Magyarország gazdaságföldrajzi helyzete

Kopátsy Sándor                 PG                   2016 05 12

Magyarország gazdaságföldrajzi helyzete

A Trianon utáni Magyarország gazdaságföldrajzi helyzete jobb, mint amennyi az egész Kárpát Medence volt. Nem annyira azért, mert az elvesztett területek értéktelenek voltak, hanem azért, mert ezer év alatt sem voltunk képesek benépesíteni, vagy az ott élők számára is otthont teremteni. A nacionalista politikusaink az egész Kárpát Medencét kedvező adottságú térségnek tartották, mert tulajdonosi lehettek. A síkságok és a dombos vidékek mezőgazdasági adottsága viszonylag jó volt. Ha öntöztük volna, Európa egyik legjobb kertészkedő adottsága lenne. A hegyvidékek bányái, erdei biztosították az iparosodhatóságot.

Egyetlen nagy és legyőzhetetlen hátrányunk, hogy a Duna nem Nyugat felé folyt. A legnagyobb lehetőségünk a gabona, elsősorban a búzatermelés volt, aminek az egyetlen piaca, a vasúthálózat kiépítéséig, elérhetetlen távolságra volt. A 19. század végére a vasúthálózat kiépítése csökkentette mind az országon belüli, mind a nyugati piacokat elérő szállítási költséget és időt. Ezt, elsősorban Baross Gábor ismerte fel. Világszínvonalú vasúthálózatot épített ki a Kárpát Medence térégében. Ezt az eredményt a történészek sem hangsúlyozzák, pedig a vasúthálózat volt az alapja annak, hogy a Nyugat tizednyi távolságra közeledhetett, és a Kárpát Medence nemzetállammá válhatott volna. A vasút az 1.000 kilométernél kisebb szállítási távolságon még hatékony munkamegosztást biztosított.

Mi tized távolságra kerültünk a nyugat-európai piachoz, ugyanoda már nemcsak az észak-amerikai sokkal hatékonyabban termelt, és az ukrán gabona olcsóbban érkezett. A magyar búza akkor ment nyugatra racionális szállítási költséggel, amikor már hajóval bárhonnak olcsóbban érkezett. A mi szállítási költségünk a nyugati piacokra ugyan a tizedére csökkent, de ugyanekkor az óceánok másik oldaláról a gőzhajókkal történő szállítással szemben versenyképtelen versenyképtelenebbé vált.

Ettől kedve a mezőgazdasági exportban a nagyobb lehetőséget egy kisebb jelentőségű mezőgazdasági termék jelentette, melyek összegyűjthetővé váltak. A tojás, a baromfi, a csonthéjas gyümölcsök, az állati bőrök hatékony felvásárlása szinte minden mezőgazdasági termék esetében a vasút tette lehetővé a tömeges felvásárlást. A viszonylag elmarad paraszti mezőgazdaság árutermelő potenciáját a közeli vasúti állomás megsokszorozta nemcsak a külső, de a belső, a városi piacok számára is.

Ennek volt köszönhető, hogy a paraszti árutermelés nemcsak a parasztság árutermelését sokszorozta meg, hanem a kereskedésre alkalmas egyetlen magyar etnikum, a zsidóság is példátlan gyorsasággal meggazdagodott.

A történészek viszonylag sokat foglalkoznak a vasúthálózat kiépítésével, mint ritka felhalmozási és műszaki feladattal, de alig érintik ennek társadalmi hatását. Erre először az istállós tehéntartás társadalmi és egészségügyi hatásai hívták fel a figyelmemet. A tej áruvá válását is csak a vasút tette lehetővé. A rázós, lassú szekerekkel ugyanis ez sem lett volna megoldható. Előtte szinte csak az a tej volt a városi lakosság számára elérhető, amit ott a városban, illetve a néhány kilométernyi falvakban termeltek. A vasútnak volt köszönhető, hogy szinte minden faluban a városi tejcsarnok, illetve a városi lakosság számára tejet termeljenek.

