Gondolatok a munkaerő árujellegéről

Kopátsy Sándor                PG                    2016 04 27

Gondolatok a munkaerő árujellegéről

Hetven éve vetődött fel bennem először, hogy a munkaerő árát is a piacra kellene bízni. Ennek azonban a túlfoglalkoztatás viszonyai között akadálya volt. Tudomásul vettem, hogy amiből hiány van, annak az ára emelkedik. Márpedig a túlzott iparosítás állandó munkaerőhiányt jelentett. Ezért kellett a bérek színvonalát központilag szabályozni. Ebbe belenyugodtam, mert a magas foglalkoztatás előnyös oldaláról nem akartam lemondani. Ezer éve először fordult elő, hogy mindenki nemcsak talált munkát, de komoly hátrányok származtak abból, hogyha valakinek nem volt munkahelye.

Ennek ellenére, akkor szinte csak az átalagbér ellenőrzésének a hátrányait láttam. A munkaerő legértékesebb, leghatékonyabb részét nehéz volt megfizetni, a teljesítménye fokozására késztetni. Ráadásul az előírt átlagbért sem a piac szabályozta, hanem a kívülálló hatóság.

Akkor arról fogalmam sem lehetett, hogy a jelenkor problémája a jó munkaerő túl kereslete, és gyenge minőséginek a hiánya. Ezt csak most látom.

A tudományos és technikai forradalom előtt a munkaerő minden minőségi szintjén túlkínálat volt munkavállalókban, és hiány a munkaalkalomban. Ezért volt jellemző a munkaalkalom megbecsülése. A szocialista rendszerben nem volt fogalmunk arról, hogy a nyugati fejlett országokban, a jó munkaerőben hiány, és a gyengében felesleg van. Akkor még csak azt tudtuk, hogy a háborút követő újjáépítéshez még a török munkás is jó volt Németországban.

A rendszerváltás tanított meg arra, hogy mennyi olyan munkaerőt foglalkoztattunk, akikre a fejlett világban nincs szükség. Bolond fejjel mi is leépítettük ezeket, és 25 éve nem találtunk nekik munkát. Ez talán százszor annyi társadalmi kért okozott, mint az, hogy veszteséges volt a foglalkoztatásuk. Közben ezek még használhatatlanabbá váltak, a gyerekeik többsége is használhatatlan lett.

Ma már tudom, hogy ennek az oka az, hogy a munkaerő árát nem a piac, hanem a kormány és szakszervezetek közti alkuban szabályozzák. A társadalom érdeke a magas foglalkoztatás, ez pedig csak akkor és ott valósulhat meg, ahol a munkaerő árát a piac állapítja meg. A munkaerő is olyan áru, aminek a piac olyan árt ad, amin létrejön a kereslet és a kínálat egyensúlya. Ezt pedig sem a kormány, sem a szakszervezet nem képes megállapítani. A társadalom érdeke az akkora bér, ami mellett minden szakmában, és annak minden minőségében magas a foglalkoztatás.

Ha a jó munkaerőben hiány, a gyenge minőségében pedig felesleg van, ott a jót olcsón, a gyengét drágán adják. A jelenlegi fejlett társadalmakban a munkaerő ára két részből áll, a bérből, amint a munkás hazavisz, és a bérrel arányos elvonásokból. Az utóbbi is megoszlik a munkásnak a bére után fizetett adójára, és a munkaadó által fizetett bérjárulékra. Vagyis a munkaerő foglalkoztatásával járó költségek három szereplő, a munkás, a munkaadó és az állam között oszlanak meg. Ebből a munkásnak annyi jár, amennyiért hajlandó munkát vállalni. A munkaadónak annyiba kerül, amennyiért érdemes a munkást foglalkoztatni. Az államnak pedig annyi legyen az elvonása, amennyi fedezetet nyújt az egészségügyi ellátásra és a nyugdíjra. Mivel a munkás és a munkaadó igényét tudomásul kell venni, ha biztosítani akarjuk a foglalkoztatást, vagyis a munkás vállalja a munkaviszony, a munkaadónak pedig a foglalkoztatás nyereséget hoz, e két elemmel nem lehet szabályozni, azt a munkaerő piac határozza meg, az állam részesedése az egyetlen elem, amivel olyan ára legyen a foglalkoztatásnak, amin a társadalmi érdeknek megfelelő foglalkoztatási szint létrejön.

Ebből fakadóan, a foglakoztatás biztosítása az állam feladata, amit úgy kell megoldani, hogy a munkások vállalják a munkaviszonyba lépést, a munkaadók számára pedig jelentsenek elegendő keresletet. Vagyis a munkaerő foglalkoztatási feltételit is a piacra kell bízni. Ez azt jelenti, hogy a kormány döntsön a számára kívánatos, de realizálható foglalkoztatási rátáról, és ennek érdekében úgy osztja el a foglalkoztatással járó állami elvonásokat, hogy a foglalkoztatási ráta a munkaerő minden minőségi szintjében, korosztályban közel azonos legyen.

A szakszervezetekkel csak azt egyeztesse, hogy mekkora legyen a foglalkoztatási ráta. Azoknak pedig ne legyen abba beleszólásuk, hogyan oszlanak el a foglalkoztatással járó elvonások, mekkora legyen a minimálbér. Ezekben a kérdésekben a piac döntsön. A kormány kötelesség pedig az, hogy a tervezett foglalkoztatási ráta megvalósulását biztosítsa.

A napokban néztem utána, hogyan alakul az EU tagországokban a bér után fizetett jövedelmi adó, a munkás és a munkaadó kötelező befizetése. Megdöbbentően nagyok a különbségek, tehát volna az államnak bőven lehetősége arra, hogy mind a munkaerő, mind a munkaadó hozzájárulását a kereslet és a kínálat beállításához igazítsa.

Vagyis, a munkaerő foglalkoztatását biztosító béreket a piac, a kereslet és a kínálat alakításával módosítsa.