A jelenkor oktatási rendszere

Kopátsy Sándor                EO                   2016 04 28

A jelenkor oktatási rendszere

A közgazdaságtan sem vette tudomásul, hogy a jelenkor társadalmai minőségi tekintetben teljesen mások, mint az osztálytársadalmak voltak. Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt, hogy a lakosságát mennyiségében és minőségében bővebben termelte újra, mint amennyi lakost az élettere optimálisan eltarthatott, és annak jobb volt a minősége, mint amennyit hasznosítani tudott. Ezért minden osztálytársadalomnak növelni kellett a halandóságot és üldözni a spontán tudásvágyat.

Nemcsak minden osztálytársadalom fokozta a többség nyomorát, és ez volt az elsődleges halálozási ok, de fegyverrel is pusztította a lakosságot, a termeléstől levont jelentős munkaerőt, valamint üldözte a tudásvágyat, ez és ennek a célja máig nem tudatosult a társadalomtudományokban ez a tény mégsem tudatosult.

Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalmakban még állami támogatással sem tudják biztosítani a létszámot tartani képes gyermekvállalást, tehát megszűnt a létszám túltermelése, sőt megkerülhetetlen társadalmi feladattá vált a gyermekvállalás állami támogatása.

A másik, talán még jelentősebb változás, hogy minden osztálytársadalom üldözte, elnyomta az ember természetes tudásvágyát, ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalmakban a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlenül nagy igény keletkezett. Erre érzett rá nyolcvan éve Németh László, amikor esszégyűjteményét, A minőség forradalma cím alatt adta ki. Nyolcvan év sem volt elég, hogy a társadalomtudományok is eljussanak ennek felismeréséig. Megelégszenek azzal, hogy tudomásul veszik, hogy a jelenkori társadalmak tudásalapúak. Még azt sem hangsúlyozzák, hogy a jelenkori fejlett társadalomnak nemcsak tudásra, de képességre és erkölcsre is szüksége van.

Az még könnyen érthető, hogy a képesség tudás nélkül, illetve a tudás képesség nélkül szinte értéktelen. Azt, hogy a kettő is csak akkor igazi társadalmi érték, ha erkölccsel párosul. Ezt a múlt század küszöbén Max Weber ismerte fel. Kimondta, hogy a jelenkori fejlett társadalmak csak akkor lehetnek sikeresek, ha a lakosság viselkedését a protestáns erkölcs jellemzi. Ezt a felismerését ugyan már száz évnél is több követte, és fényesen igazolja, azzal a korrekcióval, hogy a protestáns helyett puritán kereszténységet kellett volna mondani, és kiegészíteni azzal, hogy nemcsak a protestánsok, puritánok, hanem a Távol-Kelet konfuciánus népei is. A világ legsikeresebb ötödét a Nyugat, és a Távol-Kelet, a hidegháborúban a demokratikus oldalon lévő népei jelentik.

Kína jelenti 1990 óta a világ másik, még nem fejlett, de példátlanul gyorsan felzárkózó ötödét.

Ennek tudatában állítom, hogy a jelenkor társadalmában az emberek értékét a tudásuk, a képességük és az erkölcsük eredője határozza meg.

A fentiekből következik, hogy a jelenkori társadalom feladata a következő generáció értékének maximalizálása.

A két eleve a képesség fejlesztésére orientált ágazat.

Minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat, megkövetelte a tradíciók, dogmák sértetlenségét, kivéve a művészetek és hívatásos sportok területét. A művészetek és a sortok területén azonban minden osztálytársadalom nemcsak megtűrte az újat, de még támogatta is. Ez sem azonnal vált ugyan tudatossá, de egyre inkább teret hódított magának. Ezt a folyamatot jól illusztrálja a költészet és a zene, mindkettőben sokáig megmaradt a tradicionális formák követelménye, de ez szinte teljesen elkopott. A művészetek legnagyobb alakjai az újítók voltak.

Mire a tudományos és technikai forradalom beköszöntött már a művészetek és a sportok területén teljes volt a szabadság. Ez a magyarázat arra, hogy Magyarországon a minél nagyobb eredményre koncentrált oktatási rendszer csak ezen a két területen működik. A művészetek és a spotok kádereit világszínvonalon képezzük, ugyanakkor a közoktatásunk, alap- és középfokon egyre mélyebbre süllyed.

Ezért a mai előadásom mondanivalója az, hogy ugyanazt az oktatási rendszert kell bevezetni minden terülten, ami nálunk is világszínvonalon történik a művészek és hivatásos sportolók képzésében. Ugyan ez sem fog világszínvonalat eredményezni, de nagyságrenddel jobbat, mint a jelenlegi oktatáspolitika.

Mi a kívánatos oktatási rendszer lényege?

Mindenkit arra kell képezni, amire képessége van.

Ez pedig csak olyan tanulócsoportokban lehet hatékony, amelyek képességükben homogén. Ezzel szemben az oktatáspolitikánkat az agyrém jellemzi, hogy a heterogén képességű tanulócsoportok alkalmasak arra, hogy a képességben, a kultúrában nagyon különbözők egymáshoz idomulnak. Ez az elmélet csak arra alkalmas, hogy a legalacsonyabb szinthez közelednek.

