Közép-Európa újjászületése

Kopátsy Sándor                 PH                  2016 04 29

Közép-Európa újjászületése

E címmel írt Martonyi János véleményét Közép-Európáról. Mindennel egyetértek, amit írt, arról írok, amit hiányoltam. Az első sorban említi, hogy viszonylag 1335-ben voltunk viszonylag közel Nyugat-Európához.

Ha már érdemes ilyen messze visszamenni a múltba, szerintem még messzebb is.

Az első alkalmat az államalapításkor szalasztottuk el. Nem a pápától, hanem a német-római császártól kellett volna kérni a koronát, ahogyan csehek tették. Ez kisebb szuverenitást jelentett volna a magyar királyok számára, de sokkal eredményesebb nyugatosodást. Akkor olyan szerves része lehetünk volna a Nyugatnak, mint az osztrákok és a csehek. Ez magyar betegség, nemcsak a királyaink és a mindenkori politikai elit, de a magyar történészek is mindig túlértékelték az állami szuverenitást. Arról tejesen lemondani soha nem volt indokolt, de eleve úgy kellett volna politizálni, hogy egyértelmű a szoros beépülésünk a Nyugatba. A szuverenitás ugyanis nem öncél. Ezer éve az elsődleges feladatunk a nyugat-európai társadalommá válás. Ebből fakadóan, akkora szuverenitás az optimális számunkra, ami mellett legjobban hald a társadalom abban az irányban, hogy nyugat-európai legyen. Ezzel nemcsak Kossuth Lajos, de előtte és utána sokan voltak tisztában. Magyarországnak mindig akkora szuverenitásra volt és van szüksége, ami leginkább szolgálja a társadalmi fejlődését. Nekünk nem elég a Nyugat keleti partján hídpillérnek lenni, hanem a Nyugat szerves részévé kell válni, legalább annyira, ahogyan azt a csehek és az osztrákok tették.

Be kellene látni, hogy jobb a Német-Római Császárság egyik legnagyobb keleti választófejedelmének lenni, mint a Pápasághoz való tartozásunkkal megelégedni. Az államlapításkor mi Csehországnál súlyosabb fejedelemség lettünk volna. Pedig Csehország is olyan súlyos volt, hogy a császárok évszázadokon keresztül Prágát tekinteték a fővárosnak. Nekünk ugyan közel ezer évig nem volt olyan városunk, amelyik Prágával, de akár Krakkóval versenyezhetett. Elég lett volna a Császárság olyan választófejedelmének lenni, amelyik területileg a legnagyobb, a legnépesebb, és a puskapor előtt katonai téren is a legerősebb.

Egyszer már ideje volna kimondani, hogy elejétől fogva az osztrákokkal és a csehekkel közös külpolitikát kellett volna folytatni. Közép-Európában csak ez a két nép társadalma lett nyugat-európai. A legyelek, a szlovákok és mi, magyarok ezer évre megálltunk ott, ahonnan elindultunk. A Visegrádi Négyek közül csak a csehek jártak jó történelmi úton annak érdekében, hogy nemcsak nyugatinak érezhetik magukat, de azok is.

Martonyi jó érzékkel állapítja meg, hogy a 14. században voltunk viszonylag közel. Én inkább azt mondanám, addig volt súlyunk, amíg nem jelent meg a puskapor. Előtte a jobbágy és még sokkal inkább a lovas pásztor érékes katonának számított. Ebből fakadóan a Császárság katonai ereje szempontjából katonai erejét tekintve nagyobb súlya volt a Kárpát Medence egészét uraló Magyarországnak. A lőfegyverekre átállt hadviselésben azonban nem a vidék lakossága, hanem a városok polgársága és ipara vette át a vezető szerepet. Nemcsak a könnyű, de még a nehéz lovasság is értéktelenné vált.

