Lecke a liberális demokratáknak

Kopátsy Sándor                PP                  2016 05 11

Lecke a liberális demokratáknak

A liberális demokraták azt tartják a jobb demokráciának, amelyikben a kisebbségek sokaságának erősebb a hangja, kisebb a többség hatalma.

Először azt szeretném bizonyítani, hogy az az elvárásuk nem lehet általános. Az ugyan igaz, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál erősebb legyen az ellenzék hatalma, de az hiba, ha az ellenzék hatalmát függetlenül a társadalom fejlettségétől, polgárosodásának mértékétől függetlenül maximalizálják. Vegyük azt tudomásul, hogy a múltban azért nem is fordulhattak elő demokráciák, mert a társadalom még szegény volt, és hiányzott a lakosság nagy többségének a polgárosultsága. Véleményem szerint, össznépi demokrácia, az ellenzék szabadsága csak ott lehet hasznos, ahol erős a középréteg, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 40 ezer eurót, az iskolázottság pedig a 15 évet. De a mértékemen nem kívánok vitatkozni, megelégszem azzal, hogy a demokrácia optimális mértéke függ a társadalom fejlettségétől.

Az EU azon elvárását nemcsak ostobaságnak, de kártékonyságnak tartom, hogy Dániának és Bulgáriának azonos demokrácia nemcsak kívánatos, de kötelező is. Ebbe bele fog bukni. Marxnak abban igaza volt, hogy a társadalom felépítményét az alépítménye determinálja, de tévedett, amikor minden társadalom alépítményére ugyanazt az általa ideálisnak tartott felépítményt, akár erőszakkal is, de fel lehet építeni.

Abban azonban Max Webernek volt igaza, hogy hatékony felépítménye csak a puritán népek társadalmainak lehet.

Leninnek pedig abban volt igaza, hogy a jelenlegi világgazdaságban versenyképes csak a piacos gazdaság lehet. Ő meg arról feledkezett meg, amit Weber mondott, sikeres társadalma csak a puritán népeknek lehet. Márpedig a kelet-európai népek nagyon messze vannak a puritánságtól.

Azt, hogy mit kell tennie egy puritán lakosságú országban annak érdekben, hogy felzárkózhasson, Kínában felismerték. Meg kell állítani a túlnépesedést és piacosítani a gazdaságot. Ezt a két feladatot Kínában csak erőszakkal lehet végrehajtani, ezért a politikai hatalmat egyetlen pártra kell bízni.

Mivel az EU tagállamainak többsége, a mediterránok, a közép-európaiak, a baltiak és főleg a balkániak fejlettsége valahol a két pólus, a nyugati gazdag puritánok és a még mindig szegény kínaiak között van, ezekben a demokráciának is valahol a kettő között van a helye.

Ezeknek a maximum kétpártos rendszer felelne meg, amit azzal kellene biztosítani, hogy a szavazáson a két legerősebb párt annyi plusz törvényhozói helyet kap, hogy az elsőnek többsége, az első kettőnek kétharmada legyen a törvényhozásban.

Végre fel kell adni azt az elvet, hogy egy program annál jobb, minél több programmal tartalmaz kompromisszumot, és az a kormány a hatékonyabb, aminek a léte bizonytalan. Ennek az ellenkezője igaz, az a jobb program, ami nem kénytelen kompromisszumokat tenni, és lehetősége van arra, hogy egy cikluson keresztül bizonyítson.

Ezért olyan alkotmányra van szüksége a társadalomnak, ami ezt garantálja. Az Egyesült Államok alkotmánya garantálja ezt az elvet. A választáson csak nagyon kivételes esetben indulhat három jelölt. A választáson győztes elnökjelölt felhatalmazása egy ciklusra szól. Mindkét törvényhozásban két párt van jelen. Az elnök törvényjavaslatát, főtisztviselő kinevezését ugyan leszavazhatják, de amennyiben megismétli, csak kétharmaddal lehet elutasítani.

Éppen a jelenleg folyó előválasztás bizonyítja, hogy az előválasztások eredménye kikényszerítheti az olyan jelölt indulását, akivel a saját pártja nem ért egyet. Ehhez képest az európai demokráciákban nem a szavazókat kérdezik meg, kit akarnak kormányfőnek látni, hanem a pártirodák bürokráciája dönt a jelölt személye felett. Az Egyesült Államokban a pártok szavazói döntenek arról, ki legyen az elnökjelöltjük, és azt is, ki legyen a két jelölt közül a győztes a szavazókra bízzák.

A választáson a több szavazat dönt, és ez a döntés a következő választásig érvényes. Az európai pártok még addig sem jutottak el, hogy felmérjék van-e a pártok nagyobb száma, a megválasztott kormány stabilitása és az ország teljesítménye között különbség. Annak ellenére, hogy véleményem szerint a társadalmak teljesítményét elsősorban a kultúrájuk puritanizmusa határozza meg, ezért a puritánok teljesítménye mindig jobb, de az elmúlt száz év történelmi tapasztalatai egyértelműen a kevesebb párt és a tartósabb kormányok előnyét bizonyítják.

A Távol-Keleten.

Japán volt az első siker, ahol a császár isteni hatalmát megvalósító katonai diktatúra emelte fel az országot az élvonalba. A borzalmas emberi és anyagi áldozatokkal járó háborúvesztés után az Egyesült Államok katonai megszállása alatt, először álltak talpra.

