Mivel mérjük a társadalmi fejlődést

Kopátsy Sándor                 EG                   2016 05 18

Mivel mérjük a társadalmi fejlődést

Nagyon hamar ráéreztem, hogy a klasszikus közgazdaságtan joggal a nemzeti jövedelemmel, vagyis az évente megtermelt értékkel méri a gazdasági növekedést. Ez ma is alkalmas a tervhivatali munkában, de a megtermelt érték fogalmába nagyon sok számunkra fontos érték nem fér bele. Nem elég a társadalomnak, ami a tőkés vállalkozónak elég.

Az első hiányérzésem akkor jelentkezett, amikor a növekvő lakosság felnevelését nem vettük számításba, mint a legfontosabb termelési tényező, a munkaerő mennyiségi és minőségi bővített újratermelése történt. Könnyű volt megbecsülni, hogy mennyibe kerül egy átlagos munkaképes lakos felnevelése, de még az is, hogy mennyibe kerül, ha ezt diplomás korig, mintegy 25 éves koráig neveljük, tanítatjuk.

Abba is korán bele ütköztem, hogy az egy többletlakost vagyonnal is el kell látni. Ez mintegy háromszorosa az egy éves nemzeti jövedelemnek. Vagyis a lakosság növekedése eleve jelentős vagyonnövekedést is támaszt.

A klasszikus közgazdaságtan azonban ezeket az újratermelési igényeket nem is érinti. Ezért olvastam nagy örömmel Rácz Jenő és Bródy András könyvét, ami bemutatta, hogy az egy laksora jutó fizikai nemzeti vagyont is újra kell termelni. Ez a probléma azonban csak akkor válik fontossá, ha a népesség növekedése meghaladja az 1-2 ezreléket. Ez fajunk történelmében először fordul elő, mégpedig elsősorban a szegény társadalmakban, de a gazdag társadalmakban is jellemző a jóléttel fordítottan arányos gyermekvállalás.

A társadalmi fejlődés megbízható mértékével, az átlagos testmagasággal, először az 50-es években találkoztam. Sok tekintetben ennél jobbal az óta sem. Nemcsak a testmagasság mond sokat, hanem annak a változási sebessége is. Most, hogy Piketty könyve a vagyonkülönbségekről olyan divatos, ajánlaná, hogy az általa fontosnak tartott mércénél fontosabb lenne a jövedelmi és az iskolázottsági tizedek testmagasságában mért különbségekkel bizonyítaná a levont következtetéseit. Meggyőződésem szerint a testmagasság differenciáltsága nem nőtt, hanem csökkent.

Nagy örömömre az ENSZ is kapcsolt, keresett a klasszikus közgazdaságtan eszközeivel megoldást a társadalmi fejlettség komplexebb mérésére. Ennek alapján a tagállamok fejlettségét három mutató eredőjével méri. Ezek:

1.   Egy főre jutó nemzeti jövedelem, fogyasztási árparitáson.

2.   A várható élettartam.

3.   Az átlagos iskolázottság.

Ez a módszer a jelenkori társadalmi fejlettségek rangsorolására, és változására elfogadható, de történelmi korokra nem alkalmazható. Legfeljebb kiegészíteném az egy laksora jutó vagyonnal. Erre a túlnépesedő társadalmakban volna szükség. Ez jelentkezik élesen az emberiség túlszaporodó felében. Jelenleg csak a fizikai vagyonra találtam erre vonatkozó adatokat. A fejlett társadalmakban ez a mutató 3, vagyis háromszor akkora az egy lakosra jutó vagyon, mint a nemzeti jövedelem. Kínában 2.4-szeres, Indiában 2-szeres. ráadásul Kínában az 1990-es reform, vagyis a népszaporulat drasztikus fékezése és a nagyon magas felhalmozási ráta következtében, növekszik, Indiában pedig a gyors népszaporulat és az alacsony felhalmozási ráta következében csökken. Önmagában az alacsonyabb vagyonigény, történelmi örökség, mivel a melegebb éghajlaton alacsonyabb volt ez a szorozó. Ez következett abból, hogy a hidegebb éghajlaton drágább a lakás, a főtés és az öltözködés, valamint a hosszú telekre élelmiszertartalékot kellett félretenni. Ebben a tekintetben változást hozott a meleg elleni védekezés, a hűtés, és mindenekelőtt a légkondicionális energiaigénye.

Ez a mutató azonban olyan lassan változik, hogy az éves változást alig zavarja. Elég, ha a társadalom az egy laksora jutó vagyont szinten tartja. Ma azonban az egy laksora jutó vagyonigény mutatója, az emberiség nagyobb felében, vészesen csökken.

Ezét hangsúlyozom jó ötven éve, hogy a mögöttünk és az előttünk lévő század egyik legnagyobb történelemformáló eseménye az elviselhetetlenül gyors népszaporulat a lemaradó társadalmakban. Az előző hatezer évben minden társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt. Ez kényszerítette ki a szervezett halálokozást és a tudásvágy elnyomását.