Ezt az ostobaságot a művészetben azzal lehetne illusztrálni, hogy a zeneiskolában, ha a zenei zseniket és a zenei hallással nem rendelkezőket együtt képezzük, akkor a zenei hallásban analfabétákból is zeneszerzők lesznek. Az oktatási rendszerünk tehát megállíthatatlanul egyre alacsonyabb szintre süllyed.

A logikai érvelésnél is döntőbb bizonyíték, hogy a távol-keleti országok azért vannak a minőség csúcsán, mert folyamatosan az egyre homogénebb tanulócsoportokra építenek. Szingapúrban és Dél-Koreában a legjobb 25 érettségiző matematikus diák egy osztályban végez. Ezek tovább tanulását az állam külföldön is fedezi. De a külföldi egyetemek is megtanulták, hogy ezek náluk is a legjobbak között vannak, és ezért ezeknek tandíjat sem kell fizetni.

A dél-koreai egyetemekre szelektáló rendszer.

Annak ellenére, hogy ebben az országban van a legkevesebb munkaszüneti ünnep, minden évben, az egyetemekre pályázók minősítése munkaszüneti nap.

A minősítést egy több szakmát képviselőkből álló, rangos bizottság végzi. Ezek előtt a pályázók úgy jelennek meg, hogy a családi hátterük, az iskolájuk és az érettségi eredményük ismeretlen. Ezzel akarják kiszűrni a korábbi előnyöket. A kérésekre adott válaszok alapján pontoznak. Az egyetemre jutás a bizottság előtt elért eredmény alapján történik.

Ez a szűrés is része annak, hogy Dél-Korea 25 éve a PISA felmérések alapján mindig az első két hely egyikén van.

Ennek is tudatosítani kellene a gyökerét. A Kínai Birodalomban a császári hatalom akaratának megvalósítását az iskolákban kiképzett mandarinok hajtották végre. Nem az uralkodó osztály, vagy erre speciálisan kijelölt kaszt, mint Indiában, hanem egy erre kialakított oktatási rendszerben szelektálódott elit, a mandarinok.

Ezt azért tartom a magyar történelemoktatás számára is fontos ismeretnek, mert az Oszmán Birodalom is hasonló tisztviselői karral működtette a birodalmát. Ez hagyta meg a nyomát a 150 éves Hódoltságban is. Ennek köszönhetjük az alföldi városok parasztpolgárosodását. Sajnos, erről Eredi Ferenc előtt senki, utána is kevesen vesznek tudomást.

Az oktatás feladata.

Az oktatás elsődleges feladata a tudás átadása. Ennek eredményessége azonban attól függ, milyen képességű és erkölcsű a tanított osztály. A pedagógia még mindig ott tart, hogy a tudás átadás hatékonysága elsősorban az átadó pedagógus képességétől és az alkalmazott módszertől függ.

Ami az oktatók képességét illeti.

Tudomásul kell venni, hogy az osztálytársadalmakban az oktatást a legjobb minőségűekre bízták. Meggyőződésem szerint, száz éve még jobban szelektált tehetségek mentek néptanítónak, mint jelenleg egyetemi tanároknak. Ezt a minőséget azonban nem lehet többé biztosítani. Tudomásul kell venni, hogy a pedagógusok korábbi szelekcióját nem lehet visszaállítani. Az osztálytársadalmak működtetéséhez minimális képességigényre volt szükség, aminél sokkal több képesség állt rendelkezésre. A lakosság kilenctizede százszor annyi képességet kínált, mint amennyire a társadalomnak az oktatásban szüksége van. Ezért a népből kikerülő tehetségek számára szinte csak a pedagógusi és a papi pálya kínált lehetőséget. Oda olyan szellemi adottsággal kerültek a nép fiai, amit ma csak a sikeres főtisztviselőkkel és a sikeres nagyvállalati vezetőkkel lehet összevetni. Ezért volt a társadalom többségét jelentő falusi lakosság számára a pap és a tanító tekintélye vitathatatlan. Ma, vagy kéttucatnyi faluban kérdeztem meg, náluk ki a három legértékesebb ember. A tanító ritkán, a pap még ritkábban volt közöttük.

Az a világ azonban végleg elmúlt, hogy a tanítóknak újra ilyen tekintélyük lehet. Nemcsak azért, mert erre a pályára kevésbé tehetségesek mennek, hanem azért is, mert nem lehet őket úgy megfizetni, hogy ők legyenek a falvakban a legmagasabb és legbiztosabb jövedelműek. Ezt a tényt a legkevésbé a pedagógusok veszik tudomásul. Pedig nemcsak a pedagógusok szelekciója nem lehet olyan magas, de a gyors technikai fejődésnek köszönhetően, lényegesen több ismerettel rendelkezik a diákok jelentős hányada. Ezt a szülők viszonylag inkább belátják, de a pedagógusok önbizalma töretlen.

Az oktatási eredmény elsősorban a családi háttéren múlik.

