemelkedéséről azonban az Egyesült Államoknak és a
Szovjetuniónak sem volt fogalma.
Ezt a közgazdaságtudomány sem
tudatosította. A 20. század azzal hozta a világgazdaság legnagyobb változását,
hogy az ipari forradalom után, egészen a
tudományos és technikai forradalomig, előnyös volt a fejletteknek a kevésbé
fejlettekkel kooperálni. A tudományos és technikai forradalom azonban ezen
a téren is fordulatot hozott. A fejlettek egymásközti kooperációja járt a
legnagyobb eséllyel. Az még a kisebbik baj lett volna, ha csak a politikusok
nem veszi tudományul ezt a fordulatot, de a fejlett országok közvéleménye is
hitt a gyengébbek feletti uralom előnyében.
Az ipari forradalmat követő kétszáz
évben az erős államoknak a gyengébbek feletti uralma, befolyása volt a
meggazdagodás legkönnyebb módja. A
második világháború után azonban a legnagyobb előny a fejlettek közti
munkamegosztásból származott. Ennek a felismeréséhez elég lett volna
megnézni a nemzetközi kereskedelem adatait. Abból kiderül, hogy a fejlettek
egymásközi kereskedelme dinamikusan nő, a kevésbé fejlettekkel való
munkamegosztás súlya pedig gyorsan csökken. Korábban a fejletek számára az előnyt a gyengébbekkel való árucsere
jelentette. A második világháború után azonban a fejlettek közti kooperáció
lett a meggazdagodás elsődleges módja.
Amíg a hidegháború során a
demokratikus táborba tartozó távol-keleti államok, Japán és a Kis Tigrisek
ismerték fel. Nyugton a politika és a társadalomtudomány előtt rejtve maradt. A
szocialista tábor pedig bezárkózott a nyugtai piacokkal történő árucsere előtt.
Pedig a tények bebizonyították, hogy
aki a fejlettek elől elzárkózik, az ezzel sokat veszít.
A gazdasági kooperáció feltételei.
A tudományos és technikai forradalom a külkereskedelem számára olyan
alépítményt hozott létre, ami a fejlettebb országokkal való munkamegosztást
tette elsődlegessé. Csak
aki ezt szem előtt tartja, dönthet helyesen a külkereskedelme alakításában.
Ezt először tudatosan Japán, majd a
Kis Tigrisek alkalmazták, a fejlett államok fogyasztási tömegárukkal való
ellátását vállalták. Majd a hidegháború után Kína is erre építette a
külkereskedelmét. Ez azért volt lehetséges, mert a kelet-ázsiai munkaerő nemcsak olcsó, de a tömegáruk termelésére
kiváló is.
Minél fejlettebb lesz a technika,
annál fontosabb lesz a munkaerő megbízhatósága. Tehát alaptalan az a felfogás,
hogy a közel-keleti munkaerő drágává válhat. A jó munkaerő akkor is hatékony, ha drága, a gyenge pedig akkor sem, ha
nagyon olcsó. Elég volna megnézni az országok foglalkoztatási
statisztikáját. Minden országban a
drágább munkaerőben van hiány és az olcsóban felesleg. Vagyis a gyenge
minőségű munkaerő viszonylag drága, a jó pedig olcsó. Ez a foglalkoztatási
deformáció abból fakad, hogy a munkaerő árát nem a piac, hanem a kormány és a
szakszervezetek közti politikai alku alakítja. A foglalkoztatás az EU-ban
botrányosan alacsony, mert a munkaerő ára ebben a térségben a legkevésbé áru. A
foglalkoztatás alacsony szintjét okozza az is, hogy a foglalkoztatottak évente
kevés órát dolgoznak.
Az EU tagországokban szinte titok,
hogy hány órát dolgoznak az Egyesült Államokban, és hányat a Távol-Keleten. Az EU egészét a minél kellemesebb életforma
biztosítása jellemzi. Ezért aztán természetes, hogy az élcsapaton belül egyre
jobban lemarad. De ennek
titokban tartása is általános.
Az EU a világ legtarkább közössége.
Az EU a tagjai számát tekintve is a
legnagyobb. A nagy baja azonban az, hogy
heterogén. Három nagyon eltérő kultúrához tartoznak, és a tagok egy lakosra
jutó jövedelme 4:1 mértékben szóródik. Ez önmagában is társadalmi abszurdum.
Észak-Olaszország azért lényegesen gyengébben teljesít, mert közös országban él
Dél-Olaszországgal. Észak-Olaszország lakossága kétszer gazdagabb, ha önálló
volna. Csehszlovákia azért esett szét, mert az olaszországinál ugyan lényegesen
kisebb volt a kulturális és gazdasági különbség, de ez sem volt tartható.
Katalónia lakossága is úgy él közös államban a spanyolokkal, hogy sokkal jobban
járna, ha önálló állam lehetne. A Szovjetunió szétesését, néhány más ok
mellett, a heterogén kulturális és gazdasági összetétele okozta.
Ennyi tény sem volt elég ahhoz, hogy
politikai közösség feltételnek tekintsék a tagok közös viselkedési kultúráját
és hasonló gazdasági fejlettségét.
Az EU addig nem lehet fejlődőképes, amíg nem osztja fel magát néhány
viszonylag homogén csoportra.
A fejlett puritán tagországok közössége.
Egyértelműnek tűnik, hogy a puritán
viselkedésű országok külön csoportot képezzenek. Ezeket protestáns ligának is
nevezhetnénk, ha a vallási érzelmeket nem sértene. Ebbe a közösségbe
tartoznának az angolszász, a germán és a skandináv lakosú országok. Ezek
érettek volnának arra is, hogy közösséget alkossanak a négy óceánon túli
angolszász országgal is. Ezeknek és csak ezeknek lehetne még akár közös
valutájuk is.
Ennek a közösségnek egy alcsoportja a
közép-európai és a balti országokkal, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia,
és a három balti ország. Természetesen, nem közös valutával. De még a közös
munkaerőpiacot is megfontolnám.
A latin országok közössége.
Ez a csoport Franciaországból és a
négy mediterrán országból állna. Ezek számára a puritánokénál lényegesen
kevesebb megkötés lett volna. Nagyobb mozgástérre lenne szükségük az infláció,
a költségvetési hiány, a külföldi eladósodás tekintetében.
Az ortodox keresztény országok.
Ezek tagságát már nem látom
indokoltnak. Számukra elég volna a vámmentesség biztosítása is.
Törökország tagsága pedig szóba se
jöhessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése