A parasztpolgárosodásról

Kopátsy Sándor                 EA                   2016 05 08

A parasztpolgárosodásról.

Életem egyik jelentős felismerésnek tartom, hogy az osztálytársadalmak közös jellemezője a túlnépesedés volt. ez ellen csak a halálokozással lehetett védekezni. A túlnépesedés a földreform során vált bennem tudatossá. A földosztáskor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy egyetlen család sem kaphatott annyi földet, amin fokozatosan árutermelő farmerré, polgárrá válhasson. Ezt akkor úgy fogalmaztam meg, hogy jó, ha tíz éven belül a földhöz juttatottak tizedének egypár lova, egy századának esetleg traktora lehet. Ahhoz, hogy a parasztokból farmerek lehessenek, a falvak lakossága kilencven százalékának át kell térni a kertészkedése, a többségének azonban a mezőgazdaságon kívül kell munkát keresni. Ez a népek között sem vált tudatossá. Örültünk, hogy az arisztokratás, a katolikus egyház és néhány tőkés nagybirtokos földjét szétoszthatjuk. Arra nem is gondolunk, hogy mindenkinek olyan kevés jutott, amivel fel sem merülhetett, hogy valaha farmer, polgár lehet.

A bolsevik agrárpolitika azonban hisztérikusan félt a parasztság polgárosodásától, Marx szerint a paraszti kisárutermelés szüli a kapitalizmust. A szocialista tábor alacsony életszínvonala pedig nem teremtett keresletet a kertészkedés számára. Marx sem értett meg semmit a kisárutermelő parasztság társadalmi szerepéről. Az ő idejében még nem jelentkezett karakterisztikusan a farmergazdaság fölénye a tőkés mezőgazdasági nagyüzem felett. Pedig a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a parasztcsaládok kisárutermelő üzeméből a nagyüzemeknél hatékonyabb családi farmergazdaságok lettek. Évezredeken keresztül a mezőgazdaságban dolgozott a lakosság többsége. Száz év alatt elég lett, ha a munkaerő húszada megtermelte a társadalom mezőgazdasággal szemben támasztott igényét.

Számunkra azonban nem az amerikai, hanem a dán mezőgazdaság volt a példakép. Nem számoltunk azzal, hogy Dánia a gazdag és iparosodott Nyugat-Európa közepén, és több száz éves parasztpolgársággal vált agrárexportáló országgá. Ott a jobbágyok évszázadokkal előbb felszabadultak, illetve eleve parasztpolgárok voltak, és közel volt az óriási piac.

Arra viszonylag későn ébredtem rá, hogy a parasztok nem tőkések lesznek, hanem polgárok. A skandináv és az alpesi népek nem a Római Birodalom városi iparosaiból, kerekedőiből lettek tőkés polgárok, hanem eleve szabad parasztok voltak. A 20. század végére Európa hat legfejlettebb társadalmú országa parasztpolgárságával került az élre. Az ENSZ bölcsen, három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság eredője alapján rangsorolja a tagállamait. Ezen mutató alapján az első tíz között van hat európai parasztpolgáros, és a négy óceánon túli protestáns angolszász ország ebben a sorrendben: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Új-Zéland, Finnország, Svájc, Ausztrália, Hollandia és az Egyesült Államok.

Sajnos a Nyugat társadalomtudománya sem keresi ennek a rangsornak az okát.

Életem egyik szerencséje, hogy 1947-től, haláláig szoros kapcsolatban lehettem Erdei Ferenccel, akinek köszönhetjük az alföldi paraszt-polgárság felfedezését. Azt már én teszem hozzá, hogy ezt a polgárságot a 150 éves Oszmán Hódoltságnak köszönhetjük. Sajnos, a magyar történészek ezzel is úgy vannak, mint a bolsevik megszállással, az óriási érdemeit meg sem említjük, azokban csak a szuverenitásunk hiányát látatják.

Először az erőszakos kollektivizálásban is a parasztok sérelmét láttam. Nehezen vettem tudomásul, hogy a termelőszövetkezeti tagság is jobb, mint a szegényparaszti lét. Az álmom a farmerség volt továbbra is, de beláttam, hogy ahhoz legfeljebb minden tízedik család juthat. A tízből kilenc csak munkásnak vagy tisztviselő lehet. A szövetkezet önállósága is korlátozott volt, de a gépállomások uralmától hamar megszabadulva, nagyobb volt, mint az állami vállaltnak. A szövetkezet legnagyobb előnyét abban láttam, hogy a nők is a végzett munkájuk alapján keresőké váltak. Itt csak utalok arra, hogy számomra a nők társadalmi egyenlősége alapvető követelmény volt, és maradt.

A magyar társadalomtudomány máig adós annak tudatosításával, hogy a 80-as években a vidéki lakosság, elsősorban a termelőszövetkezeteknek köszönhetően, ugyan több munkával, de a nagyobb kiegészítő jövedelemnek köszönhetően, jobban élt, mint a városi munkás. A nagyobb jövedelmét és munkasikerét a szabadidejének jobb kihasználásának köszönhette. Amikor a háztáji és a sajáterős házépítkezés elterjed, a vidéki lakosság vagyona sokkal gyorsabban nőtt, mint a városiaké. Ezt akkor kiszámoltam, de csak a közelmúltban találkoztam egy olyan amerikai tanulmánnyal, ami rámutatott, hogy az állampolgárok egyik értékmérője, hogy az éves jövedelmük hányszorosa a vagyonuk. Ennél nekem jobban tetsző felméréssel még nem találkoztam. Az Egyesült Államokban a protestánsok vagyona 15-szörös, távol-keletieké 10-szeres, a spanyoloké 6-szoros, az afrikaiaké 1.5-szörös. Ezek az adatok két okból ütöttek szíven.

Egyrészt jó hatvan éve olvastam Bródy Andás és Rácz Jenő könyvében, hogy az adott kultúrában a fejlettségtől független ez a mutató. Ennek a megvilágosodásomnak köszönhettem, hogy a népesség növekedésével párhuzamosan növelni kell a vagyont is. Tehát a gyors népesség növekedéssel párhuzamosan elviselhetetlen felhalmozási igény jelentkezik.

Másrészt, ha mi is készítenénk ilyen felméréseket, kiderülne, hogy a zsidóknak és a sváboknak a magyaroknál lényegesen nagyobb nemcsak a jövedelmük, hanem még a vagyonuk aránya is. Abban sem kételkedek, hogy a cigányoknak nemcsak a jövedelmük kisebb, hanem még sokkal inkább a vagyonuk is.

Ez a mutató még karakterisztikusabb volna, ha vagyonba beszámítanánk a szellemi vagyont, az iskolázottság a képesség és a megbízhatóság értékét is.

A magyar politika és tudomány azonban az ilyen felméréseket közveszélyeseknek, fajgyűlöletet keltőknek tartja, inkább tudomást sem vesz róla.