Mi a Mohácsi Csatát tekintjük történelműnk legtragikusabb eseményének. Ez jogos, de az ok nem az Oszmán Birodalomtól elszenvedett vereség, hanem a lovasság, a banderiális hadviselés értékvesztése volt a lényeg. A tűzfegyverek megjelenése után az urbanizáció és a nem a lakosság száma jelentette a reális katonai erőt. Tekintve, hogy ehhez a változáshoz az Oszmán Birodalom még a nyugat-európai országoknál is következetesebben igazodott, ráadásul a reformációt támogatóvá vált, nem a csatavesztésnek, hanem a bebizonyosodott ténynek, a katonai erőnk leértékelődésének volt döntő szerepe a következő ötszáz év történelmében. Véleményem szerint, mi akkor lettünk volna jobban nyugat-európai ország, ha nemcsak Mohács és Buda, de Bécs is elesik.

Bécs eleste azt valószínűsítette volna, hogy megússzuk az ellenreformációt, a lakosság nagy többsége protestáns marad. Ideje volna az is kimondani, hogy a reformáció során választani kellett a puritán nyugat-európai, vagy a mediterrán, latin népekhez való csatlakozás között. Mi még ma is azt szajkózzuk, hogy a kereszténység védőbástyája voltunk, pedig csak a reformáció során katolikusoknak maradók oldalára álltunk, nem annyira az oszmán uralom, mint a protestánsok ellen.

Ezt sem szabad kimondani, mert a Habsburg ellenreformáció a magyar katolikus klérus olyan hatalmát is olyan mértékben restaurálta, ami a realista történelemfelfogásunk kialakulását eleve elzárta.

Itt csak megjegyzem, hogy Martonyinak az oszmán uralomról alkotott véleményével sem egészen értek egyet. Többek között a protestáns vallások megmaradását, és ami még ennél is fontosabb, a magyar parasztság polgárosodását is csak az oszmán megszállásnak köszönhetjük.

Martonyi véleményének a leggyengébb pontja a vasút századának kihagyása. Ez a rövid század volt a nyugati társadalommá válásunk egyetlen diadala. Soha nem voltunk annyira polgárosult társadalom, mint a kiegyezés és az első világháború között. Martonyi sem azon méri a nyugatosodásunk mértékét, milyen erős volt a polgárságunk. Pedig a Nyugatba való integrációnknak egyetlen mércéje a polgárság részaránya, illetve társadalmi súlya.

A második világháború utáni fiatal marxista közgazdászok múlhatatlan érdem annak megmutatása, hogy ezer éven keresztül mindig óriási polgárság hiányban szenvedtünk. Ez a hiányunk a legkisebb mértékben a kiegyezés és az első világháború közti évtizedekben volt a legkisebb. Az alföldi városok parasztpolgársága előtt szinte nem volt magyar polgárságunk. Előtte a kívánatosnál sokkal kevesebb városi polgárunk sem beszélt az ország nyelvén.

Az Európai keleti felén élő zsidóság, a vasúti hálózatnak köszönhetően, nálunk, és elsősorban a fővárosunkban, találta meg a felemelkedése számára a legkedvezőbb helyet. Aligha tévedhetek nagyot, ha azt mondom, hogy a 20. század elején, Budapesten és bolygóvárosaiban élt a legnagyobb számú zsidó lakos. Szinte csak ennek a zsidóságnak volt köszönhető, hogy ekkor Budapest Európa legdinamikusabban fejlődő városa lett nemcsak lakosságának növekedése, de kulturális és tudományos szere alapján is. Ekkor már a zsidók nemcsak polgárok voltak, hanem kialakult a felső polgári rétegük is. Ezek a világ zsidóságának is az elitjét jelentették, akik bárhova kerültek nagypolgárok, ismert értelmiségiek lettek.

Ezért állítom azt, hogy számukra a félmillió magyar zsidó elveszítése százszor nagyobb társadalmi veszteséget jelentett, mint bármelyik csata, illetve háború elvesztése. Ezért nyugatosodásunk elemzése üres marad, ha nem a zsidóság elvesztését tartjuk a mindennél nagyobb tragédiánknak.