A Közel-Kelet válsága

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 05 22

A Közel-Kelet válsága

A The Economist alapos tanulmányt közöl az Arab Világról. Ez az írás is abban a hitben készült, hogy a társadalmi válságoknak lehetséges politikai megoldása is. Vagyis a válságot okozó felépítményt ki lehet javítani anélkül, hogy a felépítményt determináló alépítményén javítanánk. Annyira marxista, illetve történelem materialista vagyok, hogy elfogadom, a felépítményt az alépítménye determinálja. Azonban Marxnál messzebb megyek abban a tekintetben, hogy a felépítménnyel addig nem érdemes foglalkozni, amíg annak az alépítményét nem ismerem.

Meggyőződésem szerint, a túlnépesedő társadalomnak a felépítménye csak az osztálytársadalom lehet. Ezért, akinek joggal nem tetszik az osztálytársadalom halálokozása és tudásvágy üldözése, az azzal kezdje, hogyan lehet a túlnépesedést lefékezni az évi 1-2 ezrelék közelébe. Amíg ez nem sikerül, kegyetlen marad a felépítmény, a halálozás okozása és a tudásvágy üldözése.

Mivel a közel-keleti országokban a népesség 2-3 százalékkal nő, ott csak olyan osztálytársadalom lehetséges, amelyik ezt a népességszaporulatot igyekszik a tizede alá csökkenteni. Vagyis úgy működik, mint ahogyan az elmúlt hatezer évben minden osztálytársadalom működhetett. A lakosság nagy többségét a nyomor színvonala közelében tarja, háborúzik a szomszédjaival és üldözi a tudásvágyat. Ezek a módszerek a múltban működtek, a népesség növekedését a néhány ezrelékes szinten tartották.

Ez az egyensúly közeli állapot a 20. század derekáig fennmaradt, de felborult akkor, amikor egyrészt a fejlett Nyugat egészségügyi eredményei behatoltak az elmaradt világba is, legyőzték a legnagyobb halálozás okozókat, másrészt a fejlett Nyugat hadseregét is arra használja, hogy megakadályozza az elmaradt világban kirobbanó háborúkat. Ennek lett a következménye, hogy az emberiség az utóbbi száz évben ötszörösére növekedett. Márpedig minél gyorsabban növekszik a lakosság annál nagyobb a szükségszerűsége annak, hogy olyan legyen a társadalmi felépítmény, ami fokozza a halálozást, és növeli a tudásvágy elfojtását.

Ezért, aki a Közel-Kelet illetve az Arab Világ lemaradását akarja megállítani, a túlnépesedésének leállításával kell kezdeni, mert a túlnépesedő társadalom szükségszerűen lemarad. Márpedig a Közel-Keleti minden országában egy nagyságrenddel nagyobb a népszaporulat, mint amennyi elviselhető. Ezt el kell fogadni, mert a jelenkorban csak azok a társadalmak voltak sikeresek, amelyekben leállt, illetve erőszakkal leállították a túlnépesedést. Az idézett tanulmányban a népszaporulat leállításának elkerülhetetlensége fel sem merül. Ugyan önmagában ez sem volna elég arra, hogy felzárkózók lehessenek, de e nélkül minden igyekezet hiába való.

Azzal, hogy valaki tudomásul vegye a népszaporulat és a meggazdagodás közötti összefüggést, szerencsémre már az 50-es évek elején találkoztam. Bródy András és Rácz Jenő könyve bebizonyította, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel párhuzamosan az egy lakosra jutó vagyont is növelni kell. Vagyis az újratermelési folyamat értékeléséhez nemcsak az egy laksora jutó jövedelmet, de az egy laksora jutó vagyont is vizsgálni kell. Ők ugyan még a szellemi vagyon szinten tartásával nem foglalkoztak, mert azzal a klasszikus közgazdaságtan sem foglalkozik. A nemzeti jövedelemhez viszonyított egy laksora jutó vagyonigény az adott természeti környezetben állandó. Az hidegebb éghajlaton nagyobb, háromszoros, a melegebben kisebb kétszeres. Ebből viszont az következik, hogy a lakosság növekedésével párhuzamosan nemcsak a növekvő lakosságot kell felnevelni, de a vagyont is növelni kell.

Tekintve, hogy a közel-keleti országokban a lakosság évente 2-3 százalékkal szaporodik, az egy lakosra jutó vagyont is ennyivel kell növelni a szinttartás érdekében. Ebből következik, hogy az arab országokban a nemzeti jövedelemnek évi 4-9 százalékkal kellene növekedni ahhoz, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinten tartható legyen. Ennek felét sem érik el. Ebből következik, hogy a növekvő lakosság számára nem teremthető munkahely. Ez a magyarázat arra is, hogy az arab országokban vagy a hadsereg, vagy a papság kezében van a hatalom. Nyugati értelemben vett demokráciáról szó sem lehet.

A Közel-Kelet két legnépesebb államában, Egyiptomban és Törökországban él a lakosság fele. Ezekben évente egymillió új munkahelyet kellene teremteni, hogy a munkaképesség vált lakosság foglalkoztatása szinten maradjon. Ennek azonban harmada sem valósul meg.

A tanulmány csupán egyetlen mondatban említi, hogy a nők ugyan a férfiaknál is iskolázottabbak lesznek, ugyanakkor a mohamedán vallás még a keresztényégnél is kevésbé ismeri el a nők egyenrangúságát. Pedig, meggyőződésem szerint, minden társadalmi modernizáció ezzel kezdődik. Az arabok között a nők egyenrangúsága az utolsó helyen áll. Kár beszélni a modernizációról ott, ahol a nők még gépkocsit sem vezethetnek.

A Közel-Kelet legnagyobb problémája a puritanizmus hiánya. Ezt a nyugati társadalomtudományok sem hajlandók tudomásul venni, pedig a tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, aminek hatékony felépítményét csak a puritán erkölcsű népek képesek hatékonyan működtetni.

Vagyis a Közel-Kelet egyelőre mentehetetlen, mert a siker két előfeltétele eleve hiányzik. A lakosság viselkedése nem puritán, a népesség növekedése pedig megállíthatatlan.