A tejtermelés jelentős változást hozott a falusi lakosság életében egyrészt azzal, hogy rendszeres havi pénzbevételt, mellékkeresetet adott, ugyanakkor mind otthon a falusi családokban, mind a városokban élelmezési forradalmat jelentett. A tejtermelés emelte jelentőssé az asszonyok gazdasági szerepét, ugyanakkor a családban és a lakosság egésze számára a kalciumban gazdag, a csontokat erősítő táplálkozást biztosított. Előtte hazánkban is az angolkór népbetegség volt, ez a tejfogyasztásnak köszönhetően megszűnt, a várható életkor jelentősen hosszabbodott, csökkent a csecsemők halandósága. Az életkor hosszabbodása felgyorsítja a népszaporulatot.

Ez volt a magyarázata annak is, hogy a vidéki lakosság kivándorlása Amerikába felgyorsult. A napokban olvastam, hogy évente többszázezer ember vándorolt ki a Monarchiából. Számuk 1909-ben meghaladta a 300 ezer főt. Történelmünk talán legnagyobb emberveszteségét Amerikába vándorlás okozta. Az ugyan igaz, hogy nem a gazdagok mentek ki a tőkéjükkel, a tehetségesek a kiválóságukkal, hanem azok, akiknek az országuk nem biztosított életteret. A 20. század fordulójának húsz éve alatt 3 millió ember hagyta el a Monarchiát. Fele Magyarország területéről. Ennek mintegy harmada, félmillió volt a magyar. Ezek ma ötször jobban élnek, mint itthon az átlag, és talán tízszer jobban, mintha itthon maradtak volna. Pedig ők akkor mentek el, amikor jobb volt, mint előtte valaha.

Magyarország fénykora.

A kiegyezés és az első világháború közti félszázadot nemcsak a hatalomra került arisztokrácia és az úri középosztály, de a közvélemény is aranykorként emlegette. Ennek a fellendülésnek a technikai alapján a vasúthálózat kiépítése, és a zsidó etnikum példátlan sikere okozta. Ezt döntötte romba a magyar uralkodó osztály imperializmusa. Amikor időre lett volna a társadalomnak szüksége arra, hogy polgári társadalom legyen, hódító háborúba kezdtünk a Balkánon. 1914-ben az ország fővárosa, Budapest igazi polgárváros volt. Ennek kellett volna felemelni az országot.

Az ország vezetői között szinte senki sem akadt, aki látta volna, hogy mind a Monarchia, mind azon belül Magyarország olyan állapotban van, ami egy háborúvesztést sem élhet túl.

A Monarchia szétesésének veszélyét már hatvan évvel korábban a Bécsi Udvar felismerte, amikor az Olmützi Alkotmánnyal és az új császárral modernizálni akarta. A gazdasági, kulturális és vallási tekintetben heterogén Monarchiától levált Észak-Olaszország, Magyarországon pedig még jobbágyrendszer volt, a kisebbségek pedig türelmetlenkedtek.

A Szabadságharc győzelme azonban annyira megnövelte a Bécsi Udvar önbizalmát, hogy a Magyar Királyság változatlan formában történő fenntartása mellett döntött, ezért az arisztokrácia bizalmára épített. A magyar kormányok önbizalma pedig magasra hágott. Tudomásul vette a jobbágyfelszabadítás enyhe formáját, az arisztokrácia és a katolikus egyház nagybirtokai többségének fennmaradását, és továbbra is közép-hatalmi álmokba ringatta magát.

Az eleve reménytelen első világháború elvesztése után azonban a győztes hatalmak lényegében végrehajtották azt, amit a Császári Udvar már 1849 tavaszán elhatározott, az ország etnikai alapon történő felosztását. A magyar történészek legnagyobb vétkét abban látom, hogy a revizionista érdekből máig letagadják, hogy a történelmi Magyarországot 70 évvel korábban a császár aláírásával felosztották. Ezzel lehetővé tették, hogy a magyar közvélemény még ma is azt hiheti, hogy az ország felosztása váratlanul, Trianonban történt. Ha közismert volna, hogy Olmützben az osztrák császár Magyarországot már 1849-ben alkotmányba foglalva feldarabolta, a császár feldarabolta, lényegében hasonló módon, mint Trianonban, nem tarthatnánk a közvéleményt máig abban a hitben, hogy Trianon veszélye 70 évvel korábbi idő óta fennállt, nem pedig a győztesek bosszúja volt.