Ezt veszi mind az oktatáspolitika, mind a pedagógus társadalom a legkevésbé tudomásul. A középiskolák első húsza közé csak olyan iskolák kerülnek, amelyek Budapest és a megyeszékhelyek értelmiségi negyedeiben vannak. Vagyis, ha megmondják, hogy milyen társadalmi környezete van az iskolának, meg lehet mondani, hol van a minőségi rangsorban. 1985-ben beszélgettem egy amerikai ingatlanügynökkel, aki főleg lakások eladásával foglalkozik, és elmondta, hogy ahol olyan értelmiségi szülők keresnek lakást, akiknek a gyermekük középiskolás, csak olyan lakás érdekli őket, aminek a közelében jó középiskola van.

Kínában, mivel csak egy gyermeket engedélyez a törvény, az oktatás színvonala gyorsan emelkedik. Kiderült, hogy az egy gyermekre nevelésére nemcsak több pénz és figyelem jut, de az oktatása eredményét is fontosabbnak tartják. A jó középiskolák körzetében felmentek a lakásárak.

Ahhoz, hogy az iskola eredményes legyen a legfontosabb feltétel, hogy a tanulók családi háttere magas szintű legyen.

Ezt először akkor vettem tudomásul, amikor a Fasori Gimnázium páratlan sikerének kulcsát kerestem. Kiderült, hogy a budapesti zsidó polgárságnak a felső negyedéből került ki a diákok harmada. Ezek nevelőnők mellett nőttek fel, nyelveket beszéltek, külföldön járt világpolgárok voltak. A diákok másik harmada a vidéki lutheránus papok gyereke volt. Tehát ott a virágzó budapesti zsidó polgárok felső rétegéből és a vidéki értelmiségből kikerültek találkozhattak, és serkentően hatottak egy másra.

Mitől függ a várható tudásvagyon.

Magzati kihordás.

A következő nemzedék a fogamzással kezdődik. Sok genetikailag kockázatos házasságot ma már meg lehet előzni. Ebben nagy érdemet szerzett a nemrég elhunyt tudós, Czeizel Endre. Az ilyen veszélyek kiszűrése nem érint széles réteget, és az átlagos eredményt alig befolyásolja. Annál inkább a magzati kihordás. Ezt az orvostudomány ugyan kellően hangsúlyozza, de a koraszülöttek felnevelésére mégis sokkal nagyobb hangsúlyt helyez, mint az eredményes kihordás jutalmazására, pedig abban százszor nagyobb társadalmi eredmény várható.

A finnek ebben is példát mutattak, aminek a meggyőző eredményei nem váltottak ki kormányzati intézkedést, a sikeres kihordást sehol nem jutalmazzák. Finnországban, a 30-as években törvényt hoztak az újszülöttek adatainak nyilvántartására, és életpályájuk figyelésére. Az eredményekre alig figyelt még a szakma is. Egészen a 80-as évekig, amikor az ötven év eredményeit is közölték. Kiderült, hogy a kihordás legsikeresebb tizede az átlagnál három évvel többet járt iskolába, 40 százalékkal többet kereset, és kétszer több adót fizetett. Tehát a példásan kihordott szülés eleve társadalmi jutalmazást érdemel. Hozzá tehetjük, hogy ezek jelentős hányada a képzettebb, jobban kereső, ezért sikeresebbnek ígérkező családok gyermeke volt. Ha ötöd akkora jutalmazást adnánk a legjobb tized szülés után, a kiadás még mindig tört része lenne a koraszülöttek ápolási költségének.

Az első négy éves kor jelentősége.

Azt régen mondják, hogy a fiatalkori eredményes nevelés jelentősen kihat az életteljesítményre. Az Egyesült Államokban tíz éve mérik a gyermekek millióinak a szókincsét, és kiderült, hogy a négy évesek szókincsének nagysága kihat az agyfejlődésre, ezen keresztül a tanulási eredményre. Ezért érdemes volna ezt is jutalmazni.

Az öregkori ellátás.

Az oktatási eredmény növelése érdekében azonban a legnagyobb hatása annak volna, ha az öregkori ellátást nem az életkeresethez, hanem a gyermeknevelés eredményéhez kötnénk. Ennek nagyságát nem a gyermekek számához, hanem annak iskolázottságához kötnénk. Nagyobb ellátás járjon egy diplomás, mint hat képzetlen gyermek nevelése után. Ettől nagyobb eredmény várható, mint bármilyen iskolai reformtól.

Oktatási eredményt csak az olyan társadalomban lehet elérni, amiben a szülők kiemelt feladata, öregkoruk anyagi biztonsága azon múlik, milyen sikeres volt a gyerekének, gyermekeinek a nevelése.

Összefoglalás.

Jó oktatási rendszere csak az olyan társadalmaknak lehet, amelyekben a gyermekvállalásnak nem a számát, hanem a minőségét tartják elsődlegesnek.

Ezért az egyik leggyakrabban idézett tanácsom.

Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsó harmadban csak annyit, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor olyan gazdag társadalom lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett lehetünk.