Dél-Korea hamarosan a háború vége után, az Egyesült Államok hatékony katonai segítségével, iszonyatos veszteséggel járó háborút nyert az ország sztálinista északi felével szemben. Az újjáépítést nagyon kemény katonai diktatúra követte, amiben a gazdaság piacosan működött. A katonai diktatúra öt éven keresztül az évente ledolgozott 2.500 órás kötelező munkaidőt vezetett be. Ezer órával többet, mint amennyi Európában jellemző volt. Ezzel bebizonyította, hogy alacsony szintről a gyorsa felemelkedést csak a diktatúra képes megvalósítani. Az ország mára már Japánnal azonos szintre emelkedett, és polgári demokrácia formájában élhet.

Tajvanra menekült a Kínai Kommunista hadseregtől megvert köztársasági haderő gyakorolt évtizedekig katonai diktatúrát. Ez az ország is diktatúra után jutott el Japán színvonalára.

Szingapúr a második világháború után szegény, és soketnikumú, de példátlan kikötői adottságú város malajziai volt. A lakosságának harmadát kitevő kínaiak ragadták magukhoz az azóta is egyetlen párti hatalmat, kiszakadtak Malajziából. A gazdaságot azonban liberális piaci módon működtették. Máig egyetlen párt van hatalmon, és így lett az elmúlt hatvan év legsikeresebb városállama. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelme meghaladja az Egyesült Államokét. Sokszor idézem, hogy Szingapúr hátrábbról indult a második világháború után, mint Panama, mindkettőjük kikötői adottsága egyedülálló. Ma Szingapúrban tízszer nagyobb az egy laksora jutó jövedelem. A nagyon különböző eredménynek egyetlen oka van. Panama lakossága latin-amerikai, Szingapúré kínai.

Kína és Vietnám. Ez a két ország a hidegháborúban a sztálinista marxizmus útjára lépett.

Kína 1990-ig gyászosan szerepelt Japánhoz és a Négy Tigrishez viszonyítva. Érezve, majd látva az európai marxista pártok, mindenekelőtt a Szovjetunió összeomlását, felmérve a kelet-ázsiai rokon kultúrájú társai páratlan sikerét, felismerte lemaradásának okát: A lakossága gyorsan szaporodott, a gazdasága pedig kizárta a piacot. Ezt a két fékjét gyorsan és következetesen kikapcsolta.

Kikényszerítette az egyetlen gyermekvállalást. Ezzel évente mintegy 25-30 millióval csökkentette a népszaporulatát. Azon ugyan alig lehet vitatkozni, hogy bölcs volt-e az egyetlen gyermekvállalás általános bevezetése, de azon nem, hogy a gyermekvállalást drasztikusan csökkenteni kellett. Kínának jelenleg 500 millióval kevesebb lakosa van. Az 500 millióval nagyobb lakosságszám esetén szó sem lehetett volna a bekövetkezett kínai csodáról.

A gyermekvállalás erőszakos csökkentésére eddig még kísérlet sem volt, mert ezt csak egy kőkemény diktatúra is csak akkor képes megvalósítani, ha a lakossága nagyon törvénytisztelő, fegyelmezett, a politikai diktatúra hatalma pedig szinte korlátlan. Azon ugyan lehet finnyáskodni, hogy ez csak embertelen keménységgel valósítható meg, de azon nem, hogy a siker érdekében elkerülhetetlen volt.

A gazdaság piacosítását Lenin már a Szovjetunióban nagyon hamar a polgárháború után felvetette. De ennek a kudarca elkerülhetetlen volt, nemcsak azért, mert Lenin hamar meghalt, hanem azért, mert a szovjetunió népei eleve alkalmatlanok voltak a piacgazdaságra.

A lenini koncepció valósult meg Jugoszláviában Tito uralma alatt. E balkáni ország lakossága sem volt alkalmas arra, hogy a piacosításban példát mutasson.

A gazdaság piacosítása Sztálin halála után szinte azonnal felvetődött. Mi magyarok voltunk a szerencsések, hogy velünk akartak kísérletezni. Ennek köszönhetően lehettünk a legvidámabb barakk.

Kína lakossága azonban kivételesen alkalmas a piacon való eligazodásban.

A kommunista Észak Vietnám pedig az Egyesült Államok által támogatott Dél-Vietnámot győzte le. Számomra ez az ezer kilométer hosszú ország Olaszországot jelentette. A tényeke ugyan nem ismerem, de Olaszországban élhettem meg azt, hogy az ország északi fele nyugat-európai, a déli pedig menthetetlen mediterrán. Mindkét fél jobban járna, ha külön államban élhetne. Olyan nagy a viselkedésükben a köztük lévő különbség, hogy a közös országban mindketten rosszul járnak. Észak-Olaszországban lehetne francia életviszonyokat teremteni. Dél-Olaszországban talán még görögöt sem.

A világgazdaság történészei máig sem hangsúlyozzák, hogy a vasút századának végén, az első világháború előtti fél évszázadban, két diaszpórának volt pártalan sikere. Nyugaton a közel tízmilliós zsidóságnak, és a Távol-Keleten a kínai diaszpórának. Ez a két etnikum vagyongyarapításban és iskolázottságban a világgazdaság élvonalába került. Éppen a páratlan sikerük szülte az üldöztetésüket, járt az európai zsidóság nagy többségének kiirtásával. Kelet-Ázsiában, Malajziában még a 80-as években is a kínaiak érvényesülését korlátozó törvényekkel találkoztam.

Érdemes volna az európai antiszemitizmus, és a kelet-ázsiai népeknek a kínaiak elleniségét párhuzamba állítani.

A fentieket abban a meggyőződésben írtam, hogy a puritán népekkel közös államban, de még Európai Unióban sem férnek meg a nem puritán népek országai.