A háború végén, már túl a polgárok és a proletárok rövid életű forradalmán, az arisztokrácia és az úri középosztály képviselői abba a hitben élhettek, hogy a háború előtti állapotok visszaállíthatók.

A Szegeden álmaikat szövögetők ostobasága ma is tart, a Jobbik még ma is a 63 megyés Magyarországot tekinti céljának. Az úri világ képviselői kezdettől fogva, máig azon ábrándoznak, hogy azokat a társadalmi erőt, a szidóságot számolják fel, aminek a békeidők eredménye elsősorban köszönhető volt.

A Kárpát Medence közepén megmaradt Magyarországnak az lett az érdeke, hogy az utódállamokkal minél szorosabb politikai és gazdasági kapcsolatot tartson, nyíltan az ellenségüknek tekintette magát.

Politikai és gazdasági tekintetben izoláltuk magunkat.

Azt már említettem, hogy a vasútnak köszönhettük, hogy a Kárpát medence tizednyi távolságra került Nyugat-Európához és a Kárpát Medence gazdasági és társadalmi tekintetben végre gazdasági egységgé válhatott volna. A nemzeti államokká válás ugyan Európa egész keleti felét így érintette, de ezen belül a Kárpát Medence kapott viszonylag a legtöbbet. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a vasút előtt, ami száz kilométernél messzebb volt, az legyőzhetetlen távolságnak számított.

Ezért tartanám az olyan térképet Európa történelmének megértéséhez fontosnak, ami a távolságokat azok legyőzhetőségének mértékével ábrázolnák. Egy ilyen térképen, a vasút előtt, a Kárpát Medence volna a legmesszebb Nyugat-Európához. Nem gondol senki arra, hogy nemcsak a Keleti Tenger, a Balti Tenger, a Fekete Tenger, de még Lengyelország térsége is sokkal olcsóbban tudta termékeit a gazdag nyugat-európai piacokra vinni, mint mi a Kárpát Medencéből. A vasút előtt szárazföldön már a száz kilométeres szállítás is megoldhatatlan volt. Tőlünk tömegárut csak az Dunán, a Fekete Tengeren, onnan a Földözi Tengeren keresztül lehetett szállítani, vagyis többszörös költséggel és idővel, mint Ukrajnából, vagy Romániából.

Aki a Kárpát Medence vasút előtti gazdasági izolációját nem tarja szem előtt, nem értheti meg Magyarország történelmét. Nemcsak a gazdaságit, de a politikait sem.

Nem volt polgárságunk.

A magyar polgárság teljes hiánya bármennyire karakterisztikus jellemzője volt a magyar társadalomnak, nem voltunk hajlandók tudomásul venni. Csak a második világháború után tárták fel a marxista történészek, hogy mi, és a lengyelek polgárok nélkül akartunk a polgárok társadalma lenni. Ők tárták fel először, hogy a magyar társadalom mindvégig krónikusan polgársághiányos volt.

Még az sem tudatosult, hogy Európában kétféle polgár volt, városi polgárok, akik a Római Birodalom városainak kereskedői, iparosai és katonái voltak. Ezek a Birodalmon belül a lakosság tizedét tették ki. A sötét középkorban az urbanizáció mintegy harmadára csökkent, Közép-Európában, benne a Kárpát Medencében pedig megszűnt.

A nyugat-európai agártechnikai forradalom hatására feléledtek a városok, és az urbanizáció elérte az 5-6 százalékot. A hatékonnyá vált mezőgazdaságnak köszönhetően az uralkodó osztályt mégis a lakosság 1 százalékát kitevő földesurak alkották. A nyugat-európai társadalmak összetétele olyan volt, amiben a földbirtokosok, az uralkodó osztály, a lakosság mintegy egyetlen százalékát jelentették. Náluk a rabszolgatartói múltukból fakadóan, kevés volt a földbirtokos, de hatszor annyi volt a városi polgár. Vagyis a polgárok hatszor többen voltak, mint az uralkodó osztályt jelentő földbirtokos nemesség. A földesurak és polgárok aránya 1:6 volt.

Lengyelország területén, mivel nem volt római provincia, nem volt urbanizáció. Magyarország területén volt ugyan két római provincia, de azok városaiból, ezzel a polgárságból semmi nem maradt. E két országban úgy jött létre a nyugat-európai kiscsaládos jobbágy társdalom, hogy nem voltak városok, tehát nem volt polgárság. Ezzel szemben a lengyel és a magyar pásztortársadalomban a családfők az uralkodó osztályhoz tartoztak, és a honalapító lakosság mintegy tizedét tették ki.

A magyar történészek figyelembe sem veszik, hogyan alakult át a magyar nagycsaládos pásztortársadalom kis családos földművelő társadalommá. Pedig ez nagy társadalmi átalakulást a kiscsaládos, nyugati keresztény társadalmi forma jelentette. Ennek ellenére erről említést sem teszünk. Kikből és hogyan lettek a nagybirtokos arisztokraták, hogyan lettek a nagycsaládos szabad pásztorokból kiscsaládos jobbágyok. Hogyan alakult át a magyar társadalom olyan feudális növénytermelő és keresztény magyar társadalommá, amiben mintegy 10 százalék lett a nemesség aránya. Ezek többsége azonban nem lett jobbágytartó. Ugyanakkor nem csak volt saját polgársága, de még az itt élő népektől sem örököltünk.

Az ország lakosságán belül mintegy 6 százalék volt a nemes. Ezzel szemben szinte nem volt polgársága, ami kevés volt, az sem volt magyar. Magyarország olyan feudális állam lett, amiben hatszor nagyobb volt a nemesek, és hatod akkora a polgárok aránya, mint a példaképnek tekintett nyugat-európai társadalmakban. Még nagyobb a torzulás, ha a magyar etnikum társadalmi összetételét nézzük. A magyarságnak tizede volt nemes, és nem volt magyar polgár.

Ez a deformáció már az árpád-kori királyainkban sokkal jobban tudatosult, mint a jelenkori történészekben. Ezért csábítottak be nyugati polgárokat, elsősorban szászokat. De ezek csak olyan feltétellel jöttek, hogy a magyar államon belül izoláltak maradhatnak. Itt éltek, de nem váltak a magyar társadalom szerves részeivé.

A parasztpolgárság.

A Római Birodalom határain túl, északon, valamint az Alpokban nem városi polgárok, hanem szabad parasztok voltak. Ezek inkább hazafiak, mint polgárok voltak. Polgárokká csak akkor váltak, amikor az óceánok meghódítása után Európa gazdasági, majd kulturális súlypontja a Földközi Tengerről az Atlanti Óceánra tevődött át.

Ez az átrendeződés sokkal jobban érintette a Kárpát Medence térségét, mint ahogyan ezt a történészeink hangsúlyozzák. Ahogyan Európa súlypontja egyre inkább észak-nyugatra helyeződött át, a közel-kelet, az Oszmán Birodalom behatolt Délkelet Európába. A Balkán és a Kárpát Medence nagyobb része évszázadokra oszmán uralom alá került. Ezt a magyar történészek, mint az ország függetlenségének elveszését minősítik.

Az oszmán megszállással járó előnyökre először Eredi Ferenc mutatott rá a második világháború után. Felismerésének jelentőségét azonban máig nem mérték fel.

Az ország jelenlegi területének szinte egésze oszmán közigazgatás alá került, és paraszt-polgár társadalommá alakult át.

Az 1847-es népszámlálása adatai döbbentettek rá, hogy a magyar etnikumú városi polgárok óriási többsége a Hódoltság alatt vált polgárra. A Szabadságharc küszöbén tehát magyar etnikumú polgárság szinte csak ott volt, ahol a Hódoltságnak köszönhetően vált azzá. Történészeink csak azon siránkoznak, hogy milyen kemény sorsa volt a szultán földjén bérlőként szolgáló jobbágyoknak. Arról említést sem tesznek, hogy a volt jobbágyok szabadabbak voltak, mint a Királyságban maradtak.

Szabadon költözködhettek, kereskedhettek, ingatlant vásárolhattak. Ezt mindennél jobban mutatja a tény, hogy a jobbágyok, ha tehették, az Oszmán Hódoltságra vándoroltak. A magyar történészek meg sem említik, hogy ott volt kisebb az elnyomás, ahova vándoroltak a jobbágyok. Pedig erre volna írásos bizonyíték bőven az Isztanbuli Levéltárban, amit a két háború között Klebelsberg Kunó kultuszminiszterünk alapított. Ennek csak egyetlen adatával Ráckevén találkoztam, ahol a lakosság a Királyságból menekült jobbágyokkal többszörösére gyarapodott.

Az sem tudatosult, hogy a fejedelemmé emelkedett Tököli Imre apja hódoltsági jobbágy volt, aki marhakereskedőként nagyon meggazdagodott, és akinek a felszabadítását a budai basa intézte el a császárnál.

A reformáció történelmi szerepe.

A magyar történelemre a katolikus egyház ült rá, és ezen a történészek máig nem változtattak. Még a protestáns egyházi vezetők sem hangsúlyozzák, hogy az ország területén csak azért maradhatott meg a vallásuk, mert a Hódoltságban vallásszabadság volt. Jó negyven éve olvastam a történelmi közleményekben néhány sort arról, hogy Werbőczynek mit mondott Luther Márton a Regensburgi Birodalmi Gyűlésen. „Nem győzött volna még Németországban sem a reformáció, ha a Spanyol-Habsburg Birodalmat nem fenyegeti az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése.” Egyetlen protestáns egyházi tekintély sem tudott erről a dokumentumról. Amikor végre megtudtam, hogy a Ráday utcai Református Püspöki Könyvtárban őrzik. Nem is egyet, hanem kettőt, mert a következő birodalmi ülésen már Werbőczy kereste meg Luthert, aki ismét elmagyarázta az Oszmán Birodalom fontos szerepét a reformáció győzelmében.

A magyar zsidóság szerepe a kiegyezés után.

A 19. század harmadik harmadára Európa közepén az Osztrák Magyar Monarchia már idejét múlt állam volt, a nagyon vegyes fejlettségű, nyelvű, vallású népek közös országa. Ma különösen időszerű volna tudatosítani azt, hogy csak a közös kultúrájú és hasonló fejlettségű népek országai férnek meg közös politikai egységben, országban, vagy éppen az Európai Unióban.

Ezen belül is Magyarország volt a leggyengébb rész. Az uralkodó két rétege eleve, az arisztokráciája és a nemessége eleve alkalmatlan volt mind a saját etnikumaival való együttélésre, mint a vállalkozásra. Ebben az országban volt a legkisebb esélye annak, hogy az uralkodó osztály kihasználja a kereskedelemben és az iparban robbanásszerűen megnövekedett lehetőségeket. Nemcsak a magyar arisztokrácia, de a nemesek bőrébe bújt úri középosztály is nemcsak a rangján alulinak érezte a vállalkozást, de gyűlölte azokat, akik erre alkalmasok.

Ideje volna tudomásul venni, hogy nemcsak a magyar zsidóságnak voltak kivételes képességei a vállalkozáshoz, de a magyar urak is megkönnyítették a boldogulásukat, mivel nekik lett volna hozzá politikai hatalmuk, mai szóval kapcsolati tőkéjük, és vagyonuk, de lenézték a vállalkozást. Számukra kényelmesebb volt a társadalmi rangjából fakadó urizálás. Ezek kerültek az első világháború elvesztése után uralomra, és azonnal hozzáláttak a vállalkozásra alkalmas zsidóságtól való megszabaduláshoz.

Trianon után élni kellett volna a lehetőséggel, hogy végre nemzeti állam, a magunk urai lettünk. Szerencsének kellett volna tekinteni, hogy megszabadultunk azoktól a kisebbségektől, akiket képtelen voltunk az ország lakóiként kezelni. Trianon után gyakorlatilag csak az a két etnikumunk maradt meg, amelyik teljesítménye lényegesen jobb volt a mienkénél.

A legnagyobb kincsünk a magyar zsidóság volt. Azoktól azonban mindenáron meg akartunk szabadulni. Azt ugyan belátom, hogy a zsidóságunk megtartása aligha sikerülhetett volna. Hitler megszállását még kevésbé lehetett volna elkerülni, ha a zsidóság védelmezőjének tekinti Magyarországot. A nácik uralmát nem tudta elkerülni egyetlen másik ország sem. Ez ugyan nem csökkenti a bűnünket, mivel a zsidók többségétől való megszabadulást nemcsak a hatalom, de a lakosság többsége is örömmel asszisztálta.

Az idejét múlt feudális viszonyainkat sem mi cseréltük le.

Azok közé a kevesek közé tartozom, akik történelmi szerencsénknek tartják, hogy a Szovjetunió kikényszerítette a múltunk levetését. A csatlós státuszunktól megszabadulva modernebb társdalom lettünk, mint amennyire lehettünk volna, ha a háború után szuverén ország maradunk. Nem odáig jutottunk el, ameddig kellett volna, de mégis sok olyan társadalmi kolonctól megszabadultunk, amik még jobban visszahúztak volna. Az országunk lakosságának többsége ugyan nem változott nyugat-európaivá, de mégis megszűnt azok feudális hatalma, akik befolyását a közvéleményünk tudomásul vette.

Ma is jobboldaliabbak vagyunk, mint érdekünk megkövetelné, de végre megszűnt az arisztokrácia és az úri középosztály uralma. Erre önerőnkből nem lettünk volna képesek.

A jelenlegi hatalom sem nagyon mást akar, mint azok, akik a két háború között hatalmon voltak, de közel sincs akkora tapasztalatuk és tekintélyük.

Hol tartunk jelenleg.

Az ipari forradalom óta nyersanyaghiányunk nagy hátrány volt. Ez Trianon után csak növekedett. Szerencsénk, hogy a nyersanyaghiány éppen most vesztette el korábbi súlyát. Az ipari forradalom a szénre és az acélra épült. Ebben a szegény, Európa mégis meggazdagodott. Kevesen veszik tudomásul, hogy a nyersanyagban szegény országok jobban meggazdagodtak, mint a gazdagok. Japán, Svájc annak köszönhetően gazdagodtak meg, hogy másoknál is jobban rákényszerültek a nyersanyagokkal való takarékosságra. Ez jelenleg még jobban igaz.

Kína példátlanul gyors iparosodása ugyan felverte a nyersanyagok árát, de ez mára lelassult. Az olaj ára harmadára, az érceké felére csökkent. Ez a belátható jövőben nem is fog változni, mert nincs a látóhatáron még egy a Kínához képest tizednyi nagyságú iparosodó ország sem. Öt év alatt a bányajáradékok a negyedére csökkentek. Egyre inkább csak a leghatékonyabb nyersanyagforrások biztosítanak jelentős járadékot. Ehhez hasonló eseményt nem ismer a világgazdaság történelme.

A tengeri és a csöveken történő szállítás hatékonysága pedig olyan magasra emelkedett, hogy szinte mindegy milyen messziről hozzák a nyersanyagot, olcsóbb, mint belföldön, a vasúton, vagy a közúton néhány száz kilométerről szállított.

Jó ötven éve számoltam ki, hogy a Szovjetunió, többek között, azért sem lehet versenyképes, mert a munkamegosztása a szárazföldi szállításra kényszerül. Szentpétervár és Moszkva, a Szovjetunió méreteihez viszonyítva, közel vannak egymáshoz. Köztük a vasúti szállítás költsége mégis tízszer nagyobb, mint a világ bármelyik kikötőjéből a Szentpétervárra szállítás hajóval.

Megtanultam, hogy a világgazdaság történelme csak akkor válik érthetővé, ha szem előtt tartjuk, mikor, mibe került az áruk oda- illetve elszállítása. Jelenleg a legjobban felszerelt, nagy forgalmú kikötők közti árumozgatás költsége az árukhoz viszonyítva elhanyagolható.

A földjáradék.

Amíg a bányajáradék öt élv alatt harmadára, negyedére csökkent, a földjáradék egyre inkább növekedik. Ez következik abból, hogy az egy laksora jutó élelemigény viszonylag független a jövedelemszinttől. Mivel az emberiségnek a szegényebb része gyorsabban szaporodik, számolni kell azzal, hogy a mezőgazdasági termékek kereslete, ezért az ára is nőni fog. Egységnyi mezőgazdasági területnek egyre több embert kell eltartani. Ezzel szemben azt is figyelme kell venni, hogy a szegények vásárlóereje kisebb.

Márpedig Magyarországnak Európán belül nagyon kedvezők a mezőgazdasági adottságai. Nekünk vannak a legkedvezőbb öntözhetőségi és éghajlati adottságaink. Előbb-utóbb élni is fogunk